Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-04 / 286. szám
SOMOGYI NfiPLAP 6 Vasárnap, 1960. december 4% ÖKRÖS LÁSZLÖ: c/t míménznaa kiflii A művésznő egy szendvicset rágcsált, és szórakozottan hal- gatta a felszólalásokat, amelyeket mintha egy kaptafára húztak volna: mindenki az üzem és a színház kapcsolatának fontosságáról beszélt. A művésznőt ez nem érdekelte. Szóltak neki, hogy jöjjön ki a brigáddal, hát kijött, ne mondják, hogy semmiben sem akar részt venni. Pedig fáradt volt, egész nap rohant. Délelőtt próba, utána fodrász, kozmetika, most meg ez a látogatás a gyárban, értekezlet vagy micsoda. Mindenki csak beszélt. A művésznő nem tudta, hogyan lesznek ebből jobb kapcsolatok. Amikor behozták a szendvicseket, hirtelen rájött, hogy nemcsak fáradt, éhes is. Enni kezdett, de csak óvatosan, nehogy azt higgyék, jóllakni jött a gyárba. Aztán felpillantott, és észrevette, hogy valaki figyeli. Az egyik oszlopnál egy húsz év körüli fiú állt. Sovány volt, magas, jó alakú. Keresztcsikos nyakkendőt hordott, mint mindenki. Nem tolakodva nézett: egy kicsit meghatódva, de határozott konoksággal. A művésznőnek tetszett a fiú, és magában dühöngött, hogy az isten verje meg, nem nézheti meg magának alaposan, pedig szeretné, de hát valaki még észreveszi, és fene tudja, mit gondol. Elfordította a fejét, rágcsálta a szendvicset kicsi és szabályos fogaival, s újra a felszólalásokra figyelt, amelyek még mindig tartottak, és úgy látszott, soha nem is fognak véget érni. De azért egy kicsit elmosolyodott, hítdd lássa a fiú, hogy észrevette. Amíg éppolyan szórakozottan, mint eddig, tovább figyelte a beszédeket, eszébe jutott, hogy ez az elegáns üzemi fiú fogadta őket a villamosmegállónál. Azt mondta, ő a kultúrfelelős vagy micsoda. Valami ilyesmit mondott. Jó régen történt, amit most elmondok, amikor még félezer csikó volt János bátya ostorán! Hogy kicsoda János bátya? Hát Csikós Poikróc János, akivel a vizes rét kellős közepén találkoztam, s aminek igencsak kitelt a ménes mellett az ideje! Ősi sor ez: a csikósamber maga s a jószág dolgán kívül egy gazszálat se vet keresztbe a pusztában. Mindaddig, amíg el nem érkezik a re-nyheféle állapot: az öregség. Ekkor a csikós szegre akasztja a karikást, odahagyja élete jobbik felét, a ménest, s kaszát fog. A kaszával a diós réteket keresi fel, ahol is sarjút vág, rendet forgat, szénát gyűjt, petrencét rak, kaszát bátya. Nos, hogy szavam ne felejtsem, Gál Lajos öreg bojtárral e rétben térítgették a szilaj jószágot a Juhosháti erdőnek. Ha nekieredt a szilaj csikó, csak utánuk kurjantott az öreg Gál: — A tokaji hegynél majd megálltok! Virultak szép csendesként tellát. Ha nem is laktak éppen nyusztházban, mint a török császár, de azért soha nem láttak szükséget. E gyöngyélet pedig tartott álló öt esztendeig meg két napig. Pontosan addig, amíg Dávid Jenő nem lett az ispán a szomszédos Daraskán. A sem- sei birtokban. A dolog kezdődött azzal, hogy a csikók ezt az elvet vallották: A tilos gyümölcs édesebb! Így aztán a határcsóvát nem nézték, s át-átruccantak a tilalomba tett legelőrészbé, a semsei birtokra. Ebből még nem is lett volna baj, ha az új ispánt nem a kapzsi ösztön vezeti s nem ezt az elvet vallja: Mindennap szerezve növekedik a jószág! Ezért aztán a tilosban talált csikókat nagy buzgón befogta, s ki nem engedte mindaddig, míg a bojtárok a »bánatpénzt« meg nem fizették. Csikónként egy fölült és Ötven krajcárt! Ahogy erre most utólag visz- szaemlékezett, neki már akkor rokonszenvesnek tűnt. A művésznő máskor is volt már üzemben. A legtöbb helyen a kultúrfelelősök elviselhetetlen harsánysággai intézkedtek, kiabáltak, hangoskodva igazgatták a művészeket. Ellenszenvesek voltak. Ez a fiú azonban csendes volt, szerény, amellett határozott. A művésznőnek tetszett. Miután mindezt végiggondolta, ismét felpillantott. A fiú még ott állt az oszlopnál, és változatlanul öt nézte. A művésznő örült ennek. — A szamár — gondolta. — Még valaki észreveszi. De azért fölemelte a fejét és rámosoly- gott. A felszólalások nemsokára befejeződtek. A művésznő a gondolataival volt most elfoglalva: csak a tapsokra figyelt fel. Aztán Gurigás jött oda hozzá, a szervező. — Katám, kérlek, a gyáriak azt akarják, hogy egy kis műsort adjunk. Ragaszkodnak hozzá, hogy te is énekelj valamit. — Szélhámos ez a Gurigás — gondolta a művésznő. — Délelőtt még azt mondta, nem lesz semmi, nem kell készülni, nem szerepelnek, pedig ő már nyilván akkor is tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy szereplés nélkül nem ússzék meg ezt a látogatást. A művésznő rögtön kibúvót keresett. — Drágám — mondta —, nagyon szívesen. De ebben az ócska kosztümben nem állhatok a közönség elé. Gurigás ismerte a művésznőt: nem vitatkozott. Pedig azt is tudta, hogy a kosztüm teljesen új. Két hete készült, és a művésznő most viselte harmadszor. Elment. Két perc múlva azonban már vissza is jött. — A gyár kocsiján hazavisznek átöltözni. Kezdésre visszaérhetsz. A művésznő sóhajtott. — Nagy piszok vagy. Gurigás cinikusan mosolygott. — Művésznő, szervezni tudni kell! Gurigás háta mögül hirtelen előbukkant az elegáns üzemi fiú. — Én logom hazavinni — mondta, és egy kicsit mosolyogva meghajolt. Lenn a gyár udvarán a kocsi előtt — kopottas zöld Moszkvics volt — megálltak egy pillanatra. — Hova üljek? — A sofőr mellé, művésznő, természetesen — mondta a fiú könnyedén, és kinyitotta a kocsi ajtaját. A művésznő nevetve ült be az első ülésre. — Maga sofőr? — Nem, dehogy. Mérnök vagyok. Csak rábeszéltem a sofőrt, hogy erre az útra kölcsönözze nekem a kocsit. Szabálytalan, de hát reméljük, nem lesz semmi baj. — Á — a művésznő hosszan elnyújtotta ezt a csodálkozó á hangot. Nem tudta, mit feleljen. — Parancsoljon. A fiú cigarettával kínálta, rágyújtottak. Aztán a kocsi elindult. A fiú gyorsan és biztosan vezetett, de még alig mentek, amikor gyorsan lefékezve a Moszkvics hirtelen megállt. — Valami baj van? — Nem, dehogy. Meghívhatom, művésznő, egy hubertus- ra? A művésznő körülnézett: egy presszó előtt álltak. — Sietnünk kell — mondta. — És maga most nem is ihat. A fiú türelmetlenül legyintett. — Jöjjön. Tíz éve várok erre. Tíz éve szerelmes vagyok magába. — Éppen azért nem lehet — mondta a művésznő, és alig tudott felállni, amikor ki akart lépni a kocsiból. "“’■**''**1 III i Szikra János: N AGY B ERÉNY I TÁJ £ Nem szokott inni: a féldeci majdnem megártott neki. Az egész testét átjárta és elgyöngítette, ott bizsergett a végtagjaiban, a combjaiban és a karjaiban. De nem lett tőle jókedvű. Mintha valami ránehezedett volna. A fiú is szótlanul, komoran vezetett tovább. — Kisfiú — mondta a művésznő —, ne legyen ilyen rosszkedvű. — Nem vagyok. Örülök ennek az útnak. — Nem látszik. A fiú elmosolyodott. — De csak azért, mert nagyon szerelmes vagyok. Néhány perc múlva nagyot döccenve megálltak a ház előtt. — Köszönöm, kisfiú, hogy elhozott — mondta a művésznő. — Én is felmegyek — válaszolt a fiú. — Segítek átöltözni. Ha megengedi. A művésznő megint nagyon gyengének érezte magát Mozdulni sem tudott. Soha életében nem volt dolga húsz év körüli fiúkkal. Amikor ő még húszéves volt, negyvenéves férfiak lebzseltek körülötte. Később már nem törődött a férfiakkal, nem érdekelték Egy nap is a vihar förgetege a fele ménest Dávid ispán úr kezére játszotta. Csikós Pokróc Jánosnak egy esztendei bére forgott kockán, azaz hogy az eladó lányának ígért egy fias tehén a borjával, mert annyit ért abban az időben az a tetemes pénzösszeg. A bojtár nem hagyta szó nélkül: volt. Hallgatott a csend, mint a nyelvetörött kolomp. A sok csikó ott játszadozott a mezőben, a virgoncabbra elszé- ledt, a lustábbak egykedvűen füvelgettek. Miért, miért se, János bátya e szép estben a papégyházi erdőnek verte a lovakat. A semsei birtok tőszóm szádjába. A csikók mintha tudták volKOMJÁTHY ISTVÁN: Csikósrégula — Van lelke, kelmédnek, is- pány uram? — No, még neked áll feljebb? — Hogy álljak a lányom elé? — Hát, meztéláb! — neveti el magát az ispán. — Ahogy elém ideálltál! Az öreg bojtárnak szikra viliódzik a szemében, de csak annyit mond: — Tréfás ember kelméd, ispán uram, látom, jó kedve van, — Csak, ha veled van dolgom, János, akkor van nevethetnékem. — No, csak a szaván ne fogjam. — Ezt meg hogy értsem? — Ismeri ispány uram a csi- kósrégulát? — Még nem hallottam. — No, annyit mondok csak, hamar megismeri. Azzal rácsapta az ajtót, s felkapott a szürkére. Elvágtatott a papegyházi erdőnek. Hetekig semmi nem történt, csupán annyi, hogy töprengett, spekulálgatott. Mit tegyen, mit is csináljon hát? Hogy fizessen meg? Majd elérkezett Péter-Pál napja, annak is az estéje. Szép holdvilágos éjszaka na, mi a dolguk, nem ellenkeztek, hanem bebújtak egykettő a tilos legelőrészbe. Szép csendben lépegettek, mint aki tudja: rosszban jár. Nem sok ideig álltak ott, a virágokat éppen csak megszagolhatták, amikor nagy dérrel-durral az ispán ott termett. Talán várt rájuk, vagy a véletlen játszott közre a dologban? Annyi bizonyos, hogy a derék atyafi nagy igyekezettel fogott hozzá, s megkezdte a karám magé hajtani a csikókat. Még nevetett is a bajsza alatt, hiszen e percben legalább kétszáz szilaj csikót érzett az ostorán. Éppen fordította be őket a nagykapun, amikor hirtelen lódobogást hallott az erdő irányából. Megfordult, hogy szemügyre vegye, szólni is akart valamit, de a szó torkán akadt ezúttal. Ugyanis ekkor már ott állt előtte a csikós, aki fergeteges vágtában rohant elő a papegyházi erdőből, félelmetes harag villáma cikázott a szemében, s ahogy megsuhogtatta az ostorát, legalább egy szekérderék menykö suhogott a karikásában! Lökték, taszították egymást darabig. Ágaskodtak, nyihog- tak a paripák, csattogtak, püf- fentek a karikások. Hogy meddig viaskodtak, meddig se, azt meg nem mondom, annyi bizonyos csak, hogy végtére a közeli Francia kúthoz hátráltak. Ott is csak annyi ideig állottak meg, míg a csikós a nyeregből Dávid Jenőt lerántva a pányvakötélen le nem eresztette a félelmetes csorda- kútba. — Tudja-e már, ispány uram, hogy mi a csikósrégula? — kiáltott a fejjel lefelé csüngő ember után. Alig hallhatóan érkezett a válasz. — Tudom, édes fiam, hogyne tudnám! — Halljam, akkor micsoda? — Húzzál fel elébb a kútból, s megmondom. — Előbb hadd halljam! Az ispán nyöszörögve válaszolta. — Hát először is: A fösvény magának se jó, hogy volna jó másnak? — Látom, ezt tudja. És aztán? — Akár lopja az ember, akár a zsákot tartsa, egy a tolva jság! — Ezt is eltalálta. Tovább akkor! — Ami neked nincs, mástól se irigyeld! Azért azt a százötven forintot, amit tőled igaz- talanul elvettem, visszaszolgálom. — Mikor lészen az, ispány uram? — Ott a pénz az erszényben, < a nyeregkápában. A csikós nem firtatta tovább I a csikósregulát! A nyeregká-* pából előkerült az erszény, s I miután onnan előbújt a száz-1 ötven forint, az ispán is meg- 1 szabadult. Ütravalóul any- * nyit mondott neki a csikós: — Ha ezt elfelejtené, más- ] kor is szolgálattyára leszek! Csak keresse Jánost Papegy-! házán, Daraska meg Nagy-, kecskés határbarázdájában. Hogy kereste-é, nem-é, ar- j ról az írás nem szól, annyi ( azonban igaz, hogy a csikósrégula közszájon forog arrafelé < a vizes rétben, a valahai sem- ( sei birtok tőszomszédjában! ( igazán, még a férje sem. túlságosan komolyan vette a mesterségét, minden idejét és erejét elvette tőle a színpad, s ő önként és szívesen adta magát, a testét, a lelkét, nagyon is szívesen, sohasem gondolt rá, hogy ellenkezhetne és tiltakozhatna is. Hiába: mindig volt benne egy nagy adag naivitás. Aztán elszálltak az évek, s most itt van, két évtizeddel később, negyvenévesen, anélkül, hogy igazán szerelmes lett volna, olyan odaadással és szenvedéllyel, úgy elfeledkezve a világról, az emberekről, a mesterségéről, ahogyan csak egy asszony tud szerelmes lenni. Ránézett a fiúra, és eszébe jutott Maugham egyik regénye, amelyben egy hozzá hasonló korú színésznő hirtelen és váratlanul odaadja magát egy húsz év körüli fiatal fiúnak. Vele sohasem történt ilyesmi. Erre gondolt, és azt mondta: — Jöjjön. Szótlanul mentek föl a iakasba. Odabenn a művésznő azonnal a szekrényhez lépett. — Forduljon el. A fiú engedelmesen fordított hátat. A művésznő kinyitotta a szekrény ajtaját, s annak védelmében vetkőzött, mintha egy spanyolfal mögött lett volna; ruhadarabjait a szekrény ajtajára dobálta. A fiú (►közben folyton beszélt A művésznő meghatódva hallgatta. — Először a hajába szerettem bele. A világon senkinek sincs ilyen szép, hosszú, szóiké haja. A művésznő elmosolyodott. Lám, igaza lett. Tudta ő mindig, hogy a férfiak a hosszú ^hajat szeretik, örült, hogy nem vágatta le a haját. Pedig ezek a modem sapka-frizurák őt is számtalanszor megkísértették. A fiú tovább beszélt. Egy színdarabban látta először, tíz éve, egy diákelőadáson, azonnal halálosan beleszeretett, Jazóta minden darabban látta, ^minden filmjét megnézte, több- Jször is, a fényképeiből egész (•gyűjteménye van, róla álmo- *dott és álmodik. Most, hogy a művésznővel együtt lehet, a igyönyörűségtől szinte nem is (lél. A művésznő közben levetkőzött. Teljesen meztelenül (•állt a szekrényajtó mögött tű- (Isarkú cipőiben, s néhány pillanatig mozdulatlanul várt. De (la fiú csak beszélt; szép szavakat mondott, túlságosan is (•szép, hódító szavakat. A mű- (•vésznő sóhajtott, csakugyan (•kisfiú ez még, gondolta, és kill akasztotta a szekrényből a leg- fszebb estélyi ruháját. — Jöjjön segíteni — mondta, amikor belebújt. — Húzza fel a zippzárat. A fiú ott állt a háta mögött, egészen szorosan mellette. A művésznő azt hitte, rögtön a karjaiba zuhan. Várta, hogy a fiú megcsókolja a nyakát, és erős, hosszú ujjaival beletúrjon a hajába. — Katalin, drágám, szerelmem — ezt szerette volna hallani. A fiú azonban ezt mondta: — Szívesebben segítettem volna a vetkőzésnél. Ahhoz jobban értek. Mintha jeges vizet öntöttek volna a művésznőre. A mondatot ismerte. Nemrég hallotta egy rossz filmben. A fiú is nyilván onnan vette. Betanult szöveget mondott tehát. Aztán rögtön felismerte a többi mondatot is: kotyvalék volt, rossz filmekből, rossz darabokból és még rosszabb könyvekből szedte össze a fiú. Nem volt bennük egy őszinte szó sem. A művésznő hátrafordult* és hangosan nevetett. — Mondja, miért hazudik nekem? A fiú elvörösödött — Azt hitte, olyan ostoba vagyok, hogy nem fogom észrevenni a maga szánalmas ha- zudozásait? A művésznő igazán művész volt: a nevetése, a hangja diadalmasan csengett. Még azt a reszkető és remegő vágyakozást sem lehetett észrevenni benne, ami abban a pillanatban egész belsejét eltöltötte: hátha tévedett, az előre betanult és máshonnan vett szöveg ellenére az érzés még lehet valódi és őszinte. Várta, hogy a fiú tagadjon, és a lábai elé ömöljék. Az azonban idétlenül dadogott. — Kérem ... művésznő ... — Beszéljen értelmesen! Mit képzel? Mit akart? A fiú kétségbeesetten széttárta a karját — Hát ha úgyis észrevette... A művésznő egy pillanatra megkapaszkodott a szekrényajtóban. — Mit akart? Mondja! — Hogy majd egyszer... A mai napot bevezetőnek szántam ... A művésznő nevetett — Bevezetőnek? Undorító! — A művésznő egész idő alatt játszott velem — mondta később a fiú. Már lenn ültek a kocsiban. — Mondja, nagy marha voltam? — Igen — nevetett megint a művésznő, és gyorsan kinézett az ablakon. Két könnycsepp buggyant ki a szeméből, azokat akarta észrevétlenül letörölni. BENCZE JÓZSEF: Messzire sodródtam Messzire sodródtam. Régen csak a dombra, most havasokra estem s hazamennék felhők illatos szénáján heverni, szilvafaágon az őszt puhogatni. Édes tejjel itat kútkáván a ‘favödör, cincog öregapám citerája, mint az esti tücsök, a gát aranyló porában fürdik a lábam. Nyelvem hegyén hordom a forró krumplileves izét, köröttem éggel ponyvázott szekerek, kerekük dajkaéneke ringat aludni. Most egy asszony szedi örök kosarába az éjjel lehullott csillagokat, s míg soványan hajlong, apám horkan: szigorú vádbeszédet mond a csöndből, követel vissza a nagy forgószéltől.
