Somogyi Néplap, 1961. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-18 / 142. szám

Vasárnap, 1961. június 18.

5

SOMOGYI NÉPLAP

SÁSDI SÁNDOR:

ÁLDOMÁ

Juli néni a tűzhely mellett ül. Az ölében a foltozni való alsószoknya, de olyan álmos, hogy a tűt alig bírja a kezében tartani. Szundít egyet, aztán les az udvar felé, és újra kezdi a pörölést.

—... Hogy az Isten verné meg az olyan embert, aki ta- • vaszi munkaidőben déltől estéiig ott dorbézol a kocsmában...

A lánya megkurkálja a parazsat, és amikor a láng fellobban, ki tudná hányadszor, újra felteszi melegedni a vacsorára készített ételt. Hallgat, de amikor az öregasszony egyre jobban mocskolódik, átko- zódik, szidja az urát, szétfeszíti száját az indulat:

— Ha dorbézol, ha iszik, elkeseredésében, szégyenében teszi, mert akinek az apja tsz- elnök, annak az anyósának is ott lenne a helye azok között, akik egybeszántottan együtt dolgoznak...

A múlt év végén alakult meg a Kossuth Tsz. Eleinte akadtak, akik húzódoztak tőle, de az okos szó megértetett velük sok mindent, és ma már, kettő kivételével, tagja az egész falu. A kettő közül az egyik a huszonnyolc holdas csendőrivadék Donáth, aki dülleszti a mellét; ő bizony nem megy a kolhozba, neki nem parancsolgat részesaratóból lett elnök, meg uradalmi cselédből kiku- pálódott brigádvezető. Különben is végén csattan az ostor, és ezt úgy mondja, hogy értődik belőle: nem sokáig tart már a kommunista lakodalom, és jaj annak, aki aláírta az ívet.

Juli néni köti az ebet a karóhoz:

— Donáth Janira hallgatok, nem adom a magam kilenc holdját, eleget szenvedtem érte.

így beszél. Lehurrogja a lányát, Marcival kiváltképpen elbán:

— Aki vőként, egy szál nadrágban, rongyos ingesen került az én házamba, annak a locsogása egyik fülemen be, a másikon ki.

Lépések hallatszanak

odakünn, a menyecske kavar- gatja az ételt, és amikor nyílik az ajtó, félénken les az anyjára, halkan mondja az urának:

— Elposhadt a krumpli, széjjelfőtt a kolbász.

Több se kell Bánó Julinak:

— Elposhadt, széjjelfőtt?

Akkor is kár a bendőjébe az ilyen korhely, senki-semmi embernek.

Marci szájában cigaretta, azt leteszi az asztal szélébe, kalapját az ágyra dobja. Fütyörész, szagolgatja az odakozmásodott paprikást:

— Nyanyám, ha akarná, nem lennék én korhely, akáreskü- véssel fogadnám, hogy soha többé borospoharat nem veszek a kezembe.

Elszállt az álom az öregasz- szony szeméről. Felugrik, a foltozásra szánt vászonalsót úgy lobogtatja, mint elnyűtt zászlót:

— Tudom a többit! De lesheted, hogy aláírjam a magam halálos ítéletét, beálljak koldusnak a többi koldus közé...

Megmondta Donáth, hogy mit beszél a külországi rádió!

— Egyé, Marci — békítgeti

vwvwwwywv wvvwvwvwww

a felesége, de az ember odébblöki a tányért:

— Amikor az anyád elkezdi fújni a maga nótáját, akkor legszívesebben futnék vissza a kocsmába.

Juli néninek eszébe jut valami, mert hirtelen hangot vált, leveszi az ablakdeszkáról a pintesüyeget, nyújtja a vője felé:

— Kotyog még a fenekén valamelyes; megiszod, lefekszel, mert a hajnali vonattal indulsz a harsányi vásárra. Lovakat venni.

Ránéz az üvegre, az üvegről az anyósára:

— Hiába hízeleg, nem ülök a vonatra, nem megyek Harsányba, eszem ágába se jut lovakat venni.

— Mivel akarsz tavaszi mag alá szántani?

— Szántaiii akarok, mégpedig a Kossuth Tsz traktorával!

— Az én földemet nem pocs- kolja az az ördögmasina, az én kilenc holdamat nem adom senkinek, akkor inkább vakon vezessenek életem végéig.

Újra elhül az étel,

Piroska újra visszatenné a tűzhelyre, de moccanni se me*, halkan kérleli az öregasszonyt:

— Hallgasson mireánk, édesanyám.

Marci rágvújt a kialudt cigarettára:

■— Nem tagadom, ittam a kocsmában, de nem a bor beszéltet, nem is az, hogy a magam hasznát keressem, de minek szakadjunk meg a munkában, ha könnyebben is mesélhetünk?

Juli néni ráncos arcán elmá- zolódik az áj tatosság:

— Istenünk megparancsolta Adámnak: »Verejtéked hullásával keresd meg mindennapi kenyeredet."

Marci mosolyog. Piroska hangosan nevet, amikor az ura válaszát hallja:

— Tudom. Ügy gondolja nyanyám, hogy az én verejtékem hulljon, a magáé meg legyen a kenyér.

Kuncog az öregasszony is. Lehet, hogy csakugyan rászánta magát valamire, lehet, hogy álnokság igazítja szóra a száját.

— Bukszádba tettem a lovakra szánt pénzt, kiválasztol két jó húzó, jó állású kancát... én meg gondolok egy nagyot, mert a komaaszonyom is megcsúfolt a szövetkezeti boltban, hogy aszongya: a kakastollas ivadékával árulok egy gyékényen. ..

Nem csoda, hogy most már ízlett az odaégett vacsora, hogy kiürült a pintesüveg, és az se, hogy jókor hajnalban Marci kiugrott az ágyból, ünneplőbe öltözött, indult a vásárra.

A két asszony lehordta a padlásról a vetésre szánt árpát, munka végeztével kiültek süt- tetni magukat a márciusvégi langyos napsugárral. Némelykor hallgattak, némelykor beszéltek, legtöbbet az időjárásról, falubeliekről, a komaasz- szonyról is, de csak annyit mondott Juli néni, hogy megint panaszolja a háta, a dereka fájását.

— Segíthet a baján — így Piroska —, mert a tsz-tagoknak jár az ingyen-orvos, az ingyenpatika. ..

Alkonyodott, az öregasszony az eget nézte, sóhajtott:

— Felhőbe megy le a nap...

A Hűsi-köz száraz földjén

dobbant a két ló lába, Marci kantárszárnál fogva vezette őket, a kapuból kiáltotta.

— A vásár címere volt a Két szürke... megnézheti őket, nvanyám, szemüveggel nézheti akárki, akkor se talál hibát bennük...

Jászol elébe kötötte a kancákat, a felesége hangosan dicsérte a fejük tartását, az anyósa soványnak találta őket, de hát van a pajtában elég széna, a padláson szemestakarmány: majd az abrak kihízlal- ja őket.

— Ami igaz, az igaz: jól kiválasztottad őket — simogatja, veregeti a jövevények hátát, lapockáját Juli néni, és örömében be nem áll a szája: — Ezeket érdemes eke elébe fogni, kiváltképpen, ha jól eteted őket; olyan erősek lesznek, hogy a házat elhúzzák a helyéből.

Marci szép, szálas szénát dob a saroglyába, úgy kezdi el, hogy az arcát ne láthassa az anyósa:

— Csak hát, így mondja a volt gazdája, a hajszás lusta egy kicsit, de én majd — ráver kétszer-háromszor a hajszás farára —, én majd eszre térítlek, Juli, a lusta istenségedet, én majd ostorral veszlek kezelésbe, de úgy, hogy megizzadsz belé...

Akkor már csak ketten voltak az istállóban. 'Az öregasz- szony sietve meggyújtotta az olajmécset, mintha abban reménykedne, a világosságban kiderül majd, hogy tréfál vele a vője.

— Aszontad, hogy izé... hogy Juli... vagyis, hogy a hajszás ló neve... Jól értettem?

— Juli! Az bizony, hogy a rosseb enné a lusta istenségét. ..

Fennszóval, jajgatva sír a vénasszony, mintha a legkedvesebb halottja koporsója mellett állna:

— Csúffá tettél, bolondok bolondjává tettél, énrajtam nevet majd mindenki, ha rákezded, hogy...

— »A rosseb, egyen meg apróra, te lusta, Juli«! Ezzel teszem csúffá? Tehetek én'’arról, hogy egykori gazdája, a bakó- cai ember miféle nevet adott a lovának? Tehetek én róla?

Csend, Valamiféle madár halk, esti fütyörészése hallátszik csak, az se sokáig.

— Mondanék valamit, Marcim, fiam... Pénteken elhajtod a szürkéket a hetvehelyi vásárra.

Marci rágja az alsó szája szélét, csak azért, hogy a nevetés ki ne pukkadjon belőle:

— Minek hajtanám el őket? Nem himpókos, nem havivak egyik se; a soványságukon lehet segíteni, maga mondta, hogy elegendő a széna, meg az abrak...

— A traktornak bizony nem kell se széna, se abrak.

— Ráeresztené a földjére az ördög masináját?

Juli néni a mécsest babrál- gatja, pedig úgy ég az, hogy jobban se kellene:

— Csak azért, hogy egyszer közelebbről is hallhassam a lármáját.

Csend. A mécsest visszateszi helyére, leveszi a vője ünneplés kabátjáról a reáragadt szalmaszálat:

— Akkor hát elhajtod őket a hetvehelyi vásárra? Megalkuszol a vevővel?

— Először magával alkuszom: Holnap reggel... nem, még ezen a mai estén elmegy édesapámhoz, aszondja neki: »Kedves nászom, adja ide azt az ívet, ne hiányozzon róla az én nevem se...«

Ráncos arcát szinte megszépíti a mosoly:

— Ne csak a komaasszonyomnak, hanem nékem is jusson ingyen orvos, ingyen patikaszer...

Piroska jön a fejőkével. Leülne a tehén mellé, de az anyja kiveszi kezéből a bádogedényt:

— Majd én megfejem a Lénát, te csak fuss el a kocsmába, töltesd tele a pintesüveget rizlingborral.

A menyecske hol égyikre, hol a másikra néz:

— Lóvételi áldomás?

Az ura nevet. Harsonázva, hahotázva nevet:

— Lóeladási áldomás! Pénteken vezetem a szürkéket a hetvehelyi vásárra, eladom a lusta, dög, nagybendőjű Julit hogy a fene enné apróra a csontját...

# i ... :.v ,

.. ...........................-.sv ~

L

óránt János: Rajzoló kislány

JOHANNES R. BECHER: (1891—1958)

Mi és korunk, a huszadik század

Tudom, amelyben élek én, e korban Minden lehet. Hozzá nem mérhetők Elmúlt korok. S hogy bent még összeforrnak A Jó és Rossz — újat szülő erők.

Vallatja szívem és az értelem,

S hirdeti, őrzi, vallja ezt a kort már.

Néki szenteltem teljes életem,

S ő, nézd, engem önön képére formál.

Bámulom gyors ritmusod és lázad,

Ó én korom! S ha úgy hozná a sors Tetszés szerint választanom lehetne,

Melletted döntenék, csodálatos;

S hirdetnélek, büszkén kiáltva messze:

Mi és korunk, a huszadik század!

Papp Árpád fordítása

KÖNYVESPOLC

Barta Lajos: GYÁR

Barta Lajos a magyar szocialista irodalom úttörője. A Gyár éppúgy mint többi regénye, színműve, elbeszélése immár irodalom tör', éneti értékű,

klasszikus alkotásaink közé tartozik. A regény hősei olyan parasztemberek, akiket egyik napról a másikra mindenükből kiforgat a finánctőke.

Somogyi Károly:

Szatykő Csicsa masinája

GyümölcsNagy a hőség, esőt sejtetően perzsel a délelőtti nap, pedig még kilenc óra sincs. A félig rakott szénakazal fölött alig láthatóan, de annál fojtóbban terjeng a finom por.

— Na, a legközelebbi fordulóval már a linába dobálhatod (így hívják arrafelé tréfásan az elevátort), nem kell akkorát nyújtóznod —. szól le a kazalról Pitye Ferkó a kocsin izzadó Keceli Janinak, majd hozzáteszi: — Jön a Szatykó Csicsa.

Alacsony, hajlott hátú kis ember ugrik le a kerékpárjáról. Zsebkendőt ránt elő, húz egyet vele csillogó homlokán, aztán a járművét nekidönti az akácás egyik suhángjának. A kormányon ott piroslik a kockás szalvétába kötött kis élelmes batyu.

— Me®iött a mechánikus! — kiált valaki a kazal tetejéről.

— Elég hajnalban. Nem lett harmatos a bakancsod?

— Csak azt nem tudom, fiatalságot vagy öregséget jelent-e, hogy ilyen sokáig nem engedett el az asszony.

— Nem törődik már a Csicsa ilyesmivel! Csak a motorokon jár az esze.

— Na, most majd meglátjuk, nem hiába-e?

— Hát a szerszámaidat hol hagytad?

— Ügyes ember, ő anélkül is tud dolgozni. Igaz, Szatykó?

— A fenét! Biztos hintó hoz- 5ß utána.

Szatykó Csicsa — becsületes nevén Kovács István — még a fafűrészelő gazdájától lesett el valamit a gépészet gyakorlatából, aki mellett évekig dolgozott a járási székhelyen. Oda jáyt be reggelenként öt kilométert gyalogolva, hogy így egészítse ki a két hold föld hozamát. Legalábbis ő így szokta mondani. A valóságban azonban inkább az előbbiből tartotta fenn öttagú családját. Amikor a pusztán is megalakult a tsz, felesége bevitte az egyébként is nevén levő földet, ő meg továbbra is bejárt a fa- fűrészelőkhöz.

Az egyik vasárnap délelőtt azonban megérkezett a tsz által rendelt kis MIA-motor. A traktoros iskolán volt — úgy gondolták, ő majd megtanít valakit a kezelésére — így csak körülállták, nézegették, mozgatták a kerekét, de többre nem mentek. És ekkor előlépett Szatykó Csicsa. Hogy majd ő megpróbálja elindíta- V, csak kerítsenek hozzá üzemanyagot. Persze kinevették, gúnyolódtak vele, hiszen senki sem tudta, hogy a gazdája nemegyszer ráhagyta a masinát egy alkalmi munkást fogadva mellé.

Ellentétben társaival — akik ha egy hétig kőműves, mellett dolgoztak, már szakkifejezésekkel dobálózva tartottak előadást vasárnap délutánonként az építkezés tudományáról —,

ilyesmivel nem szokott dicsekedni, igaz, nem is vett részt a többiek szórakozásain, beszélgetésein. Abban is kirítt a többi pusztai közül, hogy nem pénzt pazarolni, hanem keresni ment vasárnaponként a faluba, a kocsma udvarába. Fillér nélkül szokott elindulni, kuglit álogatni ment be — az ő posztja volt már gyerekkora óta —, és estére kelve csörögve vitte haza a pénzt a zsebében, legfeljebb két korsó sör árát hagyva csak az italboltban. Délután is ivott volna, de nem hagyhatta el a helyét, ő meg nem kért volna meg senkit ilyen szívességre vagy helyettesítésre. Mennyit veszekedett vele az asszony, hogy hagyja abba, csak szégyeníti az embert, ahelyett, hogy elmenne vele néha a rokonokhoz látogatóba, de Csicsának már szenvedélyévé vált a játékban való ilyesfajta közreműködés.

Azzal egyáltalán nem törődött, hogy mindenki tegezte a faluban — megszokta már a cselédvilágban, még az odavetődő idegen is úgy hívta be, amikor fizetésre került a sor: — Állíts, aztán gyere be!

És most arra jelentkezett, hogy megindítja a motort. Valaki kerékpárra ugrott, nemsokára vissza is érkezett az üzemanyaggal, és néhány perc múlva vígan csettegetett a kis masina. Csicsát megcsodálták, az elnök meg odament hozzá:

— Tudod mit, Szatykó? Hagyd ott azt a fűrészest, gyere haza* aztán dolgozz ezzél a kis motorral. — Szatykó Csicsa ráállt* kezet adott, és harmadnap már darált is vele, meg fűrészelte a léceket, építkezéshez szükséges deszkákat, stáflikat.

Ez az ősszel volt. A télen azonban egyesült a pusztai tsz a falusival, közös lett a motor is, és az elnök most iderendelte kilenc órára a kazalrakáshoz, meghajtatni a kis masinával az elevátort. A gépet már előző este idehúzatták, a szerszámosládát meg az elnök hozza a homokfutón.

— Az elejét meg kell emelni és összecsavarozni — rendelkezik az elnök.

Szatykó a ládához megy, kidobja a szíjat, az ' n csaknem belebújik, úgy ír t benn a limlomok között. Csavarokat keresgél, amivel a felemelt felső részt rögzíteni lehet. De nincs. Valami káromkodásfélét motyog, úgy néz fel tanácstalanul a »linára«.

— Micsoda mechanikus vagy te, Csicsa? Otthonhagyod a szerszámodat? — ugratják, aztán kezdenek lekászálódni a kazalról.

Végre talál egyet, aztán még egyet, nem baj, ha nem is egyforma, de a célnak megfelel. Gyorsan ledobja a bakancsát, mászik fel, beleilleszti a csavarokat. De anyát már sehogy sem talált bele.

— Kirázódik, és agyonüt bennünket! — tréfálkoznak.

— Majd a Csicsa állja a temetési költségeket. A mechs»

(Folytatás a 6. oldalon}