Somogyi Néplap, 1960. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-11 / 215. szám

Vasárnap, 1960. szeptember 11. 3 •SOMOGYI NÉPLAP MINDENNAPI SZÜKSÉGLÉT Egy hajdani cseledemberből lett községi tanácselnök arra a kérdésre, mit tart az elmúlt egy-másfél évtized legszeob élményének így felelt: »Azt, hogy beletanultunk a vezetés­be.« Csakugyan felbecsülhetet­len jelentőségű dolog az, hogy a munkások, parasztok megta­nulták elkormányozni saját országukat. Nehéz volt a ta nulás? Bizony nehéz. De bele­tanultunk. Nincs olyan falu. üzem, _ nincs olyan munkás­kollektíva, amelyből ki ne vé­tetett volna egy vagy több ve­zető ember. Nehéz volna ösz- szeszámolni, hányán lettek ta­nácselnökök, katonatisztek, igazgatók vagy akár pártfunk­cionáriusok. Népünk olyan em­bereket ültetett különböző po­zíciókba, akik azelőtt gyűlölet­tel vagy félve, kisemmizett­ként lépték át a hivatalok kü­szöbét. Nem volt egyebük csak az ügyért lázasan dobogó szívük és mérhetetlen akara­tuk, jó szándékuk. Igaz, akad­tak, akik útközben elbotlottak vagy kidőltek, nem bírták az iramot, gyengéknek bizonyul­tak, de a nagy többség igenis megtanult mindent, ami kell a vezetéshez. Megtanulták, mert szívük együtt dobogott a mun­kásokéval, parasztokéval, azo- kéval, akik vezetőjükké fogad­ták őket. Építettünk, alkottunk, és közben persze hibáztunk is. Nagy megpróbáltatásokat is át­éltünk a tizenöt év alatt. De a vezetés és a nép szorosan ösz- szefogva, a hibáknak hadat üzenve kilábalt a megpróbál­tatások viharából. Sok tanulsá­got is kaptunk. Az ellenforra­dalom leverésével egyidejű­leg elkergettük a felhőt, amely egy időben beámyalta a veze­tés és a nép, a párt és a töme­gek kapcsolatát. Kemény harc­ba, sok munkába telt, míg az ideiglenesen átszakadt rést si­került eltüntetni. S minden eddiginél erősebbé vált ez a kapcsolat. A nehéz napokban minden vezető felülvizsgálta saját munkáját, s a párt és a munkások segítségével töreke­dett eldobni, ami rossz volt azé1 ott. Sokunknak keserű tanulság-özepette kellett rájönni, hogy a legjobb intézkedés is ku­darcba fullad, ha azt nem tá­masztják alá a munkások, a tömegek. Nagyon sokan néz­lek magukba, fogadták meg akkor, hogy mint a szemük fé­nyére, úgy vigyáznak a párt tomegkapcsolatára. A nehéz­ségek megedzik az embert, harcra, és arra késztetik, hogy a maga valóságában lássa a vi­lágot. A harc eredményei azonban némelyekben feledte­tik az egykori nehézségeket, s lanyhul bennük a forradalmi tűz, a tettrekészség is. A régi hibák kezdenek előttük eny­hébb színezetet ölteni, az eredményeket meg tán a va­lóságnál is nagyobbnak látják. Az efféle szemléletmód és ma­gatartásbeli hiba okozza, hogy egvik-másik vezető azt gon­dolja magáról: azt tehet, amit akar. A közelmúltban tartott városi pártbizottsági ülésen is szóba került, hogy némelyik, nemrég még derekasan dolgo­zó gazdasági vezető megittasul- va az örömtől, az eredmé­nyektől. mint a régi tisztvise­lők, ötkor »bezárja a boltot«, hazamegy, és utána nem ér­dekli se pártmunka, se tömeg­kapcsolat, se a dolgozók prob­lémája, felőle akár össze is dőlhet a világ. De ugyanezek a vezetők elvárják a munkás, párttagoktól, hogy törődjenek Géppel osztályozzák a burgonyát a bolhói Határőr Tsz- ben. Naponta 150 mázsa burgonyát válogatnak ki. a pártmunkával, az üzem ügyeivel. Vagy mit szóljunk arról a kommunista igazgatóról, aki megszédülve attól, hogy a ve­zetése alatt álló üzemben minden úw megy. mint a ka­rikacsapás, arra sem érdeme­síti a dolgozókat, hogy közéjük menjen? S ha megy is, felbo- to’hat bár a munkásokban, akkor sem köszön nekik. Ez az igazgató a pártbizottsági elvtársaknak ugyan még csak köszön, de az utcán nem isme­ri mev azokat, akikkel évko­ron, amikor még nem volt igazgató, barátkozott. És is­merünk olyan igazgatót is aki jóllehet szívesen vállal párt­munkát, de az üzem munká­saival csak hivatalos alkal makkor találkozik, vagy úgy, hogy a munkahelyen alaposan ledorongolja őket. S mint az egyik vezető elvtárs epésen megjegyezte: »Összereremtett és lebarnított emberek köszön­tik.« Ez is tiszteletadás, igaz, de mennyit ér, mi van mögöt­te? Még akadnak felelős poszton álló elvtársaink közül olyanok, akik elfelejtik, hogy nemcsak a szektásság taszíthatja el a párttól az embereket, hanem az a magatartás is, amit úgy hívunk, hogy dölyf, beképzelt­ség, flegma modor. Ismerünk clyan tanácsfunkcionáriust, akihez félve, rossz érzesse! mennek be a dolgaikat intézni akaró emberek. Ez az elvtárs nem durváskodik, inkább »fi­nom, lekezelő módon« rázza le nyakáról az »okvetetlenkedő- ket«, úgy, hogy máskor tíz­szer is meggondolja az illető, bemenj en-e hozzá, ha valami baja lesz. S akadnak még elvetve olyan, vezető tisztséget betöl­tők is, akik azt gondolják, ne­kik mindent szabad, többet kö­vetelnek a jogokból, mint amennyi másoknak megjár. Ezek fentről néznek az embe­rekre, és úgy gondolkoznak, mint a szószegő pap, kiadják az utasítást, de maguk nem tartják meg. Érdemes hát néha-néha ön­magukba nézni a vezetőknek. Érdemes megvizsgálniuk, i‘ egvan-e bennük mindaz, amivel egy vezetőnek rendel­keznie kell. .Szerénység, szo­lidság, tisztelet az emberek iránt — enélkül nem jó vezeti senki, önmagunkba nézni és ebben másoknak is segíteni — oly mindennapi szükségletünk, mint a kenyér és a víz. Ha az elapad — elapad a bennünket körülvevő bizalom is. Ha egy- egy vezető rosszul dolgozik, durva vagy felvágós, nemcsak a saját tekintélyét rontja, hi­szen nálunk minden vezető egyúttal a proletárdiktatúra egyik megszemélyesítője. Varga József Ami a versenyt élővé teszi Állami gazdaságaink dolgo­zói is bekapcsolódtak az év ele. jén a felszabadulási verseny­mozgalomba. Vállalásuk értéke 11,9 millió forint. Az eddigi teljesítmények és a további ki­látások szerint 14 millió forint kerül a versenyszámlára az esztendő végéig. Azt mutatná e két számadat egybevetése, hogy a verseny dolga a legna­gyobb rendben van a somogyi állami gazdaságokban? Hatá­rozott igennel nem felelhetünk a kérdésre. Említsünk meg in­kább néhány kedvező tapasz­talatot, és szóljunk a mulasz­tásokról, hiányosságokról is. Jó szervezés Igen, itt kezdődik a verseny: a szervezésnél. A termelési ér­tekezleten minden állami gaz­daság dolgozói megismerték az éves tervet, s meghatározták, hogy hogyan és milyen mér­tékben teljesíthetik túl azt. A szakszervezeti bizottságok többsége a vállalások összesí­tése óta is állandóan törődik a versennyel. Értékelik és nyil­vánosságra hozzák az eredmé­nyeket. Nagybarátiban például rendszeresen tartanak határ­szemlét, s ismertetik a növény- termelési brigádok teljesítmé­nyét. A kaposvári gazdaságban havonta értékelik az állatte­nyésztők munkáját. Ennék is része van abban, hogy a cseri üzemegység tehenészei az él­vonalba kerültek. Anyagi ösztönzés A termelési tervék túl telj esi- j tése, többlethozamok elérése J azt jelenti, hogy gyarapszanak < a gazdaság anyagi javai. Meg-i érdemlik és joggal elvárják a < dolgozók — a többletérték al-< kotói —, hagy megfelelő juta- 4 lomban részesüljenek azért aj munkáért, amit kötelességükön j felül, az eddiginél gondosabban { elvégeztek. Az anyagi jutalom ( annál jobban ösztönöz további < erőfeszítésekre, minél előbb < kézhez kapják az érdekeltek. < Ezért bizonyult helyesnek a < rövidlejáratú, úgynevezett cél- i jutalmak alapítása, kifizetése. ‘ Kutason, Lábodon és másutt \ is sikeresen alkalmazzák ezt' a módszert. A megyei igazgatóság és azj Állami Gazdaságok Igazgatói; Tanácsa megállapítása szerint: is helyes ez az eljárás. A gaz-! daságok igazgatói a rendelke-j zésükre álló összegből a jövő-! ben is jutalmazzák meg leg-,, jobb dolgozóikat egy-egy ver-i senyszakasz vagy termelési fo- , lyamat lezárásakor. Rendszeres foglalkozás1 hány ismert követelményére újólag is emlékeztetni.. Böhö- nyén — az idén alakult gazda­ságban — a felülvizsgálat csak halvány nyomait lelte a ver­senynek. A vállalások értékelé­séről csupán az üzemegységve­zetők havonkénti beszámolta­tása alkalmával esik szó. Alsó- bogáton az anyagköltség meg­takarításának útjait-módjait még nem határozták meg. Bárdibükkben hiányzik a ter­melési előirányzat túlteljesíté­sét körvonalazó intézkedési terv. A felsőbogáti gazdaságban a kukorica és a burgonya ho­zamának növelését tűzték célul a dolgozók, az akkori vezetők azonban nem vették komolyan az ebből adódó feladatokat: olyan agrotechnikai hibákat követtek el, amik meghiúsítják a vállalás teljesítését. Félreértések tisztázása Helyenként az egyének, munkacsapatok és brigádok vállalásait nem foglalták ver­senyszerződésbe. E téves felfo­gásból fakad az a hiba, hogy csak az üzemegységek eredmé­nyeit veszik számba. Pedig nem a gazdaság szervezeti egységei versenyeznek, hanem a növénytermesztés, állatte­nyésztés és gépesítés dolgo­zói. Emberek, akik leg­jobbjainak neve igenis a versenyhíradóra való, s akik­nek erkölcsi megbecsüléséről is gondoskodni kellene: meghatá­rozni a »(kiváló dolgozó« jel­vény és oklevél elnyerésének feltételeit. Balatonújhelyen azt mond­ják: »Igaz, hogy felajánlásunk, ból egyik-másik tétel nem va­lósul meg de más ágazatok többlethozama megadja a vál­lalt 497 ezres gazdasági ered­ményt.« Nem csupán gazdasági sike­rekről van szó. Az emberek tu­data formálásának is hatékony eszköze a szocialista rminka- verseny. Ezért a pártszerveze­tek is nézzék meg gyakrabban: mi van a vállalásokkal és főként azokkal, akik a felaján­lást tették, és megvalósításáért folytonosan küzdve a szócialis» tává váló embertípus újabb és újabb jellemvonásaival gaz­dagszanak. Kutas József Egyik-másik gazdaság veze- ’ tőit szükséges a verseny né*! SEJ NY IN A SIRIUS AKCIÓ (6) Kilépett az aszfaltozott mű­útra. Az út egyik oldalán kis faházak álltak, előkertekkel és veteményesekkel, másik olda­lán végeláthatatlan fenyúerdo zúgott. Kraschke egyszeriben nyugodtnak érezte magát. Az út néptelen volt ezen a szeptemberi estén. A vetemé­nyesek irányából játszadozó gyermekek hangja hallatszott, a magas fenyőfák körvonalai békésen izzott a lemenő nap sugaraiban. Kraschke úr különösebb fá­radság nélkül megtalálta a ke­resett házat. Előkgrtes faház volt, az idő már kifakította hajdan zöldre festett falait és toldott-foldott rozsdás tetejét, sőt fala kissé már meg is dőlt és szemlátomást süppedni kez­dett. Kraschke még egyszer kö­rülnézett, de az úton most sem látott senkit. Magabiztos moz­dulattal belökte a csikorgó kertajtót, a fűvel benőtt, ki­halt udvaron át bement a nyit­va álló ajtón. Majd fellénke- dett a főlépcsőn s a szűk, fél­homályos konyhában találta magát. Itt sem volt senki, de az ajtó résén át gitárhangok szűrődtek kifelé és egy reked­tes baritonhang nagy érzéssel ér sekelte a Kandallónál cí mű románcot. Kraschke úr nagy gyönj’ö- rűséggel fülelt. Valamikor, fiatal korában a sors — azaz pontosabban szólva: a német hírszerző szolgálat utasítása —•. a Mogiljov -kormányzóság egyik járási városkájába ve­tette. Akkori feladatának ér­telmében kapcsolatot kellett teremtenie a helyi vezetőség­gel és a városkába bekvártélyo- zott hadosztály tisztjeivel. Kraschke patikát nyitott a vá­rosban, preferánszozott a já­rási csendőrfőnökkel és a köz- igazgatás fejével, szenvedéllyel táncolt a bálokon s végül is meghódította a hadosztálypa­rancsnok lányának, Zinocska Burcevának a szívét. Zinocska csak az esküvő után vallotta be ifjú férjének, hogy nem akkor növesztett di­vatos kis bajuszával, nem szi­laj keringőzésével és nem is választékos modorával v- gy felvirágzó patikájával csavar­ta el a fejét, hanem akkor, amikor »szívhez szólóan« adta e'.c ezt a románcot: »Magad­ban ülsz és bánatosan nézed, hogy szomorú tűz ég a kandal­lóban. ..« Egy évvel utóbb, minek utána feladatát sikerrel telje­sítette, az ifjú gyógyszerész rejtélyes módon eltűnt a vá­rosból. Előrelátó módon ma­gával vitte Zinocska tízezer rubeles hozományát, s örökre otthagyta a patikát, állapotos feleségét meg a gitárját Most pedig itt, ebben az egér- szagú, homályos konyhában egyszerre a csaknem elfelejtett románc szövege és dallama csendült meg. Jó előjel! Krasch­ke úr könnyű izgalmában, fel­törő emlékeinek hatása alatt mosolyogva, bátran belökte az ajtót, amely mögül a bariton hí ng hallatszott. A régimódi bútorokkal be­rendezett kis szobában, a dé­zsában álló bánatos fikusz tö­vében, vászanfüggönyös ab­lak előtt lábát a tarka szőnye­gen nyugtatva, ült egy meglett korú ember, kezében “i tárral. Kraschke láttán a reked­tes baritonhang tulajdonosa röetön elnémult és dülledt sze­mét kihívóan meresztette a be­lépő emberre. — Bocsánat — kezdte Kraschke és levette kalapját. — Szergej Petrovics Golubcov elvtársat keresem. — Kicsoda maga és honnan jön? — felelt kérdéssel a szo­ba gazdája. — Mielőtt erre a jogos kér­désre válaszolnék — szólt mo­solyogva Kraschke — először ] szeretnék meggyőződni, hogy valóban ön-e az, akit keresek.! — Nevem Szergej Petrovics — felelte a férfi. — De mit, akar? Nem ismerem magát. — Sajnos, valóban nem ta­lálkoztunk még — jelentette j ki Kraschke. — De megbízá­som van az ön igen tisztelt j nagybátyjától, Valerij Pavlo-, vies Golubcovtól... — Nekem nincs semmiféle ( nagybátyám — vágott szavaba, Golubcov, a kelleténél kissé < élesebben, ami szerfölött meg-< örvendeztette Kraschkét. — Nincs valaki a szomszéd < szobában? — kérdezte váratla-( nul a német »diplomata«. — < Senki sem hallgatja a beszél- < getésünket? — De hát mit akar maga? — Át akarom adni azt a le-( velet, amelyet nagybátyjától ( hoztam, Golubcov tábornok úr ( őexcellenciájától — válaszolta ( nyugodtan Kraschke. — Itt 4 van nálam az ön fényképe is, de meg kell vallanom, hogy i nem ismertem volna önre. < Egyébként ez nem is csodála- < tus, ha figyelembe vesszük, < hogy ön, Goluocov úr, 1919- ben tiszti uniformisban szőre-1 pel ezen a képen, amikor, ha! nem csalódom, ön az önkéntes I hadseregben kémelhárító szol gálatnál működött. Fényképét’ a nagybátyja adta át nekem, ( hogy könnyebben megértsük i egymást... — Folytatjuk — Ha behunyom a szemem... él lyan a cukorgyár, mint egy óriási cirkusz, amely- ben itt-ott még dolgoznak a szereplők, de már já­tékhoz készülnek az artisták. Már megvolt a nagy próbaüzemelés. Minden gép, minden szerkezet, minden kazán és szivattyú jól működött. Egy két kisebb hibácska kijavítása vár még a karbantartókra. 14-én tehát indulhat a gyár. — ... Indulhat bizony — sóhajt Jancsek brigádvezetőre mosolyogva az öreg Czingelli László műszakvezető —, min­dent megtettünk, ami erőnkből telt, csak ... No, jöjjön velem, fogja meg a kabátomat. — És szélsebesen kacsázni kezd előt­tem lépcsőn le, lépcsőn fel. Behemót gépek, szerelgető mun­kások mellett húzunk el. Az öreg Czingelli oda-odavet egy- egy mondatot. Ez a Kanizsai-, ez a Valkó-, ez a Decsi-bnnád, ott meg Puska Károly derék csoportja. Néhány perc múlva már az új trafónál járunk, amelyről komáromi Lajos azt mondja, hogy szenzációszámba megy a gyár történetében. Az üzemet bekapcsolták az országos villanyhálózatba, és ha az összes erőgép leállna is, ez a trafó egyedül is elhajtaná a gyárat. De megyünk, sietünk. — Hű, az áldóját! — támaszkodik nagyot lélegezve a lépcsőkorlátnak Czingelli. — Hiába, öregszem. Huszonkét év óta szaladgálok az üzemben, azt mondják, ide nem is ész kell, hanem jó láb ... Az öreg lehunyta szemét. Én fölnézek a magasba: a diffúziós üzem hatalmas, fehér tetőzete megszédít. Tavaly­előtt alakították át — jut eszembe. levegőt kapott, az egykori szűk■ gőzfürdőbe (mert csak annak lehetett mondani) fényt, kedvet varázsolták. Számtalan gép guggol körülöttünk, egy sincs köztük, amelyen ne korszerűsítettek volna valamit. Egyik évben öt-, a másikban tíz-, az idén tizenhárommillió forinton. Czingelli rámutat a diffúziós gépsorra: — Nemso­kára ezt is kidobjuk — mondja. — Nem korszerű. Nyolc em­ber kell hozzá. Majd a »J« diffúziót ketten is elkezelik... Ji/1 ire elgondoltam volna, hogy a »JM diffúzió hogyan ■ir't változtatja meg a gyár berendezését és képét, már valahol a szeletszállító csigák körül jártunk. Kiléptünk egy emeleti ajtón, és megtorpantam ijedtemben. A nem­rég épült csigaházban a munkások mosolya oldotta föl a fe­szültséget. Óvatosan lépve a régi deszkákon, megközelítettük, őket. A Laki-brigád tagjai fabrikálják itt a lúgozott szelet csigáját. Czingelli azt mondja, hogy a brigád azért készíti ezt az új csigát, hogy többet ki ne »szúrjanak« velük az átko­zott régi csigák, amelyek a főpróba alatt is bemelegedtek. Tavaly a legnagyobb üzem közben robbantak le. — Hej, de sok meleg napot szereztek nekünk, ugye Jan­csi? Minden karbantató itt szorongott, szereltük, piszkáltuk, csakhogy vigye valahogy a répaszeletet. Ügy van az, hogy mi a karbantartáskor felkészülünk, de a gyár régi már, feladata pedig nagy, és néha váratlan helyzet elé kerülünk. De a ré­pa is csuda jószág, egy élet sem elég a megismeréséhez. Az öregek mindig azt mondták, ha a répa bukfencezik az ú'ztató- ban, akkor nem lesz baj a gépekkel, de ha csúszik, a fene megette. Nehéz lesz feldolgozni. Minden nyáron felké zulunk, hogy megvívjuk vele a csatát. Eddig még mindig mi győz­tünk. Meg aztán minden nyár után könnyebb lesz, hiszen az idő minél jobban halad előre, ez az üzem annál fiatalabb lesz. Ugye, Jancsek, most már nem nyomja a szivüket a régi csiga? Megmakacsolja magát? Készen lesz az új, aztán be­kapcsoljuk helyette. Mert változik az idő. Valamikor egye­dül nekem volt itt motorom, most meg nézze, annyi van, hogy új garázst kellett nekik építeni. Egy üzem történelme sűrűsödik ezekben a szavaikban^ Nagyon megértem, amikor visszafelé jövet még egyszer meg­állít, és azt mondja: — Néha-néha elgondolkodom a húsz évvel ezelőtti cu­korgyárról, de sehogy sem sikerül visszaidéznem a képét, csak ha lehunyom a szemem, sejtek meg valamit belőle, de már valójában így se ismerek rá... ... Olyan a gyár, mint egy nagy cirkusz. Konganak ben­ne a kalapácsütések. Még ide egy szög, oda egy pakolás, ide egy kis »púder« oda egy kis »rúzs«, aztán 14-én meglendül­nek a kerekek, és akkor már mindenki a helyén lesz. C Czingelli, a műszakve zető olt lesz maid mindenütt, ^ ahol a huszonkét év tapasztalatát elő kell venni. És ha megáll, ha behunyja szemét, mindig egy pillana* alatt fel tudja mérni a megtett utat. S ebből a nagy körképből so­hasem hiányoznak a «•gyerekek«: o Puska-, a Laki-, a Kani­zsai-, a Valkó_ és többi brigád tagjai, akik formálói a gyár történelmének. Akik, ha nem hallják is, de biztosan megér­zik, hogy az öreg Czingelli tovább indul aj1 án a biztatással: gyerünk fiaim, az idén menjünk megint előbbre ... Szegedi Nándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents