Somogyi Néplap, 1962. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-07 / 5. szám
SOMOGYI NÉPLAP ft Yasámap, T96Í. Jamtir 1. Füstbe szállt tízezrek Vegyes érzelmekkel telve, megvallom, lehangoltari vizsgálódtam az elmúlt hetekben. A szó és tett közötti ellentmondás egy jellemző példájára bukkantam, A művelődésügy 'berkeiben ugyanis minduntalan azt hallani — keserű iróniával fűszerezve —, hogy »ja, kérem, pénz nélkül nem lehet kultúrát terjeszteni«. S bármily igaz ez a megállapítás, oly nagyfokú elégedetlenséggel találkozni megyeszerte, hogy az már szinte haragra gyújtja az óriási fejlődést érzékelőembereket. Évente száz- és százezreket költünk művelődés- ügyünk fejlesztésére: az építkezésektől, a hatalmas állami beruházásoktól eltekintve "is televíziók, rádiók, magnetofonok, filmfelvevők és -vetítők, ruhák és fölszerelési tárgyak, hangszerek és a legkülönbözőbb eszközök tömkelegé jut el járási, községi és városi művelődési intézményeinkbe. Az állam bőkezű, s e bőkezűség élveinkből, célkitűzéseinkből fakad. De hogyan becsüljük meg mi a kultúra áldásait, hogyan tudunk számot adni, mivel bizonyítanánk, hogy mi lett a milliókból, melyekért az ország népe verejtékezett, hogy művészetet, műveltséget, gazdag ismereteket, tartalmas szórakozást kapjon érte cserébe? A kérdésre nem tudnék egyértelműen válaszolni, mert a sokat emlegetett milliók gyakorlati haszna mellett számtalan példával bizonyíthatnám, hogyan fecséreltük el, hogyan gyűrtük ronggyá a kultúra egynémely sok pénzt felemésztő adományát Teljességre törekvésről szó sem lehet, ki vállalkozhatna rá? De két dologról beszámolni kényszerülök, 9 úgy érzem, ez újabb következtetésekre, Vizsgálódásra adhat indítékot... Keresem a bábszínházát. Most már nem a gyermekeinknek oly kedves figurákat, a játékot, a művészetet. De amíg először felgördülhetett a függöny, s utána is súlyos ezrekbe került a fölszerelés. Hol van, mi lett vele? 1957-ben 35 ezer, 1958-ban 93 ezer forintot kapott bábszínházunk a megyei tanácstól, a várositól is 38 ezret. A zeneiskola nagytermében új színház épült: drága paraván, függönyök, textíliák sokasága, bábuk, kellékek, díszletek, ezrekbe kerülő világítóberendezés. A bábszínház megszűnt. S a fölszerelés, a tízezrek nagyrészt füstbe szálltak. Nyomoztam utánuk, mert ez így mégsem mehet És lám. A függönyök egy részét megkapta a zeneiskola, a magnetofont a könyvtár. Ezeken kívül csak romokat találtam. De hát a leltár csak bizonyít? Nem bizonyíthat, megsemmisítették. Mi mást tételezhet föl az ember, amikor csupa kérdőjellel találkozik a megyei tanácson. A pénzügyi osztály az összegről hivatott elszámolni, erre rendben levő dokumentumai vannak. A művelődésügyi osztálynál ózonban érdekesebb a helyzet. A színház megszüntetésekor Móhr József elvtárs készített a tárgyakról átadásiátvételi jegyzőkönyvet. Ez adhatna valami támpontot. De nincs. A művelődésügyi osztály irattárában nem található, az ífctatókönyvben sem. Az érdekesség kedvéért az a három akta (27362, 27147. 27662 sz.) is eltűnt az irattárból, mely az iktatókönyvben szerepel, s a SmmfiR'rnisp Az MSZMP Somogy megyei Bizottsága és a Somogy megyei Tanács lapja. Felelős szerkesztő: KISDEÁK JÓZSEF. Szerkesztőség: Kaposvár, Lenin u. 14. Telefon 15-10, 15-11. Kiadja a Somogyi Néplap Lapkiadó Vállalat. Kaposvár, Latinka S. u. 2. Telefon 15-16. Felelős kiadó: 1VIRTH LAJOS. Készült a Somogy megyei Nyomdaipari Vállalat kaposvári üzemében. Kaposvár, Latinka S. u. 6. (F. v.: László Tibor.) Terjeszti: a Magyar Posta. Előfizethető a hetvi postabiva ."lóknál és postáskczbesítöknél. Előfizetési díj egy hónapra U Ft. bábszínházzal kapcsolatos. Miért és kinek volt érdeke eltüntetni? A pénzügyi osztályon találtam egy leltáréitérési kimutatást 1958. június 1-i dátummal — kitöltetlenül. Igaz is, nem lehetett eltérés, ha egyszer leltár sem volt! Az anyag, drága bábuk, díszletek, kellékek, még végben levő textíliák, fénycsator- nák és erősítőberendezés, ki tudja, még mi minden zsúfolódott össze egy kis szobában. Nem sokáig. Harminc-negyven gyerek, egy egész osztály vékaszám hordta a tanítóképző intézet padlására, mert ott óvónőképző működött. Aztán ajándékként az akkori mintaóvodába költözött a fölszerelés, mindez átvételi elismervény, egyetlen tollvonás, leltár vagy aláírás nélkül. És megfogyatkozott. Ki tudná bizonyítani, hogy kinek a bútorát ékesítette később a bábszínháznak állami pénzből vásárolt textíliája, hová lett a sok érték? Aztán a mintaóvoda is elköltözött, s nemrégiben egy »kutató expedíció« a Vöröshadsereg úti óvoda pincéjében lelt meg néhány alig használható bábfejet, dohos, penészes kellékeket és a paraván léceit. Ök is »megtisztelő« ajándékként kapták... Sok mindenről nem tudok, a reflektorokról, a fénycsövekről, az erősítőberendezésről. Nem föltételezem, de lehetséges, hogy valaki ajándékba kapta valakitől. És milyen nemes érzés adni, kiváltképp, ha nem a magamét adom... Nem azonosítás, csak mint a tékozlás kísértetiesen hasonló első állomásaként kell papírra vetnem azt az állapotot, ami a Somogy megyei Népi Együttes fölszerelésére s az ügykezelésire jellemző. Egy évtized alatt, ki tudná felsorolni, mi mindent vásárolt államunk az együttesnek. Ki tudná, ha nincs hivatalos leltár róla, ha az emlékezet s az utóbbi időben egyetlen füzetecske tarthatja csak számon a ruhák, csizmák és kellékek számát, hollétét. Az együttest átvette a Latinka Sándor Művelődési Ház. Innét indultam el, ahol az együttes történetében először önálló ruhatár várta a kellékeket. Leltár szerinti átadás?' Nem lehetett. Amit hoztak az együttes tagjai, azt leltárba vették, amit nem hoztak, hát arról tud vagy nem tud a raktárkezelő, van vagy nincs. Igaz, hogy már a megyei tanácsnál többször kért és nem kapott ruhatárat az együttes. Igaz, hogy tagjai maguk őrizték, mosták, vasalták ruháikat, s ezért elismerés, köszönet jár. De változik egy kórus tánccsoport összetétele is, ki tartja számon, hogy hová lesz a népvagyon? Tudom, voltak raktárosok, évente több is. Leltárilag egyik sem tudta átadni a holmit, mert maga sem úgy vette át. Elég egyetlen példát is említenem. Egy alkalommal kb. 120 ezer forintért vásároltak ruhákat, többek között férfiöltönyökéit az énekkar és zenekar számára. Az új leltárban 7 szerepel (vásároltak 46-ot), a többi kint van a tagoknál, legalábbis hiszem, hogy többsége megvan. Ezek a ruhák, sajnos, nem csak színpadon használhatók; esküvőre? bálra, temetésre éppúgy alkalmasak, mint együttesen kívüli szereplésre. Nem vádolok De ki merné szívére tenni a kezét, hogy ezek a férfiöltönyök évente kétszer-háromszor kerültek elő a szekrényből? És a zenekarnál? Nem tudom, beszélnek róla, hogy talán túl is adtak rajta egyesek, hogy kétévi kihordási időre hivatkozva (!) él is használták szépen »becsülettel«. Ezt könnyűszerre] megállapítani nem lehet, de vizsgálatot indítani érdemes. És most. Az együttes tagjai zúgolódnak — részber joggal. Központi raktárba kellene vinni a ruhákat, de kicsi a hely, hova teszik sajátjukat, ha átöltöznek. S ez kényelmetlen is. Mégsem elfogadható érv, mert tíz év után efiő- ször, most, amikor ha nem megfelelő is, de van tuhatár, tisztázni kellene végre, hogy milyen értéket tudhat magáénak együttesünk. S talán a felelősségrevonás sem maradna el ott, ahol erre szükség van. Nézem a ruhákat. A táncosoké? Itt vannak a raktárban, bár lehet, hogy csak egy része, mert a kölcsönzés, a »pendli2és« egyik csoportból a másikba sok veszéllyel jár. De ezek a fölszerelések 'legalább nem használhatók másra. A karádi énekkari ruha csak színpadra jó, de 14 alsószoknya máris hiányzik. Most éktelen a vita. hogy a régi vagy az új helyen lelitek illetéktelen gazdára. Ki tud dönteni dokumentum nélkül? A pénzügyi osztályon ezt mondták: leltár nincs, de rendszeresen ellenőrizték az együttes gazdasági vezetőit Elnézést érte, újfajta módszer lehet ez, mely ilyen óriási bizalommal párosul... Nem szándékom bántani senkit, aki becsületes Ha semmi sem tűnt volna el, akkor is véget hell vetni a felelót. lenségnel:, a hanyag ügykeae- lésnek a művelődésügyi osztályon épr»”-r.- mint az együtteseknél és minden kulturális intézményben, mert a nép vagyonát nem közprédára dobta oda államunk. Gondoljuk csak d, hogy minden hivatalban — a megyei tanácson is •—• milyen aprólékos gonddal leltározzák még a hamutartót, a vonalzót is. Nemde kötelességünk sasi- mán tartani tíz- és százezreket érő kulturális fölszerelésünket? Tudomásom van róla, hogy népi ellenőrzési bizottságaink sok jó tapasztalatot gyűjtöttek már; munkatársaik rendszeresen segíthetnének a rendcsinálásban. S akkor nem kellene füstbe szállt tízezrek »elmúlásán« sajnálkoznunk. Jávori Béla IÉRT TETTE? — Meg akartam halni, nem láttam semmi célját az életemnek... — Hány éves? A fiatalasszony elmosolyodik: — Huszonhét. — Hogy hogyan történt? — ismétli meg a kérdést, és izgatottan gyűrögeti zsebkendőjét. — Nem új dolog. A sokat csalódott emberek közül végül is ide jutnak néhányan. 27 éves vagyok, de annyit szenvedtem néhány év alatt, hogy tíz embernek is elég lenne egy életre. Tizenkilenc éves voltam, amikor férjhez mentem. A férjem huszonöt. Szerelmi házasság volt a mienk. Két évig úgy éltünk, hogy az utcában velünk példálóztak az emberek. Elhallgat, lehajtja fejét, és nagyon halkan folytatja. — Aztán megváltozott minden. Férjem rossz társaságba keveredett, kimaradozott, és egyre gyakrabban állított haza részegen. Eleinte nem szóltam. Levetkőztettem, megmosdattam, és ágyba fektettem. Másnap elmentem az üzemhez. Hazajött velem, és bocsánatot kért. A következő napon újra kimaradt, és részegen jött meg éjfél után. Másnap megint elmentem eléje. Együtt jött a barátaival. Azok meg még bosszantották is. »Nézd csak, már jönnek érted, add oda szépen az óvodástáskát és a kezedet, aztán gyerünk, kisfiam.« Valahol már biztosan ittak, mert férjem szóba sem állt velem... Éjjel három óráig ültem a konyhában, vártam, hogy bocsánatot kér, és rendbe jön minden. Megérkezett és megvert. En megtettem mindent... Sírtam és könyörögtem. Amikor józan volt, mindent megCERVZASOROK a (B&LfítuL cSi/hilhú! TARKA A Csiky Gergely Színház | színpadán csupán néhány évvel ezelőtt nyert polgárjogot a| kabaré műfaja, s követeli most a nyilvánosságot egy, itt még fiatal, de sok jóval biztató hagyomány ápolása címén. Hogy a nyilvánosság elé jutás igényével év végén, az új év elején jelentkezik a színház, nem véletlen. Szükséges jó utat engedni a felszabadultabb neveltetésnek, a görbe tükörbe való pillantásnak kivált egy új esztendő kezdetén. Hiszen a kabaré sem sorolható a céltalan műfajok közé, kivált akkor nem, ha a magyar kabaré haladó hagyományait tekintjük, s e gazdag tárházból is csupán azt, aminek megteremtése, felvirágoztatása Nagy Endre nevéhez fűződik. Rangja, létjoga van a kabarénak napjainkban. Sőt bizonyos értelemben nélkülözhetetlen is, mert tanítva arra kínál alkalmat, hogy kikapcsolódjunk, pihenjünk egy kicsit, ám anélkül, hogy a színpad, a színház közszeretetnek és érdeklődésnek örvendő művészetétől egy jottányival is kevesebbet várnánk, mint máskor. Mennyire felelt meg kívánságainknak, igényeinknek a Bolond Sybill előadása az 1961-et temető és az 1962-es évet vidáman köszöntő kabaré? Sokat derültünk, nevettünk és tapsoltunk, tehát megfelelt. Hozzávéve ehhez az „osztályzathoz” azt is, hogy az első bemutató óta már több telt háznyi „vizsgabizottság” ítélte megfelelőnek az idei kabaré műsorát A műsor első része tetszett jobban. S ebben is azok a tréfák, jelenetek, amelyek eleven, jó érzékről tanúskodva az egészséges politikai kabaré hamari megszületését ígérik. Napjaink emberének politikai érdeklődése, szemlélete igen széles skálán mozog, így nem véletlen az, hogy a meglevő, de már nem uralkodó hibáinknak a kinevetettése találkozott j a legnagyobb sikerrel. Ami azt illeti, nagyobb bátorságra biztatnánk a kabaré műfajába ij szívesen kiránduló művészeinket. Több bátorsággal a nevettetve nevelés igen rangos ágává léphetne elő színházunk színpadán a kabaré. Általánosabb lenne az igény is, mely követelné, hogy ne csak évente egyszer „lazítsunk” komolyságunkon, s adjunk módot művészeinknek arra, hogy nemesebb komédiás kedvüket a közönség tetszésére kitöltsék. A szellemesen összeállított, eleven műsor első felének szereplőiről külön-külön nem szólunk, mert azok voltak kevesebben ismert művészeink közül, akiket nem láttunk a kabaréműsorban. így azt jegyezzük föl, hogy a Bolond Sybill sikere a szó szoros értelmében kollektív siker volt Azaz ez utóbbiról, a Sybill- paródiáról még csak annyit, hogy mögötte maradt nemcsak a kabaréműsor első felének, hanem a sokat emlegetett Bolond Csárdáskirálynőnek is. Ezt a paródiát erőltetettnek és ötletszegénynek éreztük. Arról nem is beszélve, hogy eredetiség soha nem született eddig még humorban sem abból, ha a színház egy korábbi szellemes ötletét melegítette föl. A Bolond Sybillel pedig ez történt. Ez az oka annak, hogy az egyszer már szellemesen kiaknázott „fordított világ” a Sy- bill-paródiában halványabbra sikerült. László Ibolya Megérkezett Kongóba a szovjet orvosi segítség Pénteken megérkezett Leopoldville-be az az IL—18-as gép, amely szovjet orvosokat, gyógyszereket és élelmiszert vitt a Kongó árvíz sújtotta lakosságának megsegítésére. (MTI) megjelent a Somogyi írás új száma Ez a sízém Ténagy Sándor, Veress Miklós, Kerék Imre és Török Zsófi verseit, Cser Pál, Bellyei László egy-egy elbeszélését, Kolta Ferenc és Solti István egy-egy tanulmányát, valamint Takáts Gyula Pet- rarca-fordításait közli. A Szemle rovatban Páti Ferenc. Wer stroh János és Bellyei László írt kritikát Gyurkovits Tibor, Gerelyes Endre, illetve Mezei András nemrégen kiadott művéről. A Művészet rovatban pedig Fodor András Emlékezés egy somogyi faragóm ű vészre című írását olvashatjuk. MINTEGY 15 EZER KÖTETES könyvtárral rende kérik a Táncsics Gimnázium. A könyvek között több olyan muzeális értékű kiadvány, pergamen van, mint Pázmány Péter levelei és a Zrínyiász eredeti első kiadása, de értékes relikviákat őriznek a XV. századból is. A könyvtárat most, a téli szü netben rendezték át a diákok segítségével. E munkálatokban az Ifjúság a szocializmusért-; mozgalom keretében negyven tanuló vett részt. Különös jótékonyság George M. Pratt, az amerikai Tipusville közismert ínyence fejébe vette, hogy karácsonyestén 47 válogatott ételből álló és saját kezűleg elkészített hatalmas vacsorát fog elfogyasztani. Már elöljáróban — étvágycsinálónak — vagy 30 féle pikáns előétel szerepelt a menüben, többek között pirosra sült japán hangyák. Pratt nagyétkíísé- gét különös módon «-jótékony cél- ; ra« fordította. Meghívta barátait ; és szomszédait, akik — ha nen^ ehették is végig — a kellő belépti díj lefizetése ellenében végignézhették a fantasztikus lakomát. Az összegyűlt pénzt Pratt egy gyermekjóléti intézménynek utalja át. Rövidlátó turisták A Montmartre egyik kabaréjának legújabb attrakciója a „rövidlátó” turisták részére rendezett strip-tease: a széksorokat egész közel tolják a színpadhoz. Az igazgató szerint a vetkőző számok iránt érdeklődő külföldi turistáknak több mint 90 százaléka „rendkívül rövidlátó”. Femandel JL Fernande!, a világhírű francia színész, aki most forgatja 100. filmjét, annak az óhajának adott kifejezést, hogy 3# éves Frank nevű fia apja nyomdokaiba lépjen, és szintén filmszerepeket vállaljon. Az apa szerint az ifjú Femandel annyira hasonlít hozzá, hogy senki sem tölthetné be jobban az utód szerepét. A fiatalember jelenleg egy hanglemezeég művészeti vezetője, s egyelőre habozik pályát változtatni. Néhány havi gondolkodási időt kért édesapjától, addig dönt, hogy hajlandó-e Fernande! II-ként élni. VISSZA AZ ÉLETBE..; fogadott. Két vagy három napig nem ivott, aztán újra kezdte, pedig akkor már a hetedik hónapban voltam ... — Mindenki azt mondta, hogy a gyerek majd segít. Egy hétre, csak egy hétre segített, aztán kezdődött minden elölről. öt év telt el így. Ez alatt az öt év alatt annyit sírtam, hogy már nincsenek könnyeim. Ügy éreztem, nem bírom tovább. Lacikát elvittem anyámhoz, és bevettem két doboz altatót ... —... A férjem hozatott be. Azt mondják, megvárta, amíg magamhoz tértem, s úgy sírt, mint egy kisgyerek. Munkahelyén bejelentette, hogy elvonókúrára megy. — És most? — örülök, hogy így sikerült, és bízom abban, hogy megváltozik minden. Nem vagyunk még olyan öregek, hogy ne lehetne újra kezdeni... ... ZÖKE, KÉK SZEMŰ és 21 éves. S ha lehet hinni egy kék szempár nyugtalan panaszkodásának, egy-egy kapkodó sóhajnak, a szem sarkában árván guggoló könnycseppnek, akkor igaz: ez a lány nagy iskolát járt ki. Szándékosan el akart bukni, de megmentették, visszaadták az életnek. ... Az az este sem különbözött a többitől. Az égen ugyanúgy ragyogtak a csillagok, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Sok ezer embernek nem volt különös ez az este, de Anikónak igen. Sorsdöntő. Végzetes ... A vizsgálat szűkszavúan csak ennyit mond az esetről: »Sz. Anikó ismeretlen okból öngyilkosságot akart elkövetni, és a sebesvonat elé ugrott. Szerencsére a vonalbejáró vasutas még idejében rátalált, így az eset után azonnal kórházba szállították a mentők. Műtéti beavatkozásra volt szükség, és a 21 éves lány jobb lábát amputálni kellett.« A vizsgálatot befejezték. Én elkezdtem. Ülök a lány ágya mellett, és hallgatom történetét. Egészen az elejétől. Már az iskolában megmutatkozott furcsa zárkózottsága. Nem voltak barátnői, barátai. Csak a komoly könyveket olvasta, és amikor egyszer arra unszolták a többiek, hogy menjen velük táncolni, gúnyosan tekintett rajtuk végig mandu- lavó.gású, hidegkék szemével. — Én? Táncolni? Nem! Én elvből nem táncolok. Soha, soha életemben. — És olyan keserűen nézett a lányokra, hogy azok szóim sem mertek. — Hazudtam! Nem mondtam igazat, mert a valóságban imádtam a táncot, imádtam... Egy éve ismertem Pistát. Villonról meg Musett-ről vitáztunk, és ezek a viták egyre melegebbek lettek. Aztán rájöttünk, hogy nem is a könyvek végett járunk a könyvtárba... — Szép volt, nagyon szép ... A csalódás pedig borzalmas. Pista nekem udvarolt, mégis mást jegyzett el... Amikor megmondta, csak ültem, és nem láttam semmit, összeomlott bennem a világ... ... Aznap is ugyanolyan este volt, mint máskor, nyár volt, augusztus. Senki sem vette észre, amikor a sebesvonat elé ugrott. Többre nem emlékszik.. . ... Éterszag, aztán mély, nagyon mély feketeség. Amikor ébredezni kezdett, vakító világosság kápráztatta el. Egy fekete hajú nővérke törölget- te homlokán az izzadságcsöp- peket.-A nővérkének olyan szeme van, mint Pistának« — ez volt az első gondolata. Újra elaludt, és amikor éjjel három órakor fölébredt, úgy érezte, hogy valamije hiányzik. Kereste a lábát, és eszébe jutott minden. Hangtalanul zokogott reggelig. Azt hajtogatta, hogy miért nem tudott meghalni. Lehunyta a szemét, mert lépteket hallott a folyosón. Az orvos jött, pulzusát vizsgálta, és fejcsóválva mondta: — Ez a gyerek nem akar meggyógyulni. Nem akar élni, fél az élettől. Pedig milyen szép az élet, szép az minden fekete oldalával együtt. Anikó csukott szemmel hallgatott, de az orvos rászólt. — Nyissa ki, fiam, a szemét. Tudom, hogy ébren van, és magának beszélek. Pedig két vagy atyai pofont érdemelne. Ilyent csinálni! Egy összeveszés miatt a háláiba rohanni. Talán azt gondolta, hogy olyan egyszerű dolog ez? Nem, kis barátom, az életet meg kell vívni. És még egy: tanuljon meg mosolyogni. Vidáman, ahogy egy 21 éves lányhoz illik. No, szépen... És Anikó megtanult mosolyogni ... Nagyon nehéz volt, de sikerült. Mert élni akar... A napokban megtette az első lépéseket is. A többiek talán jobban örültek, mint ö . . . Németh Sándor \
