Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

Vasárnap, 1960. december 25.

9

SOMOGYI NÉPLAP

Somogyi Károly:

GYÖTRŐDÉS

Boldog Mihály igazgató-tanítót kórházba

szállíiotiák. Kórisme: tüdőgyulladás.

Fiatal ápolónő cseréli rajt a borogatást, s közben tagadóan rázza a fejét:

— Nem lehet, tanító úr, a legkisebb mozgás meg a szellemi megerőltetés is megárt. Csak pihenjen szépen. Próbáljon meg aludni.

A széles, erős csontú arc, amelynek bőrét a hatvanhárom éven kívül a hirtelen jött betegség is sűrű, kusza ráncokba gyűrte, furcsa pírban égve, mozdulatlanul mered a mennyezetre. Nem szól, szemét sem fordítja az ápolónőre, aki már a következő ágynál foglalatoskodik. Csak két kezét emeli fel. mintha meg akarna kapaszkodni valami láthatatlan gyeplőben, aztán tehetetlenül ejti le újra az agyonmosott paplanra.

— Nem adnak ceruzát... Pedig írni kellene, nehogy eladják az almát, még egy kilót sem, mert az ágyszomszédja — gyümölcsfelvásárlási szakember — biztatja, hogy jelentősen felmegy az ára. Tizenkét mázsánál pedig még egy forint is sokat jelent kilónként A tavaszig ugyan nem tarthatja — nincs alkalmas tárolóhelye —, de egy-két hetet még vár vele. Csak hozta volna el a ceruzáját!... A füzete itt van, a gazdálkodási főkönyv, abból téphetne ki egy lapot. Hej, csak a húga lenne ép, bejönne az hozzá mindennap...

Szene fájt a láztól, ahogy a mennyezet finom repedésekkel behálózott fehér festését nézte mereven. Próbálta becsukni, hátha így könnyebb. Aztán oldalra dobta magát, a kis- vánkost megfordította a feje alatt, hogy némiképp hűtse vele tüzes arcát, és igyekezett rendet teremteni agyában. Szeretett volna arra gondolni, ami számára negyven év óta a legtöbb izgató gondot, örömet, szenvedélyt, no meg jövedelmet jelentett: a gyümölcsöse, méla ei jutottak eszébe De nem ragadtak meg agyában, valahol a távolban felesége finoman ráncosodó arca jelent meg előtte, kipirulva a vele való vita hevétől, még messzebb a tanterem zsibongó gyerekekkel, akiket sehogy sem sikerült csendre inteni, kiáltozásuk összekeveredett az ablakon, ajtón beíóduló méhek mérges döngésével, aztán üres kaptának álltak a padok helyett, bennük rengeteg alma, a teremben meleg volt, fülledt, fojtóan párás levegő, és ő szeretett volna felkiáltani: »Nyissatok ablakot, mert elrohadnak az almák!« De nem jött ki hang a torkán. Idegesen dobta át magát a másik oldalára, nyik- kant alatta a fehér vaságy sodronya, és egyszerre eltűnt előle a kusza látomás, csak húga képe emelkedett ki a zavart képek kavargó halmazából, és állt előtte a konyhában fiatalon, úgy, mint harminc évvel ezelőtt Mosolygó, szép arcú, kék szemű kislány, jobb szemöldöke fölött parányi barna szemölcs. Hány éves is volt akkor?... Húsz... vagy huszonegy? Megállt előtte, egy darabig szótlanul nézte, hogyan eszi a vacsoráját aztán kissé remegő hangon, félve szavai hatásától, kibökte:

— Mihály bátyám, én férjhez megyek,

Nem kapott mindjárt feleletet. Bátyja — egyetlen hozzátartozója, apjuk halála óta apja (anyjukat régebben elvesztették) — gondosan kitörölte a tányér^ és csak amikor cigarettát sodort, fordult feléje:

— Minek? Nem jól érzed magad így?

A szorongás eltűnt a lány arcáról, helyét a megdöbbenés foglalta eL Ismerte bátyját, tudta, hogy nehezen fog beleegyezni a házasságba, hisz amikor nősülésre biztatták ismerősei, általában kész volt a válasszal: »Itt van Rozika, mindent elvégez a ház körül. Jobb háziasszonyt válogatva sem találhatnék. És ő úgysem megy férjhez, kinek kellene egy sánta lány? Vagyona nincs, az apjuk semmit sem hagyott rájuk az ócska szabófelszerelésen kívül, amijük van, egyedül szerezte, tőle pedig nem várhatják, hogy kistaférozza a húgát. Hiszen még magam sem készültem fel kellően a házasságra» — szokta mondogatni gúnyos nevetéssel.

Rozika tehát ismerte bátyja felfogását, szándékát, a félelmetesen nyugodt válasz mégis meglepte. Halkan, újra a mosogatásba temetkezve rebegte:

— De jól. Csak hát...

Torka összeszorult, többet nem tudott mondani. Ügyis hiába. Boldog Mihálynak megingathatatlan elvei voltak.

— Ráérsz te még, Rozika — enyhült meg a tanító hangja. — Meg aztán ehhez a kancsal asztalossegédhez mennél hozzá? Majd akad még jobb is. Csak várj. Nem kell elhamarkodni.

És nagy gonddal nyomta el a cigarettavéget a törött szélű hamutálcában.

Azóta ott van a háznál. Több szó nem is esett a férjhezmenésről, igaz, nem is kérte más, az asztalossegéd meg eltűnt a vidékről. Rozika pedig tovább vezette a háztartást, az évek során hozzáfakult a kopott bútorokhoz, egyre inkább nélkülözhetetlen részévé vált a gyarapodó gazdaságnak, odatartozott a méheshez, a két hold gyümölcsöshöz, veszekedett a felesgazdákkal, felvásárlókkal. Tették a dolgukat, mint két megolajozott, egymáshoz vásott fogaskerék. Kevés szóból is megértették egymást. Ritkán zörrentek össze, mert Rozika a fiatalabb testvér kötelességének tartotta a feltétlen engedelmességet. Szórakozni nem jártak, az általában pénzbe kerül; mint egy kis szigeten, úgy éltek a tanítói házban. És nem »ették észre egymás szeme körül a sűrűsödő.

mélyülő ráncokat, az egyre szapodoró ősz hajszálakat, lépéseik, mozdulataik lassúbbodását — az idő könyörtelen múlását. Megszokott egyhangúsággal folyt az életük, és ha néha rágondoltak, hitték, hogy boldogok.

Valaki felkapcsolta a villanyt. A sárga fény izgalomba hozta szemhéját, sötétpiros foltokat látott maga előtt. Hunyorgatva felnézett. A szemközti ágyra esett tekintete.

— Igen, két teremmel arrább ugyanígy volt elhelyezve húga ágya is, amikor levették a lábát. Nem tudták megmenteni, neki még azt is megsúgták az orvosok, örüljön, hogy így is sikerült az életét meghosszabbítani.

Az akkor már hatvankét éves férfi — aki utolsónak szánta ezt az évet, aztán nyugdíjba megy — egyedül maradt a házban.

Mit tegyen? — Ismerősei biztatták: nősüljön meg, legalább legyen, aki ápolja. Mert ne gondolja ám, hogy mindig egészséges lesz, és örökké él!..'.

HOZZflk 3 vacsoráját, ö csak teát kap vajas zsemlével. Próoál felülni. Feje szédül, erőtlenül hanyatlik vissza.

— Majd talán később — gondolja, és újra becsukja a szemét. Ilyenkor otthon bort szokott inni vacsora után; volt egy kis szőlője: két decit evés közben, kettőt pedig, amíg elszívta a cigarettáját. Cigaretta ... Sose hitte volna, ennyire meg tud betegedni, hogy még a dohány se kelljen. Felesége eleinte nem szerette, ha telefüstöli a szobát. De már a második héten beletörődött. Amint mondta, nem akar veszekedni, ezt megfogadta magában.

Dérit, napfényt, ragyogást, vakító színeket árasztott a nyár, amikor bemutatták őket egymásnak. Az asszony is tanító volt, a szomszéd járásból szerezte egy hajdani osztálytársa. Augusztus elejéin együtt ültek a Hévíz mólóján. Az asszony beszélt. Ter mészetesen, kedvesen, közvetlenül, mintha rég nem látott rokonának mesélné ed élete eddigi történetét.

— Tudja, Mihály, magának most már megmondhatom, hogy mindig irtóztam a magánytól. Szerettem a társaságot, a jó barátnőket, a kedélyes beszélgetéseket, és... és szerettem volna legalább három gyereket. No, mindegy. Beletörődtem — mi mást tehettem volna? — és csak múltak az évek egymás után. Ugyanabban a faluban éltem huszonegy évig — kinevezésem óta —, és ha erről a két évtizedről pontosan számot kellene adnom, bizony nehéz lenne egyiket a másiktól megkülönböztetni, már ami a magánéletemet illeti. Próbák az iskolában, később az új kultúrházban, fellépések a csoporttal, vidéki szereplések, vagy ha ráértem, esti beszélgetések Rózsikéval, aki a harmadik házban lakott, és ugyancsak tanító volt. De aztán ő nyugdíjba ment, a rokonaihoz költözött, és én olyan egyedül maradtam, hogy hetekig még vacsorát sem volt türelmem készíteni. Ezt azelőtt legtöbbször Rózsikénál szoktuk. Együtt.

Aztán nyakig merülnek a langyos vízbe. Az asszony itt folytatta:

— Ezért is szántam rá magam, Mihály, erre a házasságra is. Mert nem szeretem az egyedüllétet. Maguknál meg ott a Rozika is, majd csak megleszünk valahogy. Neki is jólesik majd egy barátnő.

Augusztus utolsó vasárnapján tartották az esküvőt Esküvőt? Amolyan egyszerű házasságkötés volt, minden ceremónia nélkül. Aztán megkezdődött az új tanév, a velejáró gondok lekötötték mindkettőjüket

A beteg éhes is volt, meg egész belső része égett. Erőlködve felült, nagy, elgyengült kezével megkereste a csészét ivott a langy os teából. Megkönnyebbülten dőlt vissza.

Boldog Mihály aránylag hamar megszokta, hogy hárman vannak a házban. Az első hetekben felesége nemigen szólt ellene — a férfi ezt természetesnek tartotta —, csak azt nem szerette, ha az asszony többször elmaradt családlátogatás ürügyén, el-elbeszélgeíett egy- egy háznál hosszabb ideig is. Igaz, otthon is elvégzett mindent, de akkor is, üljön a férje

mellett, keressen valami hasznos foglalatosságot magának. Majd ő elmond mindent a község valamennyi lakójáról, de még az öregap- jukról is. Minek odamenni hozzájuk? Nem fizetik azt meg...

Először ezen vesztek össze. Október vége felé aztán megtörtént a második összeszólal- kozás is közöttük. Estefelé két lány jött hozzájuk. Felesége bement velük a szobába. Nem sokáig voltak ott, vidáman köszönve hamar eltávoztak.

— Mit akartak tőled?

— Hívnak táncot tanítani.

— És?

— Este lesz az első próba.

— Nélküled.

— De hiszen ...

— Várj. Nem régóta vagyunk együtt, de sokszor hallhattad már tőlem: csak annyit és azt, amennyit és amit muszáj, és amiért ellenszolgáltatás is jár. Ezt pedig nem fizetik meg. Azt az évi szokásos egy színdarabot az idén is megcsinálom, amit negyven év óta minden esztendőben, de többet nem. Eddig is megvoltak tánc nélkül, ezután is meglesznek. Te pedig itthon maradsz.

Az asszony szótlanul fordult be a konyhába.

Aznap este valóban nem ment sehova. Dolgozatokat javított, és amikor ezzel is végzett, könyvet vett a kezébe. Mihály azonban nem állta meg szó nélkül:

— Látom, most ráérsz. El kellene válogatni az almát.

Másnap este azonban az asszony nem bírta tovább. Maga ment a lányokhoz, hogy hívják össze a csoportot: megkezdik a próbát.

Férje már aludt, amikor hazaért. Reggel sem szólt Délben meg fenyegetően nyugodt hangon ennyit mondott:

(Lóránt János rajza.)

— Gondold meg, Erzsi: vagy én, vagy a falu.

Több szó nem esett köztük erről.

A két nő között is egyre inkább elmérgesedett a viszony. Rozika, akinek vérébe i. ódott bátyja kömyékszerte hírhedt kuporgató, magának való életszemlélete, továbbra is háziasszony akart maradni. Mankójával idegesitően kopogva járt a nyomában, ellenőrizte, hogyan fogy a liszt, a cukor, és amikor kissé drágább süteményeket készített, epésen mondta meg a véleményét: — De édes szájú vagy! Talán hízni akarsz még tovább? Kelt tészta már nem is jó a tanítóné nagyságának? — Amikor nagy ritkán vendégeket fogad, bármily kevés hiányzik is az üvegből, nem állja meg szó nélkül: — Nem kell olyan sűrűn kínálni őket! Miből élünk? Ha mind megisszák — ingyen! A négyforintos adó mellett nem lehet itatni senkit...

A család feje bólogatva helyeselte húga kitöréseit, és rendszerint még hozzá is tette: — Rozikától tanulhatsz takarékosságot!

Egyik délben — milyen távolinak tűnik, pedig alig néhány napja — asszonyok jöttek az iskolához. A tanító nénit keresték. Az ember hátul volt a kamrában, a méheknek főzött eleséget, és éppen akkor jött be, amikor az egyik asszony búcsúzóul megszólalt:

— Hát akkor, tanító néni, holnap este találkozunk.

Amikor elmentek:

— Nem kérdezem, miért és hova hívnak, de holnap nem találkozhatsz senkivel: az almát készítjük elő a szállításra. Erősen rohad, nem tarthatjuk tovább.

Majd elővette kerékpárját, és beszólt a konyhába:

— Átmegyek Faludra a kosarak ügyében.

Feketén fénylett a sár a kopott köves úton.

Nem volt rossz idő, december elejéhez képest elég enyhe volt a levegő, de párás, az út két oldalán, a nyálkás szántások fölött ködsávok úsztak, a völgybe érve alig látott néhány méterre. Ragadt a sár, sercegett a kerekek alatt, a kövek között csillanó tócsa felfreccsent a nadrágjára.

— Három kosár, darabonként két forinttal olcsóbban megcsinálják, mint nálunk, ezt a kis fáradságot igazán megéri. Rajtam ne keressen senki.

r ; 77 ^

Berták László:

EGY ÉV

Egy évgyűrű, egy ránc, a tüdőn egy árnyalattal több nikotin, pár rakéta a sajgó űr ívén, kívül-belül a szem határain.

Napok, amiknek csigaházát gyalogútokon araszolva mozogtattad hittel előre, s elszálltak eggyé sokasodva,

Tizenöt új ház faluhosszat, gömb-víztorony a konzervgyárban, lakodalom, — öcséd megnősült —, és vér, megint vér Afrikában.

Birodalom, melyből kijöttél, s csodálatosan bennmaradtál, térképén megtalálhatod még magadat, aki tegnap voltál .

Egy lány pillézö hóesésben, ki csókjaidhoz száját adta, s míg eltűnik a fordulónál, sziveket rajzol házfalakra.

v

__________________________y

É

s egyre jobban izzadva tiporta a pedált.

Az öreg kosárkészítőnél tovább alkudott. Szeretett volna még legalább egy forintot nyerni kosaranként, de csak ötven fill írt sikerült elérni másfél órai vitatkozás, cigánykodás révén.

Erősen szürkült, amikor hazafelé indult. A köd felszállt, és alig ért ki a faluból, hideg északi szél kerekedett, és esőt vert az arc ba. Egyre erősödött, alig tudott haladni, a víz oz arcából a nyakába folyt le, az ingére, belül mind jobban izzadt, de csak igyekezett, hogy minél előbb fedél alá érjen, és amikor átázva, kiizzadva betántorgott a konyhába, úgy esett le a székre. Másnap már magas lázzal kórházba szállították.

És most itt van.. • Testét forróság lükteti,

nyitott szájával szaporán kapkodva szívja az áporodott levegőt. Nyelve száraz, vizet in na, nem, inkább valami savanyút, limonádét, sok citrommal vagy fröccsöt bő szódával, lapo- gatva keresi a csészét, cserepes szájá. oz emeli, kortyant a kihűlt teából, aztán vissza- hanyatlik.

A villany már nem égett a kórteremben. Horkolás, szuszogás, néha egy-egy fájdalmas sóhaj, nehéz nyögés tölti meg a termet. Az ajtó feletti tej üvegen sárgás fény vetődik be sejtelmesen megvilágítva a fehér térítővel letakart asztalt, amely az ágyak közt nyúlt el.

Boldog Mihályban furcsa, eddig nem tapasztalt érzést váltott ki a terítő mozdulatlan, halvány fehérsége. Az egyedüllét, az üres magány, a céltalanság, elhagyatottság összekeveredett fájdalma fogta el. Nem tud előre né ni, tervezni, ahogy eddig tette, mint akiben az örökkévalóság lakozik. Dolgozott, kupo.ga- tott, ötven fillérért fél órákig kapaszkodott, gyűjtött, aprólékos gonddal gyarapította gazdaságát, állandóan, szívós kitartással, könyörtelen, szinte a szenvedélyességig feszített önmegtartóztatással a világ szépségeitől.

És miért?

Nem mondta ki, mégis hallotta zúgni a betegágyak fölött, érezte, hogy a kérdés kikúszik az ajtó résein, beleharsog az elszen- derült betegek fülébe, felkelti az orvosokat, ápolónőket, kikanyarodik az utcára, egy pillanatra megdöbbenti az esti járókelőket, behatol a vacsoránál ülő családokhoz, a mozik nézőterére, megborzongatja a szerelmes páio- kat, majd sokszoros erővel verődik vissza a kórházi ágyon lázban kínlódó, a kérdések kérdésében gyötrődő beteghez.

Az asztal eddig mozdulatlan térítője hullámozni kezd, kitágul, elönti az egész termőt, a kórház folyosóit, zavaros, fekete víz mimten, tele iszappal, benne emberek, csak íe^ek látszanak ki, de forró a víz, égeti a testét, a többiek csak mosolyognak rajt, húga széles szájjal nevet, mankójával hadonászik, mellette a vékony asztalossegéd talpig feketében, gomblyukában szegfű virít fehéren, felesége a mólón almát válogat, közben a magányáról beszél csendesen maga elé, aztán fiatal lányok jönnek elő tánclépésban, hajdani tanítványai, fejükön egy-egy piros alma, ahogy fordulnak tánc közben, látszik, hogy a ragyogó gyümölcsök egyik fele rohadt. Mégis el kellene acini az almát, de megjelenik az ágyszomszéhja, a gyümölcsfelvásárló csíkos flaneil hálóingben, kezét tiltakozóan emeli fel, aztán ceruzát v.ssz elő, levelezőlapot, mosolyogva átnyújtja, forintot emleget, mutatja is a fényes fémpénzt, de már otthon van, nyikorog alatta a kopott szék rugója, a lakásban senki, csak az enyhén, egyhangúan duruzsoló csend, ő ír, ír, forintokat rajzol, almákat meg méheket, aztán megint betűket, már tele van a papír, krétát vesz elő, a táblát is teleírja, a falakat, kerítéseket nagy fekete krétával...