Somogyi Néplap, 1962. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-17 / 13. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Szerda. 1962. január B. KÓRUSEST A LATINKA MŰVELŐDÉSI HÁZBAN MEGGYŐZŐDÉSEM. es örömmel mondhatom: az utóbbi évek egyik legkiemel­kedőbb kórusestjének tanúi le­hettünk szombaton este a La­tinka Sándor Művelődési Ház színháztermében. Űj felfogás létjogosultsága tükröződött, s a művészi igényességen, a mély tartalomra való törekvésen kí­vül változatosság, szokatlanul átforrósult légkör jellemezte ezt a hangversenyt. Megfigyel­tem: belső izgalom és várako­zás ült az arcokra; a pergő, szebbnél szebb számok között szinte türelmetlenül vártuk, hogy a műsorközlő szavai után ismét felgördüljön a függöny, s a kórusok vagy szólisták újabb és újabb élménnyel gaz­dagítsanak. Volt ebben a tü­relmetlenségben valami meg­kapó és fölemelő. Örök embe­ri tulajdonság, hogy ha valaki jót és szépet kap, még többre, még szebbre és jobbra vágyik. S mi szépet, jót kaptunk ezen a hangversenyen. Igaz, ismert és nagy nevek is sorakoztak a kórusest pla­kátján. Magukkal vihették közönségünk elismerő tapsá­nak emlékét. De ebből az em­lékből legalább annyi maradt itthon is, s ez számunkra na­gyobb öröm az előbbinél. Bárdos Lajos Kossuth-díjas, érdemes művész, a Zeneaka­démia tanára igen szép és megszívlelendő mondanivaló köré gyűjtötte bevezető gondo­latait. A kóruséletről beszélt, az együtténeklés és énekkari fegyelem embert, tehát társa­dalmat formáló erejéről, az áldozatvállalásról, mely nagy tettekre teszi képessé a zenét kedvelő és hivatástudattal tol­mácsoló énekkarokat. ÉS LÁM, MILYEN TÖKÉ­LETESEN BIZONYÍTOTTA e szavak igazságát aranyérmes kórusunk, a Tóth Lajos Álta­lános Iskola gyermekkara! A hangverseny nem mindig há­lás szerepét, az indítást vál­lalva léptek pódiumra, s éne­kükkel kiváló adottságaikról győztek meg. Zákányi Zsolt — ha nem ragaszkodnék a való élethez, úgy fejezném ki ma­gam: csodát művelt ezekkel a már magas dalkultúrát magu­kénak vallható gyermekekkel. Pontos együtténeklés és üde- ség, kristálytiszta intonálás jellemzi őket. Ez az együttes nem énekel már, muzsikál! Oly tisztán csengő hanggal, hogy a sikeres debreceni és más sze­replések után most is meglepi a hallgatót. A szoprán szólam a kórus erőssége, s ahogy az egész együttes vezetőjük inté­sére a dinamikai árnyalatokkal bánik, felnc ' t kórusok is büsz­kék lehetnének rá. Szép volt a néger spirituálé is, a szólóéne­kest dicsérhetjük, mégis az volt az érzésem, ez az egyet­len mű valahogy nem nekik való. Annál szebben formálta meg Zákányi Zsolt Lange Eső­váróját, Marenzio Tavaszát Bárdos Fújd a sípot című mű­vét. Műsoruk csúcspontja Pa­lestrina Egy márványszobor­hoz című műve volt. Megval­lom, áhítattal hallgattam. . . MARADANDÓ ÉLMÉNYT szerzett ezen az estén a Szak- szervezetek Somogy megyei Népi Együttesének kórusa is. A fiatalított együttest most eléggé nem becsülhető tanul- nivágyás viszi előre. Ezt ta­pasztaltam az új és a reper­toárból fölélénkített művek megszólaltatásánál is. Szép hangversenyanyaggal, Gadányi György, illetve Klausz Róbert el művészi gonddal fölépítve Donáti. Purcell és Pitoni egy- egy műve. Mindhárom jó stí­lusérzékre, szerény, de minden legapróbb részletszépségre reagáló tolmácsolókra vall. Nehéz különbséget tenni, még­is úgy éreztem, Purcell Rigók c. műve állt legközelebb az együtteshez és karmesteréhez. Korántsem vesztett fényéből, inkább tovább érett, tökélete­sedett a dr. Kanyar József ve­zényelte Kodály-mű, a Fő "-ál­lott a páva s Gadányi György vezényletével Bartók Négy szlovák népdal és Bárdos Ti- linkós című műve. Szinte bra­vúrt i jelentett Bárdos Lajos tiszt Ferenc című, az együt­tes számára írt kórusművének bemutatása, melyet maga a szerző vezényelt, s a közönség ismétlésre érdemesített. Rö­vid idő állt rendelkezésre, egyetlen próba a szerzővel, s mégis méltó megnyilatkozás volt ez a nagy zeneköltő, Liszt Ferenc emlékezetének. AZ ÉNEKKARI SZÁMO­KAT hozzáértő műsor-összeál­lításban Váczi Gyula zongo­raművész. Szendrey-Karper László gitárművész és a Mun­kás Stúdió irodalmi színpada legtehetségesebb tagjainak közreműködése gazdagította. Nógrádi Gizella átéléssel adta elő Babits Mihály Recitativo elképzelése nyomán hangzott' című versét; Pellérdi Gyula Űj fölfedezések az ember hallásáról és látásáról Dr. Ernst Lau professzor, a ber­lini Tudományos Akadémia mun­katársa az általa szerkesztett úgy­nevezett dupla mikroszkóppal kö­zelebbi vizsgálat alá vetette az em­beri fül belső szerkezetét és a szem kötőhártyáját. Az eddigi főitételezés szerint az ember a hang különböző frekven­ciáit, vagyis a hangok magasságát és mélységét a fülben levő úgy­nevezett csigajárat választőfalával (bazilliáris membrán) érzékeli. Ez a hártya a hangok által fejlesztett különböző mértékű nyomás követ­keztében ingereknek van kitéve. Lau professzor szerint az eddigi tudományos magyarázat nem ki­elégítő. Speciális mikroszkópián megállapította, hogy a fül szerke­zetében levő finom fonálszerű szerkezet — amelyről eddig a tu­dósok úgy vélték, hogy csupán kiegészítő szerepe van — volta­képpen úgy működik, mint a hege­dű húrjai: különbözőképpen re­zeg a hanghatásokra. Az eddigi magyarázat szerint az emberi szem a színeket úgy érzé­keli, hogy a fény fotokémiai reakciót vált ki a kötőhártya bi­zonyos részében, Dr. Lau ezt az elméletet kiegészítve megállapí­totta, hogy nemcsak ‘fotokémiai, de fotomechanikai jelenség is okozza a színek fölismerését. A kötőhártya Lau szerint két szín- érzékeny rendszerből áll, s a fe­hér és a vörös színekre való kü­lönféle mértékű reagálásból meg­felelő körülmények között az ösz- szes többi színárnyalatot is érzé­kelni lehet. Vörösmarty Liszt Ferenchez című versével, dr. Albert Áron pedig kiváltképp Illyés Gyula Bartók dírnű művével biztv nyitotta, hogy egyre szélesebb teret kell engedni — még ze­nei esteken is — a stúdió te­hetséges tagjainak. Váczii Gyulát ismerősként és szeretettel köszöntötte a kö­zönség. Műsorában kisebb bukatókat fedeztünk föL Me­móriazavar jelentkezett Fres- cobaldi Toccatájának megszó­laltatásakor, s a városunkban már bemutatott Spanyol rapszó­diával is. A legsikerültebbnek Sugár Csörgőtámc, Sirató, Roa- dó című művét tartottam és a hibáktól eltekintve szenve­délyesen megszólaltatott Spa­nyol rapszódiát. Ügy érzem, Váczi túl nagy teret enged a technikai bravúroknak, játéka kissé gépies; a szívet, a belső átforrósulást hiányolom belő­le. Műsorválasztásában is in­kább a virtuozitást követelő művek felé hajlik, s ez önma­gában nem elegendő. Kitűnő fiatal művészt is­mertünk meg Szendrey-Kar- per László személyében. Nála — Váczival ellentétben — a páratlan technikai fölény mély zenei gondolatokkal, érzések kel párosul, ez tette őt az est legünnepeltebb előadójává. Csodálatos színgazdagság, mű­vészi alázat és tökéletesség — ezzel tudnám legjobban jelle­mezni gitárjátékát, mellyel az első pillamatbam meghódította közönségünket. Haydn vagy Bach művét említsem, Vi­nos Fantáziáját vagy a rá­adásként nagy művészi gond­dal fölépített Pastoralet? Nem tudnék választaná. Szereplése új volt és nagyszerű zenei éle­tünkben. s hiszem, minden hallgatójának véleményét tol­mácsolom: többször és nagy szeretettel várjuk városunkba. TARTALMAS, magas szín­vonalú kórusest volt. S egy­ben válasz a zenei körökben régóta vitatott kérdésre: igen­is kéül a kórusest. megfelelő »tálalásban-« nem nehéz meg­szerettetni a kóruskultúrát közönségünkkel. J TABKá i&mk „Adj neki egyet!“ barátjával végigcsó- rungolta a cigánylá­nyok fenekét, hogy ne tudjanak ülni. A jó nép nem vette vál­lára a hőst, megbot- ránkozott. Állásából is elbocsátották. A véres hurkák el­apadtak. A visszave­rés elmaradt. Üjra csend van, csak bé­késen pörölgetnek. De azért nem kell kétségbeesni! Ifjú barátunk a legújabb generációt, az óvodásokat >*ne- velgeti*. Hatásosan. Suttyomban. Az óvodaudvaron az egyik gyerek jó­kora pofont kent le a másiknak. Magá­hoz hívta a két ve- más faluból idetévedt szekedőt. A többi is Aggasztó csönd és béke van falumban, kihalt a harci kedv. Nincs egy tisztessé­ges verekedés sem. Hosszú é^ek vagy már évtizedek óta a bicskát csak falato­záshoz és faragcsá- láshoz használják. A karókat a földbe ve­rik. Csak a nyelvek pö­rögnek még. Nyámnyám falu lett a falum. Már még élni is képesek tisztességesen az em­berek. Ej-ej, milyen mun­kát végeznek ezek a mostani nevelők? Már a »-jó« példa sem ragadós. Az egyik újonnan idenősült ifjú férj ment hívás nélkül, nézőközönségnek. — No, Laci, adj neki egyet! Add vissza Jóskának a pofont! — Laci visz- szaadta. Ennyi volt az egész. Az »-Adj neki egyet!-« jelszó lett a kicsinyek között. Ügy buzdítják egy­mást, hogy öröm hallani. Már kezde­ményező is akad kö­zöttük. A pofont már ismerik, csak a ka­rót meg a bicskát kell még megmutat­ni nekik, hogy ho­gyan kell használni, ha elhangzik a bé­kéltető buzdítás: »Adj neki egyet!-« Szívleljék meg ezt hát a nevelők! — sijó — A modern technika korában (vagy: szükség törvényt bont) — Az egész házban nem találtam seprűtl Adatok Amerika indián lakosságáról évenként 2,5 százalékkal, a fehére­ké pedig osafc 1,7 százalékkal nö­vekszik. Amerika fölfedezésekor körülbelül 850 ezer indián lakta az új világrészt. Amerikában ez idő szeriint 510 ezer indián Laliik. Az indián la­kosság, mely 1500-tól 1900-ig állan­dóan csökkent, most gyorsabban szaporodik Amerika fehér bőrű lakosságánál. Az indiánok száma egyik algériai francia OÍ- erőd kaszárnyájában nagy volt az élénkség: ajtók csapódtak, edények csörömpöl­tek. Az egész épületet nagy hangzavar töltötte be. A mos­dóból a katonák nevetése és vidám lubickolása hallatszott ki. így kezdődött a helyőrség egyik hétköznapja, amelyet az éles hangú ébresztő vezetett be. Pierre vizet fröcskölt ma­gára, majd fejét a mosdókagy­lóba dugta, és buborékokat fújt a vízben. A hideg víz kel­lemesen felfrissítette, megpezs- dítette ereiben a vért. Kinyí­lott a mosdó, és egy hang be­kiabálta: — Lábois, azonnal a főnök­höz! Pierre meg akarta kérdezni, mit akar tőle följebbvalója, de már elkésett. Gyorsan megtö- rülközött, fölvette egyenruhá­ját, gondosan megfésülködött és ment. — Az ördögbe, de sokáig tartott! — fogadta Brassilon szakaszvezető káromkodva. Szétterpesztett lábakkal, csí­pőre tett kézzel, testét himbál­va állt a szoba közepén, és hi­deg tekintettel méregette a ka­tonát. Meggyőző jele annak, hogy már megunta a várako­zást. Pierre olyan mozdulatlanul állt főnöke előtt, mint a föld­be vert cövek. Arca nem árul­ta el gondolatait, sem érzéseit. Pierre elrejtette őket. Gyűlöl­te ezt a gonosz Brassilont, akinek szakmája a gyilkolás. — Készítse elő a jeepet, és pontosan húsz perc múlva a kapunál várakozzon. Megnéz­zük az oázist. Mindenesetre vegyen magához kézigránáto­kat és könnyű géppuskát. Ér­ti? A katona némán farkassze­met nézett főnökével. Gondola­tai egészen másutt jártak. Megpróbálta elképzelni, mi te­hetett ez az ember otthon ci­vilben, még mielőtt katonai szolgálatra vonult be. H. Trétin: TALÁLKOZÁS — Mit bámul rám, mint egy Hátrakötözött keze miatt nem félkegyelmű? Azt kérdem: tudott kiegyenesedni. Fekete megértette-e a parancsot vagy égő szemének tekintetét az üt­ném? — Értettem, szakaszvez. — Végeztem! ra szegezte. Mintha észre sem vette volna a hmellette ülő so­főrt. Gondolatai otthon járták ... .................................. barátai, harcostársai között, P ierre tisztelgett, csinált egy fölkeltek az ellenség el­bálraatot es távozott. Hangú- ien Lehet, hogy arra gondolt, lata elromlott. A sors is ellene mjon megölik-e vagy nem. Egy van, épp neki kell ezzel a vad- piUanatrcL megpróbálta elkép- állattal menni. És ez mind- 2ejnij) hogyan fogadja be a si- azért, mert o a helyőrség leg- vat<lg fehér homokja golyókkal jobb gépkocsivezetője. Vajon átlyuggatott testét, hogyan öle- mit akarhat ez a gazember az ü „agához a szülőföld, mint oázisban? Biztosan nő van a sérelmesének karja. E föld dologban. Egészén odavan er- felszabadításáért indult harc- tük. A fegyverek pedig csak ^a azért keltenek, mert összetalál- pierre-nek még nem volt kozhatnak a felkelőkkel, gon- ideje, hogy alaposan szemügy- dolta Lábois. re vegye szomszédját, most Húsz perc múlva a jeepel az gyorsan egy pillantást vetett erődkapunál várakozott. Már rá Himiőhelyes arca, amelyet éppen te akarta állítani a mo­tort, amikor megjelent a sza- al™di vérrel összevegyült jn- kaszvezető kezében a géppisz- szökxéteg bontott, es a széltől tollyal. Előtte egy összekötő- borzolt fekete göndör haja, az zött kezű algériai fiatalember fátyolén át ismerősnek tet- lépkedett. Feje a mellére ko- nyúlt. Alig vonszolta magát. ' Ügy látszott, hogy az agyon- P*rre most gondolatban ott­gyötört fogoly minden pilla- hon jatt Franciaorszagban, ab- natban összeesik. A tépett ru- a távoli múltban, amikor ha alig fedte a kínzásoktól “ gépkocsigyar uj autóit jarat- elnyomorodott vállát és hátát, t* be. A gyár mmt txdami Brassilon durván belökte a óriási robotgép szakadatlanul szerencsétlent az autóba, az köpdösteta száján a csillogó, első ülésre, Pierre mellé, ö fnss festekszagu kocsikat Va- pedig hátul helyezkedett el, és Ahányszor olajos overalljaban nyugodtan rágyújtott. “ “3 _*»» kormanykereke — Kapcsolj teljes sebesség- melle ült, mindig az volt az re! — adta ki a parancsot. érzése, hogy teliver lo hatara felpattanó lovasra hasonlít. . /l jeep nekilódult. Az Akkoriban szívét a boldogság (-ki* erőd fehér kőfalai csil- érzése feszítette, s úgy gon- logtak a napfényben, egyre ki- dolta, hogy a világon minden sebbedtek, végül teljesen el- ember ilyen boldog. Barátai, az tűntek a tekintet elől. Körös- utak lovagjai nagyszerű fiúk körül homoksivatag terült el voltak. Például a nyurga La­ci maga vad szépségében. bene, aki egyszerre sok lány­Az arab összegörnyedve ült. b4 volt szerelmes, de aki nyom­ban elbátortalanodott, amint be keltett vallania szerelmét és megtennie az ajánlatot. Va­jon hol tehet most? Talán őt is elküldték embereket gyil­kolni, azért, mert azok az em­berek szabadok akarnak ten­ni? Vagy pedig az egészségtől majd kicsattanó Maurice, aki bivalyerejével tűnt ki. Milyen könnyedén emelte fel fél kéz­zel a magasba az apró terme­tű algériai Juszufot, aki inas­ként dolgozott a gyárban!... j-Jl sofőr megremegett. CSC Nézzük csak, hiszen ez az ismerős arc itt van mellet­te __Ismét egy futó pillantást v etett a bennszülöttre. Igen, semmi kétség! Ez Juszuf! Nem létezik, hogy tévedne. Ilyen ha­sonlatosság az arckifejezésben nem fordulhat elő ... Juszuf, az ő kis hű barátja itt ült mellette összekötözve;, halálra ítélten. Hisz éppen ő, Pierre volt az, aki Franciaor­szágban vezetni tanította ezt az algériai fiút. Néhány hétig együtt Icocsikáztak, egy kor­mánykerék mellett ültek, és testvérekként osztották meg egymás örömét és bánatát. Es­te, munka után Pierre magá­val vitte kíváncsi barátját Pá­rizs utcáin, és megmutogatta neki a nagyváros nevezetessé­geit. Hogy tehet az, hogy mind­járt nem ismerte meg? Pierre-t mintha hideglelés rázná. Mit tegyen? Cselekednie kell, még­pedig most, azon nyomban! De hát mit? Ha nem ülne a háta mögött Brassilon! Hogy adja Juszuf tudtára, hogy barát ül mellette? Istenem, mennyire összegömyeszti a néma fájda­lom. Miért nem veszi észre, miért vem érzi meg, hagy ö ül mellette? Miért figyel mozdu­latlanul egy pontra? Milyen büszkén tekint előre! Miben reménykedik? Valóban, még Brassilon sem tudta megszóUil- tatni... Pierre meg van ha­tódva régi barátjától, és büsz­ke rá. Szeretne valami jelt ad­ni Juszufnak. magára vonni fi­gyelmét ... De Brassilon ész­reveheti. Korai és veszélyes volna megkockáztatni. Pierre érezte, hogy valami megböki a hátát. Szíve gyor­sabban kezdett verni. Ez a sá­tán, persze, nem tud a gondo­lataiban olvasni! »Nyugalom, nyugalom... csillapodj« — pa­rancsolt önmagára a katona. — Állj! — hallatszott a sza­kaszvezető hangja. A jeep egy könnyű ringás után megállt. A fogoly a sofőr felé fordí­totta arcát, és tekintetük elő­ször találkozott. Az algériai ki­meresztette a szemét. Pierre nagymérvű csodálkozást olva­sott ki belőle. Ugyanakkor a fekete szempár mélyén hal­vány reménysugár csillant meg. Az elgyötört ajkak meg­nyíltak, és hallhatóan suttog­ták: — Pierre... Örömet, igaz barátságot és reményt jelentett ez az inkább csak a szájra itt, semmint ki­mondott szó.-.-/I fele utat tették meg az C/C oázishoz, amikor meg­álltak. Az erődtől az oázishoz vezető út teljesen veszélyte­lennek látszott. A felkelőkkel való összetűzések ezen az út­szakaszon nagyon ritkák vol­tak. A sivatag ban halotti csend. Jóllehet kora reggel van, máris kibírhatatlanul fülledt a leve­gő. A látóhatár fölött szürkés­sárga sáv húzódik... A felhő orkánt jósol. Brassilon nyugtalanul kém­lelte a látóhatárt. Aztán lus­tán kimászott a jeepből. — Lódulj kifelé, te fekete ördög, mert ha én segítek neked, azt nem köszönöd meg! — ordí­tott rá a bennszülöttre. Szeme gonoszul felvillant. Megragad­ta a foglyot, és kihúzta a ko­csiból. Pierre feszülten ült a helyén, mint egy ugrásra kész leopárd. Juszuf keserű csaló­dást tükröző tekintetet küldött feléje. »Gyáva kutyának tart« — gondolta Pierre. Brassilon elővette zsebéből kését, és egyetlen mozdulattal kettévágta a kötetet. — Fuss, de gyorsan! Szabad­ságot adok neked, arab! — mondta szélesen mosolyogva, s öklével a fogoly sebesült há­tára sújtott. Az algériai alig vonszolta magát a sivatag futóhomokjá­ban. Térde meg-megbicsáklott. Botladozott. Brassilon arcán állati kife­jezés ült. Tekintetével követ­te a távolodó foglyot, majd a kocsihoz ment, és benyúlt az ülésre gééppisztolyáért. De már nem volt ideje fölemelni, mert a kocsiból lövés dörrent, és Brassilon holtan esett ösz- sze. Amikor Juszuf meghallotta a lövést, a földre zuhant, és a. homokba fúrta magát. Meg volt győződve, hogy őrá lőttek, de már nem volt ereje a futás­hoz .. { ierre beindította a mo~ r* tort, és utolérte meg­mentett barátját. Kiugrott a kocsiból, óvatosan talpra állí­totta Juszufot, és besegítette a jeepbe. — Most pedigf Juszuf bará­tom, mutasd az utat, mely a barátaidhoz vezet. Azt hiszem, a fegyver és a jeep kapóra jön majd nekik. Fordította: Sárközi Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents