Somogyi Néplap, 1962. június (19. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-05 / 129. szám

SOMOGYI NÉPLAP Kedd, 1962. június S. Első pillantásra üyan, mint egy anár. Barátságos szent, villogó szemüveg, szikár, magas termet. Jellemzője a sze­rénység és az emberszeretet. Reggel bemegy a Justícia szobrával díszített hatalmas épületbe, és egész nap nevél, tanít. Nem akárkiket: megrögzött bűnö­zőket és megté­vedt embereket. »Br. Miklós Já­nos megyei bíró­sági tanácsvezető« <— olvassuk hiva­tali szobájának aj­taján. Láttam már a tárgyalóterem­ben ítélkezni, lát­tam, hogy a bűn­tett mögött min­dig az embert és az indítóokot ke­resd. Láttam örül­ni és bízni. Most mégis úgy érzem, hogy nehéz fel­adatra vállalkoz­•a r r l A BIRO tam. A bíróság veze­tője ezt mondta róla: »Kiváló bíró, a legjobb bíróink egyike.« Több annál: ember a szó igazi értelmében. Hallottam róla egy történe­tet Tíz évvel ezelőtt egy árdrá­gítónak az ügyét tárgyalta. A jól öltözött kereskedő nézte, nézte a bíró kopott ruháját és elmosolyodott »Beszélhet ez az ember, amit akar, egy kis pénz kell, aztán nem lesz íté­let« gondolta. Elhatározását megbeszélte néhány barátjával is. Egyetértettek vele. Akadt olyan is, aki azt tanácsolta, hogy élég lesz néhány százas is. Késő délután volt, amikor dr. Miklós János befejezte munkáját. Hazafelé menve az utcán gondolatban összeszedte a nap eseményeit. Felvillant emlékezetében a kereskedő ar­ca is. Nem értette különös mo­solyát .. i Másnap reggel egy vastag levelet talált levélszekrényé­ben. Vajon mit tartalmazhat, és ki a feladó? Felbontotta a borítékot, és egy köteg százast talált benne. Az első pillanat­ban meghökkent, aztán elol­vasta a géppel írt sorokat: »Remélem, elnéző lesz, és tudja, hogy mit kell csinál­nia.« Tudta.:; Letétbe helyezte a pénzt a bíróságon. Sajnálta a kereskedőben az embert, és megpróbálta megérteni. ítéle­tet alkotott magának róla. A kereskedő csodálkozott. Ho­gyan? Hát ez a kopott ruhás ember még ezresekért sem hajlandó elnéző lenni? Másik bíró vette át a tár­gyalást. A kereskedő kijelen­tette: »Mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy valaki ennyire becsületes...« Énről: a becsületről, az em­berségről és az igazságról be­szélgetünk dr. Miklós János­sal. Mi kell ahhoz, hogy a bűnöző is megértse az igazság­szolgáltatást? Hogyan lehet elérni, hogy a bíróság előtt álló bűnös rádöbbenjen arra, hogy ez legyen az utolsó? Fél­reteszi a rendeleteket tartal­mazó vaskos könyvet, és meg­törd szemüvegét. — A bűnözők? — kérdezi halkan, s máris válaszol: — A legtöbb elénk kerülő em­ber megtévedt, későn jött rá arra, hogy eljátszotta becsü­letét. Sokan azt hiszik, hogy nincs visszaút, hogy a közös- ég nem felejt. Ez tévedés. Becsületes munkával, tisztes­séges életmóddal mindent helyre lehet hozni. — Néhány évvel ezelőtt egy érdekes ügy került tanácsom elé. Látszatra úgy festett a dolog, hogy a vádlott megrög­zött szélhámos. Kutatni kezd­tem az életét, és kiderült, hogy szülei nagyszerű anyagi körülmények között élnek Mindent megtettek, hogy egyetlen gyermeküknek jó éle­te legyen. Arról azonban meg­feledkeztek, hogy a gyerme­ket nevelni is kell. Sírtak, zo­kogtak, könyörögtek, a leg­jobb védőügyvédet keresték... De büntetni kellett. Gondo­lom, hogy akkor rám is hara­gudtak. Tavaly szabadult a fiatalember. Néhány hónapja egy idős ember kopogott az irodám ajtaján. Az apa jött el. Köszönetét mondott, mert rendes ember lett a fiából... — Mi szépet talál a bíród hivatásban? — Harminchárom éve dol­gozom a bíróságon. Sokan kérdezték már tőlem ugyan­ezt. Hívtak jobb állásba, na­gyobb fizetéssel, mégis marad­tam. Én szeretem a hivatáso­mat. —* Van valami érdekes ese­te? — Valii Nemrég majdnem én is bajba kerültem. — Hogyan? — Évek óta bojtból hordom a tejet, és a saját kannám he­lyett véletlenül másét vittem él... Már csak ketten vagyunk a nagy épületben. Búcsúzóul megkérdezem, hogy mit csi­nál esténként — A feleségem tanárnő, két gyermekünk van. Tamás, az idősebbik most készül az érett­ségire. Gábor hetedikes. Ve­lük is kell foglalkoznom, az­tán a sok ülés után dolgozni is kell egy kicsit. Az éjszakák egy részét tanulással, olvasás­sal töltöm. Elindul az utcán. Kezében az aktatáska, tele van rende­lettel. Utánanézek, és látom, hogy sokan köszönnek neki... Németh Sándor Az fiiarosberényi Gépállomás az oka hogy a csurgói járás gazdaságai aggódva néznek a nyár elé. A gépállomás ugyanis csupán 75 százalékra teljesítette időarányos tervét. Igaz, a késői kitavaszodás megsokszoroz­ta a traktorosok feladatát, s ők — tegyük hozzá —' több­nyire igyekeztek is helytállni. De mihaszna, ha géphiba miatt a 100 erőgépből 20—25 állt naponta! Ahol ilyen nagy a kiesés, ott baj volt a gépjavítással. Ráadásul a munka szervezetlensége miatt a traktorosok nem dolgozhattak folyamatosan. A szövetkezetek többségé­ben nem összpontosítva, hanem a határ különböző részein szántottak, vetettek, így sok időt elpocsékoltak, míg egyik helyről a másikra »utaztak«. Felelősek ezért a termelőszö- vetkeretek vezetői is, a gépállomás brigádvezetői is. Súlyos hiba, hogy a brigádvezetők még olyan helyen sem vesznek részt a munkaelosztáson, ahol egy teljes gép­állomási brigád dolgozik, mint például a csurgói Zrínyi vagy a berzenceti Jobb Élet Tsz-bem. így a szövetkezet ve­zetői nem tudják összehangolni a teendőket a gépállomást brigádvezetőkkel. Figyelmeztető tapasztalatok ezek. Néhány nyári gép ja­vítása még tart, és most kezdték meg az erőgépek kar­bantartását. Igen fontos, hogy a gépállomás úgy végezze el ezt a munkát, hogy a nyáron — mikor a jövő évi kenye­ret kell betakarítani — ne legyenek hasonló gondok. És még egy: szervezettebben, odaadóbban lássák el feladatukat a gépállomás brigádvezetői. Az igazgató már intézkedett, és remélhetőleg nem ismétlődnek meg azok az esetek, amelyek gátolták a traktorosokat tavaszi tervük teljesítésében. V. M. Több gondot a játszóterekre (Tudósítónktól) Végigjártuk Kaposvár ját­szótereit. Megnéztük, hogyan töltik be hivatásukat, a gyer­mekek szórakoztatását. Nem a legjobbakat tapasztaltuk Szen- jakabon. Kemény földön ját­szanak a gyerekek, bizony nem lehet kellemes itt elesni. A hinta egyik szára hiányzik, a katlanhinta ülőkéje letörve. Csupán a mérleghinta műkö­dik. A Schőnherz Zoltán utcai játszóteret tavaly beljebb tet­ték a forgalmas Vöröshadsereg Útjától, s most nem kell fél­niük a szülőknek, közlekedési' baleset nem fenyegeti a játszó gyerekeket. Viszont érheti őket másfajta baleset Ugyanis hiányoznak a hinta tartó csa­varjai, s félő, hogy rászakad a gyermekekre. A Szabadság park játszóterén önfeledten szórakozhatnának a gyerme* kék, de sajnos, a nyolcüléses kis körhinta használhatatlan. A homokozót többször föl kel­lene ásatni, mert a kemény homokkal nem bírnak a gyer­mekeik. A Mátyás utcai ját­szótér még új, ám a három lengő hintából már csak egyet használhatnak: az egyik hin­ta eltűnt, a másik pedig el­romlott Az Arany téri játszótér föl», szerelése rendben van. Jók a hinták, a teret elkerítették, hogy a gondtalanul játszadozó, gyerekek ne futhassanak ki a kocsiútra. Annál megbotrán- koztatöbfo, hogy némelyek a játszótér közepére söprik a szemetet. Igen kellemes kör­nyezetiben van a donneri ját­szótér a sétakert évtizedes Tái'l között. A szülők szívesen en­gedik ide gyermekeiket Ha helyrehozzák a rossz mérleg- hintát, a legszebb játszótere lesz ez a városnak. Itt tág tér nyílik a labdajátékokra is, ezért távolabbi utcák gyerekei is látogatják. A Színház park játszótere van legjobban föl­szerelve. Még jobban örülné­nek a gyerekek, ha több ho­mok volna a homokozóban. * * * Sajnos, nem eléggé gondo­zottak játszótereink, s hiányos a fölszerelésük. Pedig rendben tartásuk, a rossz játékszerek kijavítása, egy kicsit több homok odaszállítása nem ke-; rülne sok pénzbe. Szükség len­ne több hintára, mert a nyá­ri »csúcsforgalom« idején »sorbaállás« lesz a hintáik | előtt. ? m n m Hétszáz éves gabona a föld alatt Rosztov mellett szovjet régé­szek a XIII. században, virágzó Izyaszlav város nyomaira buk­kantak. Habár a várost annak idején barbár hordák elfoglal­ták, és jóformán földig rombol­ták, most mégis sok, minden­napi életben használt tárgy ke­rült viszonylag jó állapotban felszínre. A város csűrei még tele voltak a 700 esztendővel ezelőtt aratott gabonával. * * * Három tonna hangya Nemrég különös rakományt szállított egy kis teherhajó Szi­cíliából Szardíniába. Civita­vecchia kikötőben 3 tonna han­gyát rakodtak be a hajóba. E hangyákat az olasz Alpokban szedték össze. Föltételezik, hogy az alpesi hangyák Szardíniá­ban kiszorítják a helyi han­gyafajtát, amely nagy károkat olcoz a parafatermésben. * * * Az izlandiak könyvszeretete »-Inkább mezítláb, mint könyv nélkül* — így szól egy régi iz­landi szólásmondás. Izland 180 000 lakosa olvas a legtöbbet a világon. Minden család éven­te átlag 15 könyvet vásárol. Minthogy a szigetnek kevés a lakosa, az izlandi szerzők köny­veit legföljebb 1800 példányban adják M. Kivétel Haldor Lax- ness Nobel-díjas író, akinek müvei általában hatezres pél­dányban Jelennek meg.- * * * Kétértelmű plakát Az Amerikai Egyesült Álla­mok újabban nagyszabású pro­pagandakampányt indított, hogy a világ minden tájáról turistá­kat vonzzon Amerikába. Külön­böző országok nyelvén plaká­tokat nyomtattak »-Látogasson el az Üjvilágba!* felírással. A plakátoknak nem minde­nütt volt egyforma sikerük. Japánban például megdöbbenés­sel olvasták őket. A Japán tá­jékoztatásügyi miniszter egye­nesen a tokiói amerikai követ­séghez fordult azzal a kéréssel, hogy haladéktalanul szüntessék be a plakátok terjesztését. A japán nagyvárosokban, Tokió­ban, Oszakában stb. ugyanis *-újviIág«-nak nevezik a hír- herdt bordélynegyedeket! Qietve, kapkodva öttöz- kőitek az emberek, az­után csomagoltak, és már in­dultak is. Sokan biciklin, né­hányon motorkerékpáron, de a legtöbben a háromórást busz­szál utazták. Csak a hátizsákba gyűrt szennyest, olajos mun­karuhát és az egész héten ösz- szegyűjtött kenyérhéjái vitték magukkal mondván, hogy jó lesz otthon a malacoknak. In­duláskor mindannyian hango­san köszöntek, és egy-két biz­tató szót vagy jókívánságot mondtak Jancsinak. — Hát szervusz. Aztán vi­gyázz mindenre. — Jó pihenést meg szép me­nyecskét, Jancsi. Elmegyünk, most te vagy a gazda. Azt csi­nálsz itt, amit akarsz... — Isten áldjon, Jancsi. Csak aztán, vigyázz, fel ne öltözködj. A mostani nőkkel vigyázni kell... Jancsi most nem nevetett, nem vágott vissza legényes szavakkal, csak ült az ágy szé­lén, és mindenkinek »ImormoZ- ta, hogy »isten áldja-, »szer­vusz«, »viszontlátásra« vagy azt, hogy »jó utat«. Kinek hogy. Mindenkinek válaszolt, de halkan, szomorúan. Szombat délután volt. A munkásszállás kiürült. Elment mindenki haza, vagy ki tudja hová. De elmentek. Mert min­denkit várt valaki valahol. Csak a szétszórt szemetet és a rendetlen ágyakat hagyták itt. Siettek, és megszokták már, hogy Jancsi úgyis kitakarít, ka­tonásan rendbe rakja az Agya­kat, az egész szobát, olvan szé­pén. hogy azt mindenki meg­nézheti. Sohasem tűrte a ren­detlenséget, a piszkot és a bűzt. Főleg azóta, hogy lesze­relt. Addig is rendszereid em­ber volt, de azóta különösen. Minden nap kétszer szellőzte­tett is, és akkor sepregetett. No, ha annyira szereti a ren­det, hát akkor csak csinálja — gondolták a többiek, és sen­kinek sem jutott eszébe, hogy Jancsinak segítsen. És Jancsi ne~”. is kérte. M ÍTX őst is fogta a seprűt és kitakarított. Azután eligazítot­ta az ágyakat. Közben begyúj­tott a kályhába* A nyitott ab­lakokon csípős hideg áradt be. Jancsi felmosta a zuhanyzót, a vécéi és az előszobát. Aztán becsukta az ablakokat. Most nem fütyült és nem dudorá- szott. Rossz kedve volt. Végig- heveredett az ágyon, és sokáig a plafont nézte. A szoba a szellőztetés után gyorsan és kellemesen bemelegedett. Jan­csi ruhástul feküdt az ágyon, és érezte, hogy le kellene vet­ni legalább a kabátot. De nem mozdult. Tekintete a vaságy végén V alakban fölemelkedő csizmafejekre tévedt. Megnéz­te a csizmákat, nagyok voltak és piszkosak. Azután a nad­rágját kezdte vizitelni, majd a pufajkát, végig föl, egészen a melléig. Sok volt rajta az olaj­folt. — Piszkos vagyok — gon­dolta Jancsi. — Át kellene öl­tözni és elmenni valahová. De kováZ A lány, akinek néhány hétig udvarolt, tegnap adta ki az út­ját. Megtudta, hogy Jancsi­nak még anyja sincs és ezért. Minden leány ezt mondja: azt sem tudod, ki az anyád, hogyan mehetnék hozzád? Hát igen. Így gondolkoznak a lányok. Talán nem is o lányok. Hát akkor kik? A szülők. Igen, a szülők. Kevésre becsülik a lelencgyereket. Jancsit ez na­gyon elkeserítette, és eszébe jutott, amit Göndör Imre, a Zetor vezetője mondott. — Én a te helyedben meg­keresném azt az asszonyt. Hát­ha él. Mert anyád csak volt __ — Hát volt, de én sohasem láttam. — Éppen azért... / ancsi az írások szerint ötnapos korában került be az árvaházba. Az anyjáról azóta sem hallott, pedig hu­szonöt esztendeje már. Csak annyit tud róla, hogy Török Júliának hívták. Tehát lány volt, nem asszony. Fölkelt a betegágyból, és túladott a kel­lemetlenségen — gyermekén. Azután eltűnt. Ki tudja, hová? Oda, ahol nem tudták, hogy gyermelce van. Tálán férjhez is ment. Jancsii meg fölnevel­te az árvaház. Hatéves koráig oz árvaházban lakott. Azután meg... Hát azután következett az az időszak, amikor úgy te­leszívta magát keserűséggel, hogy kilencéves korában ön­gyilkos akart lenni. Beleug- rott a jeges Dunába. De kifog­ták. Kifogták, és a gazda, aki­nél szolgált, véresre verte a szíjostorral. Ezen az éjszakán szökött meg, télen, hóban, me­zítláb. A csendőrök fogták el. És csodák csodájára nem' fa­gyott meg a lába. Valami ret­tenetes erejű forró vér lükte­tett az ereiben» s ez annyira hevítette a testet, hogy a hideg sem bírt vele. Elvitték Kapos­várra, a gyengeelméjű gyere­kek intézetébe. Déhogyis volt ő gyengeelméjű! Csak hát rá­fogták, mert beleugrott a je­ges Dunába, és mezítláb me­netelt a hóban. Négy évig a gyengeelméjű gyerekek közt élt. De itt legalább járhatott iskolába. Négy osztályt végzett, ö volt a legjobb tanuló. Azután kiadták egy nagygazdához. Ti­zenhárom éves volt, és két ló­val dolgozott hajnaltól késő estig. Még 1940-ben is a gazdá­nál lakott. Fizetést nem ka­pott, csak kasztot és ruhát. Akkor alakult meg az állami gazdaság. Gazdájának csak tíz holdat hagytak. — Menj te is a föld után — mondta akkor a kulák. — Tart­son el az állam, és pusztulj el vele együtt... Jancsi először nem vette ko­molyan a dolgot. Házalni kez­dett, hói fogadnák föl béres­nek, kocsisnak. így találkozott össze Sipos bácsival, a párttit­kárral. Bekopogott hozzá is, hogy nem kelletne-e béres vagy cseléd. Az öreg leültette. En- ni-inni adott neki, és előkere­sett egy öltözet ruhát is. Hasz­nált öltöny volt, de jobb és tisztább, mint Jancsié. Másnap együtt mentek a gazdaságba. Jancsi embernyi ember volt már, tizenöt éves, magas, szo­morú szemű, koromfekete ha­jú és erős, izmos legényke. A zóta a munkásszálláson lakik. Egy vontató Ze­tor mellett dolgozik, rakodó- munkás. Jól keres, a forintok száma néha meghaladja a havi kétezret is. Van ruhája, fehér­neműje. mindene, máa romig,r. kerékpárja is. Az emberek sze­retik. Annyira szeretik, hogy hétfőn reggel, amikor hazulról visszatérnek, a legjobb falato­kat külön becsomagolva hoz­zák el neki. Ö is nagyon sze­reti az embereket. Tizenegyen laknák együtt, s mintha mind testvére volna. Talán csak Gön­dör Imrét szereti jobban a többinél. Imre olyan jó hozzá, hogy ő már csakugyan testvér. Edestestvér. Maga mellé vette a Zetorhoz, hogy Jancsi jól ke­ressen, és már megtanította a vezetésre is. Csak le kellene vizsgázni, de nem lehet, mert négy osztállyal már nem vizs­gázhat. Az az idő elmúlt. Jancsi mindig jól érezte ma­gát a munkásszálláson, neki ez volt az igazi otthona, és sohasem érezte, hogy egyedül van, hogy más embemék en­nél kedvesebb a másik otthon. Csak most, hogy ez a leány is kiadta az útját. Miért? Feküdt a szürke pokrócok tetején, meg sem moccant, és újra meg újra ezt kérdezte ma­gától: — Miért? Miért? Miért?... Azért, mert nincs anyám... Azért, mert nincs otthonom ... Azért, mert én szombaton nem tudok hazamenni... Több, mint húsz esztendő emléke kavargóit agyában. TT int leereszkedett az al­ív kony, a szoba besötéte­dett, s amikor Jancsi az ab­lakra nézett, megrémült. Min­den félelmetesnek látszott, minden oz ürességet éreztette. Ügy rémlett, mintha a faiak is lebegnének, és sehol sem volna szilárdság, talaj. Soha­sem ragadta ennyire torkon az egyedüllét. Felugrott az ágy- *»4. át kirohant a szobából. Kint hideg volt, a levegő való­sággal arcul csapta. A fák ágai ritka ködben és homályban reszkettek. A majorban senki, senki, csak az éjjeliőr. Más mindenki eltűnt, elment, el­bújt vagy meghalt. — Jóska bácsi! — kiáltott Jancsi rémülten, céltalanul. Az öreg megfordult, hátra­szegte a fejét, mert annyira lehúzta a kucsmát, hogy alig látott. — Na, mi bajod? Jancsi gondolkozott: mit is mondjon? Miért is kiáltott Jóslca bácsinak? — Az igazgatót nem látta? —• De láttam... most ment be az irodába... Jancsi rohant. Még nem tud­ta, miért, de rohant az igazga­tóhoz. Egyenesen be az irodá­ba. Csák köszönt, többet nem szólt, nem tudott, — No, mi baj, Török elv­társ? — kérdezte az igazgató, és csodálkozott, hogy miért ro­hant ide ez a munkás. Jancsi csak nézett, barna szeme könnybe merült, hom­lokán kibuggyantak az izgalom verítékcseppjei, keze remegett, majd nagy sokára hirtelen ki­tört belőle a zokogás s vele együtt egy mondat. — Igazgató elvtárs ... Én ... nem bírom tovább... Az igazgató meghallgatta. Azután együtt fogalmazták meg a levelet, s az másnap el­indult az országos cimnyilván- fartó hivatalba. Egy hét múl­va Jancsi megkapta a választ. Any :a él. D. faluban, Ady End­re utca 2. szám alatt lakik. Még mindig haladon ... Szendre* Jóeseí

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents