Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-11 / 292. szám

Vasárnap, 1960. december IX. 5 SOMOGYI NÉPLAP Giccsmázolók és a A. Somogyi Néplap október 23-i számában régóta esedékes cikk jelent meg a giccsről. Eh­hez az íráshoz kapcsolódva szeretnék egyet-mást elmonda­ni remélve, hogy mások is kedvet kapnak tapasztalataik, gondolataik közlésére. Somogy megye, de különö­sen Kaposvár közönségének bőséges lehetősége van arra, hogy képzőművészeti ismere­teit gyarapítsa, hiszen az egyik tárlat a másikat éri. A megye képzőművészeti hagyományok­ban gazdag, de a jelenkori so­mogyi festők is benne élnek abban az egészséges pezsgés­ben, mely festészetünket jel­lemzi. A könyvtárakban pe- dik sok olyan könyv van, mely eligazítást ad annak, aki érzi ismereteinek hiányos voltát. Sokan azt mondják, nem ér­tik a mai festészetet. Számunk­ra is, mint minden más kor számára a legnehezebb, hogy saját korunk művészetét meg­értsük. Az elmúlt korok fes­tészetének eredményei mint­egy összegezve állnak előttünk, és az idő már elvégezte á rangsorolást. Nekünk már nem akad más tennivalónk, mint a gyönyörködés, hiszen a kép körül már minden kérdés eldőlt. A festő viszont nem áll­hat meg itt, hanem új utakat kell keresnie. Nem másolhat­ja a festészet óriásait csak azért, mert a közönség műér­tése Munkácsynál megrekedt. Azért kell, hogy a festészetet fejlődésében tanulmányozzuk, mert akkor látjuk az egyes ál­lomásokat. Sőt már azt is lát­juk, hogy újabb állomások kö­vetkeznek. Mai festészetünk természetelvűnek nevezhető, ez a természetelvüség azonban nem jelentheti azt, hogy a kö­zönség képzőművészetben já­ratlanabb részének kedvéért színes fotográfiákat készítsen. Szerencsére, a közönségnek is csak egyre kisebbedő része szeretné ezt. Többet, mást kell mondania kompozícióban, egyéni látás­módban, s főleg színben, hi­szen a múlt század közepétől napjainkig tart azoknak a cso­dáknak regisztrálása, melyeket a természet a színek felbontá­sával a festő elé tárt. Festésze­tünkben különféle stílusok je­— HOZZÁSZÓLÁS ­lentkeznek, de lényegében mindegyiknek az a törekvése, hogy az élet egy-egy megörö­kítésre érdemes pillanatát el­lesse. Ez a törekvés nem min­dig eredményezhet »Majális« értékű műveket, de tisztessé­ges szándékból, mely tehetség­gel párosul, születhetnek fi­gyelemre méltó művek. Szület­nek is! Közönségünk egy részének azonban nagy lépést kell ten­nie, hogy meglássa a művészit, a művésziben a szépet, s le­gyen annyi fantáziája, hogy társul tudjon szegődni a festő­höz akkor is, ha az a pillanat szülte élményben vele osztoz­ni akar. Ne keresse csak a problémátlan képet, mert az hamarosan unalmassá válik. Irodalmi vonatkozással tud­nám ezt a legjobban érzékel­tetni: Azt hiszem más is úgy vap, hogy a legkedvesebbé azok a művek, azok a sorok festészet válnak számunkra, melyeket többször el kell olvasnunk, míg teljes szépségükben ki- bomlanak előttünk. Ismere­teink bizonyos fokú gyarapo­dása után már nem tud kísér­tésbe hozni bennünket a »Ci­gánylány«, a »Ballerina«, de az egyéni élmény hitelét nélkülö­ző »Téli táj« sem. Észrevesz- szük, hogy ezek a sorozatban gyártott képek giccsek, szüle­tésüknél csak az üzleti érdek bábáskodott. Szinte hallom az ellenvetést, hogy nem mindenki vehet ér­tékes képet, pedig ahhoz, hogy lakását otthonnak érezze, kép kell a falra. Ez igaz, de ha va­laki másolatot akar, olcsón megkaphatja világhírű művé­szek ismert képeinek repro­dukcióját. Ésszerűtlen dolog tehát huszadrangú festő képé­nek kétszázadik példányáért komoly összeget fizetni. Ezért a pénzért már jó képet is ve­het. A giccs vevője egy bizo­nyos idő után maga is rájön, hogy képe értéktelen, és ké­nyelmetlenné válik számára, hiszen hozzá nem értésének ál­látható bizonyítéka. landóan ZKjjJ%alaÁjö ni képiek. Eladni nem tudja, elajándékoz­ni pedig sajnálja. Mint minden más esetben, itt is a megelő­zés a legjobb gyógymód. * Fényképkiállítás a Rippl-Rónai Múzeumban Ízelítő a kaposváriak képeiből: Bányai Zoltán: A mun­ka akrobatái. /f végeláthatatlannak tű- (_/^ nő nádrengeteg már a vörsi vasútállomásnál megfog ösvilági hangulatával, s a kócsagok »zártkörű« tár­saságának emléke még ezek­nek a tündéri madaraknak a távollétében is »lábujjhegyre« kényszeríti a védett terület vándorát. Olyan csendben, hangtalanul járunk-kelünk, hogy ki-ki meghallja a föld vagy a saját szíve dobogását. Szívdobogtató tájék ez, nem kapaszkodóival, hiszen sima, mint az asztallap, hamm tör­ténelmével. Aki nem csupán a száradt nád zörgésére, hamm a táj titkaira is figyel, mm a fülével, de a szívével, meg­hallja, amit a legendás táj mesélget. A beavatottak tudják, hogy a Diák-szigetet kettészelő Hat­öles, a Zala-folyó valaha föld alá tűnő víz volt, mert mi­előtt a Balatonba ömlött vol­na, az úgymvezett Tutaj-szi­getek alá bukott, s csak hosz- szas bujdosás után bújt is­mét elő, hogy most már föld feletti medrében siessen a ma­gyar tengerbe. Hogy mi volt az az úgymvezett Tutaj-szi­get? Évezredeken át összesű- rült növényfonadék, amelyre a gazdag madárvilág guanót, a szél port és magot hullatott, s tavaszonta hihetetlen buja­sággal virágzott a jól megtrá­gyázott sziget, amely csak tü­neményes gazdagsággal díszlő virágaival különbözött a sű­rűén sorakozó homokszigetek­től, ezek pedig menedékei vol­tak a táj mindenkori lakói­nak: keltáknak, hunoknak, rómaiaknak. Ez utóbbiak em­lékét nem csupán a Detre sziilő- helyémk tartóit egykori Valcumm fenékpusztai rom­jai hirdetik, dé régi feljegyzé­sek elmondják, hogy római eredetű épület állt a vörsi Pogány-sziget parányi domb­ján is, és az ásók kivallatták a Máriaasszony-szigetet is, amely nemcsak falak nyomai­val, de aranyékszerekkel, mű­vészi kerámiaemlékekkel is tömérdek adatot szolgáltatott a kíváncsiaknak — sajnos sokszor a nem szakmabeliek­nek is, amiről különben az ötven—száz évvel ezelőtt élt keszthelyi aranyművesek tud­nának sokat mesélni. /M körülhordozott te- £JL. kintet lépten-nyomon történelmi emlékekbe ütközik, sajnos inkább hírlelt, mint látható emlékekbe. Nem is annyira a hajdani mosa- burgi keresztény bazilika vagy a magyaródi, pogányvári meg a többi, már csak legendákban élő várak romjaira gondolok, hanem eszemben van a XIX. század elején megfejelt, most Csillagvár néven idegenfor­galmi nevezetesség rangjára emelt egykori, sejthetöleg lé­zengő janicsárok őrhelyéül szolgált valamikori erősségre utaló épület is és más tömér­dek emlék. Ez a tájék ezernyi titokkal az anyaföldben, a fák levelé­nek suttogásával mesél múlt­járól, mert aki érti szavát, annak minden gödör, hajlat, domb, vízpart, út, árok, ho­mokbánya hamvvedreket, lon- gobárd sírokat, templomromo­kat és más felsorolhatatlanul sok emléktárgyat vet ásója alá. Mennyi valóság vált fejcsó­válva hallgatott legendává! A sávolyi Fekete-sziget vízleve­zető csatornát ásó, utat csi­náló napszámosai alig ötven­hatvan éve leltek olyan fegy­verekre, amelyek az első érin­tésre szétestek, de olyan edé­nyeket is, amelyeknek tartal­mát — régi bútorokat — az uradalmi számtartó napokon át fuvaroztatta. Es tud ez a tájék bujdosó szegénylegényekről, a nótában napjainkban is emlegetett Nád Jancsiról, a Fenékpusztán or­vul megölt betyárról, vagy a Karosban ugyancsak orvul el­emésztett Juhász Andrisról — a leggavallérrabb haramiáról, /legendás vízi emberek L-ry_ — p ákászok és híres pásztorok — élete, hí­re enyészett itt el, mert nem volt, aki feljegyezte légyen. Hermann Ottó vagy dr. Jankó János ittjártakor már régen nem éltek azok, akik még me­sélhettek volna róluk. Én már hiába vallatom az emlékeket, nekem már csak arról beszél egy-kettő még, hogy a dús In­• ' dia gazdag madárvilágához szokott alkirály is eljött ide megcsodálni a mi madárkin­csünket, a kócsagot, boldogsá­gában minden útért egy-egy fontbankjegyet adott az őt Keszthelyről idefuvarozó pa­rádé skocsisnak. Mesél ez a tájék a mostan élők apáinak hihetetlen nyo­morúságáért,, szegénységéért elmormolt átkokról is, amikor a mesterségesen is apasztott Kisbalaton már nem adhatott bő zsákmányt a halászoknak, kenyeret a sajkásoknak és böl­csőt a halivadéknak, és a Ba­laton is visszahúzódott a vala­mikor Balaton-parti Vörs elől négy kilométer távolságra. Szerencsére, vall ez a tájék a szép jövendőről is, már mu­tatkoznak jelei: kert lesz ez a tájék, rizsmező, halastavak Hiányos lenne e cikk, ha nem beszélnénk a Képzőművé­szeti Alap, illetve a Képcsar­nok felelősségéről, hiszen a jog kötelezettséget is jelent. A Képcsarnok kaposvári vonat­kozásban a múltban nem tu­dott olyan jelentőségre szert tenni, hogy a giccsözönnek gá­tat vethetett volna. Ma azon­ban már megalapozott az a remény, hogy kötelezettségé­nek minden vonatkozásban eleget tehet. A tanulságok minden oldalon való hasznosí­tása után remélhetőleg a giccs­mázolók feladják a csatát, melynek nyertese végered­ményben a közönség lesz. Győri Lajos Ma délelőtt 11 órakor nyílt meg a »-Barátság hídja nemzetközi fo­tószalon i960—61« és a »Sugár Ka­ta emlékkiállítás« a Kaposvári Fotoklub, a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Rippl-Rónai Múzeum rendezésében. A nagy érdeklődésre számot tartó kiállí­táson a pécsi és a kaposvári fo­tósok mellett a binzi és a bitter- feldi (NDK) és a kosicei (Cseh­szlovákia) fotoklub is bemutatko­zik. Sugár Kata fotóművész emlék- kiállítása a Horthy—Magyarország elnyomott és kisemmizett paraszt­jait, munkásait vonultatja fel. A túlnyomórészt portrékból álló ki­állítás széles tablója a felszaba­dulás előtti éveknek. A binziek portrékkal, zsánerképekkel és az életből ellesett pillanatokkal je­lentkeztek. Legfigyelemreméltób­bak Horst Schmeling, Margit Grünke képei. A bitterfeldiek kö­zül Heini Trautsch, Horst Leiter nevét érdemes megjegyezni. A bitterfeldi fotósok a szocialista építés legváltozatosabb témáit igyekeznek művészien megörökí­teni. A három külföldi fotoklub közül a kosiceiek keltik a legjobb benyomást. Az élet bensőséges pillanatait is művészien ábrázol­ják. J. Zubricky, Fr. Jancura ké­pei is ezt bizonyítják. Az emberi érzések művészi kifejezésére vál­lalkoztak a pécsiek. S hogy nem sikertelenül, azt az országosan is­mert Eiter István, dr. Szász János* dr. Gyúró Béla, Tillai Ernő, Ha­lász Rudolf és Tóth Károly képei is tanúsítják. Érdemes felhívni a figyelmet a pécsiek merész stí­luskeresésére is. Méltán illeszkedik a kiállítás egészébe a Kaposvári Fotoklub tizenöt képe. A régi fotósok — Tóth Lajos, Naszlady Sándor, Ta­bak Lajos, Péter János, Kárpáti Kálmán — mellett új nevekkel is találkozunk. Ivusza István, Ko­csis Károlyt, dr. Németh Imrét, Galambos Lajost, Németh Jánost kell elsősorban említeni. Híven tükrözi a kaposvári fotósok szé­les érdeklődését a jól összeválo­gatott anyag. Portrétól a zsáner­képig, sportfelvételtől a tájábrá­zolásig minden megtalálható. Kü­lön érdeme a kaposváriaknak a munka művészi ábrázolására való törekvés. A kiállítás úttörő vállalkozás, s a jövőben is rendezni kell ha­sonlókat. ragyogják majd be, és vissza­áll abba a természeti gazdag-p*****************************************************************i ságba, fénybe, amelyben ak-* kor élt, amikor nyaranta nem* Németh Ferenc: zattal meredt föl, fáradt mo­kellett órák hosszat lesni, hogy'™ * solyt derengetve arcán. De» felrepül-e a tündérmadár —#. ^ r rákból enyhén előrehajolva a nemeskócsag, hogy megmu-* ROI TH7^ AR A A TO járt. fakó atlétatrikóját gumi­DULIMLUÜII, JA lUUŰlMjil I 1/ csizmába tűrt fekete posztó­nadrágjától széles derékszíj túlról a kőpadló meredeken választotta el, amelybe körös­tassa magát, mert annyi szállt# fel belőle, mint napjainkban * bíbic, vagy annál is több. # 'ömérdek kinccsel gaz- aj 0P Az árvaház konyhája ■ u i . emelkedett föl a kis, börtön- körül konyharuhák voltak tűz­dag ez a tájék, amely- j^gott volt egy kis helyiség teg- ablakszerű, rácsos nyílásig. Ez delve. Fején kopott és zsíros — — 7. .7. i Z „ „ 1 JtT £. 1 ~ :i: lolnr. ololni ' TT (1171 lr nl/iolon O ' " c> . . . 1 ' 1 1 , , < . j . mm nek egyként csodáíőjajjjialap alakü. Egyik oidaian a ajatt van’a zöldséges pince katonasipkát hordott, ki tud- lehet a tudós, az utazó, az iítipfal hosszában elhelyezett pléh jejárata Ebben a kis lyukban ja. hogy került rá, hiszen Bol« élő, vagy aki csak szereti mosogatóvályú hideg és meleg élt Boldizsár a mosogató Alá- dizsár sosem volt katona. parányi magyar különlegessé-*vizes csapjaival, túlról pedig CSQny fekete’ ember izmai bö- Árvaházi növendék volt ő get — a kócsagok paradicso-#;x pléhvel fedett hármas polc gök dudorok, arca csupa is, majd jótékonyan kenyeret j£az edényeknek. Fölötte a pia- szöglet és rovás. Zöldesfekete adva a kezébe életfogytiglan BORSI DARÁZS JÖZSEF jfjfon boltozatosán ívelt, s há- szem folyton bűntudatos alá- ott tartották mosogatólegény­nek. így hallottuk, de Boldi­zsár sohasem beszélt, ha kér­deztük is, csak zavart és he­begő igennel vagy nemmel vá­laszolt. Amikor étkezésre mentünk kettes sorban, a nyitott kony­haajtón át gyakran észrevet­tük surranó alakját, amint egy kis ételért ment, vagy az üres _ kondérokat cipelte. Mert erős ember volt, a tele kondért egy­maga föltette a hatalmas tűz­helyre, vagy leemelte onnan. És evett mindig. Reggel lát­tuk, amint a szakács kezébe nyomott egy csupor tejet vagy kávét fél kenyérrel. De lát­tuk ebédkor is egy kis fazék levest szorongatva az ölében, a konyha sarkába helyezett sámlin kucorgott kanalazva. Ha délután néha leküldték bennünket krumplit hámozni, Boldizsár mosogatás után az ételmaradékot tüntette el, akármi volt is az, borsópüré vagy babfőzelék, lencseleves vagy paradicsomszósz vagy akárcsak rántottleves is. Mo­hón, de alaposan evett, és gon­dosan utánanézett minden ma­radéknak, mintha szüntelenül azt bizonyítaná: az ételt vétek kiönteni. És ha nem volt ma­radék, gyakran láttuk, amint krumplit sütöget hajában, tíz­húsz szemet, és azt eszegeti jóízűen, vagy egy szépszál ré­pát, jól fejlett karalábét há­moz meg. Szikra János: GDYNIAI KIKÖTÖ. (Folytatás a fi. oldalon.) J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents