Somogyi Néplap, 1962. május (19. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-10 / 107. szám

Csütörtök, 1962. május 10. 3 SOMOGYI NÉPLAP Beleg az elülik kőzett cAz elf el ejtett BÄBONYMEQYER MOLTJA Erőtől, széltől cirmosra mart dombok között visz az út Bá- bonymegyerre. Derűs az ég, s a néptelen tájon át csak egy ár­va ökrös szekér döcög. Ilyen idő lehetett tán akkor is, ami­kor Patkó Pistát, a híres be­tyárt kergették a pandúrok. Robogtak a vágtató lovak a suttogó fenyőfák mellett, az álmosan kóborló patak partján le, egészen az erdőig. A lexikon adatai keveset mondanak erről a faluról: »A község Nagybábony és Kop- pánymegyer helységek egyesí­téséből alakult. Mindkét hely­ség igen régi. Megyert 1199- ben, Babunt 1259-ben említik először az oklevelek.-« Megyer 763, Bábony 703 éves település. Valahogy mégis el­felejtkeztek erről a faluról. Le­het, hogy a két különböző év­szám miatt, de tény, hogy nem ünnepelték meg az évfordulót. Nem nagy dolog, de az itte­nieknek fáj egy kicsit. Bárkit kérdezek a faluról, elő­ször min­denki a be­tyárokról, Patkó Pista, Balas­sa Jóska, Körgyi Jancsi, Csikar Sanyo, Nád Jancsi és Ferns Ferkó tetteiről mesél. Ez a táj: az egykori hatalmas erdő, a szinte megközelíthetetlen fa­lu, a vízmosta, mély szakadé- kos patakmedrek, délen a sző­lőhegy és a tengődi erdő jól rejtett utat biztosítottak a be­tyároknak. Azl850-es években itt élő urasági pásztorok, ju­hászok és kanászok, a Tabán kis házaiban lakó szegénység jó barát és segítő volt mindig. Ezek a betyárok a szabad­ságharc utáni üldözések, a ti­zenkét évi katonáskodás elől menekültek a Kis-Koppány völgyébe. Nem is nevezték ma­gukat betyároknak, hanem kuj- torgó. legényeknek. A betyár nevet a nép adta nekik. A falu lakói közül majd mindenki is­meri a betyárok történetét pe­dig nagy rablások nem fűződ­nek nevükhöz. Patkó Pista a bátor legények élén sorra meg­sarcolta a környező földesura­kat. Äki rem fizetett, az ko­moly emlékeztetőt kapott. De nemcsak sarcolni és vereked­ni, hanem táncolni is kitűnően tudott a vezér. Szájhagyomány, hogy ma sem akadna különb legény nála. Egy álló óra hosz- szat tudta járni s szólótáncot... Az a hír járta, hogy Patkót nem fogja a golyó. Bábonyhoz a falu egyik legszebb leány- asszonya vonzotta. Persze neki is akadtak ellenségei. Egy nyí­rni ember, név szerint Kovács Ferenc árulta el. Így találtak rá a pandúrok a kasi várnál. Erre vonatkozóan már hiteles adat is akad. A halotti anya­könyv utolsó lapján szerepel e bejegyzés: »1862. év szeptem­ber 21-én a délutáni órákban Patkó Pista és Balassa József rablókat a pandúrok tűzharc közben agyonlőtték...« Sokan keresték akkor Patkó kincseit. Senki se találta meg. Sírja és kedvenc vörösfenyője ma is A bábo- nyi refor­mátus templom­ban egye- található. A mennyezetet Rudnay Gyula Kossuth-díjas festőművész olaj­festésű ősi hun és ősi magyar motívumai díszítik. E táj szép­sége csaknem négy évtizeden át vonzotta Rudnay Gyulát hit­vesével együtt. A kiszáradt pa­takparton ma is áll az egyko­ri Rudnay házikó üresen, gaz­dátlanul. A nagy festő úgyszól­ván minden idejét itt töltötte, hogy sokszor megörökítse a far lu embereit, az utcákat és a tavaszi díszben pompázó gyü­mölcsösödet. A festő testvére, Rudnay János hegedűművész, a hangversenytermek egykor ünnepelt hőse ugyancsak itt találta meg nyugalmát. E két ember szinte rajongó­ja volt ennek a falunak. A szemtanú és rokon, Dusza Pál református lelkész mesélt er­ről. A parókián szinte valósá­gos műgyűjtemény beszél ró­luk. Itt még a konyhaajtót is Rudnay keze munkája díszíti. A szobák falán képek: nagy történelmi kompozíciók szá­mára készült szépiavázlatok, halk szavú családi emlékek, falusi emberalakok, kirobban­ni készülő nyári zivatar elő­térben hazairamló parasztsze- kérrel. Itt őrzik a mester utolsó pa­lettáját és utolsó festményét is. Rudnay János hagyatéka is nagyon gazdag. A béna kezű hegedűművész évtizedeken át kereste, kutatta a betyárvilág történeteit, a régi nótákat és a népszokásokat. Regényt is írt a betyárokról, összeállítot­ta a cigányszótárt, és zenére tanította a falu népét. Ma is megtalálhatók azok a nyomta­tott műsorok, melyek az itteni parasztemberekből toborzott szimfonikus zenekar működé­séről tanúskodnak. Liszt, Schumann és Lavotta művei szólaltak meg egy-egy koncert­jükön. hamar meghódí­tották ezt az erdős, legelőben gazdag hegy-völgyes vidéket, mely nem annyira földműve­lésre, mint inkább szőlőmű­velésre és pásztorkodásra volt alkalmas. A hagyomány sze­rint itt volt a királynék sző­lőskertje a mai szőlőhegyen. II. Endre királynak maradt fenn egy okmánya, amely ren­dezte a birtokviszonyokat. Ennek a két egykori telepü­lésnek rengeteg földesura volt. ök és később a jegyzők állan­dóan szították az ellentétet. Megyeren sok volt a büszke, hétszilvafás nemes, Bábonyon pedig a szegény ember. 1927- ben a két helységet egyesítet­ték. Az idősebbek ma már tisz­tán látják, hogy hányszor be­csapták őket. A jegyző a két település között vásároltatott telket az épülő községház ré­szére. Az építkezés mégis el­maradt, mert a telek egy va­gon kukoricát adott évente a jegyzőnek... A negyvenes években kis hí­ja, hogy késhegyre nem ment a dolog. A jegyző határigazítást rendelt el. Az elöljárók elvé­gezték a munkát, és mindkét falurészt megkárosították. Másnap egyetlen határcövek sem volt a helyén. Az embe­rek kíhúzogatták, eltüzelték valamennyit, aztán a vasútál­lomásnál gyülekeztek. Nagy ügy, hónapokig tartó tárgyalás és békítgetés lett belőle. Sokan nem látták tisztán a dolgokat, s az emberek egymásra hara­gudtak, a bábonyiak a megye­rieket szidták. Csaknem három évtized múlt el azóta. Vajon mi válto­zott, milyen a falu ma? {Folytatjuk.) Németh Sándor TALÄN FURCSÁN HANG­ZIK, hogy Belegről szóló írá­sunkban először Ötvöskónyiról esik szó. 1960 telén, az ötvös- kónyi Aranykalász Tsz alaku­ló gyűlésén a járási pártbizott­ság nevében útravalóul ezt mondtuk: »Jó és rossz példát is találnak a közelben. Szabáson a Győzelem, Belegen a Petőfi és a Szabadság az ötvöskónyi- hoz hasonló talajon és hozzá­vetőleg hasonló feltételek kö­zött indult. A szabáslak pél­dásan, a* belegiek rosszul gaz­dálkodtak. Az ötvöskónyiakon áll, hogy melyiket követik!« Óvatosan hozzátettük még, hogy véleményünk szerint Be­leg is »hamarosan« a jó tsz-ek között lesz. Amit mondtunk, azt termé­szetesen hittük is, de a »hama­rosan-« szerintünk is 3—4 évet jelentett... Ezzel a vélemény­nyel akkoriban nem álltunk egyedül, hiszen a megyei érte­kezleteken is mindig a leg­rosszabbak között emlegették Beleget, és nem nagy jövőt jó­soltak neki. Szerencsére a be­legiek idejében fölismerték: másként kell munkához lát­niuk. A vezetők is törték a fe­jüket, a tagok is tanultak az első év hibáiból^ A falu két szövetkezete között csöndes versengés alakult ki: ki ér el jobb eredményt. 1960-ban mindkét gazdaság jól zárta az évet. A Szabadságban 39,88, a Petőfiben 29,36 forintot ért egy munkaegység. 1961 elején egye­sült a két szövetkezet, őszin­tén megmondjuk, nem minden aggodalom nélkül... Két do­log okozott gondot a belegiek- nek is, nekünk is. Hogyan forr majd össze a Szabadság Tsz volt szegényparaszti tagsága a Petőfi jómódú parasztjaival és viszont. A másik gond a jöve­delem csökkenésétől való féle­lem volt. Mindkét problémát -sikerrel oldották meg. A VEZETŐSÉGBEN a volt jómódú középparasztok és a volt cselédek egyaránt helyet Icaptak. Senki se gondolja, hogy mindez viták nélkül, gombnyo­másra ment. Egyszer a volt szegényparasztokat, máskor a volt középparasztokat kellett csitítani, de az is előfordult, hogy a párttagok egy részét kellett meggyőzni. Nagy József, a szövetkezet középparasztból lett, párton kí­vüli elnöke a zárszámadás előtt arról panaszkodott a párttag­gyűlésen, hogy őt többen »ütik«, mint segítik. Ebben az állításban volt némi igazság, de azt is el kell ismerni, hogy a bírálat egy része jogos. Le­vonták azt a tanulságot, hogy év közben is többször kell ta­lálkozniuk, és akkor kevesebb lesz a félreértés. A múlt esztendő minden kö­zös gazdaságban próbára tette a vezetőket és a tagokat egy­aránt. Egyesülés és aszály ugyanabban az évben volt Be­legen. Mindezt figyelembe vé­ve elismerést érdemelnek az 1961-ben elért 33,17 forintos munkaegységért, valamint az egy dolgozó tagra jutó 11 734 forintos évi jövedelemért. Mindez hatott azokra is, akik addig távoli vidékre jártak dol­gozni. A zárszámadás után hú­szán kérték felvételüket a tsz- be: a fölvettek kettő kivételé­vel fiatalok. Ez további bizta- . tó jel, hiszen az eddigi ered­ményeket olyan tagság érte el, amelynek átlagos életkora 58 év volt! AZ IDÉN rendszeresen 10 forint előleget fizetnek munkaegységenként. Ennek hatása máris meglátszik. Egyed László márciusban ke­reken 25 munkaegységet tel­jesített, áprilisban mintegy 40-et; Török István március­ban 25-öt, áprilisiban csaknem 50-et; Beharaczki Péter takar- mányos havi 41 munkaegysé­get kap; Vukk Imre, aki Kom­lóról jött haza, minden hónap­ban 30 munkaegység fölött tel­jesít; Tóth János 11., aki tavaly ■még egyéni gazda volt, ugyan­csak elkerüli a havi 30 mun­kaegységet Az egyesüléskor még prob­léma volt, ma mór tény, hogy az egykori két paraszti réteg mindinkább közeledik egy­máshoz. Ki mennyit ér, azt már az dönti el Belegen, hogy mennyit dolgozik a közös­ségben. Mindkét rétegből egy­re több példamutató tagot ta-. látunk. Békés Sándor volt kö­zépparaszt március 31-ig 103, Szalai LSczi Sándor 97 mun­kaegységet teljesített. Utóbbi­nak a felesége, aki fejőnő a tsz-ben, szintén derekasan ki­veszi részét a munkából. Pálfi Sándor volt középparaszt a ta­vasz elején megbetegedett, idős is, mégis 72 munkaegysé­get ért el március végére. A volt szegényparasztok nagy többsége élen jár a munkában. Közülük csupán három nőt említünk meg. Nagy Erzsébet március 31-ig 68, Cifrák Jánosné 47, Szabó Györgyné 46 munkaegységet szerzett. Egyik-másik férfi példát vehetne tőlük nem egy tsz-ben. Külön érdekesség a mezőgazdászuk: Lőczi János. Ö ugyanis Ötvöskónyi — aa ötvösi mezőgazdász, Kovács Sándor pedig Belegről került át. Mindketten helytállnak, és mindkettőjüket becsülik — de úgy látszik, »senki sem próféta a maga hazájában.« Csécsei János főkönyvelő el­mondta, hogy tavaly május 15-én még 50 hold kukoricá­juk vetetten volt. Az idén május 3-án végeztek a kuko­rica vetésével. Nem adnánk hű képet, a tsz-iről, ha csak a munka és a részesedés alapján bírál­nánk el eddigi eredményeiket. Gondoltak és gondolnak <z holnapra is. Van négy erőgé­pük, beruházásaik elérik a járási átlagot, állatállomá­nyuk gyarapodott és javult is. Most az állami gazdiaságtól szerettek volna visszakérni 174 hold területet — ezt azon­ban nem kaphatják meg. A munkaerő foglalkoztatása vé­gett is tovább fokozzák a bel- terjességet. Cukorrépát, kon-, zervnövényeket termelnek, és fejlesztik az állattenyésztést; Erre az évre 35,22 forintot terveztek egy munkaegységre és 12 509 forintot egy dolgozó tagra. BELEG TEHÄT NEM »MU­MUS«, amellyel ijesztgetni le­hetne más községeket. Igaz is, mi van hát Ötvöskónyival és mi van Segesddel, amelyek- ugyanígy haladhatnának, mi­vel hasonló lehetőségeik van­nak? Be kell ismernünk, hogy ez ideig nem Szabást, hanem a »régi« Beleget követték! Most azonban egytre több jel mutat arra, hogy rövidesen méltó versenytársai lesznek a mostani Betegnek is! Torma István, a Nagyatádi Járási Párt- bizottság titkára Levél a ME0-ba Kedves Asszonyom! A minap azt kérte a textil­művek szakszervezeti bizott­ságának irodájában, hogy másodszor is adjanak Ön­nek üdülőbeutalót. Kérését azzal indokolta, hogy ja­nuárban egyedül üdült, most pedig férjével együtt szeret­ne, aki vállalatától kapott jegyet. Bár, mint mondta, szabadsága nincs már, de se­baj, vesz ki fizetésnélkülit. Az üzem szb-titkára nem járult hozzá ahhoz, hogy ön egy évben két jegyet kapjon, ezt .tiltják a szabályok. Ezzel az ügy le is zárult. Engedje meg azonban, hogy az eset kapcsán elmondjam vélemé­nyemet, azt tudniillik, hogy noha Ön jó munkás, becsüle­tes asszony, mégis közösségi érzésével, gondolkodásmód­jával egy kis baj van. Gon­dolja csak meg, mit szóltak volna második üdüléséhez munkatársai és azok a fonó­nők, akik az idén még nem tudták kivenni szabadságu­kat, mert szüksége volt rá­juk az üzemnek A gyárnak tavasszal és nyáron is ter­melnie kell, hiszen a tervet nemcsak a téli hónapokra szabták, ők belátják, hogy a szabadságolási ütemtemet tiszteletben kell tartani, s nem engednek az első nap­sugár csalogatásának, nem. szaladnák a szakszervezeti bizottsághoz beutalóért, ki­váltképp nem másodszor. Önben kevés lehet az együtt­érzés munkatársai iránt, úgy látom, nemigen gondol üze­mével. Csak ezzel magyaráz­hatom, hogy nem tette föl magában a kérdést: vajon tudnak-e helyettesítéséről gondoskodni, vagy hogy nem innzsórrtalan-e, hogy társai két ízben végzik el Ön he­lyett a munkát, s ők még egyszer sem mentek el pi­henni szakszervezeti beuta­lóval. Nincs szándékomban jó ■tanácsokkal elhalmozni önt. Eiyet a~onban foaad.jon el tőlem. Arra szeretném kér­ni. hogy a munkát sose tart­sa másodrendűnek. Hiszen minden jónak, amit élve­zünk, munkával teremthet­jük men az alapját. Ez alól az üdülés s°m kivétel, még a n~ Üdülő küszöbén azt mondják is az embernek. amin itt lesz. meg ne próbáljon a munkára gon­dolni. Szegedi Nándor — Eee ... eeee... — Hogyan? — Eeeee... — kezével a szá­jára, majd a fülére mutatott. — Süketnéma szegény — jegyezte meg a termetes asz- szonyság. Ekkor mór mások is odafi­gyeltek. Bizonyos részvéttel néztek a fiatal emberre, aki ilyen korán elvesztette hallá­sát és beszélőképességét. A vonat lassított. A zónaha­tárhoz értek. Gazsó szíve a torkában dobogott. Minden pillanat egy órának tetszett. Üristen, az a kecskeszakállú hogy tud ilyenkor újságot ol­vasni, az a néni meg a túlol­dalon, milyen lelkinyugalom­mal köt. Egy ideig figyelte a kö : m - !sf't. Milyen bo­szorkányosán táncolnak! S e.a\ -- re hangosat dobban a szíve! A kocsi végében ugyanis fel­hangzott: — Dokument! — Ich bitte den Schein! Az igazoltatás gyorsan ha­ladt. Mindenki átnyújtotta pa­pírjait rendben, sorjában, a katona egykettőre megvizsgál­ta. és visszaadta azokat. Ga­zsót kirázta a hideg. Már alig voltak előtte néhányan. Érez­te, hogy izmai remegnek. Zsebkendőt kotort elő, meg-’ törölte arcát. — Kontroll! Dokument! — hangzott közvetlenül mellet­te. Meg sem mozdult. A terme­tes asszonyság átnyújtotta ira­tait, majd az ablaknál ülő fér­fi is. Erre Gazsó — mintha most vette volna észre az iga­zoltatást — keresgélni kezdett. Kiforgatta valamennyi zsebét, de az igazolványt nem vette elő. Keze alig észrevehetően reszketett. A kalauz és a ka­tona már készen voltak az iga­zoltatással, csupán őrá vártak. — Nu? — kérdezte a kato­na. — Eeee... — nyögte, s ve- rejtékcsöpp jelent meg a hom­lokán. Tovább keresgélt. A termetes asszonyság rész­véttel, magyarázólag fordult a katona felé. — Süketnéma — mutatott Gazsóra. A kalauz lefordította. Mint­ha a katona vonásai, is meg­enyhültek volna, amikor is­mét ránézett a szinte kétségbe­esetten keresgélő Gazsóra. A mozdony füttyentett. A katona kitekintett az állo­másra, majd sürgetve Gazsóra nézett, mivel a többi kocsiban már végeztek az igazoltatások­kal. Végül is bosszúsan legyin­tett: — Eh! Kisietett a fülkéből, a kalauz utána. Gazsót határtalan gyöngeség fogta el. Cigarettára akart gyújtani, de a gyufaszál ki­esett a kezéből. Észre sem vette, amikor a vonat elindult, s méltóságteljesen áthaladt a hídon. A Duna másik oldalán már feltűnt az amerikai kato­na, amikor Vörös, felugrott, és kezét nyújtotta Gazsónak. — Gratulálok, komám, si­került. — Köszönöm — mondta bá­gyadtan, de csillogó szemmel Gazsó. — Megálltunk. Fogd a cso­magodat és menjünk. — Igen — élénkült fel Ga­zsó —, siessünk hátra. Kö­szönjük a helyet. Auf Wieder­sehen! Az utasok szóhoz sem jutot­tak a csodálkozástól. Némán néztek a két jókedvű fiú után. Azok hamarosan elérték az utolsó kocsit. Az altisztek vi­gyorogva gratuláltak nekik. A fülkében a német már süte­ményt majszolt, a jugoszláv a szűkös csomagokat rendezgette, a lengyel, szokása szerint, fel­iét kezébe hajtva ült a helyén. Tehát mindenki itt van. Azaz... T ovász ... De bizonyára ő is itt lesz hamarosan. Lódult a kocsi, a szerelvény elindult — Lovász! — ordított Gazsó. — Ne kiabáljon! — lépett be az egyik altiszt. Gazsó hozzáugrott. — Hol van Lovász? Az altiszt gúnyosan, megve­tően legyintett. — Elkapták a hülyét... Gazsó leroskadt. Alig tudta felfogni a szavak értelmét. El­kapták? ... Nem, az nem le­het!... Hogy szeretett volna végre révbe kerülni! Elkap­ták!... Szörnyű! És ezek?... Részükről ennyi az egész? ... Egy gúnyos röhögés, egy kéz- legyintés? ... Szeme szikrá­zott, amikor az altisztre né­zett. Egy mozdulatot tett, de Vörös hirtelen mellette ter­mett. VIL — Mit akarsz? — súgta. ■— Ne csinálj szamárságot. Gazsó nem válaszolt. — Nézd — kezdte újra Vö­rös. — Itt humanizmusoddal, szentimentális érzelmeiddel nem sokra mégy... 1 Gazsó felpattant. — Eh! Az emberség minden­hol emberség, a becsület meg becsület... Az altiszt lépett be újra. — Mondtam már, hogy ne ordítson! — rivallt rá Gazsóra. — Túl vagyunk a zónahatá­ron — vágott vissza. — Többé nem kell ránk vigyázni. Maga nekünk nem parancsol! Nem­sokára új hazánkban, Francia- országban leszünk. Az őrmester gúnyosan elmo­solyodott. —• Akkor parancsolok csak igazán — s egyszerre ordított. — ötéves légiószerződést írtak alá. hülyék! öt évig harcoltok a francia idegenlégióban, ha közben még nem dögöltalfif Röhögött A német kezében megállt a sütemény, a jugoszláv felug­rott. A lengyel továbbra is fe­jét tenyerébe hajtva ült. Ga­zsó riadtan nézett Vörösre. — Most mit csodálkozol? — próbált Vörös kedélyeskedni —, hiszen te magad is sejtetted a dolgot. — Most pedig, uraim — folytatta gúnyosan az altiszt —, vonatunk megáll. Amerikai ellenőrzés lesz. Nem kell fél­ni tőle. Valóban, pár perc alatt vé­geztek az igazoltatássokkal. Fülkéjükbe be sem jött senki. Az egyik őrmester ezután ösz- szeszedte az igazolványokat. — Mire jó ez? — kérdezte Vörös. — Viszem vissza Becsbe — nevetett az altiszt —, hogy má­sok is átjöhessenek vele. Az utolsó pillanatban leug­rott a vonatról. Gazsóval forgott a világ. Vö­rös jókedvűen a vállára csa­pott. — Oda se neki, pajtás, maid lesz valahogy. Legalább vilá­got látunk... Gazsó felugrott. — Hát ez vagy te? Ilyen szí lárd a te elved? Becsben m< az egész világot meg akarta'1 hódítani, aztán már csak Arr- rikában akartál karriert csinál ni, most pedig megelégszel az­zal, hogy mint légiós »világit láss«. Fúj!... Vörös felugrott. — Hát ez már sok! Kirohant. Az őrmester mer; akarta állítani, de a nagy da­rab legény félrelökte.­Füttyszó harsant. A kocsö végén élesen felelt rá egy má­sik. 4töi&tatjul A betyárvilág megvan. _________ A világhírű festő dülálló műalkotás Az emberek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents