Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-22 / 301. szám

Csütörtök, 1960. december 22. 3 SOMOGYI NÉPLAP Gondosk odjunk a csökkent munkaképességűek foglalkoztatásáról is Általában csökkent munka- képességűnek tekintjük a kü­lönböző testi vagy szellemi fo­gyatékosságok miatt nem tel­jes munkaerejű személyeket és az életkoruknál fogva férfiak­nál a 60, nőknél az 55 évet betöltőiteket; ide tartoznak a sokgyermekes anyák s azok is, akik a terhesség előrehaladott állapota miatt válnak csökkent munkaképességűvé. Szocializmust építő orszá­gunkban igen nagy jelentősé­ge van annak, hogy hogyan foglalkoztatjuk a csökkent munkaképességű embereket. A Népgazdasági Tanács egy ren­deleté előírja, hogy mely munkahelyeken kell kizárólag csökkent munkaképességű, il­letve legalább 50 százalékban csökkent munkaképességű dol­gozókat foglalkoztatni. E ren­deletek, utasítások végrehaj­tása igen fontos, mert nem­csak a népgazdaság számára tár fel munkaerőtartalékot, hanem a munkába állított sze­mélyeknek visszaadja annak tudatát, hogy a szocializmus építésében rájuk is szükség van, biztonságérzetet teremt ben­nük. Megyénkben mintegy hét­ezer csökkent munkaképessé­gűt tartunk nyilván, közülük kb. 1000-en szorulnak elhelye­zésre. A községekben élő csökkent munkaképességűek többségének hozzátartozója van, aki gondoskodik az eltar­tásról, ezzel szemben Kapos­várott a 250—300 csökkent munkaképességű dolgozó na­gyobb része rá van utalva, hogy megfelelő munkahelyen dolgozzék. Munkaügyi osztályunk nem­régiben megvizsgálta, hogy az üzemek, vállalatok, hivatalok, intézmények megtartják-e az idevágó rendeleteket. A vizs­gált helyekén 857 olyan mun­kahely van, ahol csökkent munkaképességűek dolgozhat­nának, de csak 327 munkahely van betöltve a rendeletben elő­írt módon. Mi az oka ennek? Egyrészt az, hogy a vállalatok, intéz­mények vezetői nem ismerik megfelelően a rendelkezéseket, másrészt pedig idegenkednek a rendelet végrehajtásától. A tabi járásban például a meg­vizsgált 7 egységben csak 10 csökkent munkaképességűt foglalkoztatnak, holott 92 hely akadna számukra. Kaposvárott már jobb a helyzet. A csökkent munkaképessé­gűek zöme csak végső esetben kér segélyt Ez azonban csu­pán átmenetileg segít rajtuk. Ezért arra kell törekedni, hogy a lehetőség szerint ké­pességüknek megfelelő munka­körbe állítsák őket A városi tanács v. b. az utóbbi években sokat foglalko­zott e kérdéssel. Sok olyan munkahelyet teremtettek, ahol csökkent munkaképességűeket lehet foglalkoztatni. Pl. a Há­ziipari Szövetkezetben kosár-, üveg-, fonórészlegek, a rendelt szabóságnál textilhulladékot feldolgozó részlegek működ­nek. A városi tanács nemrég egy új üzem létesítését határozta el, ahol kizárólag csökkent munkaképességűek fognak dolgozni. Jó volna, ha ez az üzem a lakosság segítsé­gével mihamarább megépülne, és 1961-ben megkezdhetnék benne a dolgozók foglalkozta­tósát. Ám ez az intézkedés sem oldja meg véglegesen a városi csökkent munkaképességűek foglalkoztatását. Ezért igen fontos, hogy a vállalatok, in­tézmények vezetői határozzák el, hogy ahova csak lehet, zá­ros határidőn belül csökkent munkaképességű dolgozót ál­lítanak be. E feladat végrehaj­tásában segítsenek az üzemi párt-, KISZ- és szakszerveze­tek, a nőtanácsok tagjai. A jövőben mind a felsőbb, mind az alsóbb szervek szigo­rúbban ellenőrizzék a munka­helyeket, szükség esetén pedig vonják felelősségre azokat, akik nem tartják meg a ren­delkezéseket. Beke István, a Somogy megyei Tanács VB munkaügyi osztályvezetője. A cigánykérdés megoldáséitól szükség van a falit társadalmának segítségére Még fülembe csengnek azok az őszinte szavak, amelyeket egy különös értekezleten hal­lottam a volt Munkásotthon­ban. Különös annyiban volt, hogy a részvevők közül na­gyon sokan talán életükben most érezték át először saját felelősségüket sorsuk megvál­toztatásában. Igen, beszélni kell róla, mert társadalmunk­nak nem kis gondja, hogyan oldjuk meg a cigánykérdést. Nagyon szépen, őszintén vá­zolta a problémákat Tamás Gyula, a Hazafias Népfront kaposvári járási titkára után Simon Lajos, a járási tanács v. b.-elnökhelyettese és mások is azon a tanácskozáson, aho­va a falusi tanácselnököket, pedagógusokat és a cigányok képviselőit hívták össze a járá­si vezetők. Nem mehetünk el szó nélkül és közömbösen amellett, hogy noha társadalmi méretekben óriási változások mentek vég­be nálunk a felszabadulás óta a legkülönbözőbb néprétegek életében, a fejlődés a cigányo­kat kevésbé ragadta magával. Kétségtelenül történtek pozitív változások, de az elért fejlő­déssel korántsem lehetünk megelégedve. Óriási még a kulturális elmaradottság a ci­gányok körében. Életmódjuk, igénytelenségük, munkától va­ló húzódozásuk segít fenntar­tani a lakosságnak évszázadok folyamán kialakult és mestex'- ségesen is táplált ítéletét a ci­gányokkal szemben. Abban, hogy a felszabadulás óta oly keveset léptek előre, vitatha­tatlanul a cigányok a felelősök, mert nagyobb akarattal — ép­pen saját jó példáik bizonyít­ják — többre lettek volna ké­pesek. Hiszen a mi társadal­munk — dr. Lakos Pál járási főorvos szavaival élve — a leg­becsesebbet, a legnagyobbat biztosította számukra: a sza­bad munkalehetőséget. Valóban, csak a munka, a tisztességes életmód emelhe­ti fel őket kitaszítottságukból, sanyarú helyzetükből. Ez a kezdete és alapja felemelkedé­süknek. Társadalmunk szabad­dá, egyenjogúvá tette őket, de ezzel a lehetőséggel nekik kell élniük. Jó néhányuk már ki­vívta munkával, magatartásá­val dolgozótársai elismerését, tiszteletét. A sántosi cigány- családok például szép házsort építettek saját erejükből. Be­csületesen dolgoznak, igyekez­nek elsajátítani a kulturált társadalmi életmódot. Ók már ráébredtek, milyen megalázó volt emberi méltóságukra, ami­kor abból éltek, hogy bugyor­Egymillió kínai fiatal a mezőgazdaságért Mint a Kínai Kommunista Párt központi lapja jelenti, a kínai fiatalok körében egyre népszerűbb az a jelszó, hogy »Mindent a mezőgazdaság gyors fejlesztéséért!" E jelszó szellemében határozta el Sze- csuan tartományban egymillió városi fiatal, hogy az iskola el­végzése után a mezőgazdaság­ba megy dolgozni. A tarto­mány párt- és állami szervei külön tanfolyamokon ismerte­tik meg a fiatalokat a mező- gazdasági munka végzéséhez feltétlenül szükséges legfonto­sabb tudnivalókkal még a tél folyamán, hogy azután tavasz- szal ez a hatalmas erő sikere­sen kapcsolódhassák bele a mezőgazdasági munkába. CSER PÁL: Zavartalan lesz a téli zöldség- és gyümölcsellátás 100 vagon burgonya, 11 vagon vöröshagyma, 13 vagon gyökér-zöldség, 20 vagon alma van már raktáron A Szövetkezetek Somogy megyei Értékesítő Központja felkészült a megye téli zöldség- és gyümölesellátására. Mint­egy 100 vagon burgonyát, 11 vagon vöröshagymát, 70 mázsa fokhagymát, 13 vagon fejes ká­posztát és 13 vagon gyökér­zöldséget tárolt. Gondoskodtak két vagon karalábéról, 4 vagon káposztáról és 40 mázsa zeller­ről is. A vendéglőkben lesz elegen­dő cékla, mivel a böhönyei te­lep folyamatosan — az igé­nyeknek megfelelően — készí­ti el a friss árut vermelt kész­letéből. A két legkeresettebb gyümölcsfajtából, az almából 20 vagon, a körtéből pedig 2 vagon áll a fogyasztók rendel­kezésére. A hazai gyümölcsfé­lék mellett bőséges a déligyü- mölcsválaszték is. Annyi áru van raktáron, hogy Budapestre, Pécsre, Ta­tabányára és egyéb ipari vi­dékekre is szállíthatnak belő­le. Nagy Sándor, az Építőipari KTsz üveges részlegének dolgozója az év utolsó negyedében 900 négyzetméter üveget dolgozott fel a lakosság ré­szére. JKih/t kjaj^ojtgjö zi/icik. ? (IV) A bolond gyűlölködve nézte. Meg kellene ölni, meg kellene ölni! — kalapált fejében a gondolat. Meg kellene ölni, senki sem látná! Ugrásra ké­szült, de mozdulni is alig bírt, tuskó feje erőtlenül hullt visz- sza a földre. — Nem köll se maga, se más. Maguk nélkül akarok él­ni, emberek nélkül akarok él­ni, új világ született... Az elébb harangoztam, és most mindig én fogok harangozni! — fűz^e hozzá vigyorogva. /t nap az erdő fái mögé C7C bukott, s a közelgő éjszaka egyre sűrűb­ben hullatta alá fekete perme- tét. A kerítések homályából árnyékok imbolyogtak elő. A két szökevény volt, karjukon Papp Sándort cipelték. Az is­kola udvarán akadtak rá. — Kik vagytok? — csodálko­zott rájuk az öreg. — Magyarok! — felelte csen­desen Pék. — Tik se köllötök! — nyö­gött tehetetlen mérgében a bo­lond. Ott ültek a kápolna lépcső­jén mind a négyen, kissé odább, a harangláb tövében kuporgott a bolond, öt em­ber, ötféle élet, öt bolygó a hatalmas világűrből, akik az élet rendeltetésével szaladták pályáikat születésük pillanatá­tól, s most, hogy a szegénység és a halál nagy futtatásában pillanatokra megálltak, szemük a mindent elnyelő sötétbe me­red, s kérdezik: Holnap hogy legyen? A malom irányából két, há­rom, négy géppisztolysorozat kattogó, pattogó feleselése hal­latszott. Egyszerre kapták fel fejüket, a sokat kergetett, riasztgatott vad ijedtségével figyeltek a sejdített veszede­lem felé. De semmi, semmi. Csend és a sötétség tartja ölé­ben a világot, a csend, mely a feldúlt és elhagyott otthonok régi, nagyon régi nyugalmát, melegét idézi; a sötétség, a természet jótékony káprázata, mely mindig eltakarta, feled­tetni tudta a csúfságot, a nyo­morúságot, a farkasélet ke­gyetlenségét, legalább éjsza­kára. Soká tartott, míg szavakba formálódott gondolatuk. — Valami visszamaradt né­met járőr lehetett. — Partizánok... — Kóbor emberek, vadra lüttek! — Oroszok is lehetnek! Így játszotta a szó a gon­dokat, és ekkor a kápolna mö­gül kilépett a molnár, s nyo­mában mint koslató, gyámol­talan, riadozó árnyék a lány­ka. — Hát maguk azok? — né­zegette a molnár a sötétből elébe bukkanó arcokat. Nem tudhattam, kik akarnak litá- niázni. Hát jól van. A veszede­lem elibe harangozni is jó, utána még jobb, az ember tud­ja legalább, hogy elmúlt. Ha még egy napig tart, fölfordu­lok. .. — Honnét jött? — kérdezte Pék érdeklődéssel. — A malomban lapultam, aztán még a kastélyban is ez­zel a bőgőmasinával — tette hozzá vigyorogva. — Akkor hallhatta az előbbi lövéseket! Andor hangosan nevetett fel, s a nyakában függő gép­pisztolyt oda dugta orruk alá. — Én voltam, igaz-e, Anna? A lányka Papp Sándor mel­lett guggolt, kezét szorongat­ta. — Sándor, édes Sándor, én úgy féltem. Ugye, nem hagysz bántani? Senkitől sem hagysz bántani? — Én? Tudod te, mi vagyok én? Kovács Anna szülei szomszé­dok voltak a legónyékkel. A nagy, erős fiú annak idején sokszor eljátszott a cseperedő lánnyal, kedvesen, a nagy test­vér módján. Anna, a lány­gyermekek csodálkozására nyí­ló ámulatával nézte mindig Sándort, a hetyke, mindig jó­kedvű, erős fiút, aki után megvesztek a lányok. »Miért vagyok kicsi, miért vagyok ilyen hitvány?" — sóhajtott nemegyszer, s arról ábrándo­zott, ha ő egyszer Papp Sán­dor felesége lehetne... A molnár kidüllesztett mel­lel állt a legfelső grádicsfokon. Fejét felvágta, mint a szere­lemtől hergelt kakas. Mesélt: —... Amint átjöttünk a hí­don, a horhos elején belébot- lottunk négy németbe. Megle­pődtem, még a vér is megfa­gyott bennem, a csitri meg nyomban nyivákolt, mint pat­kány a vasban. Erre igazán nem számítottam. Úgy látszik, ők sem. Álltunk szemtől szem­be. Erre az egyik karattyolt valamit, s fegyverét odadobta lábam elé. A többi is. No, erre aztán gondolni sem mertem volna, arra még inkább nem, hogy kezüket fejük fölé kap­kodják. Szökevények — okos­kodtam. Le is paroláztunk. Aztán közibük telepedtünk jó testvérként, s ettünk is kon­zerv jeikből. Sok zabálnivalót tarisznyáztak fel, zsákjaik at­tól púposodtak. Hogy a ros- seb egye meg — káromkodtam befelé, ezeknek mindig lako­dalmuk van, én meg a szenes­kamrában majd éhen döglöt­tem. Elveszem én tőlük — mondom magamnak —, eleget raboltak, eleget zabáltak, jus­son most már másnak is. Ké­nyelmesen, mint aki csak ját­szani akar, fogtam az egyik géppisztolyt, és a sok ólmot a hasukba tömtem. Hát ez volt. Azt köllött volna látni, mi­lyen buta, csodálkozó pofával fordultak föl. Röhögni kellett. Pék mérges indulattal ug­rott fel. — Te gyilkos, te piszkos fa­siszta! Védtelen emberekre vadászol konzervekért? A dermedt csendet Hegyi Csicsa jajgató szava törte fel: — Amikor magamban vó- tam, az vöt a jó. Minek ember ebbe a velágba? A molnár Pék Bélára fogta fegyverét. — Lassabban a testtel, vitéz úr, azt a szép istenét! A német a fasiszta meg az ilyen bitang, aki védi. Táguljatok onnét, hadd lyuggatom ki! — Tedd le azt a furulyát, mert hozzád vágok egy kézi­gránátot! — szólalt meg most Kiselek, s már ott is állt An­dor mellett. Nagy tenyereit rá-, fektette a pisztolyt szorító ke-1 zekre, s erőlködés nélkül te­kerte, nyűtte hátra. Hallani lehetett a csontok ropogását. — Ne izélj, ne gorombulj! —i krákogta ijedten a molnár, hisz nem azért mondtam. Ha azt akarjuk, hogy vége legyen a háborúnak, irtani kell a né­metet, mindet. — A fasisztákat kell irtani, a gonoszságot és az igazságta­lanságot kell irtani! — kiáltot­ta Pék —, hogy vége legyen a háborúnak, hogy soha többé ne legyen háború. A haramiát nem nyelve, ruhája, a tettei mutatják meg. Sajnos, közöt­tünk is van belőlük elég. De nem sokáig... /-^/elet felől, az üresen^ hagyott német állások irányából apróka ne­szek szűrődtek elő. Azután a sötétség nagyon távoli méhé- ből két hatalmas szem villant fel, nagyok és fehéren izzók, mint a napkorongok. Sugárzá­suk legyező alakban ötször, hatszor keresztbe pásztázta a falut. — Az oroszok! — sikoltott a kislány, s fejét Papp Sándor ölébe fúrta. — A rossebnek se hiányoz­tak! — káromkodott Andor, s lábai megroggyantak a féle­lemtől. — Az oroszok! — kurjantott, széles kedvében Pék. Gyorsan tüzet! Rakjunk tüzet, hogy lás­sanak bennünket! (Folytatjuk.) ral a hátukon házról házra jár­tak kéregetni. A cigánylakosság egy része már eljutott odáig, hogy a munka életszükségletévé vált, s nem tudna nélküle meglenni. S aki eljut odáig, hogy búcsút int a henyélésnek, naplopás­nak, az már nagy utat tett meg. Nagyon szép szavakkal beszélt erről Mike Imre szen­nai iskolaigazgató, örömmel mondta el, hogy milyen él­ményt jelentett számára, ami­kor a negyvenöt írástudatlan felnőtt cigány közül többen ezekkel a szavakkal fordultak hozzá: »Igazgató bácsi, mi na­gyon szeretnénk tanulni, mert nem tudjuk kiszámítani, mit keresünk." Talán én boldogabb voltam, mint az az Orsós Im­re, aki egy évvel ezelőtt még írni sem tudott, s ma tizedes törtet ad össze — mondta Mi­ke elvtárs. S hozzátette: a munkára való szoktatás után a következő lépés: az iskolázta­tás. Mert kultúra nélkül nincs gazdasági felemelkedés, nincs egyéni boldogság. Az egyik lépés tehát a ci­gánytelepek, az egészségtelen putrik felszámolása. A ci­gánylakosság faluba való be- költöztetése, hogy a gyerekek beleilleszkedhessenek a társa­dalom életébe. És természete­sen nevelő szóval, s ha kell, törvényes szigorral is rávenni a szülőket, hogy gyerekeiket iskolába járassák. E téren még nagyon sok a tennivaló. A ka­posvári járásban például mindössze 234 cigánygyereket iskoláztak be — a cigányok lé- lekszáma kb. háromezer —, de ezek közül is mindössze 76 jár el rendszeresen, 113 csak néha­napján megy, 45 pedig egyál­talán nem jár iskolába. Ott* ahol a községi vezetők szív­ügyüknek tekintik ezt a kér­dést — mint például Igáiban —, nincs iskolát mulasztó ci­gánygyerek. Az újvárfalvi tanácselnök is aláhúzta, milyen fontos, hogy a cigányokkal emberi meleg­séggel, felelősséggel törődje­nek. Ók például házhelyet ad­tak nekik, s a cigánycsaládok építettek is maguknak házat a telkeken. Minden tanköteles cigánygyereket beiskoláztak, húsz analfabéta felnőtt részé­re pedig téli tanfolyamot szer­veztek. Rászoktatják őket a modem társadalmi életre. El­érték például azt, hogy akik eddig úgynevezett vadházas­ságban éltek együtt, hivatalo­san megesküdjenek. Nem en­gedik, hogy 13—14 éves fiúk— lányok összeházasodjanak. Megértetik a szülőkkel, hogy ez felelőtlenség. Most beveze­tik a villanyt a cigányok há­zaiba is — természetesen nem ajándékképpen! —, és kutat ásatnak nekik. Szép, embersé­ges cselekedetek ezek, méltók a feljegyzésre és követésre. Igen sok felelőtlenség ta- nasztalható a cigányok részé­ről. Az egyik értekezleten részt vevő fiatalember tette szóvá, hogy sok helyen erőteljes fia­talemberek dologtalanul töltik el napjaik nagy részét, amit esetleg keresnek, azt este az italboltokban elköltik, nem tö­rődnek a családdal, fittyet hánynak a tisztaságra, meg­szegik az egészségügyi szabá­lyokat, a nők jelentős része még kéregét, s akad, aki ad is nekik! Csak örülni lehet annak, hogy a kaposvári járás tanácsi szervei kézbe vették ezt az ügyet, s igyekeznek megoldani a cigánykérdést. Bizottságot is alakítottak erre a célra. Támo­gatást érdemel ez a kezdemé­nyezés. A cigánykérdés meg­oldásához is az egész társada­lom — elsősorban a falu né­pének, és vezetőinek — segít­sége kell. Mindenekelőtt abban kell segíteni a cigányokat, hogy dolgozzanak, tanuljanak, s beleilleszkedhessenek a tár­sadalomba. Ne taszítsák el őket maguktól a régi előítéle­tek alapján, hanem segítsék őket megszabadulni gyarlósá­gaiktól. Varga József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents