Somogyi Néplap, 1962. június (19. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-08 / 158. szám

Vasárnap. 1962. július 8. 5 SOMOGYI NÉPLAP Testvérváiosunk, Kalmyk dobálnak, amott métabotokat látunk és kosaras hintát, és va- lahonnét egy harmonika szól. Jó és megnyugtató, nem hiány­zik a dzsessz. A volgai Svájc! — mondják kísé­rőink, s még biz­tosításként hozzá­teszik: külföldiek mondják. Nem értjük hirtelen, önkén­telenül felfelé nézünk, hegye­ket és havas csúcsokat keres a szem. De lassan érthetővé vá­lik, amikor elmondják, hogy itt már október végén leesik £z első hó és márciusig, ápri­lisig jócskán kitart a másfél, két méteres vastag fehér bun­da mindenütt. S képzeletben havas ruhába öltöztetjük a fenyvest, a nyírek téli csupa­szára is rászórjuk a vakító pa­macsokat, a nyaraló házakat félig belé temetjük, s ösvényt taposunk, mélyet, árkosat, s ha mindezt beterítjük a táj ihle­tének csendjével: igaz lehet a svájci varázs. Ehhez a képhez még valamit. Az erdő tisztásaira szétszórt nyaraló, üdülőtelep egyik há­za felé irányították lépéseinket vendéglátóink. — Múzeum! — mondták. S ahogyan az igazán nagy forgalomban lévő tolmácsunk magyarra forgatta, ennek a múzeumnak tárgyi gazdagsága mellett — a környék történel­mi, néprajzi anyagát őrzi — van egy különös érdekessége is, hogy valamikor Gagarin hajdanvaló őseinek egyike la­kott itt. S elmondták, hogy az első űrhajós emlékezetes re­pülése után az amerikai újsá­gok szenzációéhsége rátalált valamikor Amerikába vándo­rolt Gagarin-ági utódra. Nyi­latkoztatták is jobbra, balra, ez előttünk is köztudott. A szovjet kormány meghívta, lá­togasson el ősei földjére. No ennek a meghívásnak is volt visszhangja és disszonanciája is: ijesztgették a jóembert rendőrséggel, börtönnel és vá­logatott halálnemekkel is. Ügy látszik hiába, mert elfogad­ta a meghívást, és meglátogat­ta azt a földet, honnét ősei nemzedékekkel előtte elszakad­tak. Amikor a múzeumot meg­tekintette, kicsordult szeméből a könny. Még egy apróság. A múzeum első termében történelmi tab­lók sora. Az egyik kép kínai tusrajz, lovonülő, íjjas, söve- ges mongol. Feje aránytalanul nagy, szálas bajsza ernyedt kukacként csüng le arcán. Alá­írás: Ogotáj. Mellette, egy má­sik kép: Batukán. Mindjárt mondjuk, hogy a mi történél­TÉNAQY SÁNDOR VERSEIBŐL Én már nem csitulhatok Én már nem csitulhatok soha, megnőttem a bajnak, zavarnak, feldobom arcomat, szívemet nyavalyás, lázas zivatarnak. Heves tűzön forralták vérem, most izgalmak próbája csábít, veszélyes lettem, szemem alján látomásf-védő szikra-pázsit. Ovidius vigasztalására (Szobrának talapzatán, Kcmstancában) A költő mindig száműzött. Üvegszínű a teste, mint a képzelt gondolat, elindult, hogy önmagát megkeresse, hegyeket lép, füvet dajkál, a sínre fekszik, hogy megrémüljön a vonat: Jó Ovidius, a költő mindig száműzött, önnön cézári kényszerének rabja. Hazátlanul, vér-rikaló magányban, vagy ha dajkálja is közösségi meleg: a költő mindig száműzött, jó Ovidius, mert húst-emésztő időtlenségben lépeget. Idő kell Barfcaóg: kapkodó golyószóró, ne nyugtalankodj, megreped a váza; vadgalamb, piros hangokat szóló, mért épültél bele szobám falába? Pihennék, de nem érzem a csöndet* jönnek békétlen, forró délutánok; idő kell, hogy sorra megköszönjek szerelmet, nótát, hazát, magyarságot! A Moszkva tenger megtekintése után tovább száguldunk Kalinyin felé. Nem változik a táj: erdők, ligeték, eleven földek, rétek, apró fal­vak faházai. De két dolog van, ami — éppen azért mert is­métlődésük kelti fel figyel­münket — említésre méltó, ná­lunk nem ismert dolog. Szob­rok és filagóriák. Szabályos távolságonként, 15—20 lem­ként fehér szobrok villannak elő az út mellett, mögöttük a fák sötétje a háttér. Kendőt lobogtató úttörő lányka, futó atléta, botot szorongató turis­ta, ágas-bog asszarvú szarvas... Megtudjuk, hogy ezek az utak tartozékai. Gipszszobrok, me­lyeiket olaj festékkel tesznek vakító fehérré. Első pillantásra nemcsak érdekesen, hanem jól is hatnak. Ismétlődésük már rontja a hatást. A filagóriák annál érkeseb- bek. Kisebb-nagyobb földpú­pokra épített faragott, paddal, asztalkával, egynémelyik előtt kétméteres, piroskalapú gom­ba díszeleg. Kérdezzük: mák ezek, mi a rendeltetésük? — Pihenők! — kapjuk a fel­A repülőtérről öt-hat percet fut a gépko­csi, s miközben kí­sérőinkkel az első szíves szavakat cseréljük, kint is vagyunk a moszkva—lenin- grádi országúton.’ Északnak for­dulunk Leningrad felé a széles bitumenlénia végtelenében. A két “-főváros-« között vár ránk Kalinyin. Kíváncsi érdeklődés­sel nézzük az elsuhanó tájat: erdők, erdők, ligetek, ligetek fenyvesei, myíresei bástyázzák kétoldalt az utat, csak itt-ott hagynak szemnyitásnyi réseket, e hatalmas szántások tőzegtől vörösödé háta, sással szőtt ré­tek zöldje köszönt ránk. Az őszi gabonavetés nagy tablói is ott szaladnak velünk a fák mögött: zsendülő pázsit, sár­gába merített zöld szőnyegek, amint mondjak, három hete még hó volt takarójuk. Itt ké­sőn köszönt be a tavasz, s nem éppen szeszélyből, mint idén nálunk: az 56. szélességi fok felett a természet örök törvé­nye ez. Érkezésünkkor és ott- tartózkodásunk hét napjában azonban vígan vitézkedett a nyár, jó hazai kánikula, de amikor elbúcsúztunk, havat sö­pört ismét a szék 120 kilométeres sebességgel suhannak a gépkocsik, apró falvak szépen munkált fahá­zai színesítik a képet, húsz, harminc épület a műút két ol­dalán. A házak előtt padok, itt is, ott is öreg mamák ülnek rajtuk, fél pillantással méltat­ják a kerekeivel surrogó, bo­gárhátú kocsikat, talán mint egy hirtelen felröppenő madár útját, aztán ismét a maguk ügyébe merülnek. Miről be­szélhetnek? Játékos gyerek- csapatok is feltűnnek: itt a labdát rúgják, ott a lányok sántákéinak, egy harmonikust vesznek körüL Munkára érett, munkára való férfiak, nők nem mutatkoznak sehol — sürgős a munka a kolhozokban, szovho- zokban, s moszkvai idő szerint is messzi még a napnyugta, 18 órát mutatnak a repülőn előreigazított óráink. Kísérőink figyelmeztetnek bennünket, átléptük Kalinyin megye határát. Az országút jobb oldalán levő erdőn át­mutatnak: arra folyik a Volga. Szeretnénk, ha most lassab­ban száguldánának autóink, de türelemre intenek: nemsokára, majd a Moszkva-tengemél. Moszkva-tenger? Próbáljuk erről való ismereteinket a táj térképébe behelyezni, de hasz­talan, előttünk, mögöttünk minden olyan nagy, végtelen­be vesző, szemünkben még ha­zai a mérce — két-három na­pig is az volt, míg okosan vál­tani tudtuk, tájra, emberre, szokásokra, az élet ütemére, egy óriás ország mindenben óriás arányaira. Érdekes, ami­kor hazaérkeztünk, megint baj volt a mércével, minden olyan kicsi lett, még Budapest is. — Kalinyin megye területe 84 000 négyzetkilométer! — halljuk a tájékoztatást. 84 ezer négyzetkilométer! Gyorsan számolunk. Mggyarország össz­területe 94 ezer négyzetkilo­méter! Akkor ez az egy megye majdnem akkora, mint egy or­szág. Elcsendesedünk, Somogy megye adataival meg sem kí­séreljük az összehasonlítást. Pilipec elvtárs, a megyei ta­nács elnökhelyettese azonban szerényen tovább magyaráz: — A forradalom előtt Kö- zép-Oroszország egyik kor­mányzósága volt a megye, a Tver-i kormányzóság. A Volga keresztül folyik a megyén, itt veszi fel a Vasszuza, Sósa, Dubna, SzelisaroVka, Tverza, Medojedica és Mologa nevű folyókat, melyek mindegyike hajózható. Szövő-, malom-, szesz-, papiros- és bőripara, fayance gyártása már akkor jelentős volt, gabona- és len- termelése Szmolenszk után a második helyen állt Oroszor­szágban. Kereskedeleme is je­lentőséggel bírt, hiszen Péter- vár és Leningrad között köz­vetített ... Míg tolmács útján cserélőd­nek és helyére igazolnak a szavak, eszembe jut: »A hétszázkettedik év tava­szán egy hajón tíz zsilipmester érkezett Archangelszkbe... A mesterek fele Visnyij Volocsok- ba ment, hogy a Tverica és a Maszta közt építsenek zsili­pet ... A visnyij volocsoki zsi­lipnek a Kaspi-tengert kellett a Ladoga • tóval egyesítenie.« (A. Tolsztoj. I. Péter.) O tt tartózkodásunk harmadik napján vendéglátóink ked­vessége lehetővé tette, hogy Visnyij Volocsokba ellátogathassunk, s így alkal­munk volt a nagy textilkom­binát megtekintése mellett egy rövidke sétát is tenni a 75 ezer lakost számláló »-vizek városá­ban«. A városon átnyújtózó csatorna most békésen idillikus képet mutat: gyerekek lubic­kolnak a két part között, asz- szonyok sulykolják ruháikat a parton és a deszkastégeken, s a hidak alól népes libacsapat hajókázik elő. Kétszázötven esztendeje Nagy Péter hajóin duzzadtak itt a vitorlák, ke­reskedők bárkái szántották a vizet. Ma már mindez törté­nelem, emlék és az izmosodó város gyönyörű panorámája. A kommunizmust építő ország a technika és tudomány jobb, praktikusabb és hatalmasabb eszközeivel pótolta és helyet­tesítette ezt. A város felett, északon a mi Velencei tavunk méreteire duzzasztott víztáro­lóba most a megye erdeiből úsznak be a szálegyenes nyár­fák, eszkábált tutajok hosszú sora, s a zsilip előtt oldódnak szét, mint megannyi bontott kéve, hántolt, sárga színük szé­lesen beteríti a vizet, hogy azu­tán a lejtős csúszdákon átbuk­dácsolva a bútorgyár éhes gé­peit táplálják. — És honnét biztosítják az új üzemek munkásellátását — vetjük közbe a kérdést. A kol­hozokból? —Nem, nem — hangzik a csendes tiltakozás. A falvak lakossága eléggé stabilizálódott, sőt a gépesítés és a mezőgazda­sági munkák korszerűsítése, az ipari és mezőgazdasági kere­setek kiegyenlítődése következ­tében ha minimálisan is, de megindult egy visszaáramlás folyamat. A modem ipari üze­meknek a régebbiekkel össze­hasonlítva fele, negyede a munkaerőigénye. És mivel a régi építésű gyárakban is fo­lyamatosan cserélődnek ki a gépek automatikus gépsorok­kal, áz átcsoportosítás megold­ja az új létesítmények szüksé­gét. Tapasztalataink később iga­zolták kísérőink magyarázatát. A kalinyini nagy textilkombi­nátban — 11 0Q0 munkást fog­lalkoztat, 2 szövőgyár és egy fonodát foglal magában — több olyan géptermet láttunk, ahol automatikus gépek sora dolgozott, s irányításukat egy­két ember végezte. M oszkva tenger! — halljuk, s megáll­nak a gépkocsik. Kíváncsi érdeklő­déssel széliünk ki. A felduz­zasztott Volga vörösenbama víztengere — az erősen tőzeges altalaj festi ilyen színűre a szélfodrozta hullámokat — töl­ti be a láthatárt. Tizenöt, nem tizenhat kisebb-nagyobb erdős sziget púpja tarkítja hátát, s ezért csalódik is a szem, mert partokat vél látni, pedig ha az ember hajol, fordul, más néző­pontból vizsgálódik tovább, a láthatár pereméig is látni a fá­radtan süppedő nap sugarai­nak csillogását a víz tükrén. A Moszkva-csatoma vízszüksé­gét biztosítják innét. Csend«, nyugodt most a víz, lakat alatt tartják a lezárt zsilipek. Csen­des és békés erdők végtelen ko­szorújában, s kicsit otthon érezzük magunkat a Balaton­nál. Képzeletünk a tó távolba- vesző túlsó oldalára a hegyeket rajzolgatja: körülbelül ott len­ne a keszthelyi hegy, mellette Szigliget süveges tornya azu­tán a jó öreg Badacsonyunk kékes-zöldes koporsója ... Az­tán hiányzik Balatonunk nya­raló világa, nyüzsgése is, az emberek. Az országúton elzúg fellettünk sokféle gépkocsi, de ez az eleven élet egyetlen jele, meg ott a vízközépen az uszá­lyai elé istrángolt gőzös. Na, de ebben aztán alaposan tévedtünk. Ötöd napra Kali- nyinbőí szárnyas-hajón utaz­tunk végig a Volgán Konakovó városig. A 65—70 km sebesség­gel száguldó hajón szántottuk végig a Moszkva tó vízét is. A városban a porcelángyárat te­kintettük meg, majd a további program az üdülők megtekin­tése volt. Nyomban korrigálni kellett érkezésnél szerzett első benyo­másunkat. A tó környékén, a Volga mindkét oldalán pihe­nők, üdülők sokasága. Egyik nyaralótelepnél meg is állt a hajónk. Csak az erdő sűrű zöldjét láttuk először,.de aztán lassan megmutatta titkát. A fák erdejében fából épített, mívesen faragott házak, 40—50 ember nagyon kényelmés be­fogadására alkalmas épületek. S csoportokba verődve, itt-ott párokra szakadva az üdülők. Moszkvaiak, lenigrádiak, iva- novóiak és külföldiek is. Ugyanúgy, ugyanolyan tarka­ságban, mint a Balaton mel­lett. De talán kicsit csendeseb­ben, kevésbé zajosan és feltű- néstkeltően. És a mi üdülőink­ben sokszor látható flanckór- ság nélkül. Jó volt nézni szóra­kozásaik egyszerűségét: itt do­minóznak, ott bábukra karikát műnkbe is belégázolta-k a ta­tárok, s nem sokon múlt, hogy véglegesen letiporjanak ben­nünket. Aztán ennek a beszél­népékről. És ékkor az egyik üdülő felénkfordul, s magára mutatva ismétli, hogy ő mord- vin, s így mi rokonok vagyunk. No, míg hajóra szálltunk, röp­ke negyedórát nyelvészked- tünk — sajnos tolmács nélkül, s öt árva azonos szóra futotta szegényes időnk és tudomá­nyunk. világosítást Az úton személy- és teher­gépkocsik zúgnak, néha motor­linyin és Visnyij Volcsok kö­zött minket vitt be a kíváncsi­ság. Talán vasárnaponként a kirándulók... De, amikor számibavesszük, hogy ez az or­szágút Leningrad és Wosíkva több százados útja, s amikor lo­von, szánon, vagy gyalog ker­gette maga előtt a messzeséget az utazó, bizony hasznosak le­hettek ezek a szép pihenők. »Moszkvából Pétérvárra szeké­ren, hintón utazók egész kony­hára való hazait vittek ma­gukkal« — írja L. Tolsztoj. S a nagy távolságra lévő lakóhe­lyek között alkalmas hely volt ez az éhség csillapítására. Per­sze minden rangon a maga módján. A gyalogos vándor mégsem vitt konyhát, legfel­jebb tarisznyája fenekén feke­te kenyeret, hagymát. Mi mást? Száguldanak a gépkocsik, s köztük ,egyre sűrűbb homály szitál. Az út szűkületéből egyre több fény tör felénk, pirosak, egyre több bokorba váltók* — Város? — Kalinyin! —■ magyaráz­zák. F elfokozott kíváncsi­sággal tekintgetünk előre, milyen is a város, Kaposvár testvérvárosa. Kielégítetlen marad kíváncsiságunk. Kali­nyin határában egy nyires li­get területén épült szállodába szállásolnak el bennünket. Majd csak másnap köszönthet­jük a várost. Amikor elfoglal­juk szobáinkat, érdeklődve húzzuk szét az ablak függö­nyeit. A Volga nyújtózik alat­tunk. Csendes és sötét, töredék fényfoszlányokat hintáztat. S míg a folyó néma szemlélődé­sébe merülünk, összegezzük aí nap benyomásait. Á látott táj képe a legerősebb benyomá­sunk. A táj, a végtelen és táv­latnélküli orosz föld, úgy* ahogy szemünk fotografálta már régebben olvasmányaink nyomán. Ahogy Tolsztoj, Gor­kij, Scsendrin, Puskin írt róiai. Éppen úgy. Ahogy Csajkovszi- kij zenéjéből árad. Hiszen ők előttünk járták a vidéket. PADOS JÖZSEF (Folytatjuk-) getésnek kapcsán került fel­színre a szó az őshazáról, őseink vándorlásáról, a finn­kerékpár füstöl tova, gyalogos, vagy kerekező embert nem igen látni, s a pihenőkben sem láttunk egy teremtett lel­ket sem. Illetve magunkat, Ka-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents