Somogyi Néplap, 1962. május (19. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-09 / 106. szám

Szerda, 1962. május 9.

3

SOMOGYI

Gondolatok a győzelem napján

ß

I ármily fájdalmas, emlékezni és emlékeztetni kell. Azoknak, akik élteik akkor. Mindannyiunknak, akik úgy gondoltuk 1945 tavaszán, hogy elmúlt, örökre elmúlt a lidércnyomás az emberiség melléről. A Reichstag ormára kitűzték a győzelem vörös lobogóját: a fasiszta fenevad elpusztult, a háború befejeződött.

Olyan egyszerűnek látszott akkor minden, olyan világosnak, annyira magától értetődőnek. Moszkva és New York, Párizs és London, Brüsszel és Varsó, Szófia és Budapest örömmámorban ujjongott. Béke! Béke volt. A népek győzelmüket ünnepelték. Nincs má- morítóbb, szívet dobogtatóbb, fölemelőbb érzés a győzelem érzeténél. Hat esztendőn át küzdött az emberiség ezért az érzésért, szenvedte a poklok poklát a fasizmus »új rendjében«, senyvedett börtöneiben és koncentrációs táboraiban. Harcolt a frontokon és a hitleri hadigépezet hátában. Harmincmillió ember életébe került ez az érzés. Harmincmillió ember halt meg a győzelemért.

Az első világháborút követő években följegyezték Clemenceau-nak, a >• tigris«-nek mondását: »Egy ember halála súlyos tragédia lehet. Százezeré — csupán statisztika.« De Clemenceau maga a megtestesült imperializmus volt, és szavai éppoly cinikusak, mint mindenkié, aki hasznot húzott az emberek véréből, aki harácsolt — akár kicsiben, akár nagyban — az emberiség nyomorából.

Mi azonban, nem harácsoltunk, és a statisztikai adat: harmincmillió — ez a mi apáink, testvéreink, fiaink és asszonyaink,

Q

yőzelem. Sokan elfeledték, sokan pedig szeretnék elfeledni, mi rejtőzik a szó mögött, amely élményből lassacskán száraz ténnyé szürkül a történelem- könyvek lapjain. Győzelem — számunkra, magyarok számára ez azt jelenti, hogy jóformán nem volt család az országban, amely ne siratta volna valakiét. Majd háromnegyed millió magyar pusztult el a háborúban. Sokkal többen harcoltak közülük önmaguk érdekei és fölemelkedése ellen, mint ameny- nyien az emberiség, a béke, a győzelem oltárán áldozták életüket. A mi fájdalmunk és a mi bánatunk ez.

Soha még népnek nem volt akkora szerencséje, mint nekünk, hogy elveszítettük a háborút, amelybe uraink belehajszoltak. Mit várhatott a győzelemtől az ország, amely a »barna birodalom« utolsó csatlósa volt? Mit várhat a vesztes a békétől? A történelem 1945-ig nem cáfolta meg a rómaiak szállóigéjét: »Jaj a legyőzöttnek!« De a magyar királyságot, a fasiszta Magyarországot a Szovjetunió hadserege zúzta szét, és világossá vált: nemcsak a magyar nép nem azonosította magáit uraival, de a Szovjetunió sem telt egyenlőség. jelet a magyar nép és a magyar fasizmus közé.

Győzelem a fasizmus felett ez hozta

meg számunkra annak lehetőségét, hogy valóra váltsuk szabadságharcos őseink, Dózsa és Petőfi, Kossuth és Táncsics és 1919 álmait.

Ez a győzelem teremtette meg a lehetőségét, hogy úgy éljünk, ahogy élünk. Hogy azzal példálózhassunk fiainknak: »Bezzeg,

amikor én gyermek voltam...« És örüljünk, hogy bosszankodhatunk rajta: nem érti a gyerek, hogy milyen nyomorúságosak voltak azok az idők, és azt sem érti, hogy miért emlegetjük annyit, amikor ma minden egészen más ebben az országban.

Emlékezni kell és emlékeztetni.^ Az idő gyorsan elmossa az emlékeket. Gyönyörű lenne, a legszebb dolog tenne, ha hagyhatnánk, hogy betakarjon mindent, hoigy úgy elfeledjük az egész múltat, mintha sohasem is éltük volna át.

F

eledni akarunk. A rémséget, amit úgy neveztek: gázkamra, sterilizáció. A szörnyűséget, amit ívtak: Lidice meg Oradour Sur Glare ,ar- bárságot, aminek azt a nevet adták: Gestapo meg csendőrség. Mindent elfelejtem a Mária Valéria-teüeptől a munkanélküliségen és a fajüldöző törvényeken át a helyszínen való felkoncolásig, a király nélküli királyság, a tenger nélküli lovastengerésztől a talaj gvö- keres rögvalóság nemzetvezetőjéig — mindent, mindent.

Hogy feledhessünk, emlékezni kell és emlékeztetni.

A békét kaptuk a győzelemtől. Ügy vágytunk rá, ahogy nem vágyott még asszony férfit, ahogy nem áhítozott még gyermek az anyja szeretőiére, ahogy nem epekedett még sivatagi vándor víz után. Tizenhét esztendő múlt el azóta. Még élnek ; szemtanúk. Élnek a megholtak testvérei, fiai. és leányai; még nem hervadt el a virág a hősök sírján, akik a magúk mindenével vették nekünk a nyugalmat, biztonságot. Azóta néhányszor ismét a háború szakadékénak szélén táncolt a világ. Azóta Nyugaton ismét úgy vélik, hogy a pénznek nincsen szaga, s a legkifizetődőbb árucikk az emberi vér, a legbusásabb hasznot hajtó üzlet a háború. Azóta a rémségek, a szörnyűségek, a barbárság vérebei újra készülődnek. Azóta láttunk fényképet a brit királyi haderő délceg zsoldosáról: levágott emberfejét markolt a hajánál fogva trófeaként. Láttunk képeket az OAS áldozatairól, az amerikai zsoldosok kubai »vitéz« tetteiről, és láttunk fényképeket gyakorlatokról: a Bundeswehr katonái próbálták, hogyan kell falhoz állítani a polgárokat, s a régi bevált necept szerint tarkón lőni; és láttunk fényképet a püspökökről, akik beszentelték az új banditák fegyvereit.

Nem rajtuk múlt, hogy nem lángol a világ. ajtunk, a béke erőin állt, hogy béke van, hogy újra és újra odakénysze- rítettük őket a tárgyalóaszta 1 hoz. Rajtunk, mindannyiunkon áll vagy bukik a béke ügye. Azon, hogy elég erősek legyünk ismét oda- és újra odaültetni őket a tárgyalóasztalhoz, hogy elég erősek és elég egyek legyünk: rossz üzletnek számítson háborúiba bocsátkozni velünk. A népek mii. liói, akik képesek leszorítaná a gyújtogatok öklét — egyekből tevődnek össze. Belőle, belőlem — mmdannyiunkból, bármilyen nemzetiségűek vagyunk is, akik altikor éltek, és akik azóta születtek.

Emlékezni kell és emlékeztetni.

Zaikai Miklós

R

Keresik a munkát, bizakodnak a nagyberényiek

»Ez a szövetkezet most jutott el mélypontjára. Ennél lejjebb már nem süllyedhet, innen csak fölemelkedni leheti — írtuk január 16-i számunkban a nagy- berónyi Űj Barázda Termelőszövetkezetről. Akikkel csak találkoztam akkor, nem fogyott ki belőlük a jogos panasz. Szánalmasan elhanyagolt, szétzilált gazdaságot láttam. Ma újra találkoztam ezekkel az emberekkel, s bár még hallottam tőlük apró-cseprő panaszokat, de már bizakodtak. Szinte teljesen nyoma veszett az akkori elkeseredettségnek... Milyen változás történt Nagy bölényben’

Rendszeresen fizetnek előleget

Az első és talán a legfontosabb változás, hogy új vezetőt választott a közösség. Paska Ferenc — aki azelőtt Nágocson volt elnökhelyettes — biztos kézzel, helyes módszerekkel fogott hozzá a gazdaság irányításához, a hibák megszüntetéséhez. »Nagyon bízunk Paska elvtársban, igazságos és igen határozott ember. Úgy látjuk, kivezet bennünket a kátyúból« mondta Somogyi Gyula.

Az új elnök segítségével elérték végre, hogy havonta 7,50 forintot oszthatnak előlegként. A nagyberényiek ma már tudják, hogy miért dolgoznak. Megnyugtató érzést és jó hangulatot keltett az új munka- szervezési rendszer bevezetése. Négy helyett két növénytermesztési brigád van a tsz-ben, s mindegyik brigádvezető mellett dolgozik egy bérszámfejtő. Gk — éppúgy, mint a brigádvezetők — feljegyzik, hogy ld hol dolgozik, egész nap járják a határt, kimutatást készítenek az elvégzett munkáról, és este minden érdeklődőnek megmondják, hány munkaegységet teljesített aznap. így nincs vita, félreértés, nem fordulhat elő, hogy egyiknek ugyanazért a munkáért több egységet számoljanak el, a másiknál pedig elmulasszák a jóváírást.

Népes a határ

Délben a mezőgazdásszal, Márton Lajossal összeül a két brigádvezető, Borbély Gyula és Tímár Gyula, megbeszélik a legközelebbi teendőket. Nem •dolgoznak ki mindent részleteiben, »szájbarágósán«. A brigádvezelők önállóan, felelősséggel irányítanak, intézkednek. Megy is a munka! A burgonya utolját ültették, mikor ott jártam, s a 300 hold kukoricából mindössze 70 volt még vetet len.

Népes a határ. Kiss József, Balogh György, Tóth Lajos, Komor István, Kluk István lucernát vet fogatos géppel, s mellettük a kísérők: Séféi József né, Csizmadia Imréné, Csorba Józsefné, Kelemen Ferenc- né és Simon János. Három fogatos — Láncki Lajos, Pam- mer János, Pákozdi Géza — kukoricát hengerel. Nyolcán trágyát hordanak. Besenyei József, Borbás János a sertéshizlaldához földet szállít, s tizennégy férfi készíti az alapot. Bármerre néz az ember, mindenütt szorgos munkát lát. Tizennyolc asszony burgonyát válogat az istálló mögött. Mikor hozzájuk lép a brigádvezető, öten is megszólalnak egyszerre: »Hova megyünk holnap dolgozni? Ez elfogy estig. Munkát kérünk!«

— Szívesen dolgozik az ember, hiszen moot kapjuk az előleget — mondja Tóth Petemé.

— Meg kell ragadni minden munkalehetőséget, hogy szaporodjon az egység — szól közbe ifj. Kelemen Ferencné.

Majdnem szóváltás kerekedik amiatt, hogy még nincs elég tennivaló, s csakhamar fény derül egy sérelmükre is: miért nincs asszony a vezetők között? Igazuk van, ha méltatlankodnak, hiszen megérdemlik, hogy egy nő is képviselje őket a vezetésben.

Sajnálják a leadott földet

Munkaerő most van bőven. Több mint kétszázan vállaltak növényápolást. Tavaly alig akadt férfierő, most nem gond

ez sem. Az öreg Mogyorósi Kori bácsi amiatt kopogott be az irodába, mert aznapra nem jutott neki tennivaló. A 22 éves ifj. Parrag Ferenc eddig állaim szdaságban dolgozott, mos* a

:-t gyarapítja munkájával.

A rossz gazdálkodás nyomait, .. yetkezményeit természetesen nem lehet egykettőre eltüntetni. Az ősziéket későn, rosszul vetették, emiatt igen gyengén keltek, úgyhogy egy részüket ki kell szántani. Nem fordítottak gondot a nyolc hold gyönyörű gyümölcsösre, nem kötözték be a fák törzsét, s a télen úgy megrágták a nyűtek, hogy csaknem minden fa tönkrement. S amiről útón-útfélen beszélnek: kevesebb a szántójuk mintegy 400 holddal. Tavaly könnyű szívvel lemondtak róla. A közgyűlés elhatározta, hogy átadják az állami gazdaságnak, mert úgy vélték, hogy nem boldogulnak vele. Most, hogy munkába lendültek az emberek, már látják, hogy a szövetkezetei, saját magukat károsították meg ezzel a döntéssel.

Nem lesz könnyű esztendő az idei sem, hiszen a gazdálkodás néhány ága magán viseli a rossz emlékű múlt év nyomait. De rátaláltak a kivezető útra, és eddig soha nem tapasztalt szorgalommal dolgoznak. Ezt írtuk januári cikkünkben: »Elsősorban a tagság emelheti föl a szövetkezetét.« Nos, az Üj Barázda Tsz-ben szinte egy emberként ezen fáradoznak. Az új vezetésnek és ennek a nagy szorgalomnak minden bizonynyal megmutatkozik majd az eredménye.

Vörös Márta

ÉK É *- aj

l&í

iiáiiíi

Gűzi Mihály — Becze Károly:

1

f

i« •

Í4JU

(9)

égionisf a

— Csak egy szöt, Monsieur

— vágott közbe Gazsó —, valaki reggel ezt mondta: légió.

— Ugyan — nevetett amaz.

— Önök Franciaországba mennek, ott pedig saját maguk döntik majd él, hogy dolgoznak-e, vagy beállnak katonának.

Gazsót nem annyira a szavak, hanem inkább a rokonszenves arc, a nyílt tekintet nyugtatta meg valamennyire.

A francia folytatta:

— Itt van a személyazonossági igazolványa. Mondanom sem kell, hamis. Ön eszerint egy süketnéma osztrák állampolgár. Érti? Egy süketnéma osztrák. Heinz Bohman. A fénykép valamennyire hasonlít önre, de azért jobb, ha nem kerül sor igazoltatásra. Ért engem? Tessék, itt az igazolványa! Sok szerencsét az úthoz és az új hazához.

Gazsó maga sem tudta, hogyan került ki a szobából. A szíve — maga sem tudta miért — hangosan kalimpált.

Az a katona vezette tovább, amelyik lekísérte őket a hálószobából. Egy szűk folyosón mentek keresttül, s bemyitottak egy ajtón, A szűk, sötét helyiségben a többiek már ott voltak.

Gazsó Vöröst kereste tekintetével, de az lesütötte szemét. Közben nagy robajjal két légiós katona lépett a szobába.

— Indulás — szólt az egyik. — Én elöl megyek, vezetem a sort, a barátom meg a végén. Szökni nem ajánlatos.

Mindketten csőre töltötték pisztolyukat.

VL

Gazsót újból megszállta a bizonytalanság. Mi ez? Miért légiósok kísérete mellett mennek a pályaudvarra? S egyáltalán, mi történik itt? Szeme előtt ott kavargott a mosolygós arcú monsieur, a tömött pénztár- cájú Bőgős, a süketnéma Bohman meg a légiós, amint csőre tölti fegyverét... Káosz... A feje zúg. Így berúgott volna tegnap este? ... Lopva Vörösre, majd Lovászra pillantott. A nagy darab legény egykedvűen ballagott előtte, a vézna fiú arca bizakodást árult el. Lovász boldogságra vágyik. Reméli,

hogy annyi hányódtatás után végre talán eléri. Ó, te gyerek!

A pályaudvaron a légiósok beterelték őket az utolsó kocsiba. Elhelyezkedtek egy fülkében, kísérőik pedig közvetlenül az ajtó előtt foglaltak helyet. A pullmankocsi néhány percen belül megrándult, a vonat elindult.

A fülkében a német a kapott csomagot bontogatta. Vörös cigarettára gyújtott. Lovász ábrándosán nézett ki az ablakon.

Gazsó Vörös mellé húzódott, s halkan megkérdezte:

— Neked mit mondott a francia?

— Hogy Franciaországba megyünk, ahol saját magunk dönthetünk sorsunkról.

— És te ezt elhiszed?

— Hát... nem is tudom... De mindegy! Vigyenek át csak Franciaországba. Tudod, itt még vörös övezetben vagyunk...

A vonat sebesen száguldott Linz irányába.

Gazsó hátradűlt az ülésen, aludni próbált. Nem tudta, mennyi ideig szunyókált Arra ébredt, hogy kinyüt az ajtó, s az egyik légiós lépett be.

— A szovjet—amerikai határ előtti utolsó állomáson áll vonatunk — mondotta —, el kell hagyniuk a katonakocsit Helyezkedjenek el szétszóródva a civil utasok között Ha átértünk az amerikaiakhoz, ugyanitt találkozunk... Nos, induljanak. Eddig mi vigyáztunk magukra, most maguk vigyázzanak saját magukra. Az igazoltatásnál vigyázzanak. Ne felejtsék el; vagy az ígéret földje, vagy Szibéria...

A jugoszláv kezet nyújtott sorban mindenkinek. A német vidáman integetett feléjük. A lengyel csöndben készülődött.

— Együtt megyünk — súgta Gazsó Vörösnek.

Az bólintott.

— Nem mehetnék én Is veletek? — kérdezte Lovász.

— Hárman sokan lennénk.

A vézna fiú csalódottan nézett rájuk.

Elindultak. A német egészen a kocsisor elejéig futott Lovász egy jó darabon ment vele. Gazsó és Vörös a szerelvény közepetáján szállt fel. A kocsiban sokan voltak. Valahogy mégis sikerült helyet kapniuk, egymással szemben. Gazsó mellett egy termetes, bőbeszédű asszonyság ült, aki hamarosan új szomszédja felé fordult.

— Messzire utazik? — kérdezte Gazsótól.

Kilencvenezer darab francia és óriásnyárfái dugvá- nyoznak három hektáron a nagybajomi erdészei kutast csemeteker tészetében.

Diplomáciai iratok

Magyarország külpolitikájához 1936—1945

(.FolytatjukJ

l a Magyar Tudományos Aka- »démáa Történettudományi In- Itézetének munkatársai több I esztendős kutatás eredményeiként hatkötetes sorozatban közr | rebocsátják a második Világ- j háború előzményeire és törté- ♦netére vonatkozó magyar diplomáciai okmányokat. A közzétett forrásanyag hazai és nemzetközi szempontból egyaránt új é® fontos adatokkal járul hozzá a korszak magyar külpolitikájának, valamint a második világháború történetének tudományos feldolgozásához.

Az Akadémiai Kiadó g ondozásában, Zsigmond László szerkesztésében megjelenő sorozat első kötete A Berlin—Roma tengely kialakulása és Ausztria anmexiója 1936—1938 címmel most került ki a sajtó alól. A kötet, melyet Kerekes Lajos állított össze, és rendezett sajtó alá, sokoldalúan mutatja be Németországnak az Anschluss megvalósítására irányuló törekvéseit, amelyek fontos láncszemét képezték további keletdélkelet-európai terjeszkedésének.

Különös érdeklődésre tarthat számot a Mussolini, Schuschnigg és Gömbös Gyula 1936 márciusában Rómában folytatott. tárgyalásairól készült jegyzőkönyv, a magyar külügyminiszternek 1936-ban Neuratít- tal és Papennal folytatott megbeszéléseiről készült feljegyzés, a római paktum államainak 1936. novemberi bécsi tárgyalásainak jegyzőkönyve.

A kiadványsorozat a következő kötetekből fog állni; 1. A Berlin—Róma tengely kialakulása és Ausztria annexiója 1936 —1938; 2. A müncheni egyezmény létrejötte és Magyarország külpolitikája 1937—1938; 3. Magyarország részvétele Csehszlovákia teljes feldarabolásában 1938—1939; 4. Magyar- ország külpolitikája a második világháború kitörésének időszakában 1939—1940; 5. A

Szovjetunió elleni háború előkészítése és Magyarország 1940 —1941; 6. Magyarország részvétele a második világháborúban 1941—1945.