Somogyi Néplap, 1961. március (18. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-26 / 73. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1961. március St. Csontos Gábor: LÓVÁSÁR Nyári Lojost az egész falu csak Lajkónak hívta. Lajkónak azóta, hogy mint fattyúgyereket odaadták Ju­hos Nagyhoz birkapásztornak. A nagyanyja adta oda, aki egyedül maradt, amikor a lá­nya, Nyári Rózái elemésztette magát szégyene miatt. Ügy mondta, örökbe adja, hiszen mit tudna ő szegény, tehetet­len vénasszony kezdeni egy gyerekkel? Hisz ez ahhoz ki­csi, hogy őt segítse, ahhoz meg nagy, hogy el lehessen tartani. Lajkó úgy nőtt a szolgálat­ban, mint a fák meg a füvek. Egyszer csak maguk a falube­liek is elcsodálkoztak rajta, hogy ni, ez a Lajkó már egé­szen ember formájú. Megnőtt ez, legény lett! Még majd egy­szer azzal áll a gazdája elé, hogy nősülne ... De hát erre nem került sor. Mert Lajkó örökre Lajkó ma­radt, ami azt jelenti, hogy so­ha semmije mása nem volt, mint a rajta levő gönc meg a nagy boglyas feje. Abban meg soha egyéb vágy meg nem for­dult, mint hogy a jószág mel­lett ellássa a dolgát. Észre sem vette ő a fehérnépet. Mi­re való is lett volna egy ilyen hótt-halálos szegénylegénynek még a szívbéli vágy is?! Meg­volt ő magának meg a gazdá­jának. Dolgozott, húzta az igát, és kész. Szinte nyomtalanul teltek el fölötte az évek. No, igen, megviselték azért a gür­cölés és nyomorú esztendők. Nyaka, amelyet egészen benőtt a haj, mély, barna árkokat ka­pott. Háta meggörbült, s min­dig tüskés képén őszbe ve­gyült a szőr. Igazság szerint a félszaba­dulás sem mozdított Lajkón semmit. Továbbra is az istál­lóban hált, almozott, fejt, fo­gott, mint annak előtte. Jó- szagú tavaszi estéken ki-kiült egy kicsit az istálló elé, s moz­dulatlan savószemeivel a vi­rágzó akácokat bámulta, s rág­ta pipája szárát. Szótlan volt és mogorva, mint azelőtt is min­dig. Ügy tűnt, hogy míg körü­lötte változik a világ, benne egy fikarcnyit sem mozdul semmi, ő marad cseléd, Juhos Nagy meg a gazda. S azt csak Juhos Nagy érez­te, hogy mennyire nehéz gaz­dának maradni, hogy talán nem is sikerül az sokáig. Mondta is Lajkónak olykor: — Te, Lajkó, a fene egyen meg, oszt el ne felejtsd, hogy a fiamnak fogadtalak. Még ak­kor, amikor nagyanyád ide adott. Ha kérdezik, ezt mondd! De hát Lajkótól senki sem kérdezett semmit. A többi gazdától elszállin­góztak a cselédek. Ki ide ment, ki oda, építkezésekhez, állami­ba meg a városba is jó néhány. Akinek hamarabb kinyílott a szeme, hogy most már a cse­lédnek is lehet szava, az ment magától. Aki tehetetlenebb volt, azt a társai biztatgatták. Csak éppen Lajkót nem biz­tatta senki. Mert Lajkó se nem szoroz, se nem oszt. Persze még ezt sem gondolta ki senki, hi­szen Lajkó nélkül nem kerek a világ, de hát ez a Lajkó úgy tud lenni, mintha nem is vol­na. De hogy nagy, szürke kobak­jában miféle gondolatok for­dultak meg, arról senki sem­mit nem sejtett, de meg nem is sejthetett. Mert Lajkó sem­mit sem mondott, de még! csak nem is mutatott. Talán érdek­lődve kapta fel a fejét, ami­kor front után mérőlécekkel tódultak ki a határba a föld­nélküliek, és felosztották a gróf birtokát? Tán kiült a vágyakozás örökkön egykedvű szemébe, amikor látta évek múlva, hogy emelkednek a felvégen a kisparaszti családi házak, s milyen gangosán hajt el a soron egy-egy cselédből lett lovasgazda? Vagy volt-e valami más is a mozdulatá­ban, mint megszokott nemtörő­dömség, amikor egyre sűrűb­ben hallotta a gazdáját szit­kozódni? Nem tudni. Minderről sem­mit sem mond az elmúlt idő. Még azon sem lepődött meg senki, hogy egy szép napon megszólalt Lajkó, s a gazdá­jára nézve éppen a legrosz- szabbkor. Amikor is ott voltak náluk a hivatalos emberek, és azon egrecíroztálc Juhos Na­gyot: hova tette a terményét, kinek adta oda, hova rejtette?, Lajkó ekkor talált megszólal­ni. Nem mondott ő sokat, csak épp annyit, hogy a gödröt pe­dig ő ásta a pajtában, s hogy ugyancsak mélyre sikeredett. Fér abba elég gabona, csak at­tól tart — mondja is mindjárt a gazdanak —, hogy megrohad abban a nedves lyukban. Juhost ekkor vitték el a tör­vény elé. De Lajkó még elébb, mindjárt azután, hogy megmu­tatta a hatóságiaknak a göd­röt, kikérte a járandóságát. Azt még ott, helyben megvár­ták a közegek is. Nagy elége­dettséggel hallgatták, mint so­rolta el Lajkó, hogy vissza­menőleg is mennyi jár neki. így aztán Juhos Nagy még fújni sem mert, csak a keze reszketett, meg a homlokán vibráltak a kidagadt erek, míg aláírta Lajkónak, hogy annak ez és ez mind jár, javaiból ki­adható. Lajkó egykedvűen nyomta a lajbizsebbe a papírt. Tisztes­séggel kezet fogott a hatósá­gi emberekkel. Juhos Naggyal is, hisz mégiscsak kenyéradó gazdája volt vagy harminc évig, és ment egyenest a ta­nácshoz. Ott ugyanis a kis hátsó szobában nagy volt az élet, a tavaly óta működő ter­melőcsoport vezetősége fogadta ott az új belépőket. S az volt elég. Mondhatni a fél falu, persze egyelőre csak a szegé­nye. Akkorra ott már mindenki tudta, és nevetve beszélte, hogy Lajkó elszólta a gazdája gabonavermét, s hogy Juhos Nagynak leáldozott a csillaga. Majd nézheti most már a rá­cson keresztül a Göncölszeke- ret. S hogy a hír után nemso­kára Lajkó is beállított, ter­mészetesnek vették. Hiszen hová is ment volna máshová? Kezet fogott mindenki­ve]. s csendesen megállt a sa­rokban. Aztán, hogy az elnök megnyálazta a ceruzát és rá­nézett, megmondta a nevét: — Nyári Lajos. — Hallod, jó, hogy mondod, mert én már el is felejtettem, hogy hogy hínak, te Lajkó — nevetett az elnök, s nevetett vele mindenki. De beírták. Ta­lán a keresztelő pap bejegyzé­se óta itt szerepelt először a teljes nevén. A teljes, tisztes­séges, felnőtt nevén. Nemcsak úgy egyszerűen, hogy Laji, ha­nem hogy Nyári Lajos. Ott ácsorgott egészen délig, aztán hogy emezek ebédelni készültek, megszólalt: — A jószág mellé szeretnék, ha lehet... — Hogyne lehetne, Lajkó, persze, hogy lehet — hagyták rá —, persze, majd a közgyűlés elé visszük — s megint a mar­kába csaptak. A közgyűlés aztán felvette, mint a többit, egy szó ellenve­tés nélkül, úgy ahogy a család­ba fogadják be a messziről ha­zatérőt. Hogy pedig a jószág mellé kerüljön, azt örömmel vették. »Jó lesz!« Csak hadd menjen oda. Ahhoz ért — ilye­neket mondtak rá S azóta is, hogy Lajkót be­sodorta az idő szele a csoport­ba, ott van, ott dolgozik. Kél hajnalban, mint addig, fek­szik késő este, mint azelőtt A járandóságából, amit Juhos Nagytól a tanács kiadott neki, őrletett, és a nagyistálló végé­ben a hajdani cselédházban egy kis kamrába beköltözött így él és dolgozik. Nem sokat szól, nem morog, nem nevet csak teszi, amit kell. Kiégett, kifakult, gazdától örökölt régi fapipája, hogy kilyukadt alul a minap, befoldoztatta a cso­port kovácsával, és ezt a régi pipáját szívja egész nap, néha meg is gyújtja, ha valami kis dohány akad. És hát most is, továbbra is Lajkó ő minden­kinek, az a régi se nem szoroz, se nem oszt Lajkó, aki csak gazdát csereit. Az őszi vásár azonban meg­hozta Lajkó új emberségét * * * Nyeste Reszegi a komá­jával a marhavásár szélén bóklászott egyelőre csak tájé­kozódni az árak felől. A komá­ja, Nagy Demeter, kívül volt a csoporton, és most azon rág­ta a fülét, hogy hagyja a fe­nébe ő is az egész csoportos­éit. — Tudod, te, hogy most me­gint felfelé megy majd a magának gazdálkodó polgár­nak? — bökte meg Nagy a Re­szegi horpasz hasát, s csak egyre beszélt neki. Tudta, hogyne tudta volna Reszegi. Hiszen nem nagyon akaródzott neki belépni sem, de meg mint afféle magának való embernek, nem tetszett a közös, a parancsolgatás, mi­egyéb. Persze, hogy eleget töri rajta a csürhejárást azóta is, nem lenne-e jobb visszatán­colni. De hát hogy mennyi te­her marad rajta? Meg hogy miként is fog kinézni a járan­dóság? Mert a fene menne ki azért, ha így is van mit haza­vinni. Búzából szépen kaptak, árpa is jött, amennyi elég lesz a hízóknak, csak hát a pénz. Arról egyelőre csak beszéd van még. Az irodán azt mondják, húsz forint lesz egységenként. De hát ki hiszi azt el? Majd ha látják. Húsz forint egy egy­ségre, az nagy pénz. Nem le­het azt csak elhinni. — Nézzed csak, te! — fogta meg a karját Nagy Demeter hirtelen — mit csinál ez a Laj­kó? — Mit? — kapta oda ö is a fejét. — Ez lovát akar tán venni? — s egyszerre kezdtek el ha­hotázni. Mert annyi szent, ezen csak nevetni lehet. Hát hogyne, Laj­kó, éppen ez a hátán háza, keblén kenyere ember akar lo­vat venni? Mire? Miből? De azért közelebb törekedtek a nagy tolongásban. Lajkó ott állott egy gyönyö­rűséges szép, fiatal csődör csi­kó előtt, és kegyetlenül must­rálta azt. Olyan volt annak a szőre, mintha kisuvickolták volna! Reszeginek még az ádámcsutkája is le s fel szalad­gált a vágyakozástól: igen, hát igen, egy ilyen csikóval már lehetne kezdeni valamit. Egy ilyennel vissza lehetne menni az egyéni sorba. Majd kikeres­né az maga mellé a párját! Lajkót egész embergyűrű vette körül. Persze, mint a szemlélődőkhöz illik, csak szó nélkül, félrehúzódva figyelték a ló szemrevételezését. Mert az megy előbb. S míg ki-ki nem tudja, hogyan alakul, merre dől a vásár, milyen árat kérnek érte, addig bele sem szólnak. Majd csak azután. Ki a gazdának, ki a vevőnek a pártján tódítja, adja a szót. Lajkó megittasodott arccal, tőle szokatlan méltósággal mozgott a csikó körül, nézte a fogát, megveregette a pofáját, végigmarkolászta a sörényét, felkérte a lábát, lássa, kezes-e, patkolni lehet-e, curikkoltatni nógatta, szoktatták-e vajon a befogáshoz. Mert egy lónál mindez számít. Még ha csikó is. Annak már kapatva kell lennie, hogy tudja a mórest, mert így éri meg a pénzt. Rosszul nevelt lovat csak a rá­szorult ember vészén meg jó­val áron alul. A ló gazdája meg '— nem más, mint Juhos Nagy — a ve­vővel szemben kötelező kézre- j áráss al szólogatott oda a csi­kónak, mikor ezt, mikor azt. — Nézd, Lajkó, jámbor ez, ha ért hozzá az ember. De nem hamvában hótt, jóvérű azért. — Nem Lajkó, hanem Lajos! Nyári Lajos — mordult fel Lajkó. Ez volt tulajdonképpen az első szava a gazdához. — Nem is nézném különben, ha nem tudnám, hogy jóvérű. S ezt úgy mondta oda, éles tekintettel busa szemöldöke alól, hogy mit kell itt alakos- kodni, hiszen ki tudná jobban, hogy milyen csikó ez, mint aki nevelte. Márpedig ezt ő, Nyári Lajos nevelte. De ahhoz meg senkinek se legyen egy fél sza­va se, hogy ő azért, ha akarja, mégis meg ne vizslassa a csi­kót. Ehhez joga van minden vevőnek, hát neki is. — Hát szóval, Lajos — aláz- kodott a gazda előtte, mert na­gyon kellett volna a pénz a csikóért i—, nem is lenne ez tulajdonképpen eladó, de ha olyan emberhez kerül, mint te, ezért megválnék tőle. — Az biztos — hagyta rá nyugodtan Lajkó, és pár lé­pést hátrálva, fél szemét be­fogva mustrálni kezdte a ló hátvonalát Aztán úgy mellé­kesen odaszólt Reszeginek, aki akkor már ott állott mellette: — Na, mit szólsz hozzá? — Nem rossz, mi? De a háta le­hetne erősebb is. — Lehetne, lehetne — s Re­szegi csak bámult még mindig, mint ahogy mindenki, aki itt ácsorgott. Volt itt csoporttag, nem is egy, soknak éppen az a szándék a mellében, hogy de jó lenne valami szép lóra szert tenni, és azzal neki újra az egyéni sornak. De meg vol­tak egyéniek is, akik sose hú­zódnak attól, hogy cseréljenek jót jobbért, ha kijön az ember számítása. — Ez a Lajkó megbolondult — röhintette el magát Dömös Bandi, a fogatos, aki most ért oda, s hátulról nyújtogatta a nyakát, hogy miféle nagy vá­sárlás lehet itt, ahol ennyi a néző. Miféle táltosra alkusz­nak? Hát nem mást lát, mint Lajkót, amint gondolkozva homlokára tolja vedlett kucs­máját, és valamin igen-'gen csóválja a fejét. Mint aki vég­re odáig jutott, hogy mégsem kellene tán éppen ezt a csikót megvenni, mert több azért en­nek a hibája, mint a jó tulaj­donsága. — Csak nem akarsz tán te is kilépni, Lajkó? — folytatta tovább nagy hangon a Dömös fiú a tömeg feje felett, valami nagy mulatságot sejtve a do­logban. Az előtte állók azon­ban nyomban lepisszegték, mert Juhos éppen azon bag- gadozott, hogy mennyi is len­ne hát a csikó ára. — Nézzed, neked azért még­is más. Mert tudod, tevéled mégse... — Ne beszélne itt annyit ne­ki! Halljuk a végső diát! — így Lajkó. — Hát szóval négyezer-öt­száz lesz! Lajkó erre egy szót sem szólt, de még a szeme pillája se rezdült, úgyhogy Juhos azt sem tudta, tetszik, nem tetszik. Sokat mondott-^ vagy tán túl alacsonyra tartotta. Már kezd­te volna mentegetni valahogy, hogy ez persze nem azért a takaros istenteremtményéért, de hát... Lajkó azonban ak­korra ott állt a kocsi elé be­fogott pejkó elölt, és annak la- pogatta a hátát. — Ez nem eladó? — kérdez­te íoghegyről, és rátámaszko­dott könyökével a ló dereká­ra. így állván, kényelmesen keresztbe tette a lábát, hogy előtűnt bakancsának feslése. — Nézd a! Már meg a pejkó kéne neki! — zúdult fel körü­lötte a csodálkozás. — Ezt nem gondoltam — bi­zonytalankodott meredt szem­mel Juhos Nagy. — Pedig inkább ez kéne. Még ha valamivel többre tar­taná is... Juhos Nagynak már izzadt a fejbőre, ás valami olyasmit makogott, hogy hát iszen ... éppen ... amikor az emberek mögül odaszólt vala­ki Lajkónak. — Te, Lajos, gyere mán egy kicsit! — Ki az? — kapta oda a fe­jét Lajkó. — Az elnök — adták tudtá­ra a körülállók. — Jó, megyek! De még visz- szaszólt Juhosnak: — Addig meg kifoghatná, hogy megnéz­zem. S keresztülvágta magát a sűrű embergyűrűn. Az elnök félrevonta, és úgy kezdett vele beszélni. Mikor idevetődött, ő sem tudta mire vélni a nagy csoportosulást, s hogy látta végre, mi történik, arra gon­dolt, hogy Lajkó nyilván ki akar lépni. Meg aztán ezt s 1- togták itt a többiek is, egyik- másik vérszemet kapva, hogy: — Né, még a Lajkó is, hát ak­kor én mért ne!? — Mit akarsz te ezzel a ló­val? — nézett Lajkóra. — Én? A világon semmit. — Hát? Mit csinálnál te az­zal a csikóval? — De mondom, hogy semmit. — Akkor mér akarod meg­venni? — Akarja a nehézség! Ezen az elnök elképedt. Egy szó sem jött a torkára. Lajkó meg csendesen lehajolt hozzá, mert hiszen majd egy fejjel magasabb volt, mint ez a kis keszeg ember. •— Tudja, magának kell a legjobban tudni, hogy nekem mahónap tenger pénzem lesz. Igaz? — Igaz. — Nahát! Azt úgy vehetem* hogy itt van a kezemben. — Ügy veheted. — ötszázhárom munkaegy­ség. Arra mindre egy kékhasú bankó jár. — Pontosan. — Abból ón két lovat is tud­nék venni. — Tudnál. — Ha akarnék! De én nem akarok. Csak hát most van elő­ször életemben annyi pénzem* hogy vehetnék. Egyszer már megpróbálom, milyen az, ha alkuszik az ember — s ezzel otthagyta a száját tátó elnö­köt. Ment vissza Juhos Nagy­hoz, aki már kifogta a pej- kót. — Na, koma, hát kifogta? — veregette meg a gazda vállát leereszkedő jóindulattal. Az­tán, hogy kézbe fogta a kötő­féket, még hozzátette: — Lássuk, hátasnak milyen lenne — s fürgén felkapaszko­dott a ló hátára, majd az utat nyitó embergyűrű között ki­léptetett a vásárplacc széléig Rongyos térdével irányította a finom, kényes lovat, amelyet ő annyiszor megitatott, meg­etetett, feslett bakancsa óva­tosan érintette a ló vékonyát. Kicsit ügetett is, susma kucs­máját búbjára vágta, fél kezét csípőre tette, s mosolyogva né­zett végig a szájtátók tömegén. — Hát így történt... Azóta is emlegetik őt, amint zsebében az ötszáz kék bankóval — mert negyed- napra rá meg is kapta — vé­giglovagolt a vásártéren a Ju­hos Nagy lován, s csak kacag­ta egyori gazdáját. Persze most már nem úgy mondják a faluban, hogy Lajkó, a Juhos Nagy volt cselédje, hanem La­jos, Nyári Lajos, a Dózsa cso­port tagja. — Hogy hogy vót az, amikor Nyári Lajos az őszi vásáron szőrmentiben lovagolta meg Juhos Nagyot! Hogy hogy vót az! Mert az nem a lovat lova­golta meg, hanem a gazdáját Azt bizony! TÉNAGY SÁNDOR: LÁNY, GÉP, IDILL A liftre vártam a forgácsolóban, kezemben láda, rendezett világ: huzalok kunkor kuszasága, fogók harapós mérge, csavarok csigabigái és éber szemű próbalámpa ... Ahogy így állok féldühösen toporogva, (bizony az ember de sokszor mogorva!) látom ám, hogy az egyik gépen kamasz leány-ember birkózik egy jókora vassal, erőlködik, szégyelli, hogy nézem; s mégsem sikerül, ó, kis tehetetlen. Szőke, maszatos tüneményem! Mennyi akarás van e parányi testben! Közelebb lépek, arcán az ijedtség karéjba szalad, látod, kis kontyos, ketten már legyőztük a vasait, S mint akinek tekintélyén csorba esett, rám görbített egy fényesre esztergált, tükrös tekintetet, hiszen szakmunkás 6, lássam meg végre, csak hát — most került erre a gépre. Sebaj! — s már nevetünk mind a ketten, • közben — a csuda vigye el — megérkezett az irigy felvonó. Kezemben láda, rendezett világ, s szívemben egy pillanatra minden rendezetlen. Szikra János: JÁNOSKA ALSZIK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents