Somogyi Néplap, 1961. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-23 / 172. szám
Tasárnap, 1961. július 23. 5 SOMOGYI NÉPLAP e Délután, csodaszép májusi délután. A falu csendes, kihalt, a házak saját nyugalmukat vigyázzák. A nép a határt hajtja, s öröm nézni ezt a nagy nekibuzdulást. Két évvel ezelőtt még — akkor alakították a termelőszövetkezetet, s az új élet gondjai felett kotlottak az emberek — gazban fürdött minden, s most művelt táblák messzire húzódó során sarjad az élet, s gondos kezek iga- zítják azt. A Nagyárok falu felöli oldalán, a* füzessel és görcsös égerfákkal szegett legelőn gyere- kek játszadoznak. Jókedvű lármájuk vissz- hangot ver a vízen, a szél felkapja, s végigcsiklandozza vele az utcák néma sorát. " A tíz-tizennégy éves fiúk futkosó, labdát kergető sokadalmában egy magas, nyúlánk legény- vagy emberféle látszik, s éppen megiramodik a labdával, s futtából remek gólt durrant az összedobált kabátok két púpja között ásítozó kapuba. Egy kisfiú ijedten húzza le kócát a süvítő labda elől, de aztán felbosszantott hörcsög indulatával kiabál: — Nem áll, Gergő! Ötméteres lesen voltál! Kedves, megkapó ez a jelenet, ez az embernyi ember ennyi eleven, nekipirult gyerkőc között. És csak így, Gergő! Bájos! A játéknak ez a mozzanata nem várt vihart kavar. A gyerekek csomóra szaladnak, vitatkoznak, perlekednek, kiabálnak. Gergő inge ujjával csapzott haját törli, de közben teljes hévvel részt vesz a diskurzusban is. Csak termetre, csak az évek számaiban több és masabb a kicsinyeknél, igazában közibük tartozik. Borotvált arcán kisfiús érdeklődés és a játék izgalma bujkál, szeme parázs. Mivel szép szóval nem boldogul, rájuk kiabál: — Játszunk vagy veszekszünk? j— Játszunk, de nem veled! — ölti rá nyelvét az előbbi kisfiú. — Igenis, Gergővel játszunk! — kakaskodik az ellenpártból valaki. — Én pedig az ilyen csalóval, az ilyen lé- hűtővel nem futballozom. Menjen a felnőttek közé dolgozni. Gergő elkapja a kislegényt, rázza, emelgeti. — Mi vagyok én neked, te csikasz? — Üss agyon, akkor is .azt mondom, léhűtő vagy. Tudja az egész falu. Igaz-e? No, mondjátok ti is, igaz-e? A felnőtt ütésre lendíti kezét. — Ügy verlek szájon, hogy még a nevedet is elfeleded! A gyerek nyüszít, visít, s kiszakítja magát. Megszalad. Futtából visszakiabál: — Az -vagy, aminek mondtalak. Meg nao- lopó is vagy. Apám is azt mondta. Azzal állj ki verekedni, te híres! — Az apád ogy hülye paraszt! Az apróság megtorpan futásában, s harciasán visszaperdül. A földről göröngyöt markol, s mór dobja is. — Ne merd gyalázni az apáimat, te pesti strici! ' A nagy legény öles léptekkel ugrik a csúfolódó felé. Am ,a gyereksereg most egy táborban van, ordítanak, visongmak, s gyepes földdel, kővel, faágakkal dobálják; — Hozzá ne nyúlj Imréhez! — Huligán! — Ingyenélő! Gergő vicsorog. Szeretne nagy, csontos öklével közibük vágni, de amerre indul, tízfelé spriccelnek előle, s ugyanakkor a többiek hátulról birizgálják. Fújtatva megáll, kezét méltósággal nadrágja zsebébe dugja. Köp egyet; — Menjetek a francba! Rátok pazaroljam a tehetségemet? Pisisek! A szélesre tágult körből felharsan a nevetés. — Menj innen te, ez a mi játékterünk! Mint a fölhergelt pulyka vörösödik. Fejét gőgösen felvágja, hosszan és figyelmesen nézi az eget. Szájába keserű ízek gyűlnek, s utálkozva gondol a gyerekekre, az egész falura. Nem ide tartozik, nem az ő világa ez: sár, trágyaszag, a földmunka mindennapos robotja, kicsinyes és naiv örömök és ásító unalom. Imbolyogva elindul. A Nagyárok partján megáll. Leül a felnyúlt fűre. Cigarettára gyújt, s nézi, hosszan vizsgálja a vizet. A két töltés széles árkát tölti ki most az ár, csigaként pergő forgókat sodor, s hangos csobogással csókolgatja az agyagos partot. — Ki merné ezek közül általúszni? — kérdezi félhangosan önmagát, s mindjárt felel is rá: egyik sem! Míg a szavakat fűzi, ösztönös mozdulattal vetkőzni 'kezd. A fénytől csillogó vízhát, az örvények kavargása, a felcsapódó könnyű pára, a hullámok idegein bizsergő hűvössége serkenti mozdulatait. De aztán megállnak a matató kezek, ajka lefittyed, s visszahuppan a fűre. Nincs, aki látná hősködését, butaság, értelmetlenség lenne az egész. — Az hiányzott, hogy ezek a taknyosok is rám kapjanak! — óünnyögi kedvetlenül. Eddig legalább közöttük agyoncsaphattam az időt! Újabb cigarettára gyújt, gyorsan, szenvedéllyel pöfékeli a füstöt. Emlékek röppennek az égő dohány kékes fátyola után. Szita Gergely tíz évvel ezelőtt került el a faluból. Tizennyolc éves volt altkor. Fölfedezték, mint úszótehetséget. Fendelyes korától az árok vízében edződött, vakmerő volt és bátor, s úgy úszott, akár a esik. Amikor csupán fogadásból Fonyód és Badacsony között átúszta a Balatont, felkapták nevét az újságok, s nőm sok biztatás kellett ahhoz, hogy szegényes motyójával elinduljon a dicsőség és álmok mesevárai felé. Álmai vitték... Visszahullatták: ez év februárjában todoncolták ki a fővárosból. — Ingyenélő! — Hallja a kis Fábián Imrét, s előbbi haragját szenvedélyes elérzékenyülés váltja fel, könny perdül pilláira. Az ámítás, a hazudozás belülről jövő póza ez, s önmagán sajnálkozik. — Mennyifajta játékra tanítottam őket! Disznók! De aljas disznó mindenki, de bezzeg. .. Évekkel ezelőtti sikereire gondol, amikor hébe-hóba lelátogatott a faluba, mint zsongták körül az emberek, s hallgatták álmél- kodva, nem kis irigységgel is azokat a naív meséket, amelyeket kitalált. S a lányok? Csak fültyanteni kellett, tíz is szaladt. Gergő, Szita Gergő fogalom volt, szenzáció. — Édes jó anyám! — sóhajt elérzékenyülve, s a munkában meggörnyedt öregasszony fel- fényesülő tekintetét látja. Drága jó anyám! — pötyögi a szavakat, te ismersz engem egyedül, te becsülsz meg engem egyedül, mert tudod, hogy én ki vagyok... S ezekben a gyermekesen együgyű pillanatokban már a rétet szaladja, virágot szed nagy, öles csokorba, s lelkendező mozdulatokkal nyomja az anyja kezébe. Szereti az elegáns jeleneteket, csupa póz, látványosság még ebben a képzelgésben is. A gondolatot végigjátssza, de már feledi is. Hanyatt fekszik a fűben, s a nászukat ünneplő szitakötőket nézi. A szeme nézi, a látnivalónak nincs belső tükrözése, nincs, mert tervez, álmodik Az élettől, minden realitástól messze eső képzelgés ez, a valami felé való következetes elszakadás, jól gyakorolt idegmunka. Így legyen, úgy legyen, a gondolatok részeg kavargása ez, s az én már százféle alakot ölt, az áhítottat, a kívántat, a megálmodót tat. — Ha én egyszer... Tíz esztendő minden napjában benne volt ez, de semmi sem lett belőle. Kificamodott életszemléletével nézte a világot, az élet értelmét, az embereket, önmagát. A parasztok megszámlálhatatlan nemzedékének leszármazottja, akinek minden anyai és apai őse kemény munkával kényszerítette engedelmességre a makacs rögöt, az időt, az Istent magát is, tíz évvel ezelőtt ünnepre indult, s a munkáról, a töretlen, kitartó munkáról feledkezett el. Borzasztó, mikor egy elinduló élet fesleni kezd, mint az alig viselt ruha, mint az éppen most tépett virág színes, illatos, tarka szirma. — Most hogy legyen? — Február óta nem vetődött fel még benne ilyen kegyetlen fájdalommal a kérdés. Hogy legyen? Erősen szürkült, amikor az árokpartról hazavetődött. Anyja a csibéket terelgette az ólba, fején ünnepi kendő volt, ruhája előtt tiszta kötény. — Jó, hogy jössz. Munkacsapatvezetői gyűlésre kell mennem az irodába. A disznókat etesd meg, jó? Fia szótlansága, az arcán kergetőző sötét árnyékok láttáin megállt beszédében. Apróka szemét ijedten reptette. — Mi a bajod? — Semmi. — Nekem ne mondd, látom. — Hagyjon! — mordult fel indulattal, s hirtelen bepei-dült a házba. Végigvágta magát a konyhai priccsen, durcásan, nyafka módon, mint egy játékát vesztett gyerek. Észre_ sem vette, amikor anyja belépett. A tűzhelyről leemelt egy lábast, s odatette az asztalra. — Paprikás krumpli. Láss hozzá, míg mel€lg. — Ne molesztáljon azzal a vacakkal! — horkant fel, s hangja rekedt volt, meg-meg- csukló. _ Az asszony megremegett, idegesen gyűrte kötényét, s hunyorgó szeméből kicsordult- a könny. — Gergő! Nem szemrehányás, nem vádaskodás volt ebben a szobán. Fájdalom. A tehetetlenség, a segíteni nem tudás fájdalma. Miért nem tud többet, mást nyújtani ennek a fiúnak, miért nem tud örömet adni neki? Fia ráfeledkezefct. Hosszú évek óta most látta igazán anyját. Milyen öreg lett, ráncos és fakult arcú, keze száradó gally, a munkában görcsösre púposodott erek csúfítják. Február óta napról napra egy fedél alatt van vele, s eddig elmosódó kontúrokban élt szemléletében, s ezeket a kontúrokat nem a valóság, hanem emlékek, szeszélyes benyomások töltötték ki: nem is tudná megmondani, milyennek tudta, de mindenképpen másnak. Nagy, nagy szánakozás fogta el, lobogó melegség hullámzott át testén. Hozzáugrott, átkarolta. — Anyám! Míg a fonnyadt arcot csókolgatja — maga sem tudja, mennyi póz van ebben —, valami igen tiszta, igen nemes gondolat serken fel bensejében: sok, igen sok örömet, boldogságot kellene nyújtani ennek a megtört asszonynak, aki érte való aggodalomban, szűkösködésben és soha meg nem szűnő áhítatban sorvadt el. — Majd meglátja, anyám... Elragadják a gondolatok: csupa ha, csupa irrealitás. Az asszony szipog, piheg, majd eltolja magától fiát. Száradó kezével felnyúl fejéhez, arcát érdes tenyerébe fogja, s apróka egéi-szemével kutatja. Gergő hirtelen, minden átmenet nélkül pirulni kezd, mintha vallatnák. — Menj vissza Pestre, menj! Te itt már nem találod helyed. Megszakad, szertefoszlik az előbbi bűvölet. Érzelmei az előbb felrepítették a legényt, s most zuhan visszafelé, teste elhidegül, idegei összezsugorodnak. Káromkodni, átkozódni szeretne, de az előbbi hangulat még féket dob rá. Amikor megszólal, nem is mérlegeli szavait, csak úgy hányavetin dobja el: — Én meg úgy gondoltam, maradnék ... Amikor kimondja, maga is megdöbben. Mondja azt, hogy Pestről kiutasították? Illúziókat kergetett, illúziókban élt, hazudott, csalt, alakoskodott, s ezt nem lehet bevallani. Anyját sajnálja? Nem. A látszatot, a látszatot kell tartani, hisz egyszer ... majd egyszer ... Nem akarja, nem is meri saját légvárait lerombolni. Kelepcébe csalt madárként vergődik: gyóntatják, kínozzák a könnyben úszó szemek, s ezt már alig bírja, alig állja, menekülnie kell. Kiszakítja magát az asszony féltő kezéből, s fontoskodásba rejti bizonytalanságát. — Tudja, anyám... Eddig a megszólításig jut ei s megakad. Nem tudja, mit is akar mondani. Cigarettával bíbelődik, hogy rejtse zavarát. Aztán tüneményes gyorsasággal felötlő ötlettel folytatja: — Tudja, maradok. Nem éppen azért, mert valami nagyon tetszene itt, más az én életstílusom. De az ember azért úgy van, érezni tud a falujával. Annyi még a gond, a baj a szövetkezettel, szükség van a magamfajta emberekre ... Játszik. Keresett mozdulatokkal, arcának sokféle rezdülésével — tükör előtt hányszor próbálta ezt —, s játszik a szavakkal is. Nem is az anyja a fontos, hanem az új, a most talált szerep. — Ha a termelőszövetkezet rátérne a kacsatenyésztésre ... — Ha málnával raknák meg a Malom-dűlőben a mihaszna homokot... — Ha értelmes emberek kezében lenne a vezetés... A kicsi asszony áhítattal hallgatja, pirul, lázasan föllelkesül. A háború óta — az ura ott veszett a Don-kanyarban — élete nem más, mint egyetlen fiáért és fiában való lelkesedés. Egyszerű eszével, meleg szívével sok mindent nem tud megérteni Gergőből, de talán éppen ez, fia életének szokatlansága. újszerűsége erősítette hitében. Ö, szóbeszédet sokfélét hallott — még testvérbátyja is legazembe- rezte az ő fiát —, gonosz irigységnek tudta be, nem gyengült, inkább egyre erősbödött a benne való bizakodás. — Gergő! Becézve, kedveskedve ejti a nevet. Elragadják a fia ajkáról gyorsan pergő mondatok, s vaksi szegény ahhoz, hogy mögéjük lásson. S a megkezdett játékot az ő képzelete is tovább viszi: ott áll a szövetkezet elnöke előtt, a brigádvezetök előtt, a népek előtt, s hallja is saját szavát: —> Azt akarom csak mondani, holnaptól kezdve ketten vesszük fel a dógot. Azt üzen- teti a fiam ... — Mit üzentetek? — kapja föl fejét csodálkozva Gergő, de nem kap feleletet. Kintről hallik, mint csikordul anyja sietős lépte után a kiskapu. GergO egy ideig tétován teblábol, majd megemeli a láboson a födőt. A felcsapódó illat megkapja. Letelepszik, s jó étvággyal^ falatozni kezd. Az előbbi beszéd elillan fejéből, mint a pára, s arra gondol; holnap be kellene ruccanni a járási székhelyre, s jó volna a hosszú tespedés után, az unalmas remeteélet után istenigazában mulatni egyet. De mindjárt le is lohad kedve, pár forint csörög zsebében — tegnap elcsente anyja húsz tojását, abból maradt a semmi pénz —, s az még autóbuszra sem lenne elég. Margit! — vigasztalja magát, Margit majd kisegít. Péntek Margit varrónő, negyvenes éveiben hervadozó vénlány. Sánta is. Magános életébe márciusban gázolt bele Szita Gergely, s szeretője lett. Az erős, jóképű legény hazudo- zása a szerelem soha nem remélt kápráza- tába kábította, s dehogy ébredt a valóságra, hogy naponta mézesmázas szavakkal fosztogatják ki. Sötét homály nyújtózott végig az utcákon, amikor a lány háza felé parádézott. Imponálni akart, ellenállhatatlan, nagy hatásokra töl t, s ezért vette föl bíborpiros selyemingét, s kívül varrott amerikai nadrágját, melyen még az est mély szürkeségében is fénylettek a csatok, a pántok, a veretek. A lány lelkendezve, kicsattanó örömmel fogadta. A vásári képekkel, haszontalan cifraságokkal, mütyürökkel, félig kész ruhák sokféle színével és savanyítás illatával zsúfolt szoba sajátos hátteret adott a vékonyka teremtésnek. Gergő mindig valami émelygést érzett gyórnrában, amikor ide belépett, de hősiesen, vitézül leplezte. — Egész nap rád gondoltam! — lódította magasból jövő mosolygással. Margit tépett tollú madarak félő, ijedős lihegésével bújt a férfi ölébe, s csacsogott, viháncolt, akár egy aligserdült bakfis. Már hosszú évek óta körülbástyázta, rácsos kalitkába zárta a maga életét, s ez a későn jött — sokszor megálmodott — lobogás megrészegítette. A férfi nagy gyakorlattal, gondosan leplezett unalommal ko- médiázott. Tudatosan, pontosan mércézto csókjait, öleléseit, arcrándulásait s szavait is. Jó idő múlva hozakodott elő a pénzzel. — Szükségem lenne száz forintra. Persze, csak kölcsönbe, Margó! A lány ijedten rezzent. Egész élete nem volt más, mint örökös kuporgatás, a fáradhatatlan hangyák szorgos gyűjtögetése, s amikor Gergő a kéréssel előállt — minden találkájuk kísérője volt ez, —, borzongás futott át testén. — A múlt héten adtam. — Azért adtad, hogy hánytorgasd? — Nem, nem — alázkodott remegve a lány —, de most igazán, isten bizony nincs, tegnap fizettem ki a negyedévi adóm. S látod; ezekből a ruhákból a hét végére lesz pénz. — Hát ez a szerelem? Ez a te nagy szerelmed? — kínozta a legény. Tudod, hogy visz- szahozom. A lány félrefordult, szégyellte könnyeit. — Mindig adtam, ha volt. Szombaton, gyere majd szombaton, Gergő! A férfi kedve s tüze lohad. Csúnyának, nagyon csúfnak látja a mellette vergődő lányt, s szeretne belérúgni, a hátába öklözni, belekapaszkodni a hajába, s ordítva a szeme közé vágni: mit képzelsz, te korcs, te vén dög, ingyen pazarolom rád az időmet, a férfiasságomat, ingyen csinálom veled ezt a maskara- bált? Ha nekem nő kell, csak nő kell... De sokkal óvatosabb, belesebb, mint hogy ezt kimondja. A megbántottat, a megsértettet játssza, s mivel tudja, hogy nem hoz hasznot erőlködése, érdektelen, közömbös arccal mondja: — Mit bőgsz? Nem akarlak én froclizni. Legalább egy tízest adjál. Margit megkönnyebbül, hogy a fiú abbahagyja a zaklatást. A szekrényhez lép, varródobozában kutat. A férfi tekintete követi, de figyelmét a szék karfáján lógó nylon harisnya köti le. Mintha nagyot nyújtózkodna, a két harisnya felé kap, s már gyűri is zsebébe: — egy százast ez is megér. Még félórát időzik, fővárosi élete kalandjairól, sikereiről beszél. Majd a rettentően elfoglalt ember sietségével búcsúzik: — Be kell még néznem a szövetkezeti irodába . .. A kocsmába megy. Az ivó üres, a csapos a bádogpult fölé Hajolva újságot olvas. Likőrt kér, majd nagyon óvatosan, mint valami titkot súgja: — Ernő! Van egy pár valódi angol nylon harisnyám. A vízipólósok voltak kint az elmúlt hetekben Londonban, ők hozták. Az egyik sráctól kaptam haveri alapon. Egy pi- roshasú az ára., de van fogalmad arról, hogy mit ér? A csapos unottan húzza fel vállát. — Menj a búsba, nem érdekel. Még mindig hülyének nézel, hogy a dumádnak beugrók? Ismerlek. Gergőben két elhatározás hadakozik: pofájába kellene vágni ennek a stricinek, s megmutatni neki . . . ; trükkösen gyúrni a pasast, míg beveszi a horgot. Lassan, kényelmesen szürcsöli italát, a lehetőségeken morfondíroz. Hatan, heten lépnek be a helyiségbe. Leülnek az asztalokhoz. — Van-e sör, Ernő? — Most csapoltam. Vége a gyűlésnek? — Hála isten. Az egyik férfi észreveszi a sarokba húzódó Gergőt. — Azt mondta anyád az előbb, megjött a jobbik eszed, Szita. Hát csak fogd meg reggel a kapát, aztán neki a dolognak. A komolynak szánt szavakat á többiek hangos nevetése kíséri. Gergő vad haraggal, mérges indulattal mordul vissza. — Mit képzelnek. ISntaguk,. kapálni jöttem haza? Az előbbi csendes szóval, nagy jóakarattal válaszol. — Nem tóm, mért gyütté, de anyád úgy mondta, s igen szépen mondta, hogy nem mégy el, itt akarsz maradni. Hogy képzelted? — Én úgy képzeltem, hogy a vezetésben szükség lenne rám — kakaskodott vissza fennhéjázva. Harsogó jókedv kerekedett. Gergő tüzelt. — Mit röhögnek? Mit gondolnak, mi vagyok én. koszos, buta paraszt? Kongó, üres csend lett. Ketten is ugrottak, hogy száján verjék le a sértést. Az előbb szóló leintette őket. — Paraszt nem vagy, s pem lész már, bizonyos. De megmondom, mi vagy. bíborhasú poloska. Szita Gergő levágta poharát. Lángoló arccal, öles léptekkel indult az ajtó felé. Kintről, a kocsma elől fenyegetett nagy bátran vissza. Tehetetlen dühében földre hajította és megtapodta a két harisnyát. Hosszú, lassú percek teltek így el. Három cigarettát is elszívott egymás után. Majd kemény gőgbe fojtotta tehetetlenségét. — Ezt a selyeminget is irigylik. Kódisok! Fölvetett féjjel indult el, mint aki csatáit nyert. Az utca végén járt, mikor eszébe jutott a harisnya. Vágtatva loholt visszafelé. CSER PÁL: Bíborhasú poloska
