Somogyi Néplap, 1962. május (19. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-13 / 110. szám
Vasárnap, W*. máfus 13. SOMOGYT NÉPLAP Horgas Béla: (A kúe István király napján volt a búcsú. Pontosan emlékszem az ég féktelen kékjére és az összetöpörödött, poros levelű fákra; azóta is így kísért gyerekkorom egyre ritkuló jelenéseiben. Hetekkel előbb készültem már a búcsúra számolgatva az anyámtól könyörgött filléreket, csiszolgatva és törölgetve őket, hogy fényesek legyenek. Előbb egy gyufásdobozba gyűjtöttem a tíz- és húszfilléreseket, de hamarosan szűk lett nekik a hely, és akkor egyenként átraktam őket egy jó szagú szappanosdobozba, melynek oldalán színes vonalakkal jelöltem a pénzdarabok számát. Azon a napon korábban ébredtem, mint máskor. Nem keltem föl, csak hallgattam lehunyt szemmel a sátoros kocsik dübörgését, és magam elé képzeltem titokzatos kincseiket. A hétórás vonat is elrobogott ablakom alatt, és én tudtam, azzal is búcsúsok jönnek. Ha kinéztem volna az ablalcon, láthattam volna őket, amint mennek az állomásról vezető úton elnyújtott, tarka sorban. A nap már vánkosomra tűzött, mégse keltem föl, ringatóztam a beteljesülés tudatában, és mondogattam magamban: mégiscsak eljött, mégiscsak eljött. Kinn a konyhában anyám zör- gött a vödrökkel, aztán a sorompó nyikorgóit, jött Barcs felől a motorvonat megint tömve búcsúra indulókkal. Egyszerre megszállt az izgalom. Kiugrottam az ágyból, és a kerítéshez rohantam. A kutya hangos ugatással követett. Belekapaszkodtunk a kerítésbe, és mindketten éreztük, hogy valami rendkívüli történik körülöttünk. A vasút felől apám és Lőrinc, az állomásfőnök jött egy motorosruhába öltözött emberrel, a fakeréskedővel. Néhány percig beszélgettek az ajtónál, aztán apám kezet fogott a kereskedővel, és bejött, azok ketten meg az állormás felé indultak. Valami megmagyarázhatatlan, rossz érzéssel kérdeztem apámat, hogy mit akartak, és mikor megtudtam, fordult egyet velem a táj a kifehéredett éggel és a töpörödött levelű fákkal. Apám elvállalta, hogy kirak öt vagon fát anyámmal, s míg ők dolgoznak, nekem kell figyelni a vonatokat és állítani a sorompót. Nem akartam elhinni, csak ültem az üres konyhában, a tejeslábas előtt, és ben. Apámék szakadatlanul rakták a fát, a vonatok egymás után jöttek, és öntötték magukból az embereket. Tudtam, hogy a búcsúba mennek, de hiába hallgatóztam a falu felé, a legkisebb zörej sem ért el hozzám. Késő délután a fakereskedőt láttam arra jönni motoron, csipkeruhába öltöztetett lánya ott ült mögötte, és egy hatalmas bábut szorongatott a kezében. Minden haragomat rájuk zúdítottam gondolatban. A majomképű kislány mintha megérezte volna, kiöltötte rám a nyelvét, mikor elrobogtak előttem. Elmentek, én meg visszaültem őrhelyemre, és most már őket okoltam mindenért. Apám nem hibás és a ház sem, az kell; csak a fakereskedő bűnös — gondoltam magamban, és megnyugodtam kicsit. Felnőttnek, hősnek éreztem magam, áldozatot hoztam a házért. Ültem a sínen, és egy lapos kővel ütemesen vertem a vasat, mert akkor már nagy csend volt, és egyre jobban sötétedett. A nyírfák kérge olyan fehér volt, hogy majdnem világított és mellette a ház falai inogni látszottak. A kerek padlásablak, mint halott katona homlokán a lőtt seb, sötétedett a tűzfalon. A kúton irtózatos csörömpöléssel leszaladt a vödör, és a fekete gyöppel borított udvar szemem láttára népesedett be torzonborz alakokkal. Akkor jött fel a hold egy villanyoszlop mögött, s amikor fölért a tetejére, átváltozott sárga madárrá, és odaült társnak a villogó porcelánok mellé. Az állomáson lámpáidat gyújtottak, úgy folytatták a munkát. Láttam apám óriásra nőtt árnyékát hajladozni az égre vetítve, amint valószínűtlenül nagy fahasábokat dobál a sötétben. Láttam az öt vagont meglódulni és jönni felém az égig megrakva fával. Fel akartam ugrani, de berogyott a térdem, sötétbordó és sárga karikák perdültek a szemem elé. Kiáltozni kezdtem, míg oda nem ért apám. Fölvett a karjára, s elindult velem. Minden homályos volt, csak a holdat láttam tisztán az oszlop tetején. A hangok is nehezen — Mennyit kért az orvos? — Ki tudtam fizetni a napszámból. A kocsi árát majd ledolgozom. Álmomban a búcsúban jártam. Csupa csilingelés, ragyogás volt minden. Forogtak körben a hintán a fapofájú lovak majdnem olyanok voltak, mint az igaziak. Tizenkét gipszangyal harsonázott körülöttem, vékony fapálcikán akko ra vattacukrot tartottam i kezemben, mint egy szalmakazal. Durrogott a céllövölde, zengtek a sárgaréz trombiták, de hirtelen megjelent a fakereskedő. Magasabb volt a sátraknál, ijesztő motorszemüveg volt rajta, és fekete bőrruha. A bábosok asztalain, a játékáru sok állványain át gázolt felém, és kinyújtotta börkesztyűs kezét, de nem ért el, mert kikapcsoltam a hinta biztosítóláncát, és fölrepültem előle a levegőbe, lombok és madarak birodalmába, ahol már nem tudott követni. A nyáron otthon voltam a falumban, apámék új házában. Minden olyan volt, mint tizennyolc évvel ezelőtt, az ég féktelen kékje, az összetöpörö dött levelű fák és a száraz napsütés. Kora reggeltől vonultak a búcsúsok sátoros kocsijai házunk előtt, dübörögtek a vonatok az erdőn keresztül. Elmehettem volttá a búcsúba — a fakereskedő meghalt, csipkeruhás lánya tanítónő valahol, a ház is áll —, de mozdulni se bírtam, csak kapaszkodtam a kerítésbe elfehéredett ujjakkal, és tártam, hogy felcsattanjon mellettem a kutyaugatás. A búcsú csalogató hangjait odáig hozta a szél, a céllövölde durrogásába néha fahasábok zuhanása vegyült. Hallottam a gipszangyalok harsonáját, láttam magam előtt a szalmakazal nagyságú vattacukrokat, aztán megfordultam lassan, és bementem a házba. PETRUSZ BROVKA: HAZAJÖTT A MUZSIKUS Hogy falujába visszatért, — a sok száz nóta velej&tt, — levette szögről hangszerét a katona s átöltözött. S a húrok megcsillogtatták a havas Kárpát ormait, és látta újra a Dunát: feleselő hullámait. Füst szállt a harcosok fölött, a nap makacsul lobogott, egy kislány koszorút kötött, egy anya vadul zokogott. S csoportban jött vagy egyedül, a környék minden embere, mondták: — De szépen hegedűi... Ki volt tanító mestere? Egy pillanatig nem felelt, csak simogatta a vonót, s a hangszer lelke szóra kelt, amikor halkan válaszolt: Ki tanított? A társaim... Hol harc után, hol harc előtt. Szél szállt az utak hársain, szél szállt az álmaik fölött. Fegyverrel jár a katona, Avval lép ködön, füstön át... Pihenőn csermelyvíz szava verdeste így az üst falát. Hallottam, hogy nyögött-zdhált súlyos sebtől a rengeteg, a hold szeméből könny szitált fenyőgallyakra, reszketeg. Körül fölsírtak boldogan, hogy meglobogtak zászlaink, a réten gyönyör-szó suhant, a harmatos fű szálain. Minden madár nekünk zenélt, Mikor hajnallott a világ ... Csönd lett. Egy szót se szólt a nép* Csak ő, ő sírta el magát. .(Hidas Antal -Tengerektől —■ tengerekig« címmel megjelent műfordításkötetéből.) Johannes R. Becher: ANYÁM KERTJÉBEN Álltam sokáig némán a csendben hallgatag, ó, messze szólítottak az alkomyi utak. Alatta vártam némán, csak álltam csendesen, azt akartam, ott nézzen a szemébe szemem. Már nem tudom, hogyan volt, A fák között szél zúgott, megérkeztem haza, harangszó szállt vele. még állt anyám kertjében »Mennyit kellett rád vámom, a vadgesztenyeta, szívemnek gyermekei* Sokáig álltam némán a csendben hangtalan, »Anyám!« — törte meg vég» a csendet halk szavam. Fordította: Csányi László, EMLÉKEZÉS DELI ANTALRA A Rippl-Rónai Múzeum emlékkiállítása alkalmából figyeltem a beleszelt kenyérdarabokat, hogy lassan magukba szívták az összes tejet. Fél szemmel lestem a búcsúsok vonulását, s közben számolni kezdtem, meddig tarthat öt vagon fa kirakása, odaérek-e búcsúra még? A jó szagú szappanosdoboz ott állt az orrom előtt a fényes fillérekkel, de rá sem néztem. Kiültem a ház elé a sínre, hogy lássam apámékat. Alig kétszáz méterre volt az állomás, még a fahasábok zuhanását is hallottam. Délben hazaszaladtak enni néhány falatot, és amikor apám látta sírásra hajló arcomat, azt mondta: — Sose lesz különben házunk. A délután is úgy telt el, mint a délelőtt. Ültem a fórrá síneken a száraz napsütésjutottak el hozzám, mintha egy tó fenekén beszéltek volna, csak buborék fomájában jöttek fel a szavak. — Napszúrás — hallottam Lőrinc hangját, aztán legalább tízen kezdtek beszélni egyszerre, valaki sírt is, és én sehogy sem értettem, hogyan került oda egyszerre annyi ember. A kocsin tértem magamhoz, mikor visszafelé jöttünk az orvostól. Ha a kerék ráment egy kőre, vagy megrántották a kocsit a lovak, belehasított homlokomba a fájdalom. Apám vitt be a házba. Ahogy átlépett velem a síneken, felpillantottam. Akkor röppent el az oszlopról a hold. Mielőtt elaludtam volna, még hallottam anyám hangját: A festő Deli Antal megyénk j határán Gerényesöen született 1886-ban. Szülőháza egy kis falusi vasúti őrház volt. Innen került hatéves korában szüleivel együtt a Dombóvár melletti Kapospulára, egy másik vasúti őrházba. Itt, a szép Kapós- völgyében szerette meg korán a természetet és a szabadságot. Itt virágzott ki egyre színesebben gyermeki képzelete, s mert a gyermekévek tündérkertjét és emlékeit nincsen halandó, aki ne szívesen idézné, vagy el tudná feledni, tehát Deli Antal is ezt a víz menti tájat érezte igazi szülőföldjének. Még életében úgy rendelkezett, hogy holttestét Szentendréről — ahol a művésztelep halottjának tekintette — hozzák haza Somogyba. Családja, szülei mellé, a kis pulai sírkertbe temették el. De nemcsak azért kötelességünk idézni Deli Antal művészetét. mert sok szállal fűződik é’ete a mi vidékünkhöz, hanem elsősorban azért, mert igen jelentős festő volt, és ennek ellenére kevesen ismerik. A múzeumban megrendezett emlékkiálh'tás célja tehát elsősorban az. hogy mi. somogyiak megismerjük művészetét. Utolsó óráiban — húgának Deli Anna iparművésznek ’■'kezeseiből tudom — a 74 — halállal harcoló művész ..w-ó szavai ezek voltak: »Festő vaeyok! Dolgozni akarok!« Igen jellemzőek ezek a szavak. Jellemzőek, mert él ötének célja valóban a művészi munka volt. és élete nem volt könnyű. Dolgos, munkás élet volt. A kis Kanos menti faluból saját eremből, kemény munkával, szívós emelkedett Ojffyrf1* tóin1- o -■ icrcvp rr’Korú ' - • • • vj; : ÁVCí] szinti* p 7; jl frt 1 n rf pl£crpdetlen mester. Első rajzait édesanyja vasalószenével freskó méretekben rajzolta az őrház falára: mozdonyt és állatokat. Aztán jött a kapospulai elemi. Onnan pedig Pécsre került, ahol a ferencesek akarták kitaníttatni a tehetséges gyéreiket, de szabadság hiányában hamar megszökött a rendházból. Dombóváron szobafestőinas lett. Innen 17 éves korában Budapestre került. Először a technológiára iratkozott be, mert élete végéig kísérletezett új találmányokkal, gépek szerkesztésével. Célja az volt — mai szóval —, hogy ezek az újításai, találmányai biztosítsák majd részére a nyugodt alkotó napokat. Aztán beiratkozott az iparraj ziskolába, és 1912-ben, 26 éves korában végre a Képzőművészeti Főiskolára. Ekkor is napi megélhetését még mindig a mázolás és a szobafestés biztosította. Mindaddig így volt, amíg ezt és tehetségét, nagy akaraterejét észre nem vette mestere, Ferenczy Károly. Ö ezután ösztöndíjat biztosított részére, és a nagybányai művésztelepre is meghívta. 1913-ban és 1914-ben Nagybányán dolgozott. 1914- ben Kaoospuláróí vonult be az első világháborúba, s azt végigharcolta. A háború után, 1919-ben újra itt festette a Kapos menti szén völgyi táiakat, a nagy nyárfákat és alkonyi dombokat. 1922-ben Münchenben tanult. 1924-ben ismét Nagybányán, majd 1927-ben Párizsban dolgozott. 1928-ban Olaszországban festette tüzes szépia- és akvarellkéneit, nagyszerűen tömörített fekete kré- tacaizait. 1935-ben Barcsay Jenő meghívására Szentendrén telepedett le, és hamarosan a művésztelep tagja lett. Ettől kezdve haláláig itt dolgozott. Élete és művészi pályafutá-j sa, valamint művének továbbélése is tipikus példája a reklám nélküli, szerényen dolgozó kitűnő mesterek sorsának. Bár 1914 óta kiállító művésze volt nagy tárlatainknak — Emst Múzeum, Nemzeti Szalon —, és volt olyan is, ahol egyszerre 16 képpel szerepelt, mégis csak a festészet avatott mesterei, mint például Ferenczy Károly, Réti István, Barcsay Jenő, Sző- nyi István és a szűkebb szakmai kör tudta igazán azt, hogy kicsoda is Deli Antal. A nagyközönség alig. Igen, mert egész életén át Deli Antalt csak maga a mű érdekelte. A jó kép, az alkotás és nem képeinek sorsa, egyszóval a művészi hírnév. Így történt aztán az, hogy a nemzeti szalonbeli kiállítása után állandóan csak készült egy nagy életmű-bemutató kiállításra. Közben az évek múlásával jeles alkotásai műkereskedők kezén és anélkül ismeretlen helyekre kerültek. Ez az elégedetlen, egyre készülő mester anélkül halt meg, hogy megérte volna gyűjteményes kiállítását. A tervezett kiállításból halálának évfordulójára Szentendrén tisztelői és művésztársai rendezésében emlékkiállítás lett. Ebben az életműben mi a legmegragadóbb? Röviden: képalkotásának a művész utolsó percéig táguló ereje és festői stílusának állandó frissülése. Ez a mester évei számával nem öregedett, de fiatalodott. 60 év után, szinte utolsó óráiban lett a legmaibb. Az 1947— 1960 között készült képein, akárcsak korábbi, bronzfiguráknak ható aktjain, éppúgy a tájképein anyára leegyszerűsítette a lényeges mondanivalót, hoev a valóságnak szinte már csak a fölépítését vetítette elénk. Képei már csak a színek és formák lényegét adták. E művek a realitásból elvonva a mellékeset, az értelem által követhető egyszerűsítéssel adják a világ és ember látványát. A valóság olyan festői átköltésé- ről van itt szó, amelyben a kép lendületét a vonalak egyetlen lehető biztos elhelyezése adja. A kép életét, ritmusát pedig a színek, a síkok és szögek szép mértana. Ezek a művek lettoíc Deli Antal festői mondanivalójának igazi tükrei. Egy idős korra beérett festői világ újszerű, igen egyéni alkotásairól van szó,' melyeket művészettörténetünk csak most kezd fölfedezni és méltányolni. E képek szépségét, amelyek a halál árnyékában születtek^ már az elmúlás aligha győzhe* ti le. Fekete krétarajzai — akárcsak festőnk élete — nagy egyszerűségeit sűrítenek. Jellemzőjük a monumentalitás és az erő. Az az erő és hit áll előttünk e sötét tónusban is szf^ nes művekben, amely Deli An»; talt életében és művészetében is vezette. A pasztell lett végül is kifejezésmódjának jellemző műfaja. Egyéni technikával enyves alapozású »smirgli« papírra nagy foltokban Húzta fel fojtott kék, lila és rózsaszínzöld színekben mondanivalójának jellemző témáit. Grafikáinak fénye olyan intenzitást sugároz, mint a holdfény világításának varázslata a tárgyakra ... E művek szépségénél Dell Antalnak csak a szerénysége és az embersége volt nagyobb. A somogyiak fogadják szeretettel ezt az emlékkiállítást. Ismerjék meg műveit, véssék emlékezetűkbe, és vigyék tovább festőjük nevét, mert Deli Antal nevével az országosan is jelentős somogyi festők névsora egy jelentős mesterrel gyarapodott Takáts Gyula
