Somogyi Néplap, 1961. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-03 / 208. szám
Vasárnap, 1961. szeptember 3. 5 SOMOGYI NÉPLAP Tari János: cÁz erdő halála Emberemlékezet óta itt állt az erdő, mint egy fél vármegyét beborító roppant ősszőnyeg, amelyet még ismeretlen időkben dobtak oda a vidék dombjainak vállaira. A faluból, a kálvinista torony tetejéről nézve olyan volt, mint egy megdermedt óceán, hullámainak kékes homályba vesző buckáival. Belsejében örök félhomály uralkodott. Zöld gyepszőnyegét valamikor talán bölénycsordák patái túrták fel, s tisztásain horpadt derekú csikaszok marták egymást az elejtett zsákmány felett. Az erdő akkor látta először az embert, gyilkosét és elham- vasztóját, amikor az még gyermek volt. Rövid vadásznadrágban, együgyű nótát fütyörészve haladt az évszázados tölgyek mély alagútjában, a kezében levő somfavessző éles suhintá- eaira kék virágfejek és viola- szín kórók ejtették fejüket a gyep selyemfüvére. A játék új volt és izgalma®, a gyermek úgy érezte magát a vadonban, mint egy királyi zsarnok, aki guillotine-ja alá állítja és lefejezi engedetlen alattvalóit. A vén fák toronymagas fejüket lehajtva mosolyogva és kedvteléssel nézték az apró jövevényt, aki úgy vonult el merev lábaik között, mint egy kis egér. Tetszett nekik a gyermek, akit a játék izgalma egyre beljebb vonszolt az erdőbe, s néha egészen eltűnt a magas fűben, a fák mohos hóna alatt. De aztán megijedtek, és félteni kezdték a gyermeket, mert az alkonyat barna ködei már előbújtak, és megtelepedtek a fák lombjai között, mint az éjszaka nagy, sötét tollazatú madarai. Félelmetes hely ilyenkor az erdő! A fákon zöld vad- macskaszemek villognak, és a homályban tompa morgással halad a vaddisznók! fekete csordája. A fák összedugták bozontos Üstökűket, és halkan susogni kezdtek, mintha tanácskoznának. Aztán egyszerre! fcányér nagyságú, piros bársonykucs- más gombák bújtak elő az avarból, mintha az erdei tündérek parányi várkastélyai volnának; óriási, szivárvány- tarka szárnyú és bolyhos fejű lepkék szálltak le az ágakról, és csalogatták visszafelé a fiút, de az rájuk nem nézett. Pedig ezek a lepkék akkorák voltak, mint a fenyőrigók, és gránátpiros potrohúk szikrázott a ferdén nyilazó napfényben. Most hirtelen nyulak zörren- tek elő a bokrokból, bársony- sárga őzek nyújtották nyelvüket a fák harmatos leveleire, dióhéjnagyságú katicabogarak terjesztették ki szárnyuk fehér pettyes kagylóit, hogy fölrepülve maguk után csábítsák a konok gyereket. De hiábavaló volt az erdő minden igézete. , A fák most komolyan megharagudtak. Megcsavarták nyakukat, megrázták zöld lombos fejüket, harsogva és jajgatva hullámzani kezdtek a gyermek feje fölött, mintha valami szörnyű, fojtogató ellenséget akarnának lerázni torkukról. Az erdő belsejéből pedig félelmetes morgást és prüsz- kölést hallatott egy marakodó rókapár. A gyermek megtorpant, aztán futni kezdett visszafelé. A fák mérgesen suhogtatták fejüket, ágaik, mint haragos kígyók sziszegve és üvöltve nyúládoztak a fiú felé, a fenyőfák fenyegetően rázták rojtos karjaikat, és tobozaiknak valóságos pergőtüzét zúdították a menekülő után, amíg az lihegő mellel vissza nem talált a falu felé vezető ösvényre. Most már elcsendesedtek a lombok, de a halk estében még sokáig lehetett hallani az erdő zengő kacagását a sikerült tréfa felett. Másodszor akkor látta az erdő a gyermeket, amikor az már felnőtt ifjú volt. Egy fehérruhás lánnyal lépdelt a fák alatt, ahol bokor nagyságú páfrányok tartották csipkés legyezőiket a nap felé. A leány szőke volt, haját kibontva viselte vállán, és kék bársony- szalag szorította át derekát. Olyan volt, mint egy nagy illatos virágcsokor. Egyszerre olyan helyre értek, ahol vastag, sötétkék szőnyegként terült el lábaik előtt a milliónyi ibolyafejből font virágszőnyeg, amelyet tündért kezek hímezhettek az erdő mélyén valami ismeretlen nászra. A nehéz, mámorító illat szinte látható fátyolként úszott a virágok felett. Egy pillanatra megálltak, mintha nem mernének rálépni, aztán a leány belefutott a szőnyeg közepébe, két kezét vadul a szívére Szorította, kitárta karjait, és meztelen fehér térdével ráhullt a szőnyegre. Fehér szoknyája végigsöpörte a virágokat, s azok parányi csilingelősbe kezdtek. Majd váltóval elterült a földön, és arcát lehunyt szemmel mélyen belefúrta a virágok közé. Önkéntelenül szétnyílt ajkai ismeretlen gyönyörök ízét keresték a szirmokon. Sokáig feküdt így mozdulatlanul, mint egy halott, akit megmérgezett a bódító illat. A fiú melléje térdelt, két marokkal tépett bele a virágokba, és az ibolyák sötétkék cseppjeit a mozdulatlan lányra szórta, mint egy tündéri vállkendőt Nevettek és sóhajtoztak, szívükből értelmetlen szavakban lihegve csurrant ki a mámoros perc részegsége. A vén erdő megilletődött csöndben nézte a szerelmeseket A távolabb álló fák kíváncsian nyújtogatták nyakukat, karjaikat ajkukhoz emelték, mintha csöndet intenének az öreg szél játszadozó köly- keinek, akik a derék vastagságú ágak közt kergetőzve, fürge ujjakkal babráltak a lombokon. Aztán halkan zúgni kezdtek a fák, a szél szilaj gyermekei ringatni kezdték az ágakat, mintha harangoznának, ezernyi levélsípon és levélhúron fölcsendült az erdő zenéje, mint valami lassú, ünnepélyes nászinduló. Aztán tizenöt esztendeig nem látta az erdő a férfit. Ez alatt az idő alatt hosszú és eredményes utat tett meg. Sokáig élt külföldön, és mikor hazakerült, egy vasútépítő társaság vezetömérnöfci állására hívták meg. Egy napon öt nagy teherautóban idegen férfiak jelentek meg a faluban: a vasútépítő társaság igazgatótanácsa és vezérkara. Köztük volt a mérnök is, ő kalauzolta az idegeneket Porosak és fáradtak voltak. Bejárták a terepet, ahova az új vasút acélsínpárját fogják elhelyezni. Egy vadászkastélyban szálltak meg az erdő szélén. A feketeruhás urak rosszkedvűen ülték körül az ebédlő kerek asztalát. Szavaikból ki lehetett venni, hogy az új vasút, amely óriási ívben kerüli meg az erdőt, roppant költségbe kerül, amelyre a társaságnak nincs kellő fedezete. Már-már úgy látózott, hogy megsemmisül a nagyszabású terv, de akkor a mérnöknek eszébe jutott az erdő. Rögtön előadta tervét, hogy a vasutat az erdőn kell keresztülvezetni. Ezzel nyolcvan kilométerrel rövidítik meg az utat, és az új vasutat a tervezett költségeknél kisebb áldozatokkal is bele lehet kapcsolni a közlekedés véredényrend- szerébe. Ezen az új sínpáron tehervonatok ezrei száguldanak majd a hazad föld vörös kincsével a szomszédos nagy birodalomba, s óriási kohók könnyű, fehér ezüstöt öntenek belőle Az urak figyelmesen hallgatták, aztán lassan csillogni kezdett a szemük. Képzeletükben már látták is a repülőgépek végtelen sorait, mint halálos nagy pillangókat, amelyek a rombolás és a vitóghó- dítás acélburkolatú petéit viszik majd Európa békés városai fölé. Egy borotvált arcú szemüveges férfi lelkesen felugrott az asztal mellől. — Sieg heil! — kiáltotta, és fölemelte karját. Éjfél felé már mindenki mosolyogva és kiengesztelődve NÉMETH LÁSZLÓ: ÉGETŐ ESZTER Az asszonyi és anyai hivatás eszményi magaslatán álló nő himnusza ez a könyv. Már gyermekkorában megismerkedünk a kis Esztivel, aki babáját szorongatva sokszor fültanúja a földjéhez görcsösen ragaszkodó Turgonyi nagyapa és a csupa lázas terveztetés, a régi sárl>a süppedt tanyai élet gyökeres változását sürgető apa: Égető Lőrinc vi1 haros nézeteltérésének. A kis Eszter növekedésének átlátszó függönye mögött állandóan érezheti az olvasó a szívszorulást. Égető Lőrinc gyönyörű terveinek széthullása, rombadőlése s a lánglelkű ember testi-lelki felőrlődése miatt. Eszter nem szerelemből megy férjhez a kissé korlátolt, hűvös, és alamuszi Máté Józsi patikushoz, de a három gyermek anyja erős tud lenni, amikor később a szenvedély leheleté megérinti lelkét. Nem tán- torodik meg, becsületesen áll az ő kis erődjének, otthonának vártáján. Asszonyi szívét teljesen kitöltik az övéiről való szüntelen gondoskodás. Amikor a második világháború zivatara pusztítva végigsöpör az ő kis városukon is, tudja, mi a teendője. Nem sopánkodik ájuldozva, de tiszta, józan ésszel és meleg asszonyi szívvel cselekszik. Otthont ad az élet hajótöröttjeinek, sőt egy kompromittált írót a padlásán rejteget. Az ő gyenge vállára súlyosodik a ház minden kis és nagy problémája. Máté, a patikus a legkisebb gyermekkel: Esztivel nyugatra menekült, s feleségét is magával akarja vinni, de ő nem tudja elhagyni az otthont, érzi, hogy erre a biztos, meleg fészekre még szüksége lesz a családnak. Hogy az elárvult patikában helytállhasson, tanulni kezd, s bámulatos szívóssággal érettségizik le. Még arra is futja erejéből, hogy elviselje fiai esztelen tévelygéseit. Lőrinc, a kisebbik majdnem a Gestapo szolgálatába szegődik, s alig van ideje külföldre menekülni. Józsi, az idősebb, börtönbe kerül, mert nyugtalan vére zavaros utakra hajszolja. S Eszter ennyi sorscsapás és megpróbáltatás után sem esik el, erős kézzel megkapaszkodik — egy bölcsőben. Igen, egy sarjadó új élet télé tárul a most már nagyanyai szív, mert Józsi fia felesége egy kissé könnyelmű asszony, s reá, Eszterre bízza a kicsikét. S mi lehet szebb, méltóbb befejezése egy asszonyi életnek a bölcsőringatásnál? Szüleit, nagyszüleit eltemette, ura. gyermekei szétszóródtak a nagyvilág különböző tájaira: mindenki elhagyta, s nem maradt más, csak a sok emlék és ez a bölcső. Az emlékek a régi világot idézik, amely neki csak küzdést és szenvedést hozott, de ezt a csöppséget már az új élet hajnala felé emeli bizakodva, reménykedve valami eddig ismeretlen boldogsággal a szívében. Mohos Béláné ült az asztal mellett, amelyről fehérkesztyűs inas hosszú sor kiürült pezsgősüveget szedett le. * Néhány hét múlva teherautókon furcsa fölszerelésű embercsoport jelent meg. az erdő szélén. A vászonfedelű, nagy kocsik potrohából ismeretlen rendeltetésű műszereket raktak ki a munkások a napfényre. Tíz óra felé a csoport fölkerekedett, és a mérnök vezetésével bevonult az erdőbe. Fehérre lakkozott távodságjelző rúdjaikkal és háromlábú állványokra szerelt műszereikkel olyanok voltak, mint egy'titokzatos harci menet. És újabb hetek múlva zengeni és csattogni kezdett az erdő a fejszék és fűrészek vasfogai alatt, mint valami gigantikus kovácsműhely. Az óriás fák egymás után zuhantak a földre, belevágva homlokukat a talajba, és karjaik tört csonkjaival fekete barázdákat tépve a gyep sima füvébe. Az ősi erdőt nemsokára mély alagút szelte keresztül. Éppen azon a helyen, ahol valamikor együtt térdelt a mérnök a fehérruhás lánnyal, aki később a felesége lett. Az erdő rémülten és halálos dermedtséggel nézte a pusztulást. De éjszakánként, amikor a munkások tábortüzei már hamvadozni kezdtek a tisztáson, felnyögött az erdő, a fák egymás váltóra borultak^ tehetetlenségük és kínjuk sikoltó hangjai töltötték meg a levegőt. Da hiábavaló volt minden zúgolódásuk. Két év múlva fényes acél- sínpár húzódott keresztül az erdőn, nemsokára elindult rajt az első vonat. Felvirágozott mozdonnyal, tölgyfalombokkal ékesített fekete kocsikkal suhant át a vonat az erdőn. A mozdonyban zsakettes, cilin- deres urak és fényes katona- tiszti uniformisok állták körül a vezetőt, a kocsik ablakaiból pedig kíváncsi arcok néztek szemközt a hallgatásba burkolózott erdővel. Alkont/attájt, mikor az ünnepi vonat tüzes kígyót vonszolva a hátán végigdü- börgött az erdőn, egy gazdátlan szikra a sínek mellett ösz- szegyűjtött szénaboglyák egyikére esett. Néhány pillanat múlva egy apró lángocska piros pántlikája jelent meg a boglya tetején. A narancsszínű pántlika egyre tágult és színesedett, vadgalambszínű, tüzes6- vát lengetve a feje fölött. A száraz széna halkan ropogva égni kezdett, és a közeli fák megvilágított törzsén fantasztikus ámyékkarok viaskodtak egymással a kőszénfüst-szagú estében. A lobogó fáklyától nemsokára tüzet fogott az erdő. A fák kinyújtott karjaikkal egymás tói vették át és fűzték csokorba a lángok vörös pántlikáit. A tűz olyan gyorsan elharapózott, mintha a mohos fatörzseken lobogó sötét alakok kúsztak volna fel a magasba, és nyomukban vörös tűzbok- rok nyíltak ki mindenfelé az ágakon. Egy óra múlva már nagy területen lángolva égett az erdő. A hatalmas szálfák tüzes oszlopokként világitottak a pokoli forróságban, a fenyőfák mennydörgő hangon beleágyúz- ták a zajba, kék és sárga szikrákat hányva maguk körül, mint egy ^eszeveszett tűzijáték. Óriási, sötét füsttölcsérek szálltak a magasba az égő erdő felett, s a füsttől elkábult madarak csukott szárnyakkal zuhantak a leomlott fák közé, ahol akkora parazsak lángoltak és sziszegtek forró kínjukban, mintha egy megszökött meteorraj hullott volna alá, és pattant volna darabokra a földön. Három nap múlva a mérnök vezetésével bizottság járta be az erdei vasút töltéseit. Az emelkedő szélén némán megálltak. A fák óriási, megszene- sedett holttestei feküdtek ke- resztül-kasul a megolvadt és elgörbült síneken, mint egy csatatér hősi halottal, akik első áldozatai lettek egy világhódító eszme vérgőzös álmainak. VASÁRNAPI FÉNYKÉP Vasárnap reggel nyújtózó liarangszó és párnaszagú béke Afrika Belga-Kongó gyorsított társadalmi munka Ostravában remeg a bánya torka fecsegi az újság egy hete van már csak azt tudnám mivégre Ásító utcán szél suhog mint leányderékon a szoknya Fiam most templomba megyünk fésüld a hajad jobbra simítsál ingeden ügyelj a cipőd ne legyen sáros Lujza adja ide a kalapom Elindul mind a város Ki hátizsákkal hegyre megy más fürdőztetnl testét mindegy ez hiszen egyre megy egy hétig az ünnepet lesték Nos indulhatunk Szívküldi van Elhallgass gazember kölyke Haboskávé a reggeli jaj, lecsöppen a földre Az istenit fiam mit csinálsz Vigyázz eltörik a bögre Most induljunk Békesség velünk Zsírban táncol a csirke Bezzeg amikor fiatal én jobb voltam akkor mint te Gálné képzelje skandalum a Brumm er ék leánya Fedő fel csettint fúj a gőz a két fej suttogással és friss házipletykával időz Jöjjetek keresztények Duruzsol parfümöt lehel testszagot kavar fel az ének Gálné is tudja hogy örül férjeim a sült csirkének Titokban fröccsözni szabad részeg szavak koccintanak és megtelik a kocsma . Benedicamus Domino Jaj összegyűröd a ruhám ne csináld Laci jaj elég nekem már elég ebből csend motoszkál a zaj után vigyázz szaladjunk rendőr Dél van kanálcsengés halk szürcsögés néhány lefojtott dünnyögés Ennyi marad meg őnekik a vasárnapi örömből és két jóllakott ház között lusta fény nyújtózkodik s a tűzfal mögött eldől. BERECZ GYÖRGY: TUZ-ÉNEK Nem hiszem Az Istent, mindenek néma szerkezetét angyalaival és tüzeivel. Nem tudok egyszülött fiához oldódni a forrás csobogó tisztaságává Nem láttam a Máriát méretlen magasban felhők között mosolyogni a földi tettre. Nem vigyáztam utcán soha papokat, hogy rókaszépen megbillen-e ajkuk a kegyelettel részeg köszönésnél. Inkább feledtem tisztem tenni az éginéi, nevettem földi másán. Ember módra futottam Földanyához: ... dobjon egy csókot vulkánjaiból, hadd forrjak tüzbe a matériával. Én a 175 centi magasai akarom Istennek tudni. Az Embert, akiből az é s z formált mozgatót. A világ szép újraterem tőjét gyúrta belőle, hogy méltó legyen az örök anyaghoz, melyből kiszökkent, amit vigyáz. Mert maholnap tudása tenyerén játszadozik kamasz atomokkal*, hogy pillanat múlva eldobja őket cxtragalaktikák bokraiba ágat metszeni az értelemnek. «•Hiszek az Emberben.« S I I f t I
