Somogyi Néplap, 1961. november (18. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-12 / 267. szám

Vasárnap, 1961. november 12. 5 SOMOGYI NÉPLAP Németh Ferenc* gyepet. Itt-ott szél- utca homokbuckák világoltak elő a pusztából, messze a hátunk mögött nyárfaliget villogott a csillagok fényében: ott tévesz­tettük el az ösvényt. Most az­tán mehettünk a belső ösztön meg az ég jelei után. Az est­hajnalcsillag nemrég húzódott le jobb kéz felől a távoli aká­cok közé, halvány kisérő csil­laga sietve iparkodott a nyo­mában, a Göncöl félkörben mutatott nyugat felé az égen. Mi délre mentünk. Gyerekes kaland volt az egész. Már rég hazaértünk vol­na a túráról együtt a többiek­kel. De Boldizsár fogadott, hogy előbb hazaér, ha átvág a hajdani betyárok útján, és el­éri a vonatot, mint ők a na­gyot kerülő műúton. Engem választottak döntőbírónak, hogy tiltott eszközt: autóstop­pot ne vegyen igénybe. Ráadá­sul a nyárfaligetben annyi csapás futott egymás mellett, hogy a sötétben nem lehetett eligazodni. — Legjobb lesz — mondtam bosszankodva —, ha visszafor­dulunk a nyárfáshbz megkeres­ni az utat! — Dehogy fordulunk, erre kell annak lenni! — erősködött Boldizsár. A sötétben olyan volt, mint valami beduin: le­barnult bőre alig látszott, csak szemei, fogai, inge meg a fe­jére kötött zsebkendő villogott fehéren. Tűző napon másztok meg a kopasz nagy harsány i he­gyet néhány szál kikericsért. A kendőt .azóta se vette le fe­jéről. — Holt biztosan lekös­sük a vonatot, ha visszame­gyünk — tette aztán hozzá. Állítólag van itt egy sóstó, a körül gémestkút ágaskodik valahol. Onnan száz méterre a vasút. De hol az a tó? És hol ozomjas vágj ^ 0 „ ­lődtem. — Csak bolyongunk a semmibe, már egészen kiszá­radt a szám. —. Én is az vagyok. Majd iszunk a kűtnál. A távolból kutyaugatás hal­latszott az éjszakában. Több kutya ugatott elnyújtottam, egymással feleselve. Tanyák lehetnek arra. Az udvarokban kút. Ha kávája fölé hajol az ember, lent homályosan csil­log a hűvös víz. Á nyitott konyhaajtókon az udvarra ve­tődik a lámpafény. A fényben mindenféle bogarak röpdösmek, ott figyel a küszöbbel szemközt 'ülve a kutya a benti vacsorá- zókra. Néha megemeli fénylő orrát, csillogó szemeit félig behunyja, s elnyújtottan ugat az égre. Vagy mardosó csaho- 1 ássál rohan a kerítéshez. Gyerekkorom mélyéről hallom az éjszakai kutyaugatást. Ott­honos, meleget árasztó éjsza­ka^ hangok! — Hallod, hogy ugatnak? Arra tanyának kell lenni! — Hagyd — morog Boldizsár —, irtózom ettől az ugatástól... — Ugyan — nevettem —, mikor olyan hangulatos! A gyerekkorom juttatja eszembe. — Nekem nem — felelt szá­razon. — Nekem egészen mást juttat eszembe. — Ugyan ml az, ami olyan kellemetlen? — Nem kellemetlen volt az, annál sokkal rosszabb. — De hát mondd ki már, ml volt az! — Egy éjszaka a sivatag szélén. Fölélénkültem. Ez az, amiről nem sokat beszélt. Tudtam ró­la, hogy disszidált, és elköny­veltem, ismerve kalandos ter­mészetét. Annak köszönhetem ezt a gyaloglást is. Azt is tud­tam, hogy egy alkoholos éjsza­kán könnyűszerrel lépre ment, s az idegenlégióban kötött ki. a kút? BERTÓK LÁSZLÓ: HA NEM ROHANNÁL Ha nem rohannál, csak mint az anyöhák falak mentén tipegnél ingatag botba fogózva vagy könnyű szatyorba, hogy hazáig egyensúlyozzanak, jobban fájna a megpattant erekkel eléd zizergő levelek jaja, és az ismert hasonlatot motyognád, hogy így múlik el minden. Most: haza szaporázol, eszel, hallgatod anyád főzés közben fogamzott terveit házjavítasról, bútorróí, ruhákról, s már futsz is, nem kérdve, mi repít mézbe forgatott díszletek között zöld hittel gyerekként, aki villogó karikát hajt a járdán utcahosszat, es kiabál, hogy jó, jó, ez a jó. BÉRECZ Gi'ÖRGY: VÁZLAT EGY MUNKÁS ARCKÉPÉHEZ MunJka után picinykét megáll az udvaron. v Pillái eresze alól széttekint, megsimogatia vörhenyes szívét: a házat (és azt mondja: ma is). Odafönt csuda mód kavarognak a téglák, égbe inainak harsány-pirosan, köztük ablakok: karikában, szépen; guggolnak, és intenek neki. Nézi. . . meg nevet. • Szájából csurog a jókedv, mint mikor este almába harap, .és megindul annM- édes csobolyója, nem befele, de mutogatni a világnak ma Na — fordul lassan —, ide»e menni. — Nem mozdul mégsem. Köti a szeme: ölébe búinak szőke sóderdombok, feléje lécnek kamasz zsákhegvek. Miod-v), ami földi, elébe indul: kerekek — gépek — melteroslapát. . . Nem mozdul — belenő az égbe. '' "«több, m’nt angyal, isten vagy madár! POLNER ZOLTA' ESTI BÉKE Ha megjövünk s munkáhfz kezdesz csöpp gyöngyöket formál kezedre s átfénylik szobánk egyszerű rendjén ■ szelíd mosogatóviz csepp je. .Arcod csupa jókedv és tiszta lobogó öröm az egész otthon s le szíved minden tisztaságai teríted szét az asztalunkon. Talán most töbuti megtu­dok? E gy éjszaka a sivatag szélén kikötve egy datolyafához... Előző napokban ül­tünk autóra Batnában, elhagy­tok a cédruserdőket. Nem is bántam; lehet a cédrus szép, de nekem elegem volt már be­lőle. Vagy talán nem is abból. De ezt is el kell mondanom, hogy tudjad, miért kerültem a datolyafához. Egy Franz Haas nevű német volt a caporalunk. Hát az egy állatszelídítő volt! No, ne érts félre, nem az volt a civil foglalkozása. Ilyen nem is volt talán. Nem ismerte a civil ruhát. »Weiss du, was für ein SS?« — ez volt a kérdése, ha valaki nem tetszett neki. Ezzel dicsekedett. A magyará­zatot is megadta a tenyerébe fogott boxerral. Először nem értettem, miért tűrik el neki, mikor mindenféle válogatott vagányok voltak beosztva alá, némelyik börtönből szökött, másik a börtön elől, holmi gyilkosságnak oda se péztek ezek. De hamarosan rájöttem: kiválogatta a maga embereit a legvadabbak és legelszántabbak közül, ez á testőrsége. Magyarok ketten voltunk, volt még egy lengyel is, olyan idős, mint mi. A többiek közül a legtöbb amerikai, olasz és német. A németek kört egészen rendes fiúk voltak, de azokat is megutáltam már emiatt a vadállat miatt. Hát én sehogy se találtam a helyem, és a céd­rusokról egyre az akácfák ju­tottak eszembe. De akkor au­tóra rakodtunk, nekivágtunk a kopár hegyeknek. Végtelennek tetsző, alfafűvel borított sík­ság váltakozott iszapos széktó­val az úton. Egyre lejjebb mentünk a Szaharába. Végül az autók megálltak, és gyalog mentünk] tovább. Alkonyattal letáboroztonk. Megtudtok, . u kérdeztem. — Én hát, mit akarsz? — suttogott bosszúsan. — Ne haragudj, hogy megzavartalak. Nagyon egyedül van itt az ember. — Te is? — kérdezte reményke­dő hangon. — Nagyon! — mondtam. Hallgattunk. Hirte­len — magamnak is váratlanul — megkérdeztem: — Te elhi­szed, hogy az arabok... — Némán ingatta a fejét, majd visszakérdezett: — Ugye, te sem? — Töprengtem, mit mondjak, hogyan mondjam ne­ki. Végül is jobban fojtogatott a magány, hogysem hallgathat­tam volna magyarul. — Én — mondtam — art hiszem, meg lehetne próbálni. — Hát gye­rünk. — Most? — Most. Már­is — mondta s fölállt. Én na­gyon nagy lélegzetet vettem ak­kor, és csak körülnéztem, kö- rülhallgatóztam, aztán meg­fogtam a kezét. Arra men­tünk, amerre hállottuk az oázist, délkeletre. Az éjszaka könnyen telt. Gyalogoltunk, gyalogoltunk, néztük a csillagokat, hallgat­tuk a messzeség zajait. Hajnal­felé már beszélgetni is mer­tünk. Aztán jött a nap, jött a forróság, egyre nagyobb forró­ság, és mi mentünk. A nap már majdnem delelőre ért, amikor fákat pillantottunk meg a messzeségben. Ahogy közeledtünk, úgy nőtt és tisz­tult a kép. Balra elöl kisebb li­get, hátra, távolabb az oázis. Csak ért, a közelebbit érjük el! Este lett, mire odaértünk. Kis datolyaerdő volt. Szomjú­ság gyötört, éhesek voltunk, a fáradtságról nem is beszélve. Leszedtünk néhány gyümöl­csöt. Aztán aludni szerettünk volna. Legjobb lesz'— gondol­tok —, ha tüzet gyújtunk. A liget szélén kidőlt, öreg fa fe­Szekeres Emil: BÉKÉT! megfulladtam, s csak egészen kicsit leshettem oldalra. Nagy erőlködésbe tellett, míg meg­láttam pár méterrel arrább a társamat.- Engem nézett, s hogy látta éledésem, megszó­lalt: — Jól elintéztek. — El — mondtam, aztán hallgat­tunk. Mit is mondhattunk vol­na egymásnak? Sötétedett már, a vártuk az éjszakát hiénáival, sakáljaival. Pihentünk, s pró­báltunk felkészülni az egyik sakál után a többi fogadására. Ahogy feltűntek és megfénye­gíteni akart, s elindultunk a nagy oázis irányába. Én azon­ban óvatos voltam most már: — Ott is lehetnek légiósok! — Nem — mondta —, art kellett volna megtisztogatnunk, de el­lenállásba ütköztünk! Itt vár­ják be ők a többieket — in­tett vissza a datolyaliget felé. Ádám nehezen boldogult egyedül, öt fogtok közre, s úgy mentünk tovább. A nappal tá­volról látható oázis távolabb- nak bizonyult, mint gondoltuk. A szomjúságtól cserepes volt a szánk, nyelvünk felttapadt a szájpadláshoz. Jozef odaadta hogy tőlünk délkeletre egy küdt, ezt beljebb vonszoltuk, tak az éjszaka neszei, s az vizót Ittunk> ^ ez nem oltot­óázisban arabok vannak. késünkkel levagdostunk, letör- oázis felől meg mindenünnen u el Különben is valami fur­Az arabokról ijesztő törté­neteket hallottunk. Maga a ca- poral többször is elmondta, hogy egy beosztottja megszö­kött. Az arabok elfogták, ki­kötötték egy cédrusfához az éjszakában. Csak a csontjait meg ruhái foszlányát találták meg a tisztogató légiósoki más­nap, és körülötte a sakálok nyomát. Ez volt a legvérfa­gyasztóbb történet, kedvence volt a németnek. De hallot­tunk titokban más története­ket is. Az arabok röpcédulát juttattak egyszer hozzánk, ab­ban sértetlenséget ígértek a szökevényeknek. őrségbe állítottak akkor es­te. Amint ott álltam, és hall­gatóztam az éjszakában, előbb megkönnyebbülés fogott el, hogy végre egyedül lehetek, nem látom az undok kesefejű németet. Aztán elszomorod­tam. Tele volt csillaggal az ég, a Szahara apró neszeket rejtegetett, akárcsak ez a pusz­ta. Ezt éreztem, éppen ezt, a fák neszéből az akácok suso- gását hallottam, és balra tő­lem nagyon szomorúan és las­san fütyörészni kezdett valaki. Hallgatóztam, olyan ismerősen és szépen bánatos volt a fütty­szó, s egyszer csak azon kap­tam magam, hogy halkan dünnyögöm a szövegét: »Hazámba vágyom, Duna- Tisza partja vár, szebb ott az álom, szebben dalol a madár...« Borzasztóan egyedül lettem hirtelen. Elindultam a fütty­szó felé, egy pálma mellett megpillantottam a sziluettet: "!ekitámaszkodatt a fának, és bámult a messze pusztasagba. ■— Ádám, te vagy? — szólítot­tam halkan. Nem válaszolt, deliünk egy rakás kisebb ágat, és a fa vége alá rakva meg- gyújtottok. Fellobbant a láng, fokozatosan belekapott a fá­ba. Aztán nyugodtan elalud­tunk: ved bennünket a tűz, míg elég a hosszú fa, alkatunk nyugodtan. O lyan volt, mint vala­mi rémes álom. Ráztak, rugdostak, Franz Haas kiélt, kesehajú képe meredt rám ka­ján és szomjas élvezettel. Két német fölrángatott. — Weiss du, was für ein SS? — lehelte az arcomba un­dorítóan. Tudtam bizony, na­gyon jól! Megijedni se volt időm. Még legjobb, ha agy em­lő, gondoltam, hányszor kínoz­nának meg, mig hadbíróság elé kerülnék? Megvillant Adóm gyűlölettől égő szeme. Csattant a boxer. Megszédül­tem, de két oldalról tartottak. O’Donnel — az egyik amerikai a német »vezérkarából«, aki azzal dicsekedett, hogy a Sing- Singből szökött a légióba, és ha újra elfognák, villamosszék nézne ki számára bérgyilkos­ságok miatt — revolvert hú­zott, és rászólt az őrmesterre. De az élvezte a kínzást. Amel­lett más terve volt velünk. Két légióssal a liget széléhez kísértetett bennünket, aztán saját kezűleg kikötött, arccal a Szahara felé, egy-egy datolya­fához. Rúgtam, haraptam, rán­gatóztam, de többen lefogtak, s a kötél egyre mélyebben vá­gódott mellembe, nyakamba, csuklómba s karjaimba. Mikor elkészült, odaállt elém, és csat­tant a boxer: — Weiss du, was für ein SS? Ahogy magamhoz tértem, megpróbáltam körülnézni, per­sze olyan szorosra húzta a kö­telet az az állat, hogy. majd a Szaharából felharsant ez. az éjszakai ugatás, a vonító és ap­rózó, acsargó feleselés, és egy­re hangosabb, közelibb lett. Egy-egy totulásra hevesen kaptam oldalt a fejem — hogy nyakamba vágott a kötél —, mert azt hittem, mellettem vannak a kivégzők. Elfulladt. Messze előttünk fehéren csillogott valami az éj­szakában. Nagy lélegzetet-vett, aztán folytatta: N em tudom eftononda- ni, milyen véletlen pillanat volt az, milyen borzalmas volt az a vonítás. Egyszer csak mococigást, zajt hallottam bal­ra mögöttem, rémülten ráfi» tottaim arra a fejem, és feljaj- dultam a kötél, sebzésétől, de nem láttam. Már majdnem felordítottam, amikor megszó­lalt mögöttem egy emberi hang: , — Sss .. -. Tu n’aá peur de moi! Je suis, le polonaise.;. — Éreztem, amint levagdossa rólam a kötelet, közben egyre suttogja: — Ne félj, mindenki alszik, én voltam őrségiben... — Ahogy lehulltak a kötelek, összecsuklottam, de felfogott. — Tartsd magad! Derék fiúk a magyarok, a magyarokkal tartok! — Sebesen dörzsölte a kötelek helyét s feltámogatott. Oda vánszorogtam a másik fá­hoz. kiszabadítottuk Ádámot is. Ájultam csüngött a kötélen, pofoztuk, lélegeztettük, úgy tért magához. Közben Jozef, a lengyel egyre suttogta. — Derék fiúk a magyarok! Tart­sunk össze magyarok—lengye­lek ebben a pokolban ... — Hol az ördögben vannak len­gyelek? Itt csak egy lengyel van. Jozef, de iobb lesz hall­gatni! — mondtam mérgesen. Ádám, ahogy magához tért, s megértette, hogy kiszabadított bennünket a lengyel, rögtön indulni akart. -De ez nem volt olyan könnyű. Összekapasz- kodtunk hárman: középen a lengyel, aki mindkettőnket se­csa szomjúság gyötört, olyan volt, mint a láz. A Szaharában most nem a sakálokat: kutyák ugatását, hazai neszeket hal­lott a fülünk. Mögöttünk el­maradt az átkozott datolyaer- dő, bátrabbak, bizakodóbbak lettünk, Adám is lábra kapott ettől. Szótlanul és szaporán gyalogoflitonk, ő pedig halkan fütyönészett. — Mit fütyülsz, te magyar? — kérdezte Jozef; Adám halkan és boldogan föl- mevetett. — Megtanitlak egy kis magyar dalra, te lengyel. — mondta. — Kis gyerek vol­tam, akkor énekeltük ezt & falusi óvodában. És halkan dú­dolta, énekelte neki a dalt, ki­domborítva a szavakat, hogy könnyebben megtanulja, míg­nem együtt énekeltük olyan boldogan, ahogy csak kisgye­rekkorunkban lehetett: »Kiskacsa fürdik fekete hibám, anyjához készül Lengyel- országba . Énekeltünk halkan és mámo­rosán, újra és újra átcsörgo- deztettük / a kis gyerekdalt ínyünkön olthatatlan szomjú­sággal. Ó, benne volt abbaa minden! Énekeltük újra és új­ra, míg csak előttünk nem sö­tétlett az oázis. A fák tövébe értünk. Négy puskacső villant elő a bokrok mögül. Kezünket fölemeltük, aztán kilépett egy arab ... A történet . itt félbe­szakadt. Előttünk fehéren csillogott a szik. Balra meglát” tok a gémeskút árnyát. Oda­mentünk, s kávája fölé hajol« va a nagy favödröt megmerí­tettük a sötéten csillogó víz­ben, aztán ittunk, ittunk, alig tudtunk betelni a hűvös vízzel a mohos favödörből. Talpfák: olajos szagát, egy vonat tá­voli kattogását lebbentette a feltámadó szél. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents