Somogyi Néplap, 1960. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-29 / 256. szám

Szombat, i960, október 29. 3 SOMOGYI NÉPLA* KORSZERŰSÍTETTÉK A ZÁKÁNYI SZESZFŐZDÉT A zákány! földmű- vesszövetkezet szesz­főzdéjében új elő- és utópárlatgy újtót ál­lítottak be. A finomító új sisakot és egy for­ralócsövet kapott- A bűtőcsöveket kijavítot­ták. A felújítás 11600 forintba került. & A felső képen: Hor­váth József, a szesz­főzde vezetője a szesz­fokot méri. Az alsó képen Aracsi János és Pokecz József a 945 literes főzőüstöt pakol­ja meg körtével. Amikor a sarlón megcsillant a napsugár A MUNKÁNAK azzal a len­dületével, az igyekezetnek olyan szép példájával, mint amilyenben a taszáriak hatal­mas napraforgó-tábláján al­kalmam volt gyönyörködni, még nem találkoztam egyet­len gazdaságban sem. 33 asszony fejeli csatasorban a napraforgót De hogyan! Olyan iramban mennek előre, olyan kitartóan és derekasan, hogy erről csak a legnagyobb tisztelettel lehet szólni. Alig villant meg a napsugár a fé­nyes pengén — amint feleme­lik sarlójukat —, máris a ko­sárba hullik egy-egy magtól terhes tányér. Gyorsan telnek a fonott kosarak, amelyekkel az asszonyok máris a kom­bájnnál teremnek, s szórják, ömlesztik a gép gyomrába. Néha annyian összetorlódnak, hogy még várniuk is kell pár percet Végh János TI., a kombájn vezetője alig tudja követni gé­pével a szorgalmas fehéfnépe- ket a csúszós talajon. Akik az előbb még itt tolongtak, már messze járnak a megfekete­dett szárak között Nem sokat törődnek azzal sem, hogy leg­többjük kezét véresre dörzsöl­te a durva rostú szár. Most csak egy a fontos: kihasználni a szép időt Egyre zsugorodik a le nem tarolt terület, a kom­bájn pedig ontja a magot. Vö­rös Pista bácsi, a 69 éves zsák­adogató egymás után ereszti ’e a teli zsákokat Kalmár Jó­sefné meg ott áll készenlét­ben, szájában spárgával, köti és dönti le a földre őket. — I No, ennyivel is kevesebb van A második szalag is dolgozik már a Kaposvári Fehérneműkészítő KTsz-ben Megyénkben egyre több üzem, illetve készárut gyártó kisipari termelőszövetkezet látja be, hogy korszerűsíteni kell a termékek előállításának módját. A legtöbb helyen — első lépésként — felszámolják a kézi jellegű termelést, s sza­lagrendszerrel kapcsolják ösz- sze a munkafolyamatokat. A Kaposvári Fehémeműké­szítő Kisipari Termelőszövet­kezet is ezen az úton indult el, amikor egy hónappal ezelőtt szalagosította a férfiingek gyártását. Már az első napok­ban bebizonyosodott, hogy ez a mód sokkal jobb a réginél, gyorsabb a termelés, sokkal jobban lehet irányítani, s ja­vult a minőség is. A szövetke­zet azért nem is állt meg egy gyártmány szalagositásánál, hanem rövid idő múlva a blúzt is így készítette el. A szalagosítás ennél is jól be­vált Az ingnél 24, a blúz sza­lagjánál 14-en dolgoznak. Ez­zel a jelenleg szalagosítható munkafolyamatok mintegy het­ven százalékát korszerűsítet­ték. hátra — gondolja mindegyiké után —, jöhet a következő. é A TÁBLA VÉGÉN feltűnt aé szövetkezet új piros UTOSé traktora. Izmos férfiak egymás^ után dobálják fel a zsákokat.^ Megy minden, mint a karika-^- csapás. Zsalakó Pétemé és ifj.^ Juhász Mihályné meg is jegy-^' zik egymás között: — Milyen remek dolog ez as gépesítés! Régen hogyan is s volt? Először fogatokkal kellett • behordanunk, aztán kézzel ki- s veregetni a fejeket küiön-kü-í lön. Most meg csak egy-egy < kupac összetört tányérbél ma-* rád hírmondónak. HA NAGY IS A MUNKA-5 TEMPO, nehogy azt gondolja* valaki, a móka, a heccelődés' elmaradhat. Vajon ott elöl mi-* ről folyik a diskurzus, hogy* olyan vidáman vannak? Nagy* József brigád vezető tréfából' rácsapott egy törött szárral' Jancsikics Józsefné nadrágja-^ ra. Ok: a sorában ráakadt egy ^ lefejezetlen napraforgóra. De' aztán meg is kapta a magáét^ ezért a bátorságért. Kacér em-^ bemek nyilvánította a szép., fiatalasszonyka az egész brigád ^ előtt. Janki József elnök most^ nem ér rá tréfálkozni. Kal­már Ferencné kezét kötözi be4 — sajnos csak zsebkendővel* —, ugyanis megvágta egy ki-* csit. öreg hiba, hogy a gép-* állomási kombájnnál nincs* kötszerláda, de a szövetkezet' vöröskeresztes ládikája is hi-' ányzik. Nem tetszik ez a töb-' bi asszonynak sem! Oda-oda-' mondogatnak, ilyet elfelejteni,^ micsoda dolog! Szeretnék elbúcsúzni az asz-< szonyoktól külön-külön, és el­mondani nekik, hogy jól szá-<; mítanak, mert a szorgalom, a^ munkának ez a szeretete meg­hozza gyümölcsét. Nekik azon-« ban most nincs idejük a be-<s szélgetésre. EGYSZER CSAK FELCSEN-* DŰL a vidám kedvű Csavarig Istvánná ajkáról a nóta: »Irigylik a körülrakott szoknyámat,^ Sej, haj... annál jobban. ölelem a babámat.. .«^ Még mindig hallani vélem* kedves hangját, s magam előtt^ látom, amint a sarlón megcsil-* lan a napsugár... Merényi Károlyné^ ÍNNNXXX3tNNN%NNXXVVVVVVXXXVVNVXNNVNVXXV%XNXXXVXVVVXNXXNNXXNVVVVNVXXXNVXVVX.VV\VVVVVXXXVN.XXV1' SEJ NY IN A SIRIUS AKCIÓ w Elutazásuk előtt a színészek tiszteletére rendszerint »ban­kettet« adtak. Az ezredszaká- csok izgatottan súgtak össze, törték a fejüket, mivel képesz- szék el e kedves vendégeket, s valóban a szakácsművészet ta­lálékonyságának egésten kü­lönleges példáit mutatták be. A tábori üzlet zúgolódás nél­kül bocsátotta rendelkezésük­re a »féltve őrzött« kis palac­kokat, annak ellenére, Fogy a boltvezető még az előző napon »a jó édesanyja ősz hajára és néhai papája boldog emlékére- esküdözött, hogy semmi, de egy csepp bor sem maradt. Egyszóval, orosz módon bú­csúztatták a színészeket: szí­vélyesen, őszinte érzéssel, eszem-iszommal. Az egyik ilyen banketten égy fiatal, kék szemű hadnagy került Natalja Mihajlovna mellé. A művésznő még az előadás alatt felfigyelt erre az egészen gyermekes arcra, a hadnagy csillogó, szinte lányos szemére. A hadnagy hangos szóval magasztalta Natalja Mihajlov­na énekszámait, a többieket is túlharsogta »bravó« és »hogy­volt« kiáltásaival, s általában látható tanújelét adta hirtelen fellobbanó, heves szerelmének, ami bizony előfordul az arcvo­nal körülményei közt, mikor a háború kegyetlen hétköznapjai Ás az állandó veszedelem fo­kozzák az érzelmek hevessé­gét. Történt tehát, hogy a dísz­vacsoránál az ifjú Lenyának — így hívták a hadnagyot — si­került, hirtelenjött vonzalmá­nak tárgya, az énekesnő mellé kerülni. Natalja Mihajlovna a sikertől és az elfogyasztott ital­tól kipirulva, nyíltan kacérko­dott a »kedves kisfiúval«, aho­gyan gondolatban nevezte a hadnagyot. A szokásos beszélgetés folyt: a háborúról, az ellenség álnok­ságáról, a támadásokról, éj­szakai ütközetekről. Lenya, megmámorosodva a bortól, de még inkább a szép fiatal nő szomszédságától, »harci epizó­dokat« kezdett mesélni, s en­nek során belelovalta magát abba a szinte kérkedő hang­nembe, amellyel a tapasztalat­lan fiatalok vélik magukra irá­nyítani a közfigyelmet, külön­leges jelentőséget tulajdonítva saját személyüknek. — Ezt hallgassa meg! — mondta — Tudja, Natasa (ma­ga sem vette észre és már ilyen közvetlenül szólította az énekesnőt), előfordulnak olyan tüzérségi párbajok, hogy el sem lehet mondani. No persze, ez hétpecsétes titok, én azon­ban bizalmasan megmondom magának: van nálunk újabban egy jó »meglepetés«, valami csodálatos ágyú, úgy hívják, hogy »L—2« ... — Istenem, milyen izgalmas! — szólt, titokban megremegve Natalja Mihajlovna. — Milyen különleges név: »L—2«! Bizo­nyára a feltaláló nevét jelzi? — Hát persze — felelte Le­nya. — A feltalálót Leontyev- nek hívják. Hát ez olyan em­ber, hogy én mondom magá­nak ... Állandóan a tüzelő ál­lásban van ... Személyesen el­lenőrzi, hogyan működnek a játékszerei. Ez persze hadíti- tok, de magának... — Kedves fiacskám — mondta Natalja Mihajlovna. — Hogy lehetne ez titok előt­tem, amikor Leontyev közeli jó ismerősöm Kolja Leontyev! Gondoltam is rá, hogyha már itt járok, hát felkeresem Ugye nincs messze innét? — Harminc kilométerre — felelte Lenya. — Van egy fa­lu, úgy hívják: Bolsije-Kresz- ti, ott van a mi harcálláspon­tunk. De azt hiszem ... — Jaj, be kár! Ügy gondol­tam, hogy közelebb van — vá­gott szavába Natalja Mihajlov­na. — No, sebaj, Moszkvában majd találkozunk: említette, hogy nemsokára visszatér... Nagyon kérem, Lenya, adja ide azt a szardíniát. Volt egy ismerősöm, azt is Lenyának hívták. Hát nekem maga lesz az én »L—2«-m — Parancs, adom a szardí­niát — szólt Lenya katonásan, és nyomban eleget tett a hölgy óhajának. Natalja Mihajlovna megette a szardíniát, ivott még egy po­hár bort, majd másra terelte a beszélgetést. Közben folyt a díszvacsora. Az asztalnál fesztelen jókedv uralkodott. Egyszerre csak Natalja Mi­hajlovna felállt és nyögve a szívéhez kapott. — Mi történt? — Nagyon rosszul vagyok... — rebegte alig hallhatóan Na­talja Mihajlovna. — Ettem a* szardíniából és most... Kon­zervmérgezés lehet __ M egtántorodott és majdnem^ elesett. A színészek és tisztek,, körülvették, különféle szereket^ ajánlottak, valaki orvosért kül-^ dött. Natalja Mihajlovnát beszál-^ lították a parancsnoki fedezék-^ be, s ott lefektették az ágyra.^ Szemlátomást súlyos mérgezé-^ se volt. Szünet nélkül nyögött^ és csak egyért kömyörgött:^ hogy küldjék minél előbb ^ Moszkvába, ott van a nagybá-^ csija, Vengerov professzor, a< Szklifazovszkij-intézetben. ^ Az orvos, miután megvizs­gálta a beteget, kijelentette,' hogy veszély nélkül utazhat. S a megbetegedett énekes-^ nőt egy óra múlva már be is*í tették egy egészségügyi repülő-' gépbe, és Moszkvába küldték.*; Alighogy a repülőgép leve-« gőbe emelkedett és a cél felé"! vette útját, Natalja Mihajlov-^ na abbahagyta a nyögdécselést-s és halkan elnevette magát. Az« egész mérgezési históriát azért* találta ki, hogy mielőbb visz- ^ szatérhessen Moszkvába és je-^ lenthesse Marija Szergejevná-"“ nak, hol található Leontyev.' Tehát végrehajtotta utolsó^ megbízatását Másnap reggel Berlinből* rejtjelzett radiogram repült az</ éteren át az arcvonal vezérka-^ rához és Kraschkéhez is, hogy Leontyev az arcvonal N. sza-*/ kaszán, Bolsije-Kreszti falu-^ ban tartózkodik. — Folytatjuk — Éjszakai műszak S űrű sötétség telepedett a tájra. Ütemes traktor- dübörgés zavarja meg a nyugalmas csendet. Meg­állunk a kelevizi határban, ott, ahonnan két fénycsóva kö­zeledik felénk a mező feketeségéből. A szél beszökik kabá­tunk alá, hideg fut át testünkön, és önkéntelenül is a gépen ülő vatelinkabátos fiatalemberre gondolunk, aki fél éjszakán riasztja magától a sötétséget, az álmosságot. Most még vet, mert be akarja fejezni a délután megkezdett táblát, van még néhány forduló és búzával teli zsák a dűlő végén, utána a vetőgép helyett ekét kapcsol a dübörgő Belorusz után. Jobb volna, bizonyára kényelmesebb volna elnyúlni a jó meleg ágyban, de szőrit a munka, s a traktorosbecsület, a nép ke­nyeréért érzett felelősségérzet elűzi a kényelemnek még a gondolatát is. Ható Dezső a kelevizi határ éjszakai »csendbontója«. Amikor bemutatkozunk és a nehéz feladatról szólunk, nem azzal hozakodik elő, hány éjszakát virrasztott már át — megérdemli, ha azt mondjuk: hősi munkával —, hanem az­zal, hogy a rossz időjárás mily sokszor kényszerítette pihe­nésre az utóbbi hetekben, pedig a körzet termelőszövetkeze­teiben még sok a vetnivaló. S oly jó, oly szívdobogtató ér­zés látni, hogy ez az ember öntudatosan dolgozik, hogy hi­vatásnak tekinti foglalkozását. S mert szeretettel, kedvvel teszi, a nehéz, viszontagságos körülmények között könnyeb­bé válik az áldozattal végzett munka. Nem, egyáltalán nem állítanám, hogy Ható Dezső és a hozzá hasonló áldozatos szívű emberek csak merő öntudatból dolgoznak. Hiszen olyan emberek ők is, akiknek céljaik, vá­gyaik vannak. Ható elvtárs például motorkerékpár után áhí­tozik. Azt mondja, megfelelne neki egy kis Danuvia is, amelynek az ára tizenkétezer forint. Már gyűlik rá a pénz, s úgy számítja, április—májusban együtt is lesz. Nem luxus­ból kell a motor, inkább nagyon is érthető okból: szeretne gyorsan és könnyűszerrel hazajutni Cyótába. Most távol van az otthontól, s ha jó az időjárás, hetenként csak kétszer lát­hatja feleségét, két kisgyermekét és édesanyját. Felesége néha-néha meleg ebéddel lepi meg, egyébként hideg koszton él. Panaszkodást várna az ember, de dicsek­vést hall: arról számol be Ható elvtárs, hogy jó étvágya van, s mióta a traktoros mesterséget választotta, legalább nyolc­tíz kilót hízott. No de nem tartjuk fenn, hiszen az esők miatt úgyis so­kat kellett állnia, meg aztán kell a pénz is, különben nem lesz meg a családi tervben megszabott időre az áhított mo­tor. Búcsúzóul megszorítjuk olajos kezét, s most utólag is megköszönjük a kenyérért, a jövő évi gazdag aratásért ki­fejtett áldozatos munkáját. V, Ji ELKESTEM / ól emlékszem még, hogy egy alkalommal a TRANSZVILL-ban arról panaszkodott valaki, hogy a dolgozók későn kezdik meg a munkát, s korán befeje­zik. Pont hatkor lépnek be az üzem kapuján, s mire a ter­melést megkezdik, már majd egy óra megy el a munkaidő­ből öltözködéssel, különféle előkészületekkel. A műszak vé­gén pedig félórák vesznek kárba azért, mert sokan már jó­val kettő előtt abbahagyják a munkát. Pontban két órakor már ott vannak a portán, s elhagyják az üzemet. Vajon mi­kor kezdenek fürödni, öltözködni, ha kettőre már távozásra készen állnak? Tegnap két órakor odaálltam az üzem kapujába. Lett volna néhány kérdésem azokhoz, akik kettőkor már kilép­nek a kapun. Például: Hogyan akarják növelni a termelé­kenységet, ha a nyolc órából csak hatot vagy hetet dolgoz­nak? Vagy: Ha nem teljesítik terveiket, mit szólnak majd, ha ez az életszínvonal rovására megy? Mert akárhogy szé- pítgetik is a lemaradást, végső soron az életszínvonal sínyli meg. Hiszen ha nem növekszik úgy a termelékenység, ahogy azt terveztük, annak természetes velejárója, hogy az élet- színvonalat sem tudjuk úgy emelni, ahogy azt célul tűztük. Ezért a termelékenység emeléséért küzdeni mindenkinek be­csületbeli kötelessége, s mennyivel inkább az a munkások­nak, társadalmunk vezető osztályának! Különösen ebben az üzemben, amelyet a kaposvári munkások, a város érdekében hoztak létre! Mennyivel nagyobb itt a felelősség! Izgalom közepette várakoztam. Két perc múlva lett vol­na kettő, amikor egy fiatal munkás ért a kapuhoz. Kezdő­dik — gondoltam — s megállítottam. Nem fürdött, elkérető- zött. Siet valahova — mondta. Vártam a következőt, de az újdonsült üzem szépen lebetonozott útja néptelen maradt. Elmúlt öt, majd tíz perc, de senki sem jött. Negyed három­kor aztán felbukkant az első csoport. Tehát elkéstem — ál­lapítottam meg. Itt valami nagyot változott! És beletúrtam a be- és kilépési kartonok közé. Szalai János, Nemes Imre, Kovács László — olvastam a cédulákon. Érkezés 5.45, távo­zás 14.10, 14.20, 14.25 óra. Tehát jóval kezdés előtt jöttek, és 15—20 perccel a munka befejezése után léptek ki a kapun. A közben odaérkezett Németh László forgácsoló cso­portvezető már csak jóváhagyta azt, amit a látottak alapján megállapítottam: a kérés és a fegyelmezés úgy látszik, hasz­nált. Az emberek itt is megértették, hogy az üzem nagyon felelősségteljes hely, ahol nem lehet az idővel játszani, mert az a saját zsebük és az ország rovására megy. Tehát nem szóltam a mellettem elhaladóknak. Emelt fő­vel mentek s nyugodt lelkiismerettel. Keményen kopogtak lépteik a fedett kapu alatt, és mosolyogva köszöntek el a portástól. Ha szóltam volna is nekik, csak ennyit mondtam volna: • — Nagyon örülök, elvtársak, e találkozásnak! Sz. Nj Az illetékes nem válaszol A z illetékes hallgat. Ügy gondolja, jobb, ha csend­ben marad, s nem vesz tudomást arról, hogy pa­naszkodtak munkája miatt. így legalább a hibát nem kell helyrehozni, vagy legalábbis nem olyan sürgősen — gondolja. Pedig általában az a szokás, hogy válaszolnak a feltett kér­désre vagy panaszra még akkor is, ha az egy kicsit kelle­metlen. Még mindig nem tudni, ki felel a négyföldespusztai ve­szélyes legelőért, amiről Pandur Péter juhász írt levelet, vagy hogy orvosolták-e a Sándor utcai lakosok panaszát Fo­nyódon. Még a kaposvári halbolt zajongó villanymotorjáról se tájékoztatták szerkesztőségünket. De az Elelmiszerkiske- reskedelmi Vállalat se válaszolt Papp Béla levelére, hogy miért nem árusítanak rendszeresen felvágottat a tejbolt­ban. Hallgat az Észak-somogyi Állami Erdőgazdaság is, pe­dig ugyancsak kíváncsiak vagyunk, miért rendszertelen a bérkifizetés. Hogy minek ilyen semmiségnek 'űnő hibákról annyit beszélni? Hát ha egyszer semmiség, jem lenne érdemes in­kább helyrehozni őket? 'S—- R- ÍS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents