Somogyi Néplap, 1962. május (19. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-23 / 118. szám

Szerda, 1962, május 23. 3 SOMOGYI NMbW QONDO LATOK A „VÉRVÖRÖS CSÜTÖRTÖK 50. ÉVFORDULÓJÁN A forradalmi magyar munkásosztály tör- ténelmének egyik dicső napja volt 1912. május 23-a, a »vérvörös csütörtök«. Azok a harcosok, akik átélték azt a napot, és még élnek, a roppant élmény tüzét érzik fel­robbanni magukban, amidőn emlékeznek. Egy öreg vasmunkás — akkor csupán pelyhedző állú »tanonc« — Petőfi örökszép soraihoz kapcsolja emlékeit: »Feltámadott a tenger...« E korra is érvényes, amit Ady később írt: »Ro­hanunk a forradalomba...« Annak, aki ma tekint vissza öt évtized tá­volába, nem szabad elfelednie, hogy az orosz nép 1905-ös forradalmának példaképe eleve­nen élt az 1914 előtti magyar proletariátus­ban, és ha a cári Oroszország a népek börtö­ne volt, a bécsi császár monarchiája nem ke­vésbé volt az. A dolgozók és a nemzetiségek elnyomásának dühös eszközei azonosak vol­tak ott is, itt is, és azonos volt a felszabadu­lásért vérét, életét nem kímélő forradalmi munkásosztály vezető szerep« is az akkor még egyenlőtlen küzdelemben. Az 1912-es »vérvörös csütörtök« jelentősé­gét a korabeli részvevők abban látják, hogy e napon csak kevés híja volt annak( hogy a ma­gyar proletárforradalom szélesen kibontakoz­zék. Az akarat, a hit és az elszántság rfeg- volt hozzá. Ha már akkor lett volna olyan munkáspárt, amely a forradalmat valóban akarja, akkor a »vérvörös csütörtök« aligha ér véget egyetlen napon. Ezt igen határozot­tan állították és állítják a kortársak. 1912 »vérvörös csütörtökének« történelmi jelentő­sége az, hogy a dolgozó magyar nép és az or­szág határain belül élő számos nemzetiség a magyar munkásosztálytól és marxista ideoló­giájától, harci föllépésétől, forradalmától vár­ta sorsa jobbra fordulását. A forradalmi erjedés már jóval előbb megkezdődött. A végtelenül mohó bur­zsoázia és a feudális gőggel átitatott magyar nagybirtokosság szinte személyi tulajdonának tekintette a munkást és a parasztot. A ki­zsákmányolás és a kiuzsorázás elviselhetetlen méreteket öltött. Sorozatos sztrájkok, fekete­listák, kitoloncolások, toloncház és börtön je­lezték a harc menetét. Elég volt már ehhez egy szikra, hogy a robbanás bekövetkezzék. Lu­kács László »magyar királyi« miniszterelnök — a bécsi elnyomók szolgája — olyan véderő- töryényt kényszerített az országgyűlésre, amely kétségtelenné tette, hogy az urak immár nemcsak a kenyerét, de a vérét is el akarják lopni a népnek. És Tisza István, a feudális lelkületű gróf, aki makacsul ellenezte a nép- jogok elismerését, újabb és újabb terrort kö­vetelt. , A pokoli kenyérgondok és a politikai jogo­kért érzett olthatatlan szomjúság kivitte a tö­megeket az utcára. Kibomlottak a munkás­szervezeteik harci zászlai, és szipte az egész pesti munkásság az utcán volt. A tömeg nem hallgatott többé a fékező szóra, nem riadt vissza a vele szemben felvonuló fegyveres erőtől, elszánt volt, harcot akart, győzelmet. »Abcúg, Tisza Pista!«; »Le a kormánnyal!«; »Éljen a világot megváltó forradalom!« — ezt kiáltotta az egy testté és egy akaratúvá egye­sült tömeg. És a sokaság egyre ömlött Újpest felől a Váci úton, Kőbányáról, Csepelről, Kis­pestről, Zuglóból, a budai északi és déli ré­szekről. Bíró Lajos, a radikális polgári újság­író »egyetlen hatalmas áradatnak tűnő« tö­megről beszélt, amely igen pontosan tudta, hogy mit akar. »Le a háborúval« — harsog­ta az embertenger —, »Lámpavasra a háború kupeceivel!«; »Vágóhídra nem megyünk!« Az, amit a korabeli szakszervezeti bürokrácia nem mert kimondani, azt a munkások kimondták. A halálra rémült nagypolgárság futárai ** ide-oda loholtak. A népnyúzó hatal­masságok meg akarták akadályozni, hogy a tömeg elérje és birtokába vegye a parlamen­tet. Kivezényelték a rendőröket. Ezeket azon­ban a tömeg félrelökte. Jöttek a lovas rend­őrök, villogtak a kardok. A tömeg nem hát­rált. Eldördültek az első lövések, és ekkor — faltól a falig — felállt a katonaság. Idegen parancsra szuronyt szegezve törtek a népre, és sortűz dörrent. Száz és száz tüntető mun­kást sebesítettck meg a rendőrök, és hat mun­kás holtan maradt a kövezeten. Mindmáig rejtély, ki volt az e’ső hősi halott. Holub Kristóf csiszolómunkás? Risztoff Gyula épí­tőmunkás? Rosta Gyvszi, a 13 esztendős an­gyalföldi kis proletár? A munkásosztály fiai voltak valamennyien, és kihullott vérükkel hitet tettek az egész osztály igaza mellett. Meghaltak, mert item akartak bérrabszolga­ságot, mert követelték a népievokat, és tilta­koztak a készülő világháború ellen. 1912. május 23-a történelmi nevezetességű, nagy nap volt. A fővárosi események átterjed­tek vidékre is. Naook kellettek hozzá, hogy a Ferenc József-i elnyomó gépezet képes le­gyen helyreállítani a »rendet«. Nos, a »rend« helyreállt, mert a. munkásosztálynak még nem volt igazi forradalmi pártja. De öt évtized táv­latából már határozottan megállapítható: ez a »vérvörös csütörtök« magvetés volt. Az 1912-es május 23-án, a »vérvörös csü­törtökön« va’ami roppant nagy demonstráció született a munkásosztály igazsága és az egész dolgozó nép érdekei mellett. Sőt több annál. Nem lehet ez másként, hiszen még az akkor — és később — eléggé óvatos Babits Mihály is így írt: »Magyarország nagy betegágyán vér és kínok között megszületett a jövő!« jp11 nem vitatható: ettől kezdve mind több J j parasztember, mind több alkalmazott és más kisegzisztencia és mind több értelmi­ségi csatlakozott a munkásmozgalomhoz. Az új nemzedék pedig — meghajtva zászlaját a vérüket áldozó harcos elődök tettei előtt — a szocializmus, majd a kommunizmus fölépíté­sével befejezi a művet Szinte nem akarunk hinni a szemünknek: egy lelket sem láttunk a törökoppányi határ­ban, pedig a járásnál, amikor mondtuk, hogy jó szövetkezet­ről szeretnénk képes riportot készíteni, legelőször Koppányt ajánlották. — Nincs ezen csodálkozniva­ló — mondta irigylendő nyu­galommal Horváth Ferenc fő­mezőgazdász, akire az irodában száradt föld. Kellene az eső nagyon, mert az őszi vetések meglehetősen gyengék, rosszul teleltek, az egerek is megtize­delték őket Közben megérkezik az ebéd­ről elhívott elnök, Takács Fe­renc, s berobog a másik me­zőgazdász is: Matesz Pál. Foly­tatjuk a beszélgetést. Az elnök ez igazán nem volt könnyű new ki, hiszen rokona a fél falu; Becsületességéért, igazságossá­gáért még jobban megszeret­ték, s ma már nem is igen merne valaki is jogtalanul ki­vételt kérni — mondja Kor-, váth Ferenc főagronómus. Egyszóval megváltozott a hangulat a községben. A csa­lódottságot, elkeseredettségét egészséges bizakodás váltotta fel. De a Koppányi vezetők jól tudják, hogy még »nincs meg­állás«. Felülvizsgálják a koráb­bi intézkedéseiket a vezetőki és állandóan törik a fejulcetj hogyan lehetne jobban. Itt van például a premizálás. Tavaly csak munkaegységre kapáltak az asszonyok, s bi­zony nem hagyták meg a meg­felelő tőszámot. Nem mintha nem végeztek volna becsületes munkát, vagy rosszat akartak vo’na — egyszerűen * —ól van szó, hogy nem ösztönözte őket semmi. * Az idén bevezették a premi­zálást. Megegyeztek a tagság­gal, hogy a me.gművdt kuko­— akiről a járási pártbizottsá­gon a legteljesebb elismerés A tsz vezérkara: Takács Ferenc elnök, Horváth Ferenc és Matesz Pál agronómusok. találtunk rá —, mi ezt helyes­nek tartjuk. A vetéssel végez­tünk, kukoricánk egy része ki­kelt, másik része kelőben van, a cukorrépát megsaraboltuk, most pillanatnyilag szabadsá­goljuk az embereket. Kitekint az ablakon, a szél szárnyán kóválygó esőfelhők mosolyra ingerük, bízik ben­ne, hogy talán megázik a ki­ll szabadságukért, függetlenségükért harcoló népek támogatására hazánkban megszervezett gyűjtés­sel egyidejűleg világszerte hasonló akciókat rendeznek. A pusztító há­ború következtében hajléktalanná vált vagy gyűjtőtáborokban síny­lődő algériaiak százezreinek sür­gős megsegítésére például 15 őöü sátrat, nagyobb mennyiségű gyógy­szert, élelmiszert és ruhaneműt juttatnak. A magyarországi gyűj­tésből származó összegek egy ré­szét szintén erre a célra fordítják majd. Ezenkívül különböző orszá­gokból egészségügyi brigádokat in­dítanak útnak — kellő mennyiségű gyóg3rszerrel és orvosi fölszerelés­sel — a marokkói és a tunéziai ha­tárrá, hogy a hazatérő algériaia­kat első segélyben és a legszüksé­gesebb orvosi ellátásban részesít­sék. (MTI) hangján beszéltek — arról szol. hogy a sok rossz év után most mér igazán elkelne egy jobb. Mert az emberek tavaly. is csalódtak, mindössze 13,50 fo- rin*5t ért a munkaegység. Az­előtt a rossz vezetés miatt még rica minden holdja után 15 munkaegységet írnak jóvá, ezenfelül megkapják prémium­ként a termés 15 százalékát. Tehát érdekeltekké tették az asszonyokat abban, mgy meg­hagyják a> szükséges tőszámot! Nem lesz egyenlősdi sem, mert Bizony sok újonc úgy látta helyesnek, ha közelébe sem megy a víznek, hanem a be­járati ajtótól egyenesen a ki­járatihoz siet és kiugrik. Szóval akár így, akár úgy jutott ki az újonc az udvar közepére, utána futnia kellett új egyenruháját átvenni. Ez pedig állt egy agyonfoltozott zubbonyból, egy még foltosabb sortnadrágból, egy kiselejtezett sapkából, és egy Krigztus-bocs- korból, amelynek minden szí­ja le volt szakadva. Amikor ebben az öltözetben meglátták egymást, elmoso­lyodtak, olyan komikusán fes­tettek benne. »Beöltözés« után, úgy, mint Oranban, itt is vizet kerestek legelőször. Itt azonban vi­szonylag bőven állt víz az újoncok rendelkezésére. Az udvar végén két nagy be­tonmedence állt és külön mos­dóvályú. Gazsónak nagyon melege volí, hiába csillapította szóra­ját a csapnál.. Odament Vá­moshoz. — Te, Kálmán, fürödjünk meg. — De hiszen, most jöttünk a fürdőből — nevetett barátja. — Ugyan, ne tréfálj. Nézd ezt a betonmedencét. Gyere, szóljunk Vörösnek is. Még az .»új« egyenruhánkat sem vet­jük le, legalább némileg ki­tisztul ez a koszos holmi. S néhány perc múlva ott lu­bickoltak a mosás céljára fenn­tartott medencében. Nem tud­ták, hogy abban csak mosni le­het. Amikor kijöttek a vízből, mások is kedvet kaptak a für­déshez. Hamarosan vagy hú­szán hűsítették magukat a víz­ben. S egyszerre, mintha orosz­lán bódult volna, az egyik al­tiszt elordít otta magát, majd harmadmagával egykettőre a medencénél termett. Szeme vé­res volt, kezében hatalmas pálmabot. Ütni, szidni kezdte a fürdőzőket, akik hanyatt- homlok menekültek a meden­céből __ G azsóék ruhája hamar meg­száradt, hiszen a hőmérő hi­ganyszála közel járt az 50 fok­hoz. Ebéd előtt egy kopott csaj­kát és egy bádogbögrét osztot­tak ki mindenkinek. Az ebédosztás ugyancsak lé­giós módon történt: kinek mi jutott, azzal kellett beérnie. A CP 3-ban ,töltött néhány óra alatt megtanulták, hogy rekla­málni nem ajánlatos, mert ököllel felelnek rá. Ebéd után mindenki kapott egy gyékényt, és megkezdődött a szieszta. Ez minden nap egy órától három óráig tartott. Ek­kor volt a legnagyobb a forró­ság. A szieszta alatt a légioná­riusoknak aludniuk kellett, vagy legalábbis csöndben kel­lett maradniuk. Gazsóék szobájában mintegy tizenöten voltak, főleg magya­rok, jugoszlávok és két német. Alig csöndesedéit el a szoba, belépett Gazsö »keresztapja«, a körszakállú őrmester. Pofá­ja vörös volt az italtól. Amint szétnézett a szobában, vadul káromkodott, aki mocorgott, abba belerúgott. Végül nagy szitkozódások közepette eltá­vozott Mindenki felült fekhelyén. összenéztek. — Nos, mit szóltak hozzá? — kérdezte Gazsó. — Ha még egyszer bejön ide, ér bárkivel piszkoskodni mer, szétverjük a pofáját! Rendben van, fiúk? — nézett sorba mindenkire Vörös. Azok. komoran bólintottak. Délután az udvaron kódor­góit mindenki. Kisebb csapa« tok Alakultak itt is, ott is. A legtöbb helyen a jövőről, a ki­látásokról esett szó. Erről beszélt Gazsó, Vámos és Vörös is. Próbáltak tiszta vi­zet önteni a piszkos pohárba, de nem nagyon sikerült. Az első éjjel megismerték az afrikai hajnalt... Éjfélig nyu­godtan aludtak, a hőmérsék­let kellemes volt, éjfél után azonban lehűlt a levegő. A ko­pott gyékényen feküdtek, taka­rózniuk nem volt mivel. Ha­marosan mindenki ébren volt, s reggelre valamennyien úgy vacogtak, mint a kiöntött ür­gék ... Másnap nagy napjuk volt az újoncoknak. Aláírták a végle­ges szerződést, és megkapták az angazsálási pénzt. 2500 fran­kot kapott mindenki. — Én 57 081-et kaptam — mondta Gazsó. — Hogyhogy? — kérdezték a többiek. — Ezt' kaptam fejszámnak. Nevettek. Hej, volt öröm! A hantin I egész r", hangos volt. Még es-J te sem a.:art szűnni a dínom-í dánom. Végül mégis kiürült aj kantin. Gazsóék is dalolva,* összekapaszkodva indultak elí szobájuk felé, az emeletre. | Legnagyobb meglepetésükre» egy idegent pillantottak meg. I — Szervusz, koma! — kedé-; lyeskedebt Vörös. — Ki vagy?» — Eh — legyintett amaz —,? a fogdából jövök. Most szaba-J dúltam. Beregi Károly vagyok.* Egyébként itt lakom majd ve-* letek. Ide osztottak be. | — No, fene — csuklott egyet* Vámos —y aztán miért csuk ... | csuktak be, te nagy darab le-! gény? ? — Egy turnussal előbb jöt-| tünk, mint ti. Abból a rohadt, í keserű tablettából nekünk is* adtak. Nekem azt mondták, no,| te nagy marha ember vagy,? neked nem egy, hanem három! jár... — Hababa — röhögte el ma-j gát Vörös. t — Soha életemben nem tud-* tam orvosságot víz nélkül le-! nyelni — villogott Beregi sze-| me —, dühömben szembe köp-J tem véle az őrmestert. — Hahaha ... Hát ezért ke-? rültél dutyiba? — Ezért. Négyen jöttek rám,? csak úgy bírtak lefogni. ? — És... ki volt a jóakaród.? aki három tablettát nyomott a* szádba? ? — Az a körszakállas német! ! — Á! Hát te is megismerted?? Nagyszerű! — nevetett Gazsó.♦ — Tudod, hogy nekem is ő a! keresztapám. Az első sorako-| zónái volt szíves szájon vág-* ni. Persze mondanom sem kell,! nem felejtettem el a részeg* disznónak. í ♦ — Lehet, hogy ma este ide? jön — jegyezte meg Vámos —.? de a ^megállapodásunkat áll-1 juk. Ha valakivel pimaszkod-* ni mer... | A kürtös vetett véget a be-? szélgetésnek, takarodót fújt. ♦ (Folytatjuk-J f ennél is siralmasabb volt a helyzet. Nehéz a mások hibá­jából elvesztett bizalmat visz» szaszereznd — mondja Takács Ferenc. A bizalom visszaszer­zéséhez már tavaly hozzáfog­tak. Akkor egyesült a község két termelőszövetkezete, akkor választották meg elnökké Ta­kács Ferencet, a Rákóczi elnö­két. Tavaly aszály volt: a Kop- pányvölgye Tsz népe 24 000 munkaegységet fordított köz­hasznú építkezésekre; számot­tevő régi hitelt visszafizettek az államnak; kevés jutott osz­talékra, igaz, de mégsem zárt mérleghiánnyal a szövetkezet. Hogyan sikerült ezt ekjfni? Úgy, hogy megértéssel vol­tak a tagság baja iránt, s a ve­zetés is megértést kért a tag­ságiét: a bajokat csak kemény munkával, eltökéltséggel lehet száműzni, óhajtással'nem jön elénk a jobb élet; mindemld abból részesedik, majd, amit a maga parcelláján megtermelt. Az anyagi érdekeltség elve alkalmazásának jó hatása má­ris megmutatkoeák. Sokan az egy-egy emberre jutó 3500 négyszögöl kapálás helyett két­szer annyit , is elvállaltak. A vezetők közvetlensége, emberségessége is közrejátszik abban a változásban, amelynek személyes tanúi a koppányiak. Takács Ferenc mondta: »Ha valaki énvelem elindul, az biz­tosan nem ér el idejére oda, ahová akar.« Nagyon sok min­den benne van ebben az egy megállapításban. Az is, hogy a Koppányvölgye elnöke meg­hallgatja az embereket, az isi, hogy bíznak benne. »Nekem annyi az elnökség, mintha egy­•— Nem ígértünk semmi olyant, amit ne teljesíthettünk volna; erélyesen szem beszáll­tunk a kivételezéssel. Ebben az elnök mutatta a példát, pedig szerű tag volnék. Ha valamit elrontok, s a tagság úgy látja, hogy nem vagyok méltó to­vább az elnöki tisztre, jöjjön .. .. ......... más, én nem r agaszkodom a funkcióhoz« •— ilyen nemes egyszerűséggel vallott a helye­sen értelmezett hivatástudatról Takács Ferenc. Mindez: sza­vaik, elhatáro­zásaik, cseleke­deteik, a tag­sággal való bensőséges' kap­csolatuk a bi­zonyság arra, hogy Török- koppány — ta­lán nem is so­kára — a _ leg­gyengébbek kö­zül a legjobbak közé emelke­Kiss Józsefné kezdettől fogva gondozó a tsz baromfite­nyészetében. Varga József i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents