Somogyi Néplap, 1961. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-02 / 154. szám
Vasárnap, 1961. július 2. 5 SOMOGYI NÉPLAP ILLÉS BÉLA: SÁMSON ÉS DELILA L Ö t napig szolgáltam a íi- liszteusok hadseregében. Naponta többször is véres harcokat vívtunk a zsidó csapatokkal. A harcok közötti szabad félórákban a mi kis csoportunk (néhány ■zsidó és néhány filiszteus) egy egyiptomi szfinksz lábánál gyűlt össze. Hegel Esztétikáját olvastuk. Egy filiszteus katona napi háromézey osztrák korona zsol- dot kapott. Ugyanennyit kaptak a zsidó katonák. A zsidó harcosoknak az volt a véleményük, hogy nekik több járna. Ők ugyanis szakálit hordtak, és mikor mi, filiszteusok már a villamos-végállomásnál ücsörögtünk, ők még a szakáll lemosásával voltait elfoglalva. Négynapos habozás után a zsidók küldöttséget menesztettek a főrendezőhöz, és szakáll- pótlékot követeltek. A főrendező türelmesen végighallgatta őket. — Egy mozistatiszta, mozistatiszta — válaszolta. — Én nem ismerek különbséget zsidók és filiszteusok között. Én demokrata vagyok. __ A Szasa filmvállalatnál a zok a vikingek, akik a tengerbe ugranak, kétszáz koronával többet kapnak, mint azok, akik üldözik őket, és akiknek nem kell a vízbe ugraniuk!----Az a Szasa dolga. De ha é rdekli magukat a véleményem, meg vagyok győződve arról, hogy a Szasa szamárságot csinál. A különdíjnak az lesz az eredménye, hogy jóval többen ugranak vízbe, mint ahánynak a film sikere érdekében vízbe kell ugrania. Ilyeténképpen a zsidók külön akciója nem vezetett sikerre. Pedig a háromezer korona napról napra, sőt óráról órára kevesebbet ért. Ausztriában dühöngött az infláció, és egy kiló kény ér,_ ami tegnap még 1800 koronába került, ma már csak 2700 koronáért volt kapható. A villamosjegy ára 300 koronáról 480-ra ugrott. Az a filiszteus század, amelyikben én szolgáltam, Delila asszony' őrzésére volt kirendelve. Aránylag kevés dolgunk volt. Több mint elég időnk maradt arra, hogy előkészítsünk egy olyan bérmozgalmat, melyben a zsidók és a filiszteusok vállvetve harcolnak. A mozistatiszták nem -nagyon alkalmasak, ilyen akcióra. Abban az időben (három évvel az első világháború befejezése után) Bécs találkozó helye volt egész Európa lecsúszott kalandorainak. Ezeknek a legaljából kerültek ki a zsidó és a filiszteus harcosok. Legnagyobb meglepetésünkre fegyvertáraink hajlandók voltak részt venni egy bérharcban. Csak akörül folyt a vita, hogy a sztrájkvezetőségbe több osztrákot, mint magyart és több olaszt, mint lengyelt kell-e bevenni. Valahogy megegyeztünk. A tárgyalások rövidek voltak, mert a vezetőség tagjai nemigen értették egymás nyelvét. Á megállapodást egy Véres ütközet után kötöttük meg a már ismert szfinksz háta mögött. Az akció vezetője egy zsidó főpap volt. Helyettesei: egy filiszteus katona és egy filiszteus miniszter. Szerencsénk volt. Másnap reggel egy úgynevezett monstre jelenetet fotografáltak. A főrendező a nyolcszáz statisztát úgy helyezte el, hogy a néző legalábbis húszezret lásson. A helyzet a következő volt: mi, filiszteusok fogságba ejtjük Sámsont, aki (hála Delilának) kopasz volt, mint egy biliárdgolyó. A zsidókat, akik a fogoly Sámson segítségére siettek — szétvertük. Sámson megkötözve állt közöttünk. ezrei. És most a szfinksz mögül előlép Delila, akit filiszteusok kísérnek. Delila egy pávatol- lal játszik. Arca ragyog a boldogságtól és büszkeségtől. öt-batszor próbáltuk a »monstre jelenetet«. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. — Figyelem! Felvétel! — kiáltott a szócsövön a rendező. — Rajta! Kezdjük! Mi tehát megtámadtuk és foglyul ejtettük Sámsont. Megöltünk néhány ezer zsidót. A holttestek ott hevertek lábainknál, és mialatt a fényképészek lázasan dolgoznak, a szfinksz mögül előlépett Delila. — Lassabban! Méltóságteljesebben! — kiáltott Delila felé a rendező. És Delila mosolygott: büszkén és méltóságteljesen. Ebben a pillanatban mi (győztes filiszteusok) ezüstpapírral díszített pajzsainkat és lándzsáinkat az ég felé tartva elordítottuk magunkat: — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! Harsány kiáltásunkra talpra ugrottak a halott zsidók, és ők is ordítani kezdtek: — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! A rendező veszettül káromkodott Delila elájult. A fényképészek beszüntették a munkát és igyekeztek eltitkolni, hogy a jelenet tetszik nekik. — Piszkos, aljas gazemberek! Elrontották a felvételt! — ordított a rendező. — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! — A maguk durvasága megöli Delilát! — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! Mikor a rendező rekedtre üvöltötte magát, megkezdődött a tárgyalás. Egy félóra múlva megállapodtunk. A rendező teljesítette követeléseinket. fwlásnap a villamosok nem jártak. A városban hírek keringtek arról, hogy Wiener-Neustadt munkássága sztrájkba lépett. Néhány filiszteussal és zsidóval másfél órán át gyalogoltunk, hogy odaérkezzünk, ahol a mozifelvétel folyik. Útközben arról beszélgettünk, hogy mennyi pótlékot kérünk ezért a hosszú gyaloglásért. Kiérve a táborba gyorsan átöltözködtünk, magunkra húztuk filiszteus köpenyeinket, feltettük gyönyörű ezüst sisakjainkat. Aztán siettünk az udvarra, ahol a felvétel folyik. Az udvar kapuja zárva. A kapun egy hirdetmény: mintegy harmincunkat kizártak a munkából. Lándzsáinkkal döngetni kezdtük a kaput, mire a rendező megjelent a várfalon. Kezében szócső. A szócsövön át a következő beszédet intézte hozzánk, pontosabban szólva azokhoz a statisztálthoz, akiket nem zártak ki a munkából. — Figyelem! — így a rendező. — vállalatunk vezetősége nagy felháborodással értesült arról, hogy önök elrontották a tegnapi felvételünket Kérésemre az igazgatóság elállt attól a tervétől, hogy az elrontott felvételek árát önöktől követelje. De ugyanakkor utasított, hogy háromezer koronánál többet semmi esetre se fizessenek egy-egy mozistatisztának. Aki hajlandó ezért az összegért dolgozni, azt szívesen látom. Aki elégedetlen — az mehet. Azokat, akik a tegnapi botrányt provokálták, kizártam a munkából. Már elmondottam, hogy milyen elemekből tevődött ösz- sze ebben az időben a mozistatiszta hadsereg. Így tehát nem szükséges hangsúlyoznom, hogy az óriási többség elfogadta a rendező feltételeit. — Mi, kizártak egy darabig még lármáztunk, aztán fel akartunk öltözködni hétköznapi polgári ruhánkba. De mint kiderült, a ruhatár zárva volt, és a kulcs a főrendező helyettesénél. A bitang nem volt hajlandó kinyitni a ruhatárt: várjuk meg azokat, akik dolgoznak. Mit tehettünk? Behúzódtunk egy kis erdőbe — néhány száz lépésnyire a mozivárostól. Ott leheveredve Hegel Esztétikáját olvastuk. Nem sokáig. Az erdő túloldalán a nyitott mezőn egy kis csoport jelent meg: fiatalemberek, munkásifjúság. Mint mi, ők is olvastak. Nyilvánvalóan munkanélküliek voltak, akik más táplálék híján a tudományhoz fordultak. A szél időnként Marx nevét hozta felénk. Rövidesen meguntuk figyelni a munkásfiúkat, és meg is feledkezünk róluk, ha egy dal nem kelti fel ismét figyelmünket. Hogy lehet ez? Ezt éneklik a munkások? Prinz Eugen, der edle Ritter, Wollt dem Kaiser wiederkriegen... Mintegy nyolcvan diák, gomblyukukban elegáns horogkereszttel tűnik fel a mezőn. Néhány perc múlva a munkasifjúk már futottak a túlerő elől. Egy munkásgyerek a horogkeresztesek kezébe került. Véresre verték. Mire a meglepetéstől magunkhoz tértünk, már az egész mező a horogkeresztesek kezében volt. — Csak nem .tűrjük? Szét kell kergetni őket! — Mivel? — Lándzsával! Pajzzsal! — Papírpajzzsal? Falándzsával? — Gyerünk! Gyerünk! Egy percen belül a zsidó és a filiszteus harcosok egységes csapatba állottak fel, közrefogva néhány zsidó papot és filiszteus herceget. — Csapat kész! Rajta! Rajta! A napsugár megaramyozta papírsisakjainkat, fapajzsainkat. Kötényeink úgy lobogtak, mint a véres harci zászlók. Fatalpú szandáljaink alatt dübörgőit a föld. — Rajta! Rajta! Rajta! A horogkeresztesek, amikor váratlanul eléjük kerültünk, nem tudták, hogy ők őrültek-e meg, vagy egy őrültekháza sza- badult-e rájuk. Egy perc múlva mi voltunk a mező urai. A horogkeresztesek mindenüket hátrahagyva futottak szét. — Győztünk! — üvöltötte egy filiszteus. — A fene egye meg ezt a buta életet! — káromkodott egy zsidó főpap. — A falon túl hajtársaink háromezer koronát kapnak azért, hogy háborút játszanak. Mi meg itt valóságos háborút csinálunk — ingyen! Tatay Sándor: A SZÁL 11AKAI. AP Csaknem negyven esztendeje tudja az egész falu, hogy Zsófi néninek van egy szalmakor lapja. De mind ez ideig keveseknek adatott meg a szerencse, hogy ezt a halványlila szalmakalapot lássák. Jelesen az akkori egyházfinak és néhány öregasszonynak, akik már a második harangszó után a templomajtóban ácsorogtak. Ezek azonban az elmúlt negyven esztendő alatt mind sírba szálltak, csak a szájhagyomány ápolta a szalmakalap hírét egészen a múlt vasárnapig. Zsófi néni, akit akkoriban még Zsófikénak hívtak, Pesten szolgált az első világháború sanyarú éveiben. De a hamis vajon, a margarinnal sütött tésztán, a gerslilevesen is úgy ki- tellett, olyan gusztxisosan meg- gömbölyödött, hogy a falu egyik legjobb gazdalegénye kérte feleségül, mikor a háború végeztével hazatért. Persze ki is öltözködött Pesten különben, mint akármelyik gazdalány. Nem is vette valami sokba a Szőrös Szűcs János le- gyeskedését. Fűt-fát összehordott, ígérgetett a jómódú legény, míg kegyesen kötélnek állt. Többek közt azt is megígérte, hogy ha akar, kalapban is járhat, mert ha más nem is a faluban, a Szőrös Szűcsné Körös-körül zsidó holttestekéit is megengedheti magának. Kétségtelen dolog, hogy ez az érv a házasság létrejötténél sokat nyomott a latban. Mert húsz hold föld ide vagy oda, Zsófika százszor is meggondolta, hogy parasztember felesége legyen-e, amikor gépész is kérte Pesten. Éppen hogy ki nem maradtak a farsangból a nagy spekulálásban. Végül is lett lakodalom, és a kalap benn volt a hozományban. Zsófika egykori gazdái vásárolták nászajándékba, mégpedig egyenesen a Belvárosból. Az akkori divat szerint olyan volt éppen, mint egy lekváros köcsög, és ahogy az illett, Zsófika szemét annyira eltakarta, mikor felpróbálta, hogy alig-alig látott valamit. Ez eddig rendben lett volna, de a házassághoz rendszerint anyós is tartozik. Az öreg Szőrös Szűcsnének elég volt lenyelni, hogy a fia szegény lányt vesz feleségül. De hogy még kalap is! Zsófika nem merte a fejére tenni, amig meg nem melegedett a házban. Vasárnapról vasárnapra halogatta. Végül is virágvasárnapján jó alkalom kínálkozott. Az öregasszony komatálat vitt valakinek. Zsófi úgy számított, előbb nem, csak a harmadik énekre keveredik oda a templomba, és ha elsápad is Szőrös Szűcsné attól, amit lát, talán a szertartás végezetére lecsillapodik annyira, hogy valamiképp el lehet majd viselni a patáliát, amit otthon csap. A lila kalappal a fején Zsófika már a második harangszó után kilopódzott a házból. Az apósától nem kellett tartani, mert az régen eladta az ördögnek a lelkét, a vasárnap délelőttöt mindig a szőlőhegyen töltötte, a harangszó csak arra volt jó neki, hogy tartani tudjon hozzá az ebédidőt illetően ... Az ura? Hát ami az urát illeti, annak nem volt beleszólása semmibe. Az anyja előtt azért nem, mert egy keserves hold földet sem hozott az asszonnyal a házhoz. A felesége előtt pedig egyszerűen azért nem, mert nem. Zsófika így kezdte az elején. Hogy miképp csinálta, azt úgyis hiábavaló dolog magyarázni. Az ilyesmit megtanulni nem lehet, az ilyesmire születni kell. Délcegen és akaratlanul is emelt fővel lépett ki a kapun, mert másképp nem is látott volna ki a kalap alól. A templom átellenben volt velük, szapora lépteivel egy perc alatt megtehette volna az utat odáig. De mit tesz Isten! Csak úgy lehetett, hogy az öregasszony valakit talált számtalan haragosai közül a gyermekágyas asszonynál, mert sehogy másképp nem fordult volna meg Lóránt János: RAKTÁR ELŐTT. BŐSZ JENŐ: KÉT NYÁRI VERS AZ ELSŐ ARATÁS Elindultunk már valahányan új rigófüttyel s kaszazajjal! Búzavirág nyílt a határban, búzavirág volt az a hajnal, — s a legszebb virág búza volt. A hajnal hűvös harmatában pipacsvirágok hajladozták, — mór énekeltünk valahányan! — mögöttünk búsan bandukoltak Jani bátyámék ökrei. És tovább mentünk, énekeltünk, — legifjabb búza voltam akkor: felköszöntött a búzatenger, — és tovább mentünk, — énekeltünk, a Icaszapengénk színarany volt: Ránk pirkadott a nyári reggel! FEJKENDŐD FÖLDRE HULLT Kísértelek a réten, — testőröd volt a nappal, — nem oldottam le szoknyád, mért váltunk el haraggal? Fejkendőd földre hullt, — nem hajoltam a fűre. Megálltam. És te mentél megunt csókoktól összegyűrve. Fejkendőd földre hullt. Csak ennyi volt szerelmed? — tűnődtem, s mikor messze jártál, a füvek felnevettek ... ilyen hamar a túlsó faluvég- ről. Elég az hozzá, hogy megfordult biz az, és valósággal sóbálvánnyá meredt, ahogy meglátta menyét a kalapban, mely ■ olyan lila volt, hogy akár egy püspök fejére is ráillett volna... Alig tudta összeszedni magát, hogy cselekedjék, mielőtt Zsófika belép az Isten házába. Ott érté el éppen a templomajtóban. Fürge mozdulattal lekapta fejéről a kalapot, s földhöz vágta minden erejéből. Úgy gurult az éppen le a templomdombról, mint néhány évvel előbb az öreg harang, mikor a hívek feláldozták a haza oltárára, hogy ágyúcsövet öntsenek belőle. Igen, a szerencse az volt, hogy csak az a néhány öregasszony látta a jelenetet meg hát az egyházfi. De Zsófika azért jól tudta, egy öregasz- szony is elég ahhoz, hogy az ilyen dolgot estére a falu ap- raja-nagyja' hírül vegye. Zokogva futott a kalap után, felkapta az út porából, s menekült veié vissza Szőrös Szűcsék vaskapus házába. Bezárkózott az első szobába, és nem jött elő a harmadik harangszóra sem. Ott a kalapot megtisztította az út porától, és visszatette a selyempapírból készült zacskóba, melyen rajta állt nagy, nyomtatott betűkkel: »Krüger Nővérek kalapszalonja, Budapest.« Ezenfelül még skatulyába helyezte el a selyemzacskót, és vele együtt skatulyába zárta leánykori álmait a színes kalapról a városban készült ruhákról, a hintáról és a balatoni meg hévízi kirándulásokról, amiket ugyancsak megígért neki Szőrös Szűcs János, míg kezéért versenyezett a pesti gépésszel. A hétköznapok végtelen sora következett. Hajnali kelés, gyötrődés baromfiakkal, disznókkal, aztán a konyhai tűzhely melege, a mosóteknő. Munka, csak munka, szállodásig, hogy gyűljék a pénz az öreg Szőrös Szűcsné szekrényében a vasalt ruhák alatt, és időnként szaporodjék a birtok egy-egy holddal, vagy gyűljön a vászonnemű a sifo- nérban. Mert ha nem hozott mást a házhoz Zsófika, mint két dolgos kezet, hát ennek a két dolgos kéznek kell pótolni az elmaradt hozományt. Nem volt a fővárosnak olyan elesett kis cselédje, akinek sanyarúbb sors jutott volna osztályrészül, mint Szőrös Szűcs János feleségének a pénzéhes anyósa mellett. Nincs olyan kegyetlen törvénye semmi szolgaságnak, mint a vagyon szolgaságának. Aztán jöttek sorban a gye-, rekek, fokozván az öregasz- szony dühét s elkeseredését, hogy hiába minden erőfeszítés, széthull a vagyon, mint oldott kéve. Zsófi asszony egy bűnös gondolatot melengetett magában. Azt, hogy az anyósa nem él örökké, és akkor... Akkor, ha nem is lesz éppen féderes hintó, két kast tesznek majd a szekérre, egy vasárnap hajnalán útra kel az egész családi (Folytatás a 6, oldalon.) .