Somogyi Néplap, 1960. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-25 / 227. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. szeptember 2% ÉVADNY1TÁS ELŐTT BIZ ÉN A községek művelődéséért felelős szakemberek megyénkben talán még sohasem készültek fel ilyen gondosan a hosz- szú téli esték alapos kihasználására, és — ami a terv végrehajtásában jelentős tényezőként hat — a tanácsszervek még egyetlen évad előtt sem áldoztak annyi időt, energiát a népművelésnek, az igényes szórakozásnak az előkészítésébe, mint az idén. Mindenütt elkészültek a népművelési tervek. Jellemzőjük, hogy a különböző szervek elgondolásaikat összehangolva, együttesen dolgozták ki. A fenti észrevételek birtokában látogattam el Bizére, ebbe az alig több mint három és fél száz lakost számláló kis községbe, hogy a helyszínen győződjek meg: hogyan várják az új népművelési évadot a terv készítői, végrehajtói és azok, akiknek a kedvéért — tudásuk, műveltségük emeléséért — történtek az eddigi előkészületek? •— Nyolc előadás, két színdarab, három tanfolyam alkotja gerincét tervünknek — fogad Szélessy Imréné, a község egyetlen tanítónője, a művelődési otthon igazgatója. — Meg tudják-e valósítani a felsoroltakat? — Az engedélyezett (így mondja, nem pedig: előírt vagy beütemezett) ismeretterjesztő előadások megtartását, ha az előadók jól felkészülnek, érdekesen, vonzóan beszélnek a témáról, és főképp pontosan megjelennek — nagy részük Ugyanis a járási székhelyen lakik —, biztosítani tudjuk. — Van-e megfelelő anyag a színjátszáshoz? — Összesen tíz olyan KISZ- korú fiatalunk van, akit színpadon is használni tudunk, de ahogy tavaly, az idén is kisegítenek bennünket az idősebbek. — Van-e megfelelő helyiség á tanfolyamok megrendezésére? Ennél a pontnál egy kissé megakadtunk. Kiderült ugyanis, hogy van egy könyvtárszobának használt helyiség a művelődési otthonban, de a sok könyv egyelőre másfelé várja, hogy összeszedjék, és rendeltetésének megfelelően használják fel. Az iskola szekrényében pihennek a népi szőttesekből készült függönyök, térítők, a községi tanács szekrényének tetején porosodnak a képek, / pedig rendeltetésük nagyszerű: megismertetni, megszerettetni a magyar tájak sajátos nép- művészeti remekeit. A képeken szemléltetett tájak egy- egy népművészeti terméke — tányérok, köcsögök, szőttesek, hímzések stb. — gyűjtőjük, a művelődési otthon igazgatójának lakásán várja, hogy betölthesse feladatát. A gyönyörű, ötezer forintos Mozart típusú rádió pedig a tanácsháza gyűléstermében áll kihasználatlanul. A felsorolt szétszórtság oka az, hogy a klubszobának tervezett helyiségben még mindig gabona van. — Nem tehetünk róla, nincs más raktárunk — tárja szét sajnálkozva kezét a tsz-elnök. — Talán vasárnap szétosztjuk az itt levő termést, de utána meg a borsó kerül bele. A kis szobában torlaszolja el a bent rekedt könyvtárszekrényt a búza. — Sajnos, pillanatnyilag a könyvtár munkája is csökkentett teljesítményű, hisz a kölcsönzéseket csak azokból tudom lebonyolítani, amelyeket időközben visszahoznak — panaszkodik Szélessyné, pedig szép eredményt ért már el az olvasómozgalomban. Kilencvennyolc beiratkozott olvasója van a könyvtárnak, ami azt jelenti, hogy alig van tíz ház, ahonnan nincs egyáltalán olvasó. Szeretné azonban elérni, hogy az idén ezek a családok is olvasóivá váljanak a könyvtárnak. A poros, gabonaraktámak használt művelődési otthonban a tanácstitkárnő kalauzol. — Az idén szeretnénk elvégezni a tervezett átalakításokat is. Az eredetileg ebben az épületben helyet kapott tűzoltószertár helyett ugyanis másikat építettünk, s mihelyt azt teljesen befejezzük, az itt felszabaduló helyiségből lesz a tulajdonképpeni — az eddiginél tágasabb — klubszoba társasjátékokkal, rádióval, lemezjátszóval, népművészeti tárgyakkal berendezve. Igen, de egyelőre a nagy lakattal lezárt faajtó mögött a tűzoltófelszerelés pihen, a színpadon pedig egymásra dobált székek porosodnak, A falon pedig ott virít a tavaly felírt figyelmeztetés: Vigyázz a tisztaságra! — Mi vigyáznánk is, csak már lehetne — véli a KISZ- titkár. — De egyelőre a tájára sem mehetünk az épületnek. Pedig a gyerekek sürgetnek, hogy szüreti mulatságot kellene rendezni, de még arra sincs helyünk, ahol ezt megbeszélhetnénk. — Beszélgettek-e már a fiatalokkal a téli tervről? — Hogyne! Az előadáson képviselve lesz a KISZ is, a két színdarab rendezését pedig természetesnek tartják. Többen készülnek beiratkozni a dolgozók iskolájába is. — Igen, három nyolcadikosunk és tizenhárom hetedikesünk jelentkezett eddig — mondja a tanítónő. Járom a falut. Egy csoportban két asszony, három férfi beszélget. A közeli gabonamé- résről folyik a szó s megragadom az alkalmat, hogy előhozzam a művelődési otthon és a téli terv ügyét. — Hát a lányom mondta, hogy jó lenne már kiüríteni a nagytermet. — Az előadások? Az orvosét meg szoktuk hallgatni, meg a tanító néniét is. Most mások is lesznek? Hát ha ráérünk ... — Könyv? Igen, most már jobban van időnk. Télen szoktam én is olvasni, különösen, ha a menyem rábeszél valamelyikre. — Színházba még Marcaliba is elmennek néhányan. Magam is voltam egyszer, de nem bántam meg. Ha itt játszanak valamit, mindig megnézem. Hazafelé indulva megpróbálom rendszerezni a friss benyomásokat. Lelkes, a népi művészetért rajongó, ahhoz értő, fáradhatatlanul szervező tanítónő; kevésbé harcos tanács, amelynek vezetői inkább csak muszájból, mint ügyszeretetből végzik az idén felelősségükre bízott munkát; a műveltséget, a kultúrált szórakozást átlagon felül igénylő lakosság; és egyelőre gabonaraktámak használt művelődési otthon. Az esték pedig egyre előbb kezdődnek, és napról napra hosszabbak, mind több idő áll rendelkezésre a művelődési tervek megvalósítására. Ehhez azonban a művelődési otthont — amelyben tavaly is dicséretes népművelési tevékenység folyt — át kell adni rendeltetésének! P. L. Békés József: REQQEL A PARKBAN — Ökrös László: A BOSSZÚ A diák kiszáradt torokkal ödöngött az utcákon. Késő este volt, a lámpák már mindenütt égtek. A meleg azonban nem csökkent. Az aszfalt szinte gözölgött, és éppúgy besüppedt a lábak alatt, mint délben, mikor a nap még az ég tetejéről égette a várost. A diák kegyetlenül szenvedett a hőségtől. Néha azt hitte, izzadt testén azonnal lángra lobban az ing. Csak legalább ihatott volna. Egy pohár sört, egy málnát. Vagy legalább egy kis fagylaltot, egy akármilyen kis fagylaltot ehetett volna. De hát nem volt szabad. A lány mondta. Három napja valamin összevesztek, a diák hangoskodott, kiabált. Később kiderült, hogy a lánynak volt igaza. A diák bocsánatot kért és elhallgatott. Akkor fogadtatta meg vele a lány, hogy büntetésből egy hétig csak vizet iszik, bort, sört, szódát nem vesz a szájába, és természetesen fagylaltot sem eszik. A diák szégyenében mindent megígért. Eddig könnyű is volt. Esténként együtt járkált a lánnyal, s a diák ilyenkor mindenről szívesen lemondott, és nagyon jól érezte magát. Ma este azonban nem jöhetett a lány. A nagymamájához kellett mennie névnapra. A diák azért otthon maradt a kollégiumban, hogy majd tanul, amint a lány a lelkére kötötte. De nem fogta a hely, hiányzott a lány, este elment az utcára, s nyugtalanul csatangolt a forró kövek között. Egyszer csak rátört a szomjúság. Mintha három napja egy csepp folyadékot sem ivott volna: kiszáradt és égett a torka. Később a téren leült egy padra. De ott sem tudott sokáig maradni. Néhány perc múlva nyugtalanul felugrott, és a kollégium felé indult. Akkor látta meg a lányt. Egy fiúval jött, nevetve és hangoskodva kanyarodtak be a térre, szorosan egymáshoz simulva. Ott mentek el a diák előtt. A diák dermedten állt. Aztán mintha földrengés rázta volna meg a várost, a házak imbolyogni kezdtek, valamerröl dübörgés hallatszott, az aszfalt több helyen szélesen és mélyen megrepedt, s pikkelyes testű halak szálltak a levegőben. A diák egy pillanatig meredten állt a nagy világfelfordulásban, aztán az aszfalt repedéseit átugorva rohanni kezdett a legközelebbi kocsma felé. Az undorítóan nyirkos halak szálkás uszonyaikkal minduntalan az arcához csapódtak, de ő csak rohant. A kocsmában egy korsó sört rendelt, még imbolygóit a kocsma és az emberek, amikor ő egész testében érezve a bosszú édes ízét, inni kezdte a habzó jéghideg italt... TÉNAGY SÁNDOR: ŐSZ ÉS ZENE Füttyel csipkézi a csöndet a dombon egy nyurga legény, és tele tüdővel próbálom én is a dalt, de csak úgy magamban, szemérmesen ízlelve a hangok bugyogó erjedését. Most ősz van, köszöntenem kéne a víg szüretre menőket, s belekóstolni a lányok fürtös mosolyába — de félrehúzódom, nem jön számra a szó, csak zenét érzek, titkos hangjegyek pöttyöziik szívemet. Ősz van, s csak zene van; s hangokká alakulva én is, futok ugrálva a nyurga legény őzlábú füttye után, és violinkulccsá görbül bennem a vágy teutánnad, iá szertelen életemnek bohém karmestere lettél. 1 A lány árom éve volt már a szanatóriumban, és ezen a reggelen csalhatatlan bizonyossággal megérezte, hogy ez az utolsó szép őszi nap. Ez kezdetben némi szorongással töltötte el, de hamarosan legyűrte kellemetlen érzését, és — amint az már a hozzá hasonló betegeknél gyakran tapasztalható — rossz hangulata minden átmenet nélkül szertelen vidámságba csapott át. Jókedvében minduntalan előreszaladt a park sétányán, otthagyta a fiút, majd messziről integetett neki, csalogatta magához, máskor pedig beszaladt a fűre, fától fáig szökellt, s elbújt egy-egy vastagabb fatörzs mögött. Korán volt még, s a mélyebben fekvő helyeken ritkás köd füstölt. Rajtuk Icívül senki sem tartózkodott a parkban, s ha a lány néha-néha abbahagyta a kacagást, a hirtelen támadt csendben hallani lehetett, amint a fiú tornacipős lába alatt megcsikordul a sétány kavicsa, megzizzennek az útra hullott levelek, melyek sárgák, rozsdabarnák és bíborvörösek voltak, s az előző napon kaszált, szerteszéjjel heverő kis szénacsomókkal együtt fanyar illattal, töltötték meg a parkot. ^ A fiú szórakozott' mosollyal nézte a lány lebbenö futkáro- zását, hallgatta minduntalan felcsendülő kacagását. Tekintete azonban hol fellángolt, hol pedig elhomályosodott, mintha szeme helyén gyertyák égtek volna, melyek lángját időnként meglobogtatja a szél. A lány máskor ennél finomabb rezdüléseit is észrevette a fiú hangulatváltozásainak. Most azonban csapongó jókedvében gondtalan tekintettel siklott át rajta. Vidámsága tovább fokozódott, amikor a park végében feltűnt a szanatórium mindenesének szamár húzta kiskocsija, melyen a tejet hozta a faluból. A kocsi nyikorgásába, a tejeskannák zörgésébe a félnótás mindenes szavai vegyültek, amint, szokása szerint, hangosan veszekedett szamarával. A lány azonban nem törődött vele, odafutott a csacsihoz, átölelte nyakát, játékos léptekkel ment mellette eg-y darabig, miközben becézgetve duruzsolt a fülébe: — Szervusz, Géza! Hogy vagy? Hogy aludtál? Jól? Szembe ment a fiúval, s csak akkor hagyta ott a csacsit, amikor egy vonalba ért vele. Odaugrott hozzá, és ki- hangsúlyozottan ugyanazzal a mozdulattal átölelte a nyakát. — Szervusz! Hogy vagy? Hogy aludtád? — Jól? —kérdezgette nagyokat nevetve a fiút. Az észrevette a mozdulat, a szavak azonosságát, elfelhősö- dött a tekintete, és türelmetlenül a kibújt karjából. A lány azonban ezen is csak nevetett, majd éppen csak leheletnyire megcsókolva ajkát elfutott mellőle. Meg sem állt, csak a park végén, a kerítésnél, mely a szanatóriumot a külső, egészséges világtól elválasztotta. Itt egy kicsit kifújta magát, miközben kifelé tekingetett, a kerítésen túlra, ahol a hegyről a faluba vezető kisvasút töltése húzódott. Aztán megfordult, és a fiút nézte, amint hosszú léptekkel, fejét lehajtva közeledett Amikor odaért, ismét átölelte a nyakát, de most már gyengéden, minden csúfolkodás nélkül, és odasimult hozzá. Így álltak egy darabig, aztán halkan, mintha nagyon kedves szerelmes szavakat suttogna, megkérdezte: — Hogy tett a masiniszta? Olyan kérdés volt ez, melyen mindketten el szoktak lágyulni, mivel első csókjuk ízét idézte bennük. Az első csókét, melybe úgy belefeledkeztek, hogy hiába zakatolt a kisvonat, csak akkor vették észre, mikor már eléjük ért a mozdony, melynek hídján idősebb férfi állt, és cinkosan mosolyogva, játékos mozdulattal megfenyegette őket. A fiú hűen tudta utánozni ezt a mosolyt és a mozdulatot, s ilyenkor mindketten nagyokat nevettek, miközben testükbe belopózott az első csók mámoros izgalma. A fiú azonban most mintha nem hallotta volna a kérdést, csak állt, és tekintete elveszett a töltés túlsó oldalán kezdődő ritkás erdő fái között. A lány ránézett, és reggel óta most vette észre először a fiú arcának furcsa, töprengő kifejezését. Jókedve ekkor egyszeriben elszállt, megérezte, hogy a fiú A MEGJELENŐ KÖNYVEKRŐL Bihari Klára: TISZTESSÉGES ASSZONY A népszerű írónő elbeszéléseiben sok érzéssel és jisszonyi tapasztalattal ábrázolja az elmaradt gondolkodás béklyóiból felszabadult nők egyéniségének, emberi magatartásának fejlődését mai világunkban. Cela, Camilo Jósé: A MÉHKAS A mái spanyol próza legkiválóbb képviselőjének regénye egy elzárt világról, a 40-es évek Madridjáról számol be, melyről a második világháború forgatagában kis időre megfeledkezett az emberiség. Björnson, Björnstjeme: ARNE Björnson a múlt század norvég irodalmának kiemelkedő alakja. Művei közül a legnépszerűbbek költői ihletésű parasztnovellái. Az Arne és Synnöve Solbakken című elbeszélésnek kiadásával a kitűnő író és a nagy humorista emlékének adózik a kiadó az író halálának ötvenedik évfordulója alkalmából. Csontos Gábor: FÄBÖL vaskarika Csontos Gábor nevét az Ébredés című antológia tette ismertté, amelynek egyik legjobb novellája, az Óriás, a fiatal író műve. Az író mai témájú elbeszéléseket ír, érdeklődése különösen a paraszti élet felé irányul. Írásainak jellege változatos, a kedves, idilli hangú elbeszélésektől a komolyabb élőadásmódig többféle ábrázolási móddal kísérletezik. Legsikerültebbek azok a novellái, amelyekben mesélő kedve szabadon árad, s az élet realitásait olykor éppen fantasztikus meseszövéssel ábrázolja. Dosztojevszkij: A KAMASZ Egy tizennyolc éves fiú iskolái elvégzése után elkerül Pétervárra. Tapasztalatlansága miatt nehezen igazodik el az élet útvesztőiben, s ezt még megnehezíti számára a törvénytelen születése miatti bizonytalanság és a sivár gyermekkorban kifejlődött érzékenység. A regény lélekrajza maradandó élmény. mondani akar valamit, s félni kezdett attól, amit hallania kell. A fiú azonban ekkor még összepréselte ajkait, s csak hosszú szünet után szálait meg tompa hangon: — Tegnap megvizsgált Bajza doktor.. j A lány három éve volt már a szanatórium lakója, semmi kétsége nem lehetett afelől, mit jelent ez. Remegés futott végig testén a fiú szavaira, s a kezében tartott falevelet elejtette. A fiú is tudta, hogy ezzel túl van a nehezén, megkönnyebbülést érzett, a bensőjét szétvetni akaró öröm kibuggyant belőle, és diadalmasan, csaknem kiáltva tette hozzá: — Teljesen negatív! Hirtelen széttárta karját, mintha magához akarná ölelni az egész világot, azt a világot, mely a vártnál gyorsabban nyílt ki előtte. Egyetlen pillanat elég volt számára, hogy megfeledkezzék mindenről, legfőképp arról, hogy tapintatosan akarta tudomására adni a lánynak az újságot. Már csak egyet tudott: egészséges! — Meggyógyultam! — kiáltotta. S mintha most rajta volna a sor, hogy szertelenül vidám legyen, felkapta a lányt, és megfordult vele. Aztán letette, és messzenéző szemét abba az irányba fordította, melyben a falu volt, mint aki márisl az állomásra vezető legrövidebb utat kémleli. — Legkésőbb egy hét múlva elmegyek — mondta aztán. — Legkésőbb egy hét múlva — ismételte meg mámoros örömmel. Később felsóhajtott: — Elegem volt a szanatóriumból. Sok volt ez az öt hónap! A lány hallgatott. Érzések és gondolatok zúgtak át törékeny testén, s tudta, ha megszólal, kitör belőle a sírás. Szorosan összezárta hát ajkát, könnyei azonban nemsokára így is folyni kezdtek, s két gyorsvízü, zajtalan patakként végigfutottak mozdulatlan arcán. A fiú pedig tovább lelkendezett, és csak akkor hagyta abba, amikor a lány, erejét veszítve, hangosan zokogni kezdett. Megdöbbenve és értetlenül nézett ekkor rá, hangjában méltatlankodás, megbántottság volt: — Mi az, te nem is örülsz, hogy meggy ágyú Itam ? A lánynak már egész testét rázta a zokogás. Kedves kis arca volt, de szépnek sose lehetett nevezni, s a küzdelem, hogy visszatartsa sírását, most még össze is zilálta jelentéktelen vonásait. A fiú egyszeriben csúnyának találta ezt az arcot, és most már bosszúsan mondta: — Azt hittem, örülni fogsz, hogy meggyógyultam! A lány válaszolni akart, de a zokogás még mindig elvette a helyet a szavak elől. — Ha igazán szerettél volna, most örülnél — szólalt meg ismét a fiú. Ekkor még érzett némi fájdalmat ő is, de aztán arra gondolt, hogy úgyis le kell zárni ezt az ügyet, s úgy érezte, kapóra jön a másik viselkedése. A lány azonban ekkor óriási erőfeszítéssel elvágta zokogását. Szemét ráemelte a fiúra, és meggyőző hangon mondta: —• Nem látod, hogy örülök ... Azért sírok, mert örülök ... örömömben sírtam! S valóban, ekkor már mosolygott. Kedvesen, csaknem vidáman. A fiú érzései pedig összezavarodták, s kicsit szemrehányóan, mint akit feleslegesen ijesztettek meg, így szólt: — Nevetni kell, ha az ember örül, nem sírni. — Igazad van — válaszolt a lány, és nevetni kezdett. Kacagása betöltötte a parkot, s talán még sokáig hullámzott volna a fák között, ha ekkor könnyű szél nem szalad le a hegyről. Nem volt ez a szél hűvös, mégis megborzongatía a lányt, mert benne érezte nemcsak az ősz, de a tél üzenetét is. Szeme előtt egyszerre végtelen hólepel borította be a tájat, leikébe belemart a magány, torkát fojtogatni kezdte a társalgóban töltött őszi és téli napok vattás unalma, a reménytelen várakozás kínzó egyhangúsága. Ügy érezte, si- koltania kell, térdre borulva átölelni a fiú lábát, és úgy kérni, hogy csak a hátralévő egy héten át, nem, csak még a mai napon, az utolsó szép napsugaras őszi napon legyen beteg, legyen reménytelenül, gyógyít- hatatlanul beteg — és maradjon vele. Ekkor azonban megszólalt a reggelihez hívó csengő. Erre mindketten megfordultak, ét elindultak a szanatórium épülete felé.
