Somogyi Néplap, 1961. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-30 / 178. szám
Vasárnap, 1961. július 30. 5 SOMOGYI NÉPBAP Németh Ferenc: LÁTOG ( / avasz volt. A Duna CA- áradtan hömpölygőit lenn, a magas, szakadékos part alatt, akácos-bokros homoksáv szélén. Nyirkos és forró volt a levegő, a pára szinte remegni látszott benne. Holnapra megint eső lesz, furcsa ez a hőség másnapos felhőszakadásaival. Bokáig érő sarat taposnak az emberek, ' mint ősszel. Igaz, ősszel itt térdig érő volt a sár. A széles, hatalmas vízen, messze, a túlsó parti szigeteknél ladik imbolyog. Két fiú húzza lassan az evezőket, míg be nem fordul szemünk elől a ladik az egyik ágacskába. Keskeny, húsz-harminc méter széles folyóág ez a füzes sziget meg a füzes alföldi part között, mely az innenső magas partról nézve simán és alacsonyan nyúlik el a remegő mesz- szeség be itt-ott akácsoraival, templomtornyaival. A csónak végigfut a kis folyócskán, majd előbukkan a sziget mögül. Jobbra tőlük a nagy víz, előttük két még kisebb szigetecske két újabb ággal. A kisebbiken kikötnek. Ledobják ruháikat, könnyen megy ez, nadrág és pólóing az egész öltözet, és már ott állnak háromszögben a parton. — Na! — biztatják egymást, és versenyezve, szinte egyszerre csobbannak a felcsapó habokba, hogy öt-tíz méterre felbukkanjanak, és erőteljes karcsapásaikkal domború ivet írva le a vízen, visszakanyarodjanak a sziget alsó csúcsához. Kimásznak a partra, fölülnek az öreg, korhatag fűz vaskos ágaira és szárítkoznak. — Szereted a mákos tésztát? — kérdi a szőke villanyszerelő-segéd. — A mákos kalácsot? — tudakozódik a vasbetonszerelő, a fekete. 4- Nem, a metéltet. — Azt is szeretem. — Főzzünk mákos metéltet! — ajánlja a villanyszerelő. — Miből, hogyan? — Hogyhogy miből? Cukrunk van, igaz? — Az kevés. — Még nyitva a bolt, veszünk lisztet, tojást. És ott, nézd, ott — mutat a partok szántóföldjei felé —, ott a kukoricás mellett mák van. Szedünk. Na, gyere! Fölugrálnak, fölkapkodják ruháikat, csónakba szállnak és kieveznek. Az akácoson át föl futnak a földekre, és szedik a mákot. Ki tudja, hogy maradt itt kinn ez a kis darab mák, itt-ott megtépdesve, sze- detlenül? Sapkába szedik, aztán visszaülnek a csónakba, s Könyvtárak a községi tanácsok tulajdonában AZ ELMtJLT NEGYEDÉVBEN a nagyatádi járásban befejeződött a könyvtárak tanácsi kezelésbe adása. Az átadás másfél esztendős folyamatával egy időiben sok olyan változás történt, amely bizalommal tölti el a művelődés igénylőit és munkásait. A községi tanácsok tulajdonába került könyvállomány és berendezés anyagi és erkölcsi felelősséget hárít az új gazdákra, egyben jogot ad nekik arra, hogy sokkal nagyobb önállósággal, községük szükségleteit és lehetőségeit figyelembe véve fejlesszék új intézményüket. Tanácsaink általában már élnek e jogukkal, és a művelődéspolitikai irányelvek biztosította lehetőségek jegyében figyelemre méltóan munkálkodnak könyvtáruk fejlesztésén. A SZOCIALISTA KÖNYVTÁRI MOZGALOM megindulása óta majd mindenütt probléma volt a községi könyvtárak megfelelő elhelyezése. Iskolai osztálytermekben, más célra is használt szobákban tartották az egy, esetleg két könyvesszekrényt. Egyik-másik tanácsi vezető az állomány növekedésének arányában biztosított ugyan megfelelő berendezést és helyiséget, ez azonban egyáltalán nem vált általánossá. A változás 1960-ban és 1961-ben kezdődött meg. A nagyatádi járásban átadott 13 könyvtárból 14 önálló helyiségbe került. Négy községben — Kisbajomban, Kuntelepen, Lá- bodon és Nagykorpádon — a könyvszekrények még mindig tantermekben várják, hogy érdemleges helyre kerüljenek. Lábodon a művelődési ház elkészítése után megoldódik a probléma. A többi községeién a lehetőségek komolyabb felmérése, a tanácsok lelkesebb ügyszeretete kell ahhoz, hogy átalakítással vagy megfelelő terem biztosításával rövidesen változtassanak a helyzeten. Persze a további cél klubszerű könyvtárak létrehozása megfelelő bútorzattal, rádióval, esetleg televízióval. (Ahogy ez pl. Belegen történt.) A tanácsok nagyobb része már tavaly megkezdte szekrények, asztalok, székek vásárlását, polcokat készítettek, hogy az új helyiségek a célnak megfelelően fejlődjenek. 1960-ban 18 800 forintot fordítottak köz- ségfejlesztésből berendezések vásárlására a járásban. 1961- re 81 576 forint van előirányozni a tanácsok költségvetésében könyvtári célra. Községfejlesztési alapból 23 500 forintot hagytak jóvá. A KÖNYVTARAK ÁLLOMÁNYA folyamatosan bővül a megjelenő új könyvekkel. 44100 forint értékű könyvet kötöttek le az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál 1961-re. Az első félévben több mint ezer kötetet vettek. Ahhoz azonban, hogy a minimális választékot nyújtó 600 kötetes állományt minden községben hamarosan elérjék, még jobban kell gyarapítani az állományt. Mindenképpen elejét kell venni annak, ami ez évben Ötvös- kónyiban történt, ott ti. egy fillért sem állítottak be könyvvásárlásra! Nagyon fontos az az erkölcsi támogatás is, amelyet a tanácsok és falusi tömegszervezetek adhatnak a könyvtáraknak. Az a tény, hogy a tanácsok zöme tanácsüléseken beszélte meg az átadás jelentőségét, az ebből fakadó feladatokat, továbbá hogy rendszeresen beszámoltatják a könyvtárost munkájáról, s hogy összejöveteleken, gyűléseken is népszerűsítik a könyvtárakat, azt jelenti, hogy igyekeznek eleget tenni a rájuk háruló feladatoknak. A baj csak az, hegy bár látják a hiányosságokat, nem tesznek meg minden lehetőt megszüntetésükre. Egyszerű dolognak látszik, mégis lényeges, hogy a tanácsi vezetők és a tanácstagok tagjai legyenek a könyvtáraknak, ezzel is példát mutatva a lakosságnak. FALUSI KÖNYVTÁROSAINK működési tere, a velük szemben támasztott szakmai követelmények is megnőttek. Munkájuk elismerése nyilvánul meg az új tiszteletdíjazási és premizálási rendszerben. A múlt évben átadott könyvtárak eredményei általában jobbak, mint az előző években. Növekedett az olvasók és a kölcsönzött kötetek száma. Igazi eredményét az átadásnak csak akkor könyvelhetjük el, amikor ez az olvasómozgalom egyre nagyobb fellendülésében mutatkozik meg. Ehhez az is szükséges, hogy a könyvtárak választékos állományt alakítsanak ki, hogy szélesítsék tömegkapcsolataikat a tsz-ekben, a párt- és tömegszervezetekben, hogy megnyerjék a KISZ-korú fiatalokat a József Attila olvasómozgalomnak. Bertók László 'BÁN áteveznek a folyón. Kényelmesen húzzák az evezőt, közben vitetik magukat a vízzel, hogy lent, a kikötőnél érnek partot. Kihúzzák a ladikot, aztán rágyújtanak, s füstölve sétálnak végig a nagy terméskő- és sóderhegyek között, a pihenő exkavátorok mellett. Alig van zaj most, a kis csillék se futnak, amelyek drótkötélvontatással cipelik föl a .magas domboldalon az anyagokat. Csupán lent rakodnak egy uszályból cementeszsákokat meg téglát. Fölkapaszkodnak a sínek mellett a magas partra, mely jobbra s balra szakadékosan fut a folyóval párhuzamosan. Gyakran szoktak kószálni a magas partoldalon, néha céllövészetre jöttek ki, máskor fürödni vagy csak sétálgatni. Egyszer megcsúszott velük az oldal, lezúdultak egy vagon nagyságú homokos partdarabbal az akácosra. Semmi bajuk nem esett, egy furcsa nagy csontot találtak, két hatalmas. különös foggal. — Küldjük el a múzeumba! •— javasolta a villanyszerelő. El is küldték, s pár hét múlva köszönőlevelet kaptak, amelyben tájékoztatták őket, hogy egy őstulok — bős pri- migenius — állkapcsának darabjára akadtak. Fönt a gépháznál az őr természetesen megszidta őket, hogy miért mennek a sínek között, kitéve magukat valami szerencsétlenségnek. Ezen jóízűen mosolyogtak, s fütyö- részve folytatták útjukat egy csapáson, mely a köves út ka- nyarait átvágva a mezős domboldalon át a város széléhez vezetett. A dombtetőről már eléjük tárult a szántóföldekből kiemelkedő épületsorok képe, még csupa bevakolatlan emeletes ház, tégla- és cseréprakások, homok- és sóderhalmok s gépekkel körülvett felvonulási épületek. Jobbról a Csont-házak, középett a Két Bivaly, balról a kockaházak sora, s azon túl, hátrább is épületek látszottak már, a Görbe utca cseréptetös házsora s mögötte két hatalmas épület és túl mindenfelé a készülő házak falai. — Szép, mi? — kiáltott a fiú. — Szép ám! — Amikor én idejöttem, másfél kockaház volt csak. — Amikor meg én jöttem, két barak. — Megelőztél. Aztán balra figyeltek, ahol — széles csemetés területtel, a leendő erdővel elválasztva a várostól — hosszú nyakú daruk között hatalmas betonvázak emelkedtek. — Annak csináljuk most az ablakkereteket! — mutatta a fiú egy hatalmas csarnok betoníveit. — Az lesz a szerelő? — Az. Tudod, mekkora ablakok? Vagy tízméteresek! — Az a jó! És vígan hátba vagdosva egymást vágtával kergetőztek le a domboldalon. — Tudod-e — kérdezte most a fiú —, hogy új nevet kap a város? — Nem. Milyen nevet? — Hát nem mondtam még? Sztálinváros lesz, nem Duna- pentele. Végigsétáltak a sáros utcákon, amelyeket itt-ott már beton borított, de a rengeteg autó, kocsi, a dömperek, a sok kerék telis-tele hordta újra sárral. Sokan járkáltak kint, főleg fiúk meg lányok, hiszen az építők nagy része fiatal volt. Sokan voltak a boltban is. Bevásároltak és mentek hazafelé. f—fl hogy az országúton át- mentek, éppen az állomásról érkeztek teherautók emberekkel. Egy percre megálltak nézelődni, van-e ismerős az utasok között. S íme, mit lát a fiú: az egyik kocsiból az apja száll ki és egy asz- szony, akinek az apja udvarolt. — Te, az apémék! — Az apádék? — Aha! — Te, akkor én elórefutok, egy kis rendet csinálok, azFekete Mihály: Lópatkolás (olaj) tán elmegyek a kultúrba! A kulcs ott lesz a helyén. Jó? — Jó! S azzal futottak is. A szőke a város felé, a fiú az autókéhoz. — Csókolom! — Szervusz. Nem vártad, mi? — Hát az igazat mondva, ez meglepetés! De nagy rendetlenséget is találtok. — Azt már eddig is láttam mindenfelé — mondta az apa. — Jó — mentegetőzött a fiú az épülő városért —, rendetlenség van, az igaz. De amikor mi jöttünk, még csak szántóföld volt meg sár. ■— Az most is van. •— Ez? — tipródott a fiú a sárban. — Ez sár? Ez aszfalt ahhoz képest! Térdig jártunk benne! Egyszerre nem megy minden. Nézd meg majd jövőre. Elindultak az úton, — Hát szóval, fiam — mondta az apa — kicsit hátramaradva a fiával, amíg az asz- szony nézelődött —, megnősültem, tudod. Eleget éltem egyedül, lassan meg is öregszem, arra is kellett gondolni. Nem tudom, mit szólsz hozzá, de én így gondoltam jobbnak. — Jól tetted — mondta a fiú. Közben a házhoz érkeztek. — Itt laktok? — kérdezte az apa gyanakodva. — Még be sincs vakolva, — Majd be lesz. Amikor beköltöztünk, mi meszeltük ki a szobákat, kokszkosárral szárítottuk. Mi vezettük be a villanyt is. Fölmentek. A fiú előkaparta a kulcsot az ajtófélfa tetejéről. — Hát — mondta az apa —, elég nyomorúságosán néz ki a lakástok. — Mégis jobb, mint a barak. Itt tágasabban is vagyunk. Ki volt söpörve, az ágyak letakarva. Szóval úgy legénye- sen rendben volt minden. Igaz, padló vagy parkett nem volt még, csak a beton. — Miért ebben a ruhában vagy? — kérdezte az apa. — Meleg van. Meg most voltunk fürödni. — Te mostad ki az inget? — Én. — Meglátszik. Na, mutasd a ruháid. Amit meg kell varrni, Ilonka néni megvarrja most. Hát ez milyen? Csupa pecsét, piszok ez a nadrág. A kabáton meg nincs gomb. Hát nincs időd felvarrni, kitisztítani? — De ... van — motyogta a fiú —, csak most szakadt le, ma akartam... — és mérgelődött magában, hogy az apjának nincs egy jó szava sem. — Töröld le az asztalt — utasította az öreg —, enni fogunk! Fogta a zsebkendőjét s letörölte. — Mivel törlőd? Nincs más? — Nincs. Megcsóválta a fejét. Ettek valamit, aztán a többi kosztat elrakosgatták a szekrénybe. — Nem kell nekem — szabadkozott a fiú —, van itt elég... — Na, csak hallgass, jó lesz az! — hallgattatta el az apja. Később pedig megjegyezte: — Olyan sovány vagy, mint egy agár. Meg fekete. — A naptól. — A hajad is attól hosszú? — Na — mondta aztán az öreg —, most már megyünk. Láttunk. Nincs semmi bajod. Csak nem törődsz magaddal. Ezen változtass. Most pedig kísérj ki bennünket az állomásra! — Még nem mennek az autók. ■— Gyalog megyünk. — De hiszen legalább négy kilométer. Több is. — Nem baj. Elindulták a sáros úton. Néhol egészen kitaposta a rengeteg jármű, s a kátyúk elöl a szántóföldekre kellett kerülni. Végre beértek a faluba. A fiú vitte a csomagokat és izzadt. A vendéglőben megpihentek. Az apa sört rendelt meg egy- egy tányér levest. — Köszönöm — szólt a fiú —, nem vagyok éhes. — A leves jót tesz. — Nem volt jobb Otthon? — kérdezte később az apa. — Jó volt — felelte —, de ez más. Itt mindent mi csinálunk meg elejétől fogva. .Az egész várost. Én itt vagyok már otthon. Az apa elgondolkozott. — Nem tudom — mondta aztán —, mi ebben a sárban, koszban a jó. De ha neked jó, te tudod. Én a rendet szeretem. — Itt is az lesz. Ha elkészülünk. Ebből alakul ki a rend. — Eh, sose készültök ti el. Mindig eszetekbe jut még valami: ide egy ilyen gyár, oda egy olyan ház, egy vezeték, s újra kezditek. Kész? Olyan nincs nektek. Az egész sose kész, mindig változtatjátok. — Az a szép benne — válaszolt a fiú —, hogy mindig lehet még szebb, még újabb. Nem érted ezt? — Tudod — mondta lassan az apja —, gyermekkoromtól dolgozom. Szeretek dolgozni. De mindig jólesett, ha munka után hazamehettem, s rendbe szedhettem magam. De ti mikor szeditek rendbe magatok? Ti sose teszitek le a munkát, éjjel-nappal azzal törődtök csak, nektek a malterosládánál van az otthonotok is. Ezt nem értem én. A fiú nem szólt semmit. Aztán elindultak. Jó hosszú út volt még az állomásig, hallgatva tették meg. A vonatra is várni kellett negyedórát. Az apa a zsebében kutatott, aztán elővette a tárcáját. — Nesze — szólt a fiúnak. — Tedd el! — Kezébe nyomott egy százast. — Nem — mondta a fiú —, ne haragudj meg érte, semmiképpen sem fogadom el. Megélek magam, a munkámból akarok megélni. — Nem baj, azért elteheted — biztatta az öreg. •— Köszönöm, de nem. — Hm — az öreg visszatette a pénzt, aztán lopva újra előszedte. Addig sündörgött a fiú körül, míg észrevétlenül a zsebébe csúsztatta. Csak akkor kiáltott vissza, mikor indult a vonat. — Száz forint van a zsebedben! A fiú odakapott, elpirult. Hát mégis itthagyta az öreg? ztán fölkapaszkodott egy vontatóra, s bevitette magát a városba. Otthon pokoli hőségben forrt a víz a kályha tetején a bográcsban. Társa, a villanyszerelő főzte a tésztát, — Te, a mákot nem tudjuk megdarálni! Nem baj? — Megdarálni? A fiú elképedve nevetni, kacagni kezdett. — Megdarálni! Hát mit bánom én azt! De az apám biztosan nagyon megütközne azon, hogy daráiatlanul esz-, szűk! 1— Elmentek? — El. '■*( — Aztán? — Hát elégedetlenkedett az öreg. Sár, piszok, rendetlenség. Hogy lehet igy élni? — ök már csak ilyenek. De azért majd nagyobb rendéi tartunk. És miért nem kérdezted meg tőle, hogy hát ő hogyan kezdte ennyi idős korában? — Látod, ez eszembe se jutott. Pedig ő sem kezdhette másképpen. Hol egyik állomáson aludt, hol a másikon. — Mindegy. De tudod, ez úgy van, az öregek már csak azt szeretnék, hogy a gyerekek ne kezdjék ott, ahol ők, hanem legalább onnan folytassák, ahová ők eljutottak. — Persze. Csak hát nem az az élet. Hanem kezdeni elölről s végigcsinálni. A villanyszerelő nevetni kezdett. — Mit nevetsz? — Tudod, mi jutott eszembe? Majd húsz-harminc év múlva átjössz hozzánk — mondjuk, éppen itt lakom, ebben a három szobás lakásban, csak persze nem így néz majd ki —, leülünk itt az ablaknál a függöny mögött, s elpanaszolod, hogy a fiad milyen önfejű. Ahelyett, hogy nyugodtan élne itt veled, hiszen megvan mindene, s tanulhat kényelmesen, elmegy valahova északra gátat építeni vagy új várost —■ mindegy, mit. Nem mulatságos? — Én — válaszolt a fiú —1 nem is akarom majd, hogy otthon kotoljon. Csak szálljon a világba, tanuljon meg repülni! — Azt hiszem, én sem —> mondta a villanyszerelő, s a tésztát, a cukrot a darálatlaKs mákkal összekeverte. — T-«, nem is olyan rossz ezl
