Somogyi Néplap, 1961. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-25 / 148. szám

Vasárnap, 1961. június 25, 5 SOMOGYI NÉPLAP SOMOGYI KÁROLY: J/Ldsnafi A vasagy fényesre vásott szélén szikrázva csillan* meg a ferdén bezúduló napfény. Bár nyitva vannak a kis ab­lakok, a lakóbódékban máris alig bírható a hőség. Hiába, nyolc ember lakja, — igaz, egyszerre csak négy alszik benne — így reggelre fojtó bűz üli meg a kis helyiséget. A kocsi lakói közül hárman mór felkeltek, negyedik tár­suk azonban ott fekszik moz­dulatlanul a lepedővel össze­kevert, maga alá gyűrt pok­rócokon. Arca sápadt, izzad­ságtól fénylő, meztelen mell­kasa szaporán rázkódik. — Azt hiszem, most már talpra kellene állítanunk — szólal meg egyikük. — Ideje lesz. Piszkáld csak fel! A megszólított odamegy hozzá, vállánál fogva erősen megrázza. — Reggel van, hé! öt perc múlva műszakváltás! Az morran. egyet, szájával mintha álmában bort »rágna«, aztán befelé fordul, tovább próbál aludni. —i Azt ám, a fenét! Még mit nem! Aki nappal le­gény. .. Na, ne komédiázz, csipkedd fel magad! Vagy se­gítsek? Ezzel választ sem várva megfogja a vizeskancsót, tölt egy keveset a markába, aztán az alvó arcába fröcsköli. Az erőtlen mozdulatokkal kapkod az arca körül, mintha legyeket hajtana el, végül mégis kinyit­ja a szemét. Sűrűn pislog, pró­bál felülni, de visszaesik, erre homlokát dörzsöli, rázza a fe­jét, majd felugrik és bután maga elé bámul, mint aki nem tudja, hova került, miféle ide­gen környezetbe. — Gyerünk, mosakodj meg, önts magadra, egy vödör vizet, aztán menjünk. Rá kell verni alaposan, ha egy kicsit is pó­tolni akarod a tegnapi veszte­séget. Laci bambán néz fel, mint aki nem érti, miről van szó. Aztán hirtelen odakap a mellette levő széken összegyűrt nadrágjához. Idegesen, szinte remegve keresi a hátsó zsebé­ben levő erszényt, csaknem úgy tépi fel, ujjait belemélyeszti a papírpénztartóba, kotorász benne, mint aki nem akarja elhinni, hogy egy tizes lapul a rekeszeiben, az aprópénzek he­lyén is mindössze néhány tlz- meg húszfilléres árválkodik. Reménytelenül dobja vissza a széken gyürődő nadrágra. Fe­je egyre kibírhatatlanabbul zúg, lüktet, torkát tehetetlen sírás fojtogatja. A feleségét látja maga előtt, amint ceru­zával a kezében számol a konyhaasztalon, ahogy min­dig szokott fizetéskor, szinte fillérig meghatározva, előre tervezve, mennyit költ a ház­tartásra, mit vesz a kislány­nak belőle, mennyit tesz félre hízóra. Elképzelte az arcát, amikor megtudja, hogy a két­heti fizetéséből egy fillért sem tud hazaadni, sőt az utazáshoz is úgy kell kölcsön kémié. Sze­retett volna elsüllyedni, vagy futni, rohanni, ki a világiból, felesége szemrehányó tekinte­te elől, kétségbeesett sírása elől, saját maga elől, undo­rítóan meggondolatlan tette elől. Csak az a ferdesapkás, kockás inges ne kezdte volna! Hogy is hívják? Valamilyen Lajcsi. Meg a barátja, a Pihók Ferkó. Ök kezdték, hogy állja­nak ki velük. Nyugodtan kár­tyáztak, filléres alapon, ami­kor odaállítottak az asztaluk­hoz: — Szakik, ha már így együtt vagyunk, látom, maguk is tel­jes létszámmal, jó lenne egy tekemeccset rendezni. Amúgy sportból. Mi falusiak az árok­metszők ellen. Egy darabig senki sem szólt, tovább csapkodták a lapokat a viaszos vászonnal letérített asztalra. Aztán vezetőjük, a nyurga Karacs szólalt meg: — Na, állítsanak ki egy ötös csapatot. Kimegy itt a parti, aztán kezdhetjük. A falusiak könnyen megszer­veződtek, de az árokmetszők közül többen inkább tovább kártyáztak volna. Karacs azon­ban rájuk ripakodott: — Csak nem hagyhatjuk a kubikos becsületet? Kimennek a kuglizó­hoz, —Aztán, van-e elég pén­zük? — dobja oda feléjük az egyik falusi, amint látja, mire készülődnek. — Nem pénzre játszunk. Csak úgy, sportból — hangos­kodott Csurmó Lajcsi, a koc­kás inges. — Legfeljebb abban megállapodhatunk, hogy a vesztes csapat tagjai fizetnek egy-egy korsó sört a végén. Csak úgy, hogy neve is legyen azért. Lényeg azonban a sport! Megegyeztek, .hogy baranyai szokás szerint — idevalósiak az árokmetszők — a csapatok minden tagja háromszor dob és ennek alapján számítják ki a végeredményt. Először a vidékiek kezdtek. Bár a simának egyáltalán nem mondható pályához nem vol­tak hozzászokva, az első do­bások mégis nagyszerűen, sike­rültek. Különösen Berta Laci teljesítménye után zúgott fel az elismerő moraj, akinek go­lyója után egy sem maradt áll­va a babák közül. Pedig nem volt gyakorlott játékos, és tár­sai is inkább bolond nagy sze­rencséjének tartották, mint­sem ügyességének az elért eredményt. De amikor a má­sodszori hét után ismét nyol­cat dobott, elismerően vereget­ték meg a vállát. Hogyne, hi­szen ezzel megnyerték a par­tit és már csurgott is a sör a korsókba. De ez csak mellékes kiegészítője volt a győzelem­nek, fontosabbnak tartották az erkölcsi fölény megszerzését. — Nekem egy fél rumot is buritson bele — szól oda a csaposnak Berta Laci. Miért ne? Hiszen egycsapásra híres lett, a társaság központjává vált. És ez a kis rum még ta­lán segíti is a bámulat foko­zását vagy legalább is a fenn­tartását. Pedig máskor nem szokta így keverni az italokat. Az egyik társa oda is szólt ne­in: — Tisztán már nem ízlik? — Majd megbolondít, csak vigyázz! — toldja meg Karacs. Laci fölényesen válaszol: — Ez a kis vacak? Ne néz­zetek gyereknek... A poharakat lekop­pantják a bádogtetejű sön- téspultra, és megkezdik a visz- szavágó mérkőzést. Mindenki Berta Laci dobásaira kíváncsi. Alig várják, hogy rákerüljön a sor, izgatottan figyelik, hogyan lóbálja a golyót, a leg­nagyobbat, miközben összehú­zott szemmel pásztázza a dön­gölt pályát, végében a kilenc bábyt. Szemükkel kísérik ne­kifutását, s a golyó útját, bukdácsoló pörgését, egészen behajolva és elismerően kiál­tanak fel, amikor csattanva- kongva borulnak össze a ba­bák. Csak egy maradt meg baloldalt, az is meginog, de az­tán mégis állva marad. — Nyolc! Micsoda szerencse! — Tudás kell- ide, nem sze­rencse, papa — vág vissza Ber­ta, és még nevetve hozzáteszi: — Tekézni tudni kell, nemcsak szeretni! — Fogadjunk, hogy nem dob a másodikra ötnél többet! — Lép elé Csurmó Lajcsi és nyújtja is a tenyerét. A társaság elhallgatva gyűl köréjük. A beállott csendben Karacs hangja csattan: — Megmondtuk, nem pénz­re játszunk! — Miért? Ha sok pénzük van, csak fogadjanak — han­goskodik Berta Laci. — Na, dobjuk le a tízest! A két papírpénz egymás mellé hullik a porba, a golyó­fogó deszka tövébe. Berta Laci dobása hetet talált, Csurmó Lajcsié .nekiütődött az oldal­falnak. Erre az utóbbi a még hátralevő dobásra dupla tétet ajánlott, Berta azonban ezt is megnyerte. Ördögi mázlija van — néz­nek rá bámulattal, amikor is­mét a vidékiek kerültek ki nyertesként a partiból. Berta Laci megint töltetett fél rumot a sörébe, és közben a dobás fortélyait magyarázza a körülötte állóknak: — A kisujja! egy kis falsot adni bele, nem nagyot, éppen hogy, de azért legfontosabb az irányzók, na meg a lendület. Vigyázni kell a nekifutással is. A jobb lábbal lép ki az em­ber, de előbb jól bele helyezi a golyót a tenyerébe, hogy pon­tosan feküdjék, meglóbálja né­hányszor, így aztán nem is me­Lórónt János: Szalmahordás hét máshová, csak a közepébe. — Hát, ha a csapat szét is oszlott, folytathatjuk ám — in­dítványozza Csurmó Lajcsi, Pihók Ferkó meg helyeslőén bólogat hozzá: — Ha már ben­ne vagyunk, nem árt egy kis testmozgás. Karacs meghúzza Berta ka­bátját, próbálja visszatartani, de Laci idegesen rántja ki ma­gát és már keresi is a legna­gyobb golyót. Játszadozva fel­feldobja, így veti oda: — Én ma már csak tízesért dobok. —• Iszen mi is úgy gondoltuk — kapnak mohón az ajánlaton partnerei, aztán egyiküik már mondja is: — Hat fára egy tizes! — All! Berta készülődik a dobás­nak, sokáig célozgat, aztán diadalmasan néz körül: — Hét fa! A tétet megduplázzák, ketten ajánlanak húsz­húsz forintot, Berta elfogadja, megnyeri. Már a negyedik kor­só sört hozzák ki neki, min­den fordulóért egy pohárral fi­zet a szállítójának is — ^mi­kor ötvenest mutatnak elé és izgalomtól fojtott hangon súg­ják: Ki többre. Áll? Berta fölényesen bólint, még egy fél deci rumot hozat gyor­san tisztán, aztán ledobja az ötvenest. Megnyeri. Most százast ajánlanak. Né- hányan fejüket csóválják, cso­dálkozva néznek össze, tekin­tetükkel kérdezik: Mi lesz itt? Karacs közelebb lép, kax’onfog- ja Bertát, félrehúzza, magya­ráz neki valamit, de az dühö­sen otthagyja. Négy százas hul­lik le a deszka tövében. Né- háhy perc múlva Laci magától értetődően szedegeti fel a pi­ros papírpénzeket. Űjabb korsó sör, fél deci rummal. Hátukba tűz a nap, tapad az ing rajtuk. Ismét lehullanak a százasok. Berta Laci alig észrevehe­tően meginog. Csúnyán mellé­dob. — Hagyd abba, Laci — szól oda egyik társa, de az nem is néz felé. Üjabb pénzt vesz elő, ledob­ja. A golyó ismét a deszkának sodródik. Valamelyik falusi le­gyint, otthagyja a játékot. Nem nézheti tovább. Ismét százak kerülnek a földre. Csur­mó Lajcsi és Pihók Ferkó egy­re jobban dobnak, Berta Laci előtt meg már kettéosztódva táncolnak a babák, emelked­nek az oldalfalak. Golyója ki­ugrik a deszkán. Nevetnek rajt. Dühösen néz körül, vala­mi olyasmit motyog, hogy majd ő megmutatja. Vele nem lehet kikezdeni. Pénztárcájából me­gint százast ráncigái elő reme­gő ujjakkal, meg is lóbálja, de hang nem jön ki a torkán, csali valami morgásféle. Kezé­be veszi a golyót, tántorogva nekilódul, egyensúlyát veszti* huppanva bukik rá a vöröses agyagú pályára, bambán néz körül ültében, fel akar tá- pészkodni, visszaesik, keze után nyúlnak, feltámogatják* valaki golyót nyom a kezébe* és hadonászva követeli tőle a százas ledobását, az erszényét is segítik előráncigálni a far­zsebéből, abban már csak egy százas lapul, azt is a földre ej­tik. Valaiki megszólal: — Hagyjátok! Nem látjátok* hogy tökrészeg? Berta a hang irányába for­dul, a megjegyzés mintha egy pillanatra kijózanította volna. Nekilódul, jobb kezét ökölbe szorítja, nagy lendülettel, szé­les ívben akar ütni, de elkap­ják a kezét, újra a földre zu­han. De már senki nem segíti fel. Ott fekszik, kezével a ho­mokot markolva, érthetetlen szavakat motyogva a porszagú földnek. Négyen vonszolják haza a magával tehetetlen fiatalem­bert. Most itt fekszik a vas­ágyon, testét rázza a dühödt zokogás. Aztán fölugrik, nad­rágját ráncigálja magára. Re­kedten ordít: — Ellopták a félhavi fizeté­semet! A gazemberek! Mit vi­szek haza a feleségemnek? Megölöm őket! Me-gö-löm! Társai csitítják, kezé­be nyomják az ingét, sapkáját és közrefogva megindulnak ve­le a malomároknál dolgozó gép felé. Pirók, a dúvad OLVASTAM NEMRÉG egy vitáról, mely nyelvtudósok kö­zött hangzott el, s amelyben nem kisebb dolgot, mint egyes tulajdonnevek keletkezését magyarázták. A Horváth, a Szabó, a Kis és egyéb hétköz­napi eseteknél nem kellett semmi ellenérvet egymás fejé­hez vágni, a dolog egyszerű. De mit csináljanak az olyan ne­vekkel, mint Gácsér, Hajagos, Márton., vagy teszem azt Hal- bőr Fergeteg János?! Nem aka­rok én kútfő lenni e fontos kérdésben, csak megelőzendő néhány tudományos feltevést, de különösen az olyan laikus kérdést, melyet bárki föltehet egy szikkadt embernek, bizo­nyos Pirók Biczó Jánosnak: »■Hát maga meg honnan kap­ta ezt a szép nevet?« Mivel fe­lelet úgysem érkezne, íme a történet. A VESZEDELEM egyik nap­ról a másikra szakadt a fa­lura. Pénteken még úgy éltek az erdő széle alá szaladt há­zakban a népek, mintha a vi­lágon semmi sem zavarhatná meg a vasárnap eljövetelét. Hanem addig még egy szom­batnak is be kellett jönni a hegyen át, ahol a nap minden reggel fölágaskodott rápillan­tani a falura. Meg is jött az, s vele egy sietős ember a he­gyi úton. A szombat napos időt látszott hozni, a férfi pedig puskát. Es egy lapos hátizsák is tartozott hozzá. Alacsony ember volt ő, valamiféle hi­vatalnok a városon, s két oka lehet a megjelenésének: vagy kiszállás, vagy a hétvégi vadá­szat. Amazt napidíjért, ezt szó­rakozásból űzte. Mint hivatal­noknak és mint vadásznak egy­aránt ez a falu volt a területe. Ha. kiszállt a tanácsnál, cser­készett, ha szombaton jött, túl­ment a szélső házon, egyene­sen az erdőbe. Kísérőt sohaa sem vitt magával, vadász, fegy­verhordó és hajtó volt egysze- mélyben. Valamint balszeren­cse bizonygató tanú is. Egyéb­ként senki olyan szépen nem tudott beszélni puskákról, iz­galmas ráduplázásokról, mint ő. Hanem zsákmányát még néni látta senki. Megelevenedni látszott már a reggel, ahogy a házak közé ért Biczó kartárs — így hívták a vadászt —, s befele jött a falun nagy sietséggel. A téesz csordása meg kifele terelt han­gos körvadászatszerű ostordur- rogtatássál. Néhány tejesasz- szony csörömpölt a csarnok felé, valamint a kisbírólegény csámpázott a hivatalába, fog­lalkozni az első ügyféllel, a seprűvel. Utána nyomozott be a harcias férfiú is. — Az elnök persze még nem jött be, ugye? — szólt a helyi közigazgatás egyetlen jelenlé­vő képviselőjéhez. — Még nem. — Nem nagyon érek rá, de most meg kell várnom — mondta elgondolkozva. AZZAL RÁNTOTT EGYET a puskaszijon, az előrelódult, s a zöld kalapon megrezgett a közepes pemzli nagyságú szőr- csomó, mely a szalag mellett szorongott. A töltényes tarisz­nyáját is előre rántotta és le­ült. A közhivatal meg éppen az­zal foglalatoskodott, hogy ze­nét nyerjen a rádióból e jelen­tős várakozáshoz. De egy ideig csak madarak jöttek sivító füttyszóval. Azután bekomolykodott az elnök. — No, elnök kartárs, hát milyen gazdája maga a falu­nak, hadd lám? Ugyan, ezt meg mi szél hozhatta, gondolta az elnök, mivel orvtámadásra nem szá­mított. De különben iS a leg­jobb, ha kétszer is meggondol­ja az ember, hogy mit mond a felettesének. — Mert én például látom, hogy az utóbbi időben igen elszaporodtak a dúvadak, —» tette hozzá Biczó. — Itt, vagy a városon? —* próbálta az elnök puhítani a szigort. — Ugyan, persze hogy itt. Kérem, megfigyeltem, hogy a domb fölötti cserjés teli és teli van nyomokkal. Egy da­rabig ki is csapáztam, a nyom bevezet az erdőbe. Tudja, hogy a dúvadak irtása kötele- ■ ző? Na látja! En már meg is szerveztem egy vadászatot, ma meghajtom a dombot. A hiva­talsegéd kartárs lesz a hajtó, gondolom ma úgyse lesz sok dolga. Mi a véleménye? — Hát ha így van, akkor irtsuk a vadat... A dúvadakra ezzel kimon­datott az ítélet. Vadász is, haj­tó is szedelőzködött és megin­dultak az erdő felé. — Majd én megyek elöl, ta csak utánam gyéré — rendel­kezett a fövadász. A NAP MAR BELÁTOTT minden udvarba, de nem lehe­tett ott semmi érdekes, mert rejtőzni készült egy felhőles mögé. A cserjésben pedig Biczó kartárs lapult, s a csa­pást leste, melyen a dúvadat kellett felhajtani a kisbírónak. »Jól fog majd mutatni az elő­szobában, mert feltétlenül ki- tömetem« — gondolta. (Folytatás a 6. oldalon.}

Next

/
Thumbnails
Contents