Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-18 / 298. szám
Vasárnap, 1960. december 18. 5 SOMOGYI NÉPLAP Horváth Imréné Hollós Mária: BÉLYEGGYŰJTŐ (pasztell). KERÉK IMRE: Halkan fuvoláz még Elment a tünde szőke lány rég mint egy madár oly messze jár elnyelte őt immár opálkék köd és borongó félhomály oly puhán libbent a lépte miként ha libben lágy selyem füvek virágok sírtak érte tőlük miért hogy elmegyen a hangja oly csilingelő volt s muzsikás mint a csermelyek a zsenge melle két kelő hold távolról visszafénylének emléke halkan fuvoláz még a dallam elhalom vál elment a tünde szőke lány rég mint egy. madár oly messze jár I nas a küszöbön ült a firma alatt, melyre az volt kiírva, hogy Ragyogó Mihály szabómester. Zárás után minden este ide ült ki Inas, bámult a térre, nézte a lassan boruló eget, s azon gondolkodott, amikor kongatják a szemben lévő kápolnában a kilencet, gazdaja, az öreg szabómester hazajöm-e a vacsorájával. Tehát mindig a haranigszóra várt Inas korgó gyomorral, és ha feltűnt az öreg a Moravetz- bolt sarkán, Inas felugrott a küszöbről, ragyogtak a szemei. Megtelik a gyomra, kibírja reggelig. De meg nem is nagyon szeretett egyedül lenni, öt éve szolgálta gazdáját, akit köze- ledtén kedvesen mindig megugatott ... (Mert talán eddig is sejteni lehetett, hogy Inas egy okos kutyaféle volt, a Ragyogó mester, nem lévén neki inas-gyereke, őt nevezte el Inasnak...) Ha aztán a mester nem jött meg az esti harangszóra, Inas nyakába vette a városkát, elindult a keresésére.. Először a Kispipához címzett vendéglőt vette útjába, mert tudta, hogy a mester tagja a »Nagypofá- júak asztaltársaságának, mely társaság a söntésben ült a kerékasztal mellett, Teli Vilmossal és Stüszd vadászékkal barátkozott. Nagy rohamban igyekeztek kihasználni az időt, mert nap mint nap azt hallották, hogy a söntések és a kerékasztalok napjai meg vannak számlálva, bezárják őket, helyükben az italboltok virulnak ki majd. Inas megállóit a söntés ajtajában, ha nyílt az ajtó, besandított, kutatta a mestert. Ha ott volt, besurrant, vigyorogva állt meg a Nagypofájúak asztala előtt. — Na, mehetsz haza, Ragyogó — szóltak többen —, itt van már érted Inas... — Dehogy megyek!... Egy pár virslit hamar Inasnak, pincér!... Üljél ide mellém, Inas, egyél! Inas leült a mester mellé, és illedelmesen bevágta a pár virslit, ami persze nem is virsli, mert csak nagyképűsködött Ragyogó mester — olyan csont- és ételmaradékféle volt csupán, miket a pincérek kutyaszere- tetből rögtönöztek fel Inasnak. Ha Inas a Nagypofájúaknál nem találta a mestert, akkor lefutott a Bihariba a »jözan- életűekhez«, mely társaságnak szintén tagja volt a mester. Itt meg kell jegyezni, bár nem tartozik bele a történetbe, hogy a »józanéletúeknek« rendes tagja csak az a honpolgár lehetett, aki egy liter zöldszil- váni elfogyasztása után nrég nem cifrázta a szót, nem kezdett el szép polgári nótákat, énekelni, másokat sem serkentett ilyesmire, nem pislogott a karcsú Matild, a felírónő felé, aki a kasszából ige/.te zárásig a Józanéletűeket... Ha itt sem volt a mester, akkor Inas loholt a Kékmacskába, mert gazdája itt is tago- sítva volt, a »Háromdecisek- nél«, mely társaság így látszólag a könnyű műfajú ivászati gyakorlatokat végezte, egyszerre csak három dedt rendelhetett, a bort azonban gömbölyű talpatian pohárba kapta, melyet nem tudott az aszalra helyezni, így aztán szegény szerencsétlennek egyhajtókából kellett kiinni a bort... Ha Inas ide is besurrant a boltíves kapu alatt, akkor a vendéglős, Leitner Feri bácsi, aki sem magyarul, se németül nem tudott jól, rákiabált Inasra: — Nincs itt gasztát, nincs itt gasztát!.;, — Vagy pedig azt mondta Inasnak, hogy Csurka Péter: zanóletű kivette a bugyellári- sát, pénzt adott át gazdájának. — Veszett fejszének a nyele — nyelt nagyot a mester. — Na, Inas, mehetünk, Pecepá- risban kitelt az időnk... És már csomagolt is. Három nagy poros bőrönd került elő. De csak kettőt tudott telerakni a mester, mert akkortájt már kevés holmija volt neki. A bőröndöket a vállára szíjaz- ta, s mentek az állomáshoz. Inas hol elöl, hol hátul kocogott, összevissza portyázott, és akkor Gagyogó mester így beszélt hozzá: — Hej, Inas, fene a Nagypo- fájúakat, a Józanéletűeket meg a többit, elment a műhely. Csak te maradtál meg, Inas ... De vigyen el az ördög téged is, nem tudtál rám jobban vigyáztett életében, dühösen vakkant- gatott a mesterre. Ha a mester meg akarta fogni, félreugrott, elszaladt. Utána a mester. Ker- getőztek az állomás épülete körül. Ragyogó zavarta Inast körbe-körbe »kivont« bőrönddel. De Inas nem állt — koffernek. Mindenki nevette a mestert és kutyáját, a vonat pedig már lasű indulásban volt. A mozdonyvezető is nevetett, irgalomból nem gyorsított, legyen ideje felugrani a mesternek... Inas lemaradt. Könnyes szemekkel bámult a vonat után, és szűkölt kegyetlenül... * * * K. »itt van a gasztát, er ist schon fertig, vidd haza«! M' entek aztán haza. A mester meg-megbil- lent, súrolta a falat, és ilyesmiket mondott: — Hej, Inas, míg gazdaasz- szonyod élt, de másképpen volt minden. Holnap kimehetnénk a temetőbe, Inas... Ne felejtsd el, ha én elfelejteném! ... Ugass reggel hat órakor __ I nas megilletődve bámult az utcai gázlángba, és reggel jókor csakugyan csendes ugatásba kezdett. Pár hét múlva a műhelyben fennhangon olvasott a mester egy levelet. (Az utóbbi időben azt észlelte Inas, hogy hangosan beszél a gazdája, pedig egyedül van, napokon át nem tér be kuncsaft, akihez esetleg beszélne.) A levelet Hétújvárosról kapta az öccsétől, és többek között ezeket olvasta ki belőle: Gyere mielőbb, adj el mindenedet, ami még van, mert mi itt megalakítjuk a kisiparit. Megpróbáljuk. Helyet kaphatsz benne. Megöl a szesz, ha tovább is Pecepáris- ban maradsz... Nemsokára aztán Inas ha- sonfekve, fejét elörenyújtott lábaira fektetve, tűnődve figyelte a vén szabót. Egyezkedett valakivel a műhelyben. Inas látásból ismerte az illetőt, a »Józanéletűek«-hez tartozott. Ült már vele egy asztal mellett. Egyezkedtek, vitatkoztak, sokszor egymás tenyerébe csaptak, s egyszer csak a JóBENCZE JÓZSEF: Mint a napraforgó Naprajorgó vagyok, Nápraforgó egykomám, ha járok az utcán, könnyebb a te sorsod, tüzes nap a szép lány, te csak egy nap, haj, de én pillantása hull rám. száz lány után forgok! ni? ... Remélem, majd Hétűj- városon. Jegyet váltott, egy 2. osztályt Hétűjvárosra. — Tessék a kutyának is váltani, úgy nem viheti a vonaton — szólt rá a pénztáros. Ragyogó mester megvakarta a fejét. Ebből nem lesz semmi. Alig maradt pár forintja, minden adósságot, tartozást rendezett, a kevésből, ami maradt, mo6t a kutyára adjon ki? Azt nem. Hanem... — Gyere csali. Inas!..: — Kinyitotta a harmadik üres bőröndöt, bőrénél fogva megragadta Inast, bevágta a kofferbe, s rányomta az zárakat. Inas nem fullad meg, ócska a bőrönd, nagy lyukak leselkednek ki oldalain. Inas nyö- szörgött egy ideig, de aztán csak elhelyezkedett egy nagy lyuk mellett, s nézte megnyugodva, elrejtezve a lyukon keresztül kiszélesedő világot. Majd Kűtegyházán — gondolta a mester — kiengedi szellőzni egy kicsit, ott úgyis áll sokáig a vonat. O maga is kiszáll, beül a restibe... Úgy is lett. Inast kiengedte a bőröndből. Evés után Inas, míg a mester a restiben borozott, többször körülszaladgál- ta az állomást. De eltelt az idő, jött az indulás. Még öt perc volt hátra. — Na, gyere, Inas, gyorsan, szállj ál be a kofferba!... Inas két méterre gazdájától fülelt, nem mozdult. Még később sem. Hiába hízelgett lie- id a mester, hiába noszogatta, ijesztgette, hogy lekésik a vonatot, de még amit sohasem étújvároson az állomás előtt üres bőröndjén ült a mester, s elhagyott kiskutyáján járt az esze. Miért is sajnálta a pénzt? Elszendergett. De nem sokáig szendergett. Ébredt, felállt, ténfergett. És mikor nyomatékosan kimotyogta ott maga elé a kövezetre, hogy most már tagadhatatlanul egyedül maradt széles e nagy világban, amint az állomás sarka felé nézett, éppen akkor ! szaladt, loholva fordult be azon i Inas. Csupa hab volt és csuromvizes. Nyelve arasznyira kilógott. Szemében vád és szeretet egyszerre... Lógtak le a mesterről a madzaggal összekötött táskák, ölében pedig Inas lihegett. Mentek boldogan az utcán az űj élet felé. Gondolatuk a „természeteséről... II ajlamosak vagyunk arra, hogy tanuló munkások- -*"*• ról, parasztokról hall a türelmetlen legyintéssel intézzük el a dolgot, valahogy ív. .ndokolva a legyintést: Ez manapság már nem újság. Ennyi meg ennyi emberünk tanul túl az ifjúság hagyományos tanulóévein? Ha tanul, hát tanul, az ilyesmi kinek-kinek érdeke, ha él benne az ;gény arra, hogy többérő ember legyen. Egyszóval manapság már az volna inkább »szenzáció«, ha azt hallaná az ember, hogy a tanulás államunk biztosította lehetőségeit nem használják fel elegen. Száz szónak is egy a vége, nagyon sok mindent már természetesnek könyvelünk el. Ami nem volna talán megbocsáthatatlan, ha ugyanakkor számon tartanánk, hogy' ezek a manapság természetes dolgok nem is olyan régen nem voltak természetesek. Várakozva egy megyehatár menti falucskában, megállítottam a földművesszövetkezet korszerű boltjából hazafelé siető asszonyokat, gyerekeket. Érdekelt, hogy mit vásároltak, hiszen a vásárlási igényekből a legkönnyebb következtetni arra, hogy ki hogyan él. A petróleum, só, lámpaüveg, ecet haj- danvaló szűk igényén túl mire a nagy tolongás. Itt osty'alapot kértek, bizonnyal a vasárnapra készülő fi- nomsaghoz, ott kakaóport, egy vadonatúj gumicsizmácskába bujtatott'lábú kislány pedig fél kiló citromot... Elgondolkodtam azon, hogy ha itt nagy hirtelen panasztételre hívnám a vásárlókat, miféle panaszokat hallanék? Bizonnyal lenne mit jegyeznem, ha győzném vitába ereszkedés nélkül. Mert természetes, az is természetes, hogy nemcsak az életszükséglet a parancsoló még az ilyen falusi boltban történő bevásárlásoknál sem. Gyerekkoromban láttam egy falusi templom benyílójában a vasárnapi misére összegyűlt hívek faklumpáit sorba rakva. Bemenet az imádság hajlékába házilag öltögetett tu- tyiban lépegettek fiatalok, öregek. Ma is emlékezetemben él e furcsa lábbeli-kiállítás, ami azért honosodott meg, hogy a hívek ne hordják be a klumpára ragadt sarat a templomba. Vajon találnék-e most ilyesmire? A faklumpa, a házilag készített bocskorok után nem igénye-e a parasztembernek ugyanúgy a cipőviselés, mint városon élő embertársának? Hogy van elég lábbeli, és meg tudják vásárolni a hajdani klumpások? Ez is természetes. • De tán túlságosan is elkalandoztam, hiszen a tanulással kezdtem, és tisztem is ide kanyarodni vissza, mivel tanuló parasztemberekről kívánok beszélni, akikben ugyancsak természetes a tanulás igénye. Balatonszentgyörgyön a falu népművelési felügyelője rögtönzött egy kis sajtótájékoztatót arról, hogyan művelődik, szórakozik ennek a megyeszékhelytől messze eső hely-* ségnek a népe. Az, hogy a dolgozók esti általános iskolájában tizenhét felnőtt férfi és nő tanul az általános iskola VIII. osztályának elvégzéséről szóló végbizonyítványért, nem lepett meg. Az sem hatott újdonságként, hogy ezek az emberek jobbára vezetők, termelőszövetkezeti parasztok, akiket a közös gazdálkodás funkcióval ruházott fel. Rendjén való, hogy aki vezet, az gondol a közösség hasznára is értékesíthető önművelésre. Más lepett meg, az hogy a Keszthelyi Mezőgazdasági Technikum Balatonszentgyörgyre kihelyezett első évfolyamára több mint harminc parasztember jelentkezett, és tett felvételi vizsgát. A technikum kihelyezett osztályában 18 évestől 40 éves korig sokféle ember alkot majd a tanulmányi négy évre egy családot. Sokféle ember, egyben mégis rokon minden elütő tulajdonságuk mellett: mind a többet akarja, amihez valamikor nem juthatott hozzá. Vagy nem is nagyon akart. Hetenként háromszor jönnek ki Keszthelyről az anya- intézetből a tanárok, három tanítási napja van a kihelyezett technikum első évfolyamának. S még itt sem áll meg a hamari sajtótájékoztatás A népművelési felügyelő tovább sorolja, hogy most szervezik az ezüstkalászos gazdatanfolyamot, amelyet elsősorban ismét azok igényelnek/ akik vezető dolgozói a termelőszövetkezeti gazdálkodásnak. Tehát sok függ munkájuktól. Ha ebben a korszerű tudás is segít, mindjárt bővebben fizet eredménnyel minden közös vállalkozás. A tudás forradalmasítja a falu alakuló életét, a dolgozó ember »okos gyülekezetévé« teszi a közösségeket. Hogy ez manapság mór nem újság? Még újság, mert örömmel nyugtázzuk, büszkék vagyunk rá, ha még olyan természetes is az ilyesmi népi demokráciánkban. László Ibolya Tímár Máté: A TÉGLAKENYÉR — Morcosán kezdtem a napot. Még csak fakult az éjszaka kabátja, amikor oldalba bökött Benkő Jancsi, s legédesebb otthonidőzésemből a lágert valóságra riasztott... — Ébresztő, cimbora. Trónusügyelet ... S a köpenyemet is levonta, nehogy tovább szendereghes- sek. Ég felé vicsorogtam egy hajdúmiatyánkot Horthy Miklós hosszú életéért, s indultam a nevezetes szolgálatba. A tiszti illemhelyet őrizni... Hosszú harcok, tárgyalások előzték meg ezt a tisztességet. Még hótakaró fedte a bőtermésű bánáti tájat, a fogolytáborban aratott a flekktífusz, a vérhas, amikor az egyik este Gerendássy százados önuralmából kifordulva vörösködött a barakban ... — Uhaim, tühhetetlen állapot. A hágai egyezmény, a genfi fogolypasszusok duhva lábbal tiphása, hogy mi tiszt létünkbe a legénységgel egy lathináha kényszehülünk. Tiltakozzunk az ohosz őhnagynól! — Igazán pirulhatna az orcánk — restellette hadnagyi aranycsillagját Bán Gyula bácsi, a háromszéki tanító. — Napszámra, szerre százakat temetnek, s mü ilyesmivel baj- 1 ódánk .,. Reámordultak többen is, hogy csak tartalékos tiszt, azért ilyen liberális, s másnap reggel négyen indultak a stábra, kikefélt egyenruhában, ronggyal fényesített csizmában. Gerőffy-Gerock kapitány még a kormányzói dicsérő elismerést is a mellére tűzte, a hadiszalagon a kardok':: 1, hogy nagyobb tekintéllyel képviselhesse a főbenjáró ügyet... Úgy lógott az orruk, mint a bakpulyka taknya, amikor visszatérültek. — Hiába, nem úri emberek ezek — csóválta szopott lófejét rigóházi Füttyös Daniló főhadnagy. — Meg sem értette a helyzetünket, hogy letolt nadrággal a parasztok előtt nem lehet tekintélyt tartani. Azt hajtogatta, hogy törődjünk a legénységgel. Iskolázzuk, tartsuk bennük a hitet, rendezzünk analfabéta, ilyen-olyan tanfolyamokat. Mi közünk hozzá ... Üjrázták a búcsújárást pár tucatnyiszor, mire a koman- gyir-major megunta a sok kéh- lekalássant, csizmasarak kop- panásos hajlongást, és teljesítette a kívánságukat. Ladna — csak ne kelljen látnom benneteket ... Ott is elkülönülhettek a tiszt urak, ahová még Franz Joßef der Erste is gyalog járt, s hogy a legénység aíantos látogatásával ne szentségtelenítse kü- lönvalóságát, állandó őrséget rendszeresítettek a köralakú c’eszkaépítmény elé. Mani- lovszky Béla festőművész nemzetiszínnel keretezett táblát remekelt ugyan reá — Csak tiszt urak részére, Nur für Offiziere, s románul, oroszul is —, de hát ami biztos az biztos .... A karikás ostor is sugárjón csőidül, n nadapródok, a ranglétra ó fokai strózsál- tuk a trónust, s éppen én voltam soros azon a nevezetes napon, amelyre tízmillió magyarral azóta is szeretettel emlékezem ... Mértem a kör kerületét, lépéseimmel mértem, s körülöttem lassacskán ébredezett a temesvári láger ... Kenyeresek gyuszmáltók a sarat a konyha felé pokróccal a hónuk alatt, a tífuszban megőrült Szalai bácsi kiabált az őrtorony oroszának, s a kórházbarakkból szomorú menetben daszkasaroglyákon halottat cepeltek a fogolytemető- hÖZ... Hanem az ég alja vörössel hasadt, Arad felöl földszagot legyezett a szél, s a fejem fölött önfeledten énekelt egy kicsike madár ... (Folytatása, a 6. oldalon)
