Somogyi Néplap, 1961. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-09 / 160. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 19S1. július S. Urbán Ernő: A PÁRTTITKÁR ugyancsak izzad. Bosszúságában a bajsza végét csipdesi. A körzeti áruház ügyvezetője pedig teával öblögeti a torkát, mert egész elrekedt már a nagy agitálásban. S hiába! Minden hiába! A két utolsónak maradt »magángazda« az istennek sem akarja beadná a derekát. Ülnek, csak üldögélnek kopott dolmányukban és tornyos, szőre hullott kucsmájukban a fal mellett, és immár a harmadik napja ejtik kétség- tje a titkárt meg az ügyvezetőt. Pedig azok nem akármilyen emberek! De nem ám! A helybeli tsz-tagok s vagy egy tucat városi agitátor segítségével alig tíz nap alatt szövetkezetbe kormányozták az egész fajút. Gém Péter és Daru Pál kivételével. Mert a két furcsa nevű cimbora ellenállásán megtört minden igyekezet. Hiába adták egymás kezébe kilincsüket a legjobb agitátorok, s hiába gyúrja őket immár a harmadik napja a titkár s az ügyvezető is, az eredmény csak egy-egy hümmentés vagy a legjobb esetben holmi tarkóvakarás. A titkár már ott tart, hogy kínjában fordítva találja szájába venni a cigarettát. Köpköd, sziszeg, és mérgesen söpri maga elöl a távirati űrlapot, amellyel azt szerette volna a megyével tudatni, hogy Hagymád község termelőszövetkezeti község lett. — Ide hallgassanak! — fohászkodik neki még egyszer és utoljára. — Ha már semrrükép se akarnak szövetkezetbe lépni, legalább azt árulják el, miért? Gém Péter Daru Pálra néz, aztán mintha vezényszóra tenné, a két atyafi a titkári asztal felé rukkol a székkel. — A szamarak miatt! — mondják egyszerre s igen nagy elszántsággal. Az ügyvezető nagyot néz. Egyszeriben leszalad torkán az öblögető tea, a titkár pedig füléhez kapja a tenyerét, mert azt hiszi, nem jól hall... — Mi miatt?! — Hát a szamarak miatt. A titkár arra gondod hirtelenjében, hogy talán a szövetkezetben találtatnak azok a bizonyos szamarak, akik miatt a két atyafi semmiképpen se akarja vállalni a jót. Nevet hát egyet, és azt mondja: — De finnyásak, hallják. Elvégre szamár mindenütt akad. — Akad-e? — pattan föl Daru Pál. — Már hogyan alvadna? Olyan szamár keresve sincs több, mint a miénk! Azzal az ablakhoz ugrik, és mintegy bizonyságul az utcára mutat: — Nem akármilyen szamarak ezek. Tanult szamarak. Most ne hagyj el eszem, mondaná a titkár, ha nem kötözné le nyelvét a mérhetetlen csodálkozás. Hogy hiszen ez a két jó ember a saját szamaráról beszél! Persze hogy arról. Ott áll a két játékszer forrna taliga az utcán. Két-két csacsi ropogtatja a rúd mellett a jó, kiszikkadt lucernát, s bizonyára nagyokat biccegetne, ha hallaná, hogy mit mond odabenn Gém Péter, a másik szamaras. Azt mondja: — Még a pulikutyánál is okosabbak ezek. Pedig a puli a szót is érti. Csak éppen felelni nem tud. — Nahát — jön meg végre a titkár szava. — Maguk is megérik a pénzüket, hallják! S már éppen neki gyű rkőzne, hogy a két szamarast kézbe vegye, amikor nyílik az ajtó, s a Hajnal Tsz elnöke, Árendás József lép be. Szép szál, egyenes derekú öreg. Igazi, lábra kelt jegenye. Ahogy a két szamarast meglátja, rögtön rájuk reccsent. Teheti, egykoma velük, együtt taszították hajdan a kubikos talicskát. — No, ti híresek! — kezdi. — Még mindig kurizáltattok magatoknak? — Azt nem! — szól vissza morcoskodva Daru Pál. — Csak éppen ... traktor nélkül is elboldogulunk. — Netene! — csodálkozik el Árendás József. — Utóbb még az is kisül, hogy a szamár többet ér, mint a traktor. — Nem, nem ér többet. Az igaz — hagyja rá Daru Pál. — De az is igaz — s itt felemeli a hangját —, hogy a szamár finomabb munkát végez! Ebben a pillanatban, mintha a gazdáik érvelését akarnák megtámogatni, a »tanult« szamarak is megszólalnak: torkuk szakadtából iázni kezdenek az ablak alatt. Soha jobbkor! Egy pillanatig még csend van az irodán, aztán — akár ha üveges polc szakadt volna le — csengve robban ki a kacagás. — Tanult szamarak! Hiába, no: tanult szamarak! — töröl- geti szemét a titkár, az ügyvezető pedig már veszi is elő a belépési űrlapot abban a hi- szemben, hogy görcsöt oldott minden ellenkezésre ámen a kacagás. — No, ti szamaras szamarak! — kérdi ugyanígy vélekedve Árendás József is. — Hát jösz- tök-e? Gém Péter Daru Pálra néz, az meg vissza, s bár a képük ragyog, s olyan mosolygós, mint október derekán a pogácsaalma, egy taktusra fut ki a szájukon: — Nem! — Nem-e? — akad föl Árendás József szeme. — Appon- ciustokat! Aztán miért nem? — Mert... — kezdi Gém Péter, s közben társára pillant, aki helybenhagyólag bicceget. — Mert... te is tudod, hogy hegyközségiek vagyunk. Aztán ha belépünk, oda-vissza napi hat kilométer lenne gyalogolni valónk. — Az is valami? — avatkozik közbe az ügyvezető. — Veszek egy jó biciklit, s azzal megvan. — Öhön — bólogatnak a szamarasok. — Ha az olyan könnyen menne. — Mán miért ne mehetne? — kezd a sarkán hintázni igaza biztos tudatában az ügyvezető. — Mihelyt belépnek, pénz jár a szamarakért. S nem is kevés. Elvégré... tanult szamarak. — Ügy is van! — nyom el egy mosolyt Árendás József. — Vízhordásban például még a traktorral is kiállják a versenyt. — Hét akkor... — mondja bizonytalanul Gém Péter, majd elszánja magát, az asztalnak hasal, s úgy kanyarítja oda a belépési nyilatkozatra a nevét, mintha legalábbis kincset érne az aláírása. Daru Pál hasonlóképpen. HAJNALBAN pedig az ügyvezető arra riad, hogy kegyetlenül verik az ablakát. Ásít. Az órát nézi. Fél öt. Ugyan ki békétlenkedik ilyen gyerekidőbem? Ki más, mint Gém Péter és Daru Pál. Ott tipródnak, ott türelmetlenkednek az utcán, s mikor az ügyvezető ingben-gatyában ablakot nyit, így támadnak rá: — Gyerünk, elvtárs! A fele bicikli még hátravan! Mit tehet szegény ügyvezető, no, mit? Ha fohászkodva, ha fogát csikorgatva is, de enged. S hogy közben mire gondol? Arra, hogy bizony törököt fogott a két szamarassal, amikor pártfogásába vette őket. De minek is hozta elő azt a büdös biciklit? Minek is? Százhúsz darab áll a raktárban, s ha hamarjában nem esik valami csuda, hát ez a két megátalkodott magyar mind a százhúszat végigtapogatja! Hiszen tegnap is mi történt? Az történt, hogy mihelyt aláírta a belépési nyilatkozatot Gém Péter és Daru Pál, nyomban a raktárba fészkelte be magát. Volt pedig akkor az idő délután fél három. S éjjel tizenegykor ki tett-vett, ki mocorgott még mindig a raktárban? Ki más, mint Gém Péter és Daru Pál. Az ügyvezetőnek apró gyerekeire és híresen kardos feleségére kellett hivatkoznia, hogy a kerékpároktól nagy nehezen megváljanak. S most tessék! A kanász se hajtott még ki, a nap is éppen csak nyilazni próbál sugaraival, s a két szamaras már megint itt van. — Eh, mit lehet itt tenni? — legyint a kialvaüan ügyvezető. — Hivatalos idő ide vagy oda, az ügy érdekében ki kell nyitni a raktárt. Ki is nyitja, a villanyt is fel- kattimitja, s hűlt szájjal figyeli, hogy a két szamaras miképpen fog bele a nagy munkába. Mármint a kerékpárok kiválasztásába. Nekivetkőznek, a nyűtt kucsmát a tarkójukra taszítják, és Gém Péter az egyik, Dara Pál pedig a másik oldalon fejre állít egy-egy kerékpárt, a sornak úgy jól a közepe táján. —• No, komám! — mondja Gém Péter. — Akikor hót lássuk, melyik a jobb? Baljával megragadja az első kerék villáját, jobb tenyerét megnyá- lazza, és nagyot csap a gumira. A kerék megperdül, villogni kezdenek a küllők, s a nyeregre fordított kerékpár enyhe rezgésbe jön. Gém Péter hátrál, állát a markába veszi, s azt mondja rá, hogy hümm. így szemre, forgásra, hibátlannak mutatja magát az első kerék. Nyolcasnak, azaz, holmi ferdülésnek semmi nyoma. Ne is legyen, mert mit ér az olyan bicikli, amelyiknek nyolcas van a kerekében? Nem sokat. Mint ahogy a szamár se szamár, de még a ló se ló, ha mondjuk himpókos a jobb első lába. No, de várjunk csak azzal a hibátlansággal. Ha pálinkás kenyérrel javítják, a gebe is paripának játssza ki magát. Ennek okáért Gém Péter most bicskát vesz elő, jó nehéz, csillagos bicskát, s igen gyanakodva, igen bizalmatlanul a kerék után kap. (Folytatás az 5, oldalról) De azt már nem lehet. Ami abba bele van írva, az akárcsak a szentírás. Nem lehet. — Hát csak olvassa el, bátyám, ezt a hivatalos írást, minekünk éppen az a dolgunk. Felnézett, és nem szólt. Nem tudom elfelejteni azt a tekintetet. Mélyen ülő, dióbama szempár a csontos arcban. Az olaj- mécses és a nyers akácgaly- lyaktól füstölgő tűzhely rebbenő fényei különösen világították meg. Mintha köd vagy felhő gomolygott volna körülötte, és ebből a szinte misztikus homályból égve, villogva fénylett a szeme. — Tessék... olvassa csak a levelet. — Nincs itt az okulárém — felelte tompán. — No, jó, felolvasom én. Végighallgatta. Az asszony a férje mögé állt, és nyugtalanul figyelt. — Megértette, bátyám? — Értem én. Hogyne érteném. — És mit szól hozzá? Igaz ez? Sógornak, barátnak kedvezett a földosztásnál? Bamáék- nak nem adott? Kétszer osztotta ki a Tomkáék hat holdját? — Vannak rossz emberek — mondta siránkozva az asszony. De Könyves Kálmán még most se felelt. — Szeretném látni a könyvét. — Az nem úgy van — mondta lassan. — Barnáék is kaptak földet, öt holdat jelöltünk ki nekik a Tarájoson, a bereknél. De akkor másnap bezörgetett a Barnáné, és mondta, hogy húzzuk ki a nevüket, mert nekik mégse kell az a föld, mert hát megeshetik, hogy a gróf hazajön, nem jó nagyurakkal huzákodni. Ezt a pap mondta neki, hát jó, kihúzom a nevét, de aztán meg ne bánja... Harmadnap megint jött a Barnáné, hogy leszerelt a katona fia, és hát mégis úgy beszélték meg otthon, hogy jól jön az a kis föld, a Borjasék is íratták, meg hát a gyerek azt mondja, hogy nem kell félni a gróftól, ő látta, hogy a fehérvári meg a bécsi úton hogy menekültek az urak... Megmondtam neki, hogy az az öt hold már nincs meg, azt megkapták Sánta Kerékgyártóék, de van még kiosztatlan a nádas mellett, ott volna egy hosszú csík, meglehet hat hold, hát az az övék. De másnap megint visszajött a katona fiával, hogy ő azt a régi öt holdat akarja, mert az közelebb van a házhoz, ő özvegyasszony, a fia gyerek még. Hát nem tudtam velük igazságot tenni... — Igen... és ha a könyvet láthatnám... — Aztán, ugye nem volt itt indzsellér, magunk mértük, a tanító úr is velünk jött volna, de azt szegényt kórházba vitték, mert tífuszba esett... hát aztán, ahogy mi magunk tudtuk ... de az nem igaz, hogy a Tomkáék földjét kétszer osztottuk ki... ők iratkoztak későn. A Szalókiéknak is pontosan mértük, de az meg két testvér, el akarták cserélni a földet, hogy egymás mellé kerüljön ... De az egyik Száló- kinak négy kis családja van, a másiknak csak egy asszony- lánya, hát az se lett volna igazság, hogy egyformán kapjanak ... meg aztán olyan család is volt, aki előbb földet Íratott, aztán mégis máshová költözött a rokonsághoz. Volt, aki elment innen Baranyába is ... akárcsak a népvándorlás. A mécsesláng imbolygóit. Könyves Kálmán tiszta barna szeme kérdőn nézett rám. Akarok-e még ezek után is valamit? — István bátyám ... nekem meg kell néznem az írást is. — Milyen írást? — Mondom. Hát azt a könyvet. Adja már elő. — Elmondok én magának mindent kívülről... — Ne tréfáljon már... tovább kell mennünk, meg kell írnom a jelentést. Könyves Kálmán elsápadt, aztán égni kezdett az arca. Az asszony hangja felcsuklott: — Mondd már meg ... úgyis megtudják... mondd meg ... nem te tehetsz róla... ■sem a te szégyened... nem tud ími- olvasni az én uram... lelencgyerek volt... A könyv, hatalmas, vaskos, zöld kötéses üzleti könyv a széles ablakpárkányon feküdt. Nem volt benne egy sor írás sem. Ezzel a könyvvel a hóna alatt járta hónapok óta a harmincezer holdat Könyves Kálmán. Harmincezer hold: öthatezer család, öt-hatezer tétel. ötvenezer kívánság és változtatás. Ezt kiosztani fejből! Emlékezetből! Nem több tévedéssel, mintha százféle lajstrom készült volna róla! és£ éjszaka volt, ami- kor visszafelé rázód- tunk az úttalan utakon, alvó tanyák és csenevész akácok között. — Följelenti? — kérdezte egyszerre a sofőr. — Ugyan már... hiszen itt minden rendben van... Le kell küldeni egypár diákot, segítsenek a telekkönyvezésnél. — No, akkor én is megkegyelmezek magának. — Hogyan? — kérdeztem megborzadva. A sofőr hangosan felnevetett. — Hát ide figyeljen... én megfogadtam, ha maga beleköt abba a Könyves Kálmánba. .. én azt mondom, hogy motorhibám van... és tolatom magával ezt a dzsipet Karcagig, pontosan harmincnégy kilométer ide ... — Bozsoki Szűz Mária! — sóhajt az ajtóban leselkedő ügyvezető. — Csak nem a guminak megy neki a bicskájával ez a jó ember? Nyugalom, kartárs, csak nyugalom! Hol vagyunk még a gumik, a köpeny és a belső tüzetes megvizsgálásától? A bicska csakis azért van kézben, mert íme: a küllők megkocog- tatása következik. Hogy szilárdan állnak-e a helyükön? Elég feszesek-e? Mert ha most, mondjuk, nincs is nyolcas a kerékben, menten lesz, ha valamelyik küllő meglazul, vagy — uram bocsá’ — kitörik. Gém Péter tehát egyenként megfogja, ujjával végigpengeti, majd a bicska fokával sorra kocog- tatja a küllőket. S közben fülel, félrehajtott fejjel hallgatózik, akár valami szakmájába szerelmes zongorahangoló. Az ügyvezető számol. Egy, kettő, három, négy ... Elmegy tízig, tizenkettőig, aztán abbahagyja, mert tudván tudja, hogy van az első keréken küllő vagy nyolcvan is, ha ugyan nem több — s inkább a másik kuncsaft, Daru Pál felé fordul. Mit művel, miben fáradozik Dara Pál? Ott guggol, ott kuporog a vizsgálat alá vett kerékpár mellett, s ahogy a gyerekek szokták, mutatóujjával a pedált pöcögteti. Hogy könnyen fordul-e, van-e játéka neki? Vanni van, az tagadhatatlan, s a gumik is meglehetősek rajta. Tehát remélhető, hojgy nem csúszik el rajtuk a csizmatalp, ha az ember amúgy jó alaposan beléjük tapos... Igen ám, de mi van akkor, ha lejtőre kerül a gép? Ha taposás nélkül is meglódul, s fut, mint az olajozott istennyila? Világos, hogy akkor a köntraféket használja az ember. Teljes súlyával ránehezedik, mire aztán a kerékpár futása is megszelídül. Elvégre a szamár is lépésre fogja a kocogást, ha a zabláját hirtelen feszesre húzzuk. Lássuk tehát a kontraféket. Daru Pál megmarkolja a nyerget, mintha szecskát vágna: jól megforgatja a hajtókart, s amikor a hátsó kerék úgy zúg, úgy zümmög, mint akácnyíláskor a méhkas, hirtelen berántja a kontrát... Nézd csak, nézd: ez ám a kontrafék! Egy szempillantás vagy talán még annyi se kell hozzá, és máris mozdulatlan az előbb még zúgó, hümmögő hátsó kerék. Ámbár megálljunk csak! Jónak jó a fék, de meddig? Amíg a lánc bírja. Csakis. Mert ha a lánc laza, vagy csak a puszta sóhajtás tartja benne a szegecseket, annyit se ér a bicikli, mint egy rossz bakszekér. Gyerünk tehát azzal a lánccal! Vegyük sorra a szemeit! S az ügyvezető megint számolni kénytelen. Egy, kettő, három ,.. Ismét elmegy tízig, sétán csak nyögni tud, mert Daru Pál úgy szemezi ujjal közt a láncot, ahogy az öregasszonyok a rózsafüzért szokták. — Hallják-e?! — veszti el végül is türelmét az ügyvezető. — Csak nem bolhásszák itt végig mind a százhúsz biciklit nekem?!! A tegnapi szamarasok egyszerre néznek fel, s azt mondja Gém Péter. — Hát aztán? Csak a bolond vesz zsákbamacskát, kérem. D É LUTÁ N öt óra tájt pedig Árendás József elnök kiabál be az ügyvezetőhöz: — öcsém! Hallod-e? Nem láttad véletlenül a szamarasainkat? — Ott, hátul — bök hüvelykujjával maga mögé a teljesen lekornyadt, reménye vesztett ügyvezető. — Csak nem ...?! — kezdené csodálkozását Árendás József, ám ebben a pillanatban kivágódik a raktár ajtaja, és előbb Daru Pál, majd Gém Péter taszítja ki rajta sugárzó orcával a biciklijét. Úgy ám: a biciklijét! Ez pedig onnan tudható, hogy Gém Péter ráver a kerékpár nyergére, és azt kiáltja az ügyvezető felé: — Vagy ez, vagy vissza a szamaraimat! S a mozdulat, ahogy a nyergét ütögeti, hajszálra olyan, mint amikor jó vásár után újdonsült lova nyakát szokta tapogatni a gazda. Mit lehet erre mondani? Csakis azt, amit Árendás József is kiált, amikor a tegnapi szamarasok elhajtanak mellette: — Aztán jó-e a masina? Mire Daru Pál kegyetlenül kihúzza magát, és csak úgy* foghegyről veti oda: A miénk igen, hanem a többi! Legyint egyet, és gőgösen tovakarikázik. Gém Péter hasonlóképpen. ^ BERTÓK LÁSZLÓ^ ^ REGGELI VERS BÚZATÁBLÁN Mosakodik a búzatábla kalásztól tövig, sugárból szőtt ezüst kendőbe törülközik. Nézi magát az égi kékben, fésüli szőke fürtjeit széllel, s billeg közben arra-erre. Várja-e nappal feleselő kaszák suttyanó ítéletét, vagy neki lábon volna a jó aszalódni a törvény elől, lerogyni végül s földet ölelni újjászülő menedékül? Derűs, akár a tükre, nem vár kaszára, őszre. Akármit érhet, ő a véget már legyőzte.