Somogyi Néplap, 1961. május (18. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-24 / 120. szám
Szerda, 1961. május 24. 3 SOMOGYI NÉPLAP TAKÁTS QYULA: EMLÉKEZÉS RIPPL-RÖNAI JÓZSEFRE SZÜLETÉSÉNEK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁN Nem tudtam, kicsoda, ott állt, ahol a vasúti hídról lefelé siető út ívei oly szép haj lássa! bomlanak szét, akárcsak a hajnalka virágok tölcséres kelyhei. Az út egyik íve a vasútállomás felé, a másik pedig a zselici és vízmenti parasztoktól színes piac felé hajlott. Mögötte, a vadgesztenyesor olajzöld koronái fölött márványo- san ragyogott a megyeház várszerű négyszöge. Kezében színes kréták, s e jelenségszerű képbe rögzítve ott állt előttem egész Kaposvár, egész Somogy. Gyerek voltam. Hogy is gondolhattam volna, ez az az ember, akinek kaposi hagyatékát majdan gondozásomra bízza a jövendő. Egyedül állt, színesen és magányosan. A szép, lila bazalt kanyarodó elágazását szinte besugározta színes egyénisége. Azóta szimbólummá nőtt bennem ez a hídról lehajtó lila útelágazás s a benne álló férfi. A Rippl-Rónai életmű jelképévé. Miért? Mert mindent megtalálok benne. A megyeházban, a piacban és a »Szarvassal*« szembenéző vasút ban látom a századeleji megyét, érzem az álomból kinyíló századeleji kisvárost E kettőt, mely ihlette és megadta műveinek azt a tartalmat és ízt, amely képein az újat és a sikert jelentette. Mert Rippl- Rónai sikere, bárhogy forgassuk is életművét, somogyisá- gában van. Somogyiságában, s ez világot jelent nála és nem provincializmust Világot, melyet mint a kutató — Emlékezéseimben használja ezt a kifejezést Gauguinről, Maillolról szólva, mint vele »egyidejű kutatókról-« —, ihletett beleérzés- sel és komoly alapossággal mért föl, s aztán minden kötöttség nélkül, derűs kedéllyel az egyenesbe emelt. E kisváros és vidék, e környezet megérzése és megértése — akárcsak Bagnouls környéki képei — egyik legnagyobb értéke alkotásainak. Nem beszél közvetlen róla, de mindent elmond mégis e tájról, még a történelmi és társadalmi fejlődést is, még akkor is, amikor a Cigli-iskolai tanítólakás szobáit, az Anna utcai ház udvarát vagy a Fő utcai fehér házacska meghitt kerti jeleneteit idézi, vagy Ró- ma-hegy, Ivánfa, Lonka mediterrán ragyogású színei harsognak elénk. És itt kell leszögeznünk, hogy alapjában téves az a legjobb műtörténészeinknél is divatos fogalmazás, hogy egy festő motívumait jelentős és jelentéktelen csoportba igyekeznek osztályozni, amikor műveiket értékelik. Épp Rippl- Rónainál világos, hogy ilyen nincs, hanem csak világ és élet van és művészet, amely nem kint a világban, a motívumban és tárgyban, hanem bent a lélekben születik, ott nő jelentékennyé, vagy törpül jelentéktelenné. Rónainál így nő belülről világgá a kisvárosi környezet és élet, amely ecsetjét ihlette és igazította. Maga így vall erről a kaposi környezetről: »A család, rokonság, ismerősök szokásait, életét figyeltem meg. Kisvárosi alakok, típusok érdekeltek, ezeket festettem a társadalom minden rétegéből.'Engem nagyon érdekelnek a kőműves, a tanár, a pap, a pincér, a suszter, asztalos — mindmegannyi karakterkép. Mindegyik egy-egy külön világ. Egy-egy jellemző vonásuk van, mint a természeti tárgyaknak, kőnek, vasnak, fának.« És ezt a külső világot, amelyet ily reálisan fogalmazott meg, s amelyet mint a kutató figyelt, úgy festette meg, hogy hihetetlenül fejlődőképes érzékenysége és szelleme nemcsak magában, de a szemlélőben is élménnyé varázsolta. Ezért van az, hogy alkotásai állandó sikerre számíthatnak. Egész szemlélete és egyénisége egy olyan éles és nyitott lencséhez hasonlítható, amely az életet, bármerre fordult, nemcsak rögzítette, de képpé lényegítette, s mohó munkakedve virtuóz technikájával gazdag sorozatokban, már-már fecsérlő bőkezűséggel dobta tárlatainak csodáiéi vagy meghökkent gúnyolói elé. Rónainál, akárcsak újító nyugati társainál, e gúnyos fogadtatás, jöhetett az a hívásosak részéről is, évtizedekre előremutató siidézi. Budapestet, Münchent és Párizst, és ami mögöttük volt, a szellemi távolságot és ugyanakkor ennek a távolságnak legyőzését is. S mindezt az végezte el, aki ott állt azon a reg-« gélén előttem a világívű útke- resztezés közepén, ö volt az a gátlás nélküli, hódító festő, aki somogyi modorával, nyugodt fölénnyel és a tiszta ítélet biztosságával lépett át Münchenen, s a kritika s a tisztelet soraival mondott búcsút Munkácsy varázskörének, és minden előd nélkül, a virtus nemes fogalmával lelkében, dadogás nélkül foglalta el helyét a modemek körében nyugaton. A kaposi, városvégi iskola tanító- mesterének fia dolgozott ott, akinek szelleme már jó korán Flaubert, Balzac zsenijén és Mallerme költői képein nemesedett, és aki Párizsban mélÖnarckép (1924) kér egyik kifejezése volt. Mert sokan mondták akkortájt a képeit nehezen érthetőnek, sőt festőietlennek is. De hogy lehetett volna épp az ő műve ilyen, aki — mint fent idézett emlékezéseiből tudjuk —, csak azt festette meg, amit már atomjaira bontott, és amit nagyon is ismert. Amit nem ismert, ahhoz sohasem nyúlt. Világos, hogy épp azért, mert sűrítette a valót, tudott Rónai úgy kontúrba foglalni alakot és tárgyat egyaránt. És mi más ez, ha nem a lényeg?! Így kell értelmezni nála a realizmust is. Ezért röviden kimondhatjuk: nagyon életszerű, sőt érzéki, ha kell, tragikus vagy humoros, szóval olyan, mint az élet a műveiben ez a hamvas, lusta pillantású festő, aki az életszeretet, a meghitt hangulatoknak költői fogalmazású festője volt. Babits Mihály, akiről a legszebb portréinak egyikét festette, halála alkalmával így emlékezett meg erről a Rippl- Rónai alkotta világról »A festő halála« c. versében: »Üj világ, magyar és méla, s mégis csupa chic s finom, mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom, szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt piUáid megül.« De vajon mit ébreszt még föl bennem, mit juttat eszembe még ez a lila bazalt útelágazás középpontjában álló és a vadgesztenyék tavaszi üde zöldjében ujjain a pasztell kréták porával dolgozó magányos mester? A híd és az út együtt a magyar és az európai képzőművészet múlt századvégi állapotát tán lett Toulouse-Lautrec, Denis, Vuillard, Bonnard, Gauguin, Van Gogh és Maillol egyenrangú társa. Ö volt az, aki Párizs művészi életében soha egy pillanatra sem vesztette el eredetiségét. Egész működését a céltudatos és erős egyéniség és magányos önállóság jellemezte. így állt akkor is, céllal a lelkében és megjelenésében is színesen, mert Rippl-Rónai sohasem volt hétköznapi. Amihez nyúlt, azt művészi stílusa, amiben élt, azt életstílusa megszépítette, színessé varázsolta. Tarthatta a kisváros és Budapest különcnek. Ö jó ösztöneinek természetes nyugalmával alkotott és élt csodálóinak révült és ellenségeinek gúnyolódó világában egyaránt, mert csak egyetler feladatot ismert, önmagának mindig egyéni mód változó lényének kifejezését. »Üj és új revelációra van szükség« — írja. Ehhez mérte, és így fejezte ki magát, mert mi más is a művészet? Stílus, mely mindent, így a tartalmat is. magában foglalja. Márpedig Rippl- Rónainak — akárcsak másik kaposi születésű társának, Va- szary Jánosnak — ugyancsak volt stílusa. A fekete korszakától a »színharsogásig-« széles és változatos utat járt meg életlátása, érzése és technikája. Tudott sötét és tarka, dekoratív és egyszerű, hamvas és ragyogó és érzéki lenni egyaránt. Képei, akár a virág, a gyümölcs vagy a szerelem, minden érzékünkkel élvezhetők. Párizsban akkor már megszerzett mindent, amelynek alkalmazásával itthon olyan festőzseni lett, akinek színbe- villámló látványaival rövidesen sikerült széles e hazában nemcsak közönséget, közízlést is teremtenie. Ez utóbbi volt talán a legnagyobb Rippl-Rónai életművében. Működésével, ecsettel és tollal, legyen az nád-, lúd- vagy acéltoll, a magyarságnak a művészetről vallott fölfogását formázta át, és indította ed a nemesebb irányzat felé. Kell-e ezek után Rónai Világnézetéről beszélni? Modernsége volt világnézete, mely utolsó pillanatáig sebes változásokkal újult, ha szabad mondani, egyre modernebb lett. így világos, hogy az élet, a jövendő és nem a múlt volt a világnézete. S mily megdöbbentő ennek az örökifjú modernségnek felismerése épp a család és a barátok öregjeiről festett képein! Ezek jutottak eszembe, amíg képzeletemben újra idéztem gyermekkori emlékeimet a lila bazalt út mesteréről. Ezek villantak elém, amíg sorra szedegettem a múzeum leltárkönyvéből műveinek címét a meghatóan együgyű azonosító rajzok mellől, hogy összeállítsam egy füzetben kaposi hagyatékának katalógusát. S ahogy egymás után írtam e művek címét, mint a látóhatár távlatából egy másik Rónai, Sz egyre inkább kitáguló sínpár acélragyogásában az aszalói főnök, Rippl-Rónai Ödön alakja közeledett volna felém. Szürke körgallérjában jött a sokszor megrajzolt »Ödön öcsém«, a pénzben szegény, de szívben és hitében gazdag kisvárosi mecénás, a különös gyűjtő, akiről a festő így írt emlékezéseiben: »Ödön, a vasúti főnök bizony nálamnál jobban tudná életem történetét elbeszélni, kezdet óta gyűjt mindenféle nyomtatványt és egyéb emléket, melyek művészi törekvéseimről a nyilvánosság előtt megjelentek.« És mindezt, az ő körgallér alatt gyűjtött csereberélt és erős rábeszéléssel ajándékba kapott múzeumát, az 1355 darabban közölt Rónai-hagyatékot is, mellyel képtárunk alapjait vetette meg, ő adományozta az 1920. évi örökösödési szerződésével Somogy vármegyének. Emlékét őrzi egy /múzeumi emlékszoba, • Bernáth Aurél hói portréja »Ödön bácsiról«, a városban róla keringő, egyre színesedő anekdoták és a Rózsa utcai udvari ház egyik ajtószárfáján, ha még ott van, az ő kezevonásával írt szó: »Múzeum.« S hogy teljes legyen a kép és hagyaték, melyet Rippl-Rónai- ról Kaposvár őriz, álljon itt a Róma Villa is és az e villában őrzött 58 kép és rajz felsorolása, melyet Lazarine őrzött meg, és Martyn Róbert bővített talán országunkban is az egyik legérdekesebb magánkézben levő jelentős emlékmúzeummá. A kelenhegyi út télen (1924) Csák meghatott emlékezéssel tudok szólni e költői helyről, ahová a Kapóson túl, a volt Csalogány csárdánál vezet fel az út. Igen emlékezetes nekem ez a magas, löszfalú horRóút. Akkortájt már jól tudtam, ki ő. Magam kréta, víz- és olajfestékek lázas spektrumában láttam csak. Minden időmet festéssel töltöttem. Tehát ezen a Csalogány úton mentem kenderhevederrel összepréselt »műveim« tömegével bemutatkozóra Rippl-Rónai Józsefhez. Emlékezetes délután. Nyári ebéd után volt. Akkor találkoztam személyesen először vele a vincellérházból átalakított műtermében. Fölkelt a díványról, kényelmesen asztalhoz ült, és minden képemet nagy türelemmel végigdünnyögte, pedig volt vagy 200 darab, és én gyerek voltam még. Ha visszaidézem ezt a délutánt, s a későbbi, egy zsenge szív emlékeit Rónairól, azt kell mondanom, hogy elsősorban a művész és környezetének, az embernek és a tárgyaknak egybeolvadó, mindenben jelenvaló harmóniája, a boldog életstílus sugárzása ragadott meg. Azóta is, ahányszor ellátogatok ide, most is ezeket az ér- >• zéseket kelti bennem ez a ház, ez a park itt a város fölött. S hogy ma is úgy áll és ott és ugyanaz, mint Rippl-Rónai hagyta, mindezért nevelt fiának, Martyn Róbertnek hálával tartozunk. A hosszú vadgesztenyesor végében ott sárgáll a harmincadik évfordulóra a régi színeibe visszaállított bádogbuzogányos »kastély«, ahogy az ilyen nagyobb épületeket mifelénk a hegyi »polgárok« nevezi. Itt van a méhes, istálló, galambház, pajta. A gazda ízlése szerint ültetett nyíres, mogyorós és szőlő. Csak á rosszul tejelő, de igen festői, vörös foltjaik miatt tartott tehenek liiányoznak és a pávák. Kedvenc virágai a ciniák és szalviák voltak. A parkot falusi barokk szobrokkal népesítette, s itt állnak e ligetes fü- vön a hajdan vendégeskedő Medgyessy szobrai is, melyeket a műteremmé alakított pajtában készített egykor. Ez a park is az-ő műve volt. Nem hagyhatom ki emlékei közül. Színes egyéniségét átvitte a tájba is. Rónait idézi ez a múzsái liget itt a zselici rengeteg lankái között. Bátran mondhatom annak, hisz 1908 óta i irodalmunk csaknem minden íelentős egyénisége megfordult virágai között. Szelleme itt él ma is e hegyen, a város fölött
