Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-10 / 291. szám
SOMOGYI NÉPLAP 2 Szombat, I960, december UH a Kádár János elvtárs beszéde (Folytatás az I-, oldalról.) kapitalizmus korbácsa hajtja munkára az embereket. Nálunk ez már ismeretlen fogalom. Ismeretlen a tőkés világ hajszája, ismeretlen a könyörtelen taposás. Hazánkban egyre inkább előtérbe lép az új típusú paraszt buzgalma, munkaszeretete, öntudata. Ennek köszönhetjük, hogy bár okozott kárt ez az esős ősz, mégis kétmillióháromszázezer holdon elvetették az őszi gabonát! A parasztság nagy munkagyőzelme ez, erősödő öntudatának bizonyítéka. A népgazdaság általános fejlődése, ismétlem, megköveteli a mezőgazdasági termelés fellendítését, ez pedig a mezőgazdaság szocialista átszervezésének befejezését. Ami a szocialista átszervezés előttünk álló lépését illeti, ahhoz sok hasznosat ad a mögöttünk levő két év tapasztalata. A szocialista átszervezés két esztendejében — az 1958—59-es és az 1959— 60-as télről beszélek — elért fejlődés számai impozánsak. 1958 decemberében a megművelt földnek körülbelül 10 százaléka volt a termelőszövetkezeteké. Egy évvel később 35 százaléka, még egy évvel később pedig több mint 60 százaléka. Elvtársaim! Gondoltuk volna-e, hogy a fejlődés ilyen lendületes lesz? Nem gondoltuk. Mielőtt Moszkvába utaztam, meglátogattam általam nagyon tiszteit barátomat, Dobi elvtársat, aki sajnos, még most is kórházban van. Sok mindenről beszélgettünk. Emlékeztettem őt arra, hogy egy régebbi találkozásunkkor megkérdezte: »Na jó, most már van megint erős népköztársaságunk, de azt mondd meg nekem, mikor lesz itt erős termelőszövetkezet?-“ ö a szocialista gondolatnak, a szövetkezeti mozgalomnak nem tegnapi harcosa. Sok vihart átélt életében, de mindig hű volt ehhez a gondolathoz, ehhez az eszméhez. Legutóbb emlékeztettem erre a beszélgetésünkre. Azt felelte: »Emlékszem/ Mermyr Ideje annak a találkozásunknak?« Két esztendeje! S most a művelt földterület háromnegyedrésze szocialista nagyüzemi gazdaság! Hát nem történelmi, forradalmi győzelme ez a magyar népnek? S ennek a győzelemnek az igazi nagyságát nem is az mutatja, hogy - megszületett, hanem az, ahogyan megszületett. Mint tudják — az idén New Yorkban jártam. Ott, mint ENSZ-küldöttnek, kézbesítették nekem egy disszidens magyar ügyvéd könyvét, amelyet az ENSZ üléséig gyorsan összepofozott, befejezett, aztán valamelyik állam pénzén kinyomtatták és a küldöttek között szétosztották. A könyv címe valahogy úgy hangzott, hogy »lábbal tiporják Magyar- országon az emberi jogokat«. A könyv nagy része a mezőgazdaságunkban bekövetkezett változásokkal foglalkozik. A szerző azt mondja: a kommunisták erőszakkal érték el az elmúlt két évben bekövetkezett változást, és ennek fő formája lélektani erőszak volt. Ha dolláron eltartott ellenségünk egyebet nem tud kiszopni az ujjúból, mint azt, hogy a mezőgazdaságban bekövetkezett fejlődésnek a fő mozgató ereje a »pszichológiai erőszak« volt, akkor mi nyugodtan mondhatjuk, hogy a bekövetkezett fejlődés a dolgozó parasztsággal, dolgozó népünkkel a legteljesebb egyetértésben ment végbe. (Nagy taps.) Ez nagy győzelem. Erre büszkék vagyunk! Ez az egyetértés ad nekünk erőt további munkánkhoz. Ennek az eredménynek a világ minden országában örülnek a testvéreink. A magyar nép e hatalmas győzelmének szívük mélyéből örülnek a .kommunista és munkáspártok. Imperialista ellenségeink vi- ; szont -— akik most sem szeretnek bennünket jobban, mint , mondjuk 1956 novemberében — valahogy már több tisztelettel kezelnek bennünket. A még egyénileg dolgozó paraszt testvéreinkkel folytatott . megbeszélés és egyetértés alapján ezen a télen befejezzük a tömeges szervezést, ez azonban nem jelenti a szocialista átszervezés befejezését is. A tömeges szervezés befejezése után egy vagy másfél esztendő kell az új termelőszövetkezetek megszilárdításához. Ha azon is túl vagyunk, akkor elmondhatjuk, hogy hazánkban leraktuk a szocialista társadalom alapjait. Nagy dolog lesz az, hogy ezt a valóban mély foradalmi átalakulást — air\ely tíz esztendővel ezelőtt kezdődött nálunk — ezen a télen lényegében befejezzük, s ezzel sok-sok kommunista forradalmár, becsületes magyar hazafi álmát és akaratát teljesítjük. A magyar dolgozó nép már 1919-ben is a szocialista nagyüzemmel akarta felcserélni a feudális nagybirtokot, mert ebben látta felemelkedésének, boldogabb jövőjének távlatait. Mi most megvalósít juk a for. radalmi erők régi álmát. Ezután a párt, az Elnöki Tanács, a kormány, a tanácsok minden erejüket a termelés, a kultúra fejlesztésére fordítják. A munkások, parasztok, értelmiségiek minden erejüket arra összpontosíthatják, hogy minél többet hozzunk ki a magyar földből, minél többet teremtsünk, alkossunk az iparban, a mezőgazdaságban, a kultúrában, hogy minden szempontból előre haladjunk az élet minden területén. Mély meggyőződésem, hogy egész munkásosztályunk és dolgozó parasztságunk nagy többsége helyesli az átszervezés befejezését. Van erő, amely ezzel szemben áll? Az egyik fékező erő a becsületes dolgozó emberek gondolkodásában is meglevő maradiság. Ezt tartom a legnehezebb akadálynak. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy osztályellenségeink is szeretnének még akadályokat rakni szocialista fejlődésünk útjába. A maradiságot felvilágosító munkával kell és lehet legyőzni. Sok ténnyel érvelhetünk. Többek között az új szocialista magyar parasztember példájával! Már a legkisebb faluban is vannak ilyen paraszt- emberek. Mi általában, többet beszélünk a munkába későn* járókról, mint azokról — pedig sokkal többen vannak —, akiknek megváltozott a gondolkodásuk és már szocialista módon élnek és dolgoznak. Méltó az írók tollára a magyar faluban bekövetkezett változás. Nemrégiben itt járt nálunk egy neves nyugati filmszakember; egy — a harmincas években kivándorolt — magyar, aki azt mondta, hogy neki fogalma sincs arról, mi a marxizmus, de valami nagyszerű az, ami ebben az országban történik az emberek boldogulásáért. Az ő szavait idézem: »Még akik inkább panaszkodnak, mint dicsekednek, még azok is úgy élnek — mondotta —, hogy az ember nyugodtan kijelentheti, maguk csodát csináltak ebben az országban.« És ehhez még hozzáteszem a következőket. Ha az ember szombaton — így mondom, szombaton és nem vasárnap, mert már a falun is meghonosodott a vikend (derültség) — végigsétál a fő utcán és látja ott a fiatalokat, külsejükből nehezen tudná megállapítani, hogy parasztlánnyal, vagy netán filmszínésznővel találko- zik-e, mert bizony úgy külsőleg nem sok különbség van már a kettő között. A magyar parasztember ma már igényli a kultúrát,' igényli a civilizációt. A szocialista öntudat egy jellemző példáját mondta el nekünk Prantner elvtárs Tolna megyéből. Vihar jött, és a lekaszált széna ott volt a földeken. A faluból az emberek rohantak a földekre, hogy mentsék a szénát; Olyan ember futott elöl, aki egy évvel korábban úgy nyilatkozott, hogy ő inkább elemészti magát, semmint a szövetkezetbe lépjen. S most torkaszakadtá- ból kiáltotta: »Emberek, védjük meg, ne hagyjuk, ez a mienk!« Íme, így változik meg a magyar ember. Ami viszont az osztályellenséget illeti, hát mit tud csinálni? Az imperialisták tehetetlen dühükben napirenden tartják például az ENSZ-ben az úgynevezett magyar kérdést. Attól természetesen mi létezünk, erősödünk is, boldogulunk is, nyugodtan építjük új, szocialista rendünket. Agitálnak is, rádiókat is tartanak fenn. És természetes, nem riadnak vissza a rémhírek terjesztésétől sem. Ezzel is szeretnék hátráltatni szocialista fejlődésünket. Ilyesmivel foglalkoznak: baj van — mondják — a magyar gazdasági helyzettel. Aztán hozzáteszik: nem bírják gazdaságilag a szocialista átszervezést. Olyasmit is fecsegnek, hogy: lebélyegzik nálunk a százforintost', meg lefoglalják majd a disznókat. Kitalálták azt is, hogy emelik majd a közlekedési díjakat. Még olyat is hallottam: Nem engedik vissza Moszkvából Kádárt. (Derültség.) Nos, hazajöttem, itt vagyok. (Derültség.) Komolyra fordítva a szót: rengeteg üdvözletét hoztam a szovjet emberektől, és más barátainktól. Nagy-nagy szeretettel és megbecsüléssel fogadták mindenütt küldöttségünket. Beszéltünk Hruscsov elvtárssal és más szovjet elvtársakkal, a kínai elvtársakkal, köztük Liu Sao-csi elvtárssal; szomszédainkkal, köztük Novotny és Dej elvtársakkal, Thorez elvtárssal, és mondhatom, hogy a világ valamennyi részéből jött elvtársakkal. Egyik sem mulasztotta el, hogy kifejezze örömét a magyar nép boldogulása láttán, és lelkünkre kötötték, hogy adjuk át szívélyes, testvéri üdvözletüket és sok-sok jókívánságukat. (Hosszantartó, nagy taps.) Ami viszont a rémhíreket illeti, bejelenthetem, hogy a százforintost nem bélyegzik le, a disznókat nem foglalják le; gazdasági helyzetünk egészséges és a rémhírterjesztők ösz- szes okoskodása ellenére még egészségesebb lesz, még nagyobb lendülettel fejlődik tovább. Dolgozó népünk a jövőt tekintve, további felemelkedést, a legközelebbi napokat nézve pedig rendes, nyugodt, családias karácsonyi ünnepek elé néz. Ez a helyzet mtst, s ami a fejlődést illeti, töretlen lesz a jövőben. Szólncm-kell azokhoz a honfitársainkhoz, akik időnként felülnek a rémhíreknek. Érdekes lenne összeállítaniuk egy hosszabb jegyzéket, hogy a fel- szabadulás óta hányszor és hányféle rémhírt hallottak, mert mi hajlandók vagyunk azt államköltsógen is kinyomatni és terjeszteni. (Derültség.) Mi nyíltan besizélünk a nehézségeinkről is. Népünknek történelme során sokszor volt olyan kormányzata, vezetősége vagy vezetője, aki azt mondotta, hogy minden rendben van, de semmi sem volt rendben. Sajnos, ennek a gyakorlatnak némi árnyéka átvetődött a fel- szabadulás utáni időkre is. Bizony volt olyan helyzet, amikor kommunisták által irányított kormány is mondott olyasmit, hogy ez, vagy az rendben van, de az emberek tudták, látták, hogy nincs rendben. Mi most a helyes gyakorlat? Mi sokkal helyénvalóbbnak és jobbnak tartjuk, hogyha ösz- szeülünk tanácskozni, akkor ne arról beszéljünk, ami rendben van, inkább továbbra is mindig azzal foglalkozzunk, ami nincs egészen rendben, ami nehézség, ami akadály, baj, amit le kell küzdeni. Ma minden honfitársunk általában tűrhetően él. Annak idején, mikor nem élt valami rózsásan, elcsodálkozott: miért mondják neki, hogy ő nagyon jól él; s lehet, hogy most meg azon csodálkozik, hogy mikor lényegében istenesen él, miért beszélnek annyit a nehézségekről. Ehhez hozzá kell szokni. Az a helyes kommunista gyakorlat, hogy mindig az élet által napirendre tűzött nehézségekkel foglalkozzunk. Ez azonban ne nyugtalanítsa az embereket, hiszen négy éves tapasztalatuk azt is megmutatta, hogy ha mi elhatározzuk, hogy a nép széles rétegeit érintő kérdésekről akarunk dönteni — váltson ki az a döntés tapsvihart, vagy némi kis fejcsóválást — mindenben mindig a tömegekkel együtt politizálunk, s ettől nem fogunk eltérni, mert ez a helyes kommunista gyakorlat! Vannak a fejlődés közben akadályok is. A leküzdésükre rendelkezésre álló erőkről beszélve, engedjék meg, hogy mindenek előtt a kommunisták és a pártonkívüliek szövetségét említsem. Ez a mi egyik fő erőnk, az elnöki tanácsban, a kormányban épp úgy, mint itt az országgyűlésben és valamennyi fontos társadalmi intézményünkben. Szerencsére mindinkább kialakul nálunk az a szokás, hogy azt szidjuk, aki szunyókál, vagy rosszul dolgozik, anélkül, hogy tekintettel lennénk arra, hogy párttag-e, vagy párton kívüli. A mindennapi munkában éppúgy, mint a vezető testületekben összeforrnak nálunk az emberek, párttagok, párton kívüliek, s ez társadalmunk igen nagy ereje. A szakszervezetben például körülbelül 250 000 funkcionárius tevékenykedik, beleértve az egyszerű bizalmiakat is, akik a munkapad mellett dolgoznak. A 250 000 emberből körülbelül 70 százalék párton kívüli, és elmondhatjuk: segítik a párt politikáját. Vagy vegyük a Kommunista Ifjúsági Szövetséget. Félmillió tagja közül körülbelül 10 százalék párttag. Velük együtt a párton kívüli fiatalok százezrei képviselik, és hajtják végre a párt politikáját. Hasonló a helyzet a nőmozgalomban. A Engedjék meg, hogy röviden érintsem a külpolitika egy-két. kérdését. Részletesen beszéltek itt a vitában az osztrák—magyar kapcsolatokról. Valamennyi szomszédunk közül Ausztria az egyetlen kapitalista ország. A gyakorlatban kellene realizálnunk a magyar szocialista és az osztrák kapitalista állam nemcsak békés egymás mellett élését, hanem jószomszédi viszonyát is. Mi nem szűnünk meg ezért fáradozni. Nagyon egyetértek azokkal az elvtársakkal, akik azt mondják: nem mi vagyunk a felelősek azért, hogy ez jelenleg nem így van. A határon túl, Ausztriában nagyon jól tudják, hogy mi békés, jószomszédi viszonyt akarunk. Szent meggyőződésem, hogy mi Ausztriával nemcsak békésen fogunk egymás mellett élni, hanem végül is nagyon jó szomszédi viszonyt tudunk kialakítani minden gáncsoskodás és közbeeső zavaró epizód ellenére is. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ilyen epizódokért felelős személyeket nem nálunk, hanem a határon túl, Ausztriában kell keresni. Volna azonban még egy megjegyzésem a magyar—osztrák viszonyt zavaró epizódokkal kapcsolatosan. Valamelyik képviselőtársunk említette, hogy amikor a nőtanács egyik megbízottja Ausztriába akart utazni, előbb — hogy úgy mondjam — hitvallást kellett tennie, mivel akarja tölteni az idejét, kikkel és miről akar beszélni. Nos, ez rendben van. Ehhez joguk van. Megértem, hogy az osztrákok féltik semlegességüket a nőtanács egy képviselőjétől. (Derültség.) De kérdem: miért nem adnak hasonló kérdőívet az olyan hivatásos kémnek is, mint például Allan Dulles, aki elég gyakran jár Ausztriában, s akinek nem is titkolt hivatása a kémkedés. Büszke arra, hogy »nem tudom hány éve« kémkedéssel foglalkozik. Tőle miért nem kérdezik meg: kivel óhajt ön érintkezni, mi célból, milyen ügyeket akar megtárgyalni? Ezzel pedig jó szolgálatot tennének Ausztria belső békességének, általában a béke ügyének és nem utolsósorban a magyar—osztrák viszonynak is. Nem ártana, ha az osztrákok részéről is több progresszív lépés történnék, hiszen az ő helyükben én arra gondolnék: tovább lesz nekik szomszédjuk a Magyar Népköztársaság, mint vendégük az amerikai kémszer. vezet főnöke. (Derültség és nagy taps.) Másik megjegyzésem az Egyesült Államokkal való viszonyunkra vonatkozik. Meggyőződésem, hogy az Egyesült Államokkal is ki tudjuk és ki fogjuk alakítani a normális, kapcsolatokat. Békésen, a békés egymás mellett élés jegyében elférhetünk egymás mellett a földtekón, annak ellenéHazafias Népfront bizottságaiban 110 000 ember dolgozik. Ezenkívül van körülbelül 200 000 népfront-aktivista. Valamennyien dolgoznak, mozgósítják a tömegeket, tettekkel bizonyítják eltökéltségüket, hogy a kommunistákkal együtt tevékenykednek a párt politikájáért. Ebben az összefogásban van a mi erőnk. Erre az erőre támaszkodunk, amikor most ismét a munkás- osztályhoz, a parasztság és az értelmiség legjobbjaihoz fordulunk: segítsék nagy történelmi feladatunk befejezését, a mezőgazdaság szocialista átszervezését. Harcunkban, minden nagy feladatunk megoldásában támaszkodunk a világ haladó erőire, ez a mi nemzetközi bázisunk. A világ haladó erőivel együtt őrködünk hazánk függetlensége fölött, építjük népünk szocialista jövőjét, küzdünk itthon a szocialista építés új sikereiért, nemzetközileg pedig a háború ellen, a békés egymás mellett élésért, a szocializmus világméretű győzelméért. re, hogy itt szocialista társadalom van és lesz, ott pedig még kapitalista rendszer van. A békés egymás mellett élés a történelem elemi erejű követelése. Méltatlan, igazságtalan és sértő volt a bennünket érintő mozgáskorlátozás New Yorkban. De volt ezzel kapcsolatban másik érzésem is. A New York Times egyik tudósítójának el is mondtam. Nézze — mondtam neki —, rám nézve személyileg ez a mozgáskorlátozás sértő, de nem volt kellemetlen. Részben azért, mert egész jó társaságban voltam. Tudják, hogy négy embert »tiszteltek meg« így: Hruscsov elvtársat, Mehmet Shehu elv- társat, Fidel Castrót és engem. A társaság tehát nem volt rossz. Eszembe jutott 1932 februárja, amikor a börtönből kifelé tartva, a toloncházban megjelent előttem az akkori horthysta belügyminisztérium egyik főtiszti viselő je, és közölte hogy én, mint kommunista, Vem hagyhatom el Budapest határát. Mondtam a New York-i tudósítónak: nem először történik meg velem, Kádár János beszéde további részében a kommunista és munkáspártok moszkvai tanácskozásával foglalkozott. Elmondhatjuk, hogy a tanácskozás heteiben moszkvá- ban dobogott a nemzetközi munkásosztály szíve. Ez a tanácskozás a világ legfontosabb eseménye volt, mert az emberiség jövőjét a munkásosztály fogja megszabni és meghatározni. A nyolcvanegy kommunista- és munkáspárt képviselőinek, a nemzetközi munkás- osztálynak döntései az emberiség jövőjét formálják. Joggal mondhatjuk, hogy a moszkvai tanácskozás történelmi jelentőségű volt. A tanácskozás széleskörű elvtársi véleménycsere volt, amelynek során fő politikai vonalunk és egységünk tovább erősödött. Erősödött a Szovjetunió Kommunista Pártjának tekintélye, erősödött a Szovjetunió Kommunista Pártja és Kína Kommunista Pártja, valamint a többi testvéri pártok összeforrottsáiga és egysége. Ez is nagy horderejű tény a jövendő harcok szempontjából. Az a fő irányvonal erősödött tovább, amelyet a Szovjetunió Kommunista Pártjának központi bizottsága — Hruscsov elvtárs vezetésével — 1953-ban nyitott meg a személyi kultusz és annak minden káros kinövésével szemben, amikor is félrelökték a szocialista fejlődés útját gátló köveket. Ez a fő politikai vonal uralta a történelmi jelentőségű XX. kongresz- szust, ahol sok tekintetben tovább fejlesztették a rnarxizhogy egy bizonyos körzetet nem hagyhatok el. Először a Horthy-fasiszta rendőrség büntetett ezzel. A tilalom — mondtam az újságírónak — már nem áll fenn, az a főtisztviselő egész rendszerével együtt a múlté már, én pedig az egykori magyar kommunista ifjúmunkás még mindig itt vagyok, sőt New Yorkban vagyok! (Nagy taps.) Én az ilyesfajta újkori mozgáskorlátozásnak sem jósolnék sokkal nagyobb jövőt, mint annak idején a Horthy főtisztviselője ál- , tál számomra előírt korlátozásnak. Valamikor valóban joggal mondhatta magáról az Egyesült Államok,, hogy a haladás, a demokrácia hazája. Hajdanában a feudális Európából sok ember menekült oda, és menedéket talált a reakció ellen. Ma egész más a helyzet: ellenkező »hírnevet« sikerült szerezniük az Egyesült Államok vezetőinek: a világ minden elcsapott fasiszta diktátora, hitleristája, nyilasa, bukott népnyúzó ja úgy tapad hozzájuk, mint a mágneshez; bennük lelnek fő patrónusukra. Ügy gondolom, jobban kellene tőlük tartanunk, ha lemondanának erről a nagyon is kétes hírnévről. Mert a hidegháború, a reakció világméretű támogatása végső fokon visszacsap, és zsákutcába viszi az amerikai imperialisták politikáját. Vannak ott is progresszív, józan gondolkozásé emberek, akik hívei a békés, normális egymás mellett élésnek, és elég tiszteletre méltó bátorsággal képviselik is álláspontjukat. Nekem szerencsém van ismerni a Cyrus Eaton-házaspárt. Én tisztelem ezt a házaspárt, annak ellenére, hogy milliomos. Bevallottan tőkés, nagykapitalista. De a háború ellen van, a korlátozás nélküli kereskedelem, és érintkezés, a békés és normális egymás mellett élés híve a különböző társadalmi rendszerű országok között. Nixon már megbukott, Alton Dulles is meg fog bukni. De Cyrus Eaton, ha az ő vonala győz, sajnos még jó ideig nem fog »megbukni«. (Derültség.) Az ő vonalával kell majd birkóznunk. S feltétlenül el kell érnünk — ehhez viszont jó pár évig kell nyomnunk a gombot —, hogy az egy főre eső termelésben és fogyasztásban majdan túlhaladjuk a legfejlettebb kapitalista országokat, köztük az Egyesült Államokat is. must, s amelynek hatása új, friss lendületet vitt az egész nemzetközi munkásmozgalom harcába. Ez hatotta át az 1957- es moszkvai tanácskozáson született nyilatkozatot, s így ez a fő politikai vorial a Szovjetunió Kommunista Pártjának irányvonalából a világ kommunista mozgalmának fő irányvonala lett, s most tovább erősödött. Tovább erősödött a nemzetközi munkásmozgalom egysége, a föld valamennyi népének javára. Tisztelt képviselőtársaim! Amikor mi itt a mezőgazdaság fejlesztéséről, a szocialista társadalom alapjainak lerakásáról tanácskozunk, a szocialista Magyarország felépítésének kérdéseiről beszélünk, jó, ha tudjuk, hogy ez a célunk egybeesik az emberi haladással, — jó tudnunk, hegy népünk ma az emberi haladás élén járó nemzetek sarában van, nem a múlthoz, a jövőhöz kötötte sorsát a magyar nép: a világ fejlődésének fő áramlatában, a szocialista fejlődés áramlatában haladunk. A mostani moszkvai nyilat- kozat történelmi okmány. Valójában hatalmas, történelemformáló erő összpontosul ebben a nyilatkozatban: a világ kommunista mozgalmának egységes ereje »Az emberi társadalom történelmi fejlődésének fő tartalmát, fő irányvonalát és fő sajátosságait korunkban a szocialista világrendszer — azok az erők határozzák meg, amelyek az imperializmus el(Folytatás a 3. oldalon.) Ausztriához és az Egyesült Államokhoz való viszonyunk A moszkvai értekezlet a világ legnagyobb történelmi eseménye volt
