Somogyi Néplap, 1960. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-16 / 193. szám

Kedd, I960, augusztus 16. 3 SOMOGYI NÉPLAP szélesítik az átjárót Kéí asszony — kéí világ »Nyugdíjba ment« a régi Céeri úti híd, nem bírta már a közúti forgalmat, megérett az »állo­mányon kívül« he­lyezésre. Mellette ott feszül már vas­betonpillérem az új, a réginél szé­lesebb, korszerűbb átkelőhely. Nem­sokára felavatjuk. Az útkanyart is kiszélesítették, így az új hídról köz­vetlenül belátni az Ady Endre ut­cába. Ennek bizo­nyára örülnek az autósok, motoro­sok. A híd- és út­építés feladat elé állította a Vasút­építő Vállalatot is: ki kellett igazíta­Jakab Jenő, Elekes Ernő szerelik le a síneket. Ketten Is alig bírják ktfeszfteni régi helyéről a talpfáktól meg­szabadított sínt. rv" ...... .......^ ! : 1 1 niuk a vasúti pá­lyát. Mivel az át­járó 18 méterről 24 méterre szélese­dett, odább kellett vinniük és ki kel­lett építeniük az új vasúti átjárót. A vasútépítők a hidászokkal egy időben dolgoznak, hogy mire átadják a forgalomnak az új hidat, minden rendben legyen. A híd-, út-, és vas­útépítők munkája eredményeképpen megint gazdagabb lesz városunk egy új létesítménnyel. — Itt, ahol a villany­motorral működő fűrészgép kettészeli '■■■■a vasat, lesz majd az átjáró széle — mond­ja Veres András és Szajdi István. A múlt hét közepén összeh^ zott a sois két csákányi asz- szonnyaL Egyik ötvenkét éves, a másik hatvannégy. Mindket­ten tsz-tagak, csakhogy az egyik a világért sem dolgozna, a másik erején felül is, többet, mint amennyit várnak tőle. Egyiket úgy emlegetik a falu­ban, hogy a Soósné, a másikat így: Szidi mama. Érdekes meg­figyelni a falusi ember íté­letét, aki a megszólításban is kifejezi, beágyazza egy-egy emberről alkotott véleményét. Ha nem kerestem volna meg az asszonyokat, akkor is tud­nám: a Soósnéra haragudni kell, Szidi mamát pedig nagy- nagy rajongással szeretni és megbecsülni. Körülbelül ezt fejezte ki a megszólítás s a kísérő mosoly, melyet több ember arcán is láttam. Igazsá­gos ez az ítélet: a két asszony két külön világ; cselekede­teik, gondolkodásmódjuk, élet- szemléletük olyannyira elüt egymástól, hogy az már ijesz­tő. Soósnéhoz — megvallom —, úgy mentem be, mintha sem­miről se tudnék. Vasalt éppen, szívesen fogadott. — Mi új­ság a tsz-ben? — kérdeztem némi átmenet után, s szinte vádlón nézett rám, mint aki azt mondja: mi az, hát nem tudja, hogy még egy percet sem dolgoztam a közösben? Aztán megeredt ajkáról a. panasz, és folyt, folyt feltar­tóztathatatlanul. Mentegető­kapálni a kiskertben. Csak ne tudnák, hogy otthon dolgozik, a közösben pedig nem. Csak legalább egyszer is odament volna, hogy emberek, legalább összesöpröm a portát, vagy adjatok könnyebb munkát. Nem. Ez az asszony kéjeleg be­tegségével, és nem akar dol­gozni. Kérdeztem, hány hold­ja volt azelőtt. — Nem tudom én azt már — így válaszolt. Kisegítettem. Tizenhét, és mennyi az aranykorona? — Százhatvan — vágta rá büsz­kén, csak éppen hogy nem mondta hozzá: megélek én a földjáradékból meg a háztáji­ból. Lehet, hogy nem tudja még: az ő területét bizony napszámosok kapálták a tsz- ben, odalesz a föld járadék... Nem, a világért sem a be­tegségét vitatom, hanem azt a csúnyább, fojtó, mérgező be­tegséget, amit odaátról hozott a tizenhét holdjával. Áthozta, igaz, odaadta a földjét is: dol­gozzék rajta, aki akar, de ő maga ott él most is, gondolatai olyan messze állnak tőlünk, mint betegsége a munkaképte­lenségtől. Megjegyeztem egy mondatát, így hangzott: »Van még tartalékom ... aztán? Legfeljebb elpusztulok...« Nem tudom, latja-e, észre ve­szi-e saját falujában azt az öreg nénit, aki nehezen húzza lábát maga után, s úgy szólít­ják az emberek, hogy Szidi mama. Ez az asszony csupa élet, csupa munka, csupa lel­kesedés. Akkor jött haza a mezőről, amikor betoppantam az udvarra, s mondta: »Nem nagyon érek ám rá, van még egy kis dolgom idehaza.« Mondják az emberek, befogott a kocsiba, egész nap trágyát hordott, aratott hatvannégy esztendejével, s a kapálásban ma is lehagyja menyét. Be­széltem vele. Nem mond ő nagy szavakat. Olyan termé­szetes, hogy dolgozik, hogy megmutogatja a fiatalabbjá- nak, hogyan kell... — Tudja, az ám a baj, nem akarom elhinni, hogy beteg va­gyok, pedig a szívem gyakran rakoncátlankodik. Mondta a fiam, hogy elvisz az orvoshoz. Abból se lesz semmi. Pedig hát... na, hogy is mondjam, hiszen tudja: a fiam meg a menyem is téeszcsés, nekem maradna itthon elég munka a ház körül. Azt hiszem, nem is megyek már többet... Maga sem hiszi. — Úgyse tudja megállni, Szi- di mama — mondtam neki mások véleményéből leszűrve a tapasztalatot, s így válaszolt: — Hiszen éppen ez a baj... nem tudom megállni... De hát mit csináljak? Szerettem volna tőle halla­ni, hogy hogyan állnak a dol­gok a közösben, s nagyon fu­karon, de találóan csak eny- nyit mondott: — Hát tudja, aki dolgozik, annak lesz is, aki nem, az nem eszik... A SEGÍTŐ SZERETET ÁRAMKÖRÉBEN zött, kibúvót keresett, és na­gyon szánalmas volt ez a ma- gyarázkodás. Hát igen, érzi, hogy szorul a kör, s manapság már azok is elítélik őt, akik­kel valamikor azonos szólamo­kat fújt, a szomszédok, az ut­cabeliék. — Beteg vagyok, nyomorék, oda vannak az ízületeim. Nem bírok én már dolgozni, kérem, kapálni meg...? Nézze az uj­jaimat ... Sokszor a konyhá­mat se bírom felseperrii __ J aj nekem, hogy kívánhatnak ilyet tőlem? Súlyos beteg va­gyok én már, javulásra se számíthatok... Nézze a papí­rokat ... Megnéztem. Érdekes. Mind­És akkor megint Soósné jutott eszembe. Nem említet­tem előtte, nem is céloztam rá. Csak úgy Végigfutott bennem a gondolat, milyen sokszor emlegetjük: hiába, az öregek­kel nehéz valamire menni. Másban nőttek fel, örökséget hoztak magukkal, nehezen tudnak szabadulni. .Igen* eszembe villant, hogy milyen hamis dolog ez. Hamis, mert nagyon sokfelé járok a me­gyében, s csak nagy véletlen bukkanok egy-egy Soósnéra. Viszont mindig több és több Szidi mamával találkozom. Az a másik világ — amit Soósné képvisel félrehúzódó, do* logtalanságból élni akaró ál­láspontjával — kiveszőfélben van, már csak itt-ott bukkan fel néhány ember gondolatá­ban. S ezek betegek, munka­képtelenek, menekülnek. De a Szidi mamák nem öregszenek. Igenis látják ők, hogy mi min­den jó van a mi életformánk­ban, s talán megsértődnének, ha kihagynánk őket a küzde­lemből, mely gondokkal, mun­kával jár ugyan, de szép, mert van értelme. Lám, Soósné be­tegebbnek hiszi magát, mint amilyen, Szidi mama pedig nem akarja elhinni, hogy be­teg. Nem, mert más világban él, a mi világunkban, s köze van hozzánk, mindahhoz, ami néhány év alatt történt. Jávori Béla Nehéz, aprólékos munkát, nagy figyelmet és lelkiisme­retes odaadást követel a pe­dagógus hivatása. Erről be­szélgetünk Weywara Vilmos drávatamási iskolaigazgató­val. Ahogy mondja, ő is azt hitte, hogy csak gyárban le­het alkotni, ahol a dolgos kezek munkája nyomán az apyag géppé, hasznos termék­ké alakul. Az élet azonban meggyőzte arról, hogy min- kettőn június 13—i dátum van. S den munka alkotó jellegű, ha Dr. Török Sándor kezelőorvos 5 hozzáértéssel, odaadással vég- azt írta: »... állandó gyógy- jjí zifc. , kezelés alatt áll. Fizikai mun- i A beszélgetés közben Té­kára nem alkalmas.« Dr. Cser- J tóm szemében felcsillanni a teg Sándor járási főorvos így: J tüzet, az alkotás örömének és »... két hónapig csökkent S a nevelői szenvedélynek a tü- munkaképességü, könnyebb zét. Milyen szép lehet egy fa­fizikai munkára alkalmas.« Nem vagyok orvos, hivatott sem dönteni ebben a dologban. De mintha valami különbség! volna a két papír között.../ Nem is ez a fontos. Soósné i konyhája ragyog, aznap mos- S ta fel. Háztájiját ki műveli? ( Azt mondta: napszámosok. 5 Csak legalább ne látták volna ? lusi pedagógus munkája! S milyen nehéz is. Különösen pedig egy olyan eldugott, a világtól eléggé elzárt helyen, mint Drávatamási, és olyan körülmények között, mint ahogy tanítói működését a Weywara-házaspár kezdte tíz évvel ezelőtt. Kedves falu Drávatamási SXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXSS&XXXXXSXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXXSXXXSXXXSXXXXXXXXX'b szegeződtek a prépostra. A vád a fiú halála miatt. De} prépost nem állhatta ezt a te- nem ez következett. Dublac) kintetet, volt valami félelmes igen részletesen, minden külö-) és nyugtalanító benne, s ő nősebb izgalom nélkül el- most igazán nem volt olyan mondta látogatását a limo-i hangulatban, hogy nyugtalaní- ges-i prefektúrán. Ügy, ahogy) tó gondolatokkal foglalkozzék, a prépost úr tanácsolta, félj] Félre fordította a fejét, és úgy akarta keresni Lammerding# vetette oda a kérdést: tábornokot, de csak akkor ju-f (25) — Mi az, hogy áruló? tott eléje, amikor már kicsi­— Én árultam el Oradourt... karták belőle a vallomást, és) A prépost lapos, gyanakvó a fián sem tudott már segíte-} nyögte pillantást vetett Dublacra: nem ni. Az is lehet, tette hozzá hal­sze- kan, inkább csak maga elé} A prépost meghökkent egy pillanatra, nem ked­velte az ilyen viharos érzelem­kitöréseket, különösen reggeli után. — No csak, no csak .:— mondta, és gyengéden rátette a kezét Dublac reszkető vállá­ra. Dublac Végül felemelte fejét, és könnyben ázó szemét rá­meresztette a prépostra. Egy percig némán bámult, majd alig hallható hangon kinyögte: — Nem vállalhatom, atyám... érdemtelen vagyok e nagy tisztességre. — Tudom, atyám, tudom... de éppen ezért... _____ D ublac. " ~ háborodott meg ennek a A prépost kezdte elveszíteni rencsétlennek az elméje? türelmét. — Képzelődik, kedves Dub­— Mi az, hogy éppen ezért? lac • • • — csattant fel a hangja. — — Nem, sajnos, nem. Való­Bízza magát nyugodtan rám. han én árultam el Oradourt! — Én tudom, hogy mit csinálok, felelte Dublac nyugodtan. Ami- és ez magának legyen elég! kor kimondta ezt a mondatot, Ez a parancsoló hang némi- olyan nyugalom szállta meg, leg magához térítette Dubla- cot, és egy árnyalattal nyugod- tabban folytatta, körülbelül az­zal a szöveggel, amit előre ki­gondolt, amikor ide jött. — Gyónni akarok, atyám A prépost ingerült mozdula- mondta halkan, és lehajtotta a tot tett, de aztán meggondolta magát, és atyai hangon szólalt meg: — Ugyan, kedves fiam, ne csináljon olyan nagy ügyet ebből a dologból. A hazának és az egyháznak szüksége van magára. Ezt értse meg. S kü­lönben is, maga sem jár rosz- bzuL Majd kissé emeltebb és szá­razabb hangon hozzátette: fejét. Ettől azonban a prépost még ingerültebb lett. Más nem hiányzik, mint most beöltöz­ni és levonulni a templomba... — Hagyjuk most ezt. Előbb mondja csak el, hogy mi baj van tulajdonképpen? Dublac összeszedte az erejét, a hangja kissé erőteljesebb hogy szinte maga is elámult. Elszállt a félelem, amely hó­napok óta nyomta, marta, amelynek éles karmai az ide­geit tépték. Volt, nincs, egy­szerre elszállt a gonosz ma­dár... Dublac szinte mosoly­gott, s a szomorkás, furcsa kis mosoly még jobban megrémí­tette a prépost urat, mint az előbbi görcsös zokogás. Ügy látszik, ezen a Dublacon tény­leg kezd kitörni a téboly... vagy talán igazat mond? Szép kis kalamajka lesz ebből... mormogva, hogy a fiút csak ezj után ölték meg ... Az egész történet olyan} meggyőzően hangzott, a részle-} tek annyira pontosak és éle­sek voltak, hogy nem lehetett# kételkedni a vallomás őszin-} teségében. Nyoma sem volt# benne a lázas képzelődésnek,} amit a prépost úr sokkal szí-} vesebben hallott volna az} igazságnál. »De most mi le-} gyen? Kínos dolog lenne Dub­lac leleplezése. Ma már erről} szó sem lehet. Párizsban so­hasem bocsátanák meg neki} ezt a baklövést. Fütyültek a# püspökségnek ... Nem is szól-} va az országos botrányról/ amit a baloldali sajtó kanya-} rítana az ügyből, és elsősorban} az. ő nyaka köré ... Nem, nem,: ezt nem szabad megengedni.} iüÄ ?_ÜS az ő hangjában reszketett a bizonytalanság. Az igazat meg­lett: — Méltatlanra pazarolja ____v ______ ___a___ _____ jóságát, atyám. Én... én áruló vallva, abban reménykedett, 1_ Tudja jól, hogy amit én ma. vagyok. hogy valami zavaros mese kö­gának tanácsolok, az csak elő- Dublac szemei tágra nyíltak, vetkezik, egy felzaklatott kép­iére válhat. és szinte eszelős merevséggel zelet ködös látomásai... ön­gunkat a csávából? DublacotI becsukatni a bolondok házá-í ba? Ezt nem lehet megkockáz-J tatai. Csak növelné a bot-J rányt...« — Folytatjuk — Az egyetlen utca végén hosz- szú évtizedek óta szinte fi­gyelmeztető jelként állt az egykori földbirtokosnő ha­talmas kastélya. »Itt csak ne­kem tartozik engedelmesség­gel mindenki« — hirdette va­lamikor, s hogy ez mennyire éreztette hatását, azt még ma is könnyű lemérni. Talán ezért kapta a falu a »kőmű­vesek falva« elnevezést. A fe­jet hajtani nem akaró em­berek ugyanis kivétel nélkül kőművesnek mentek. Az is­kola egyetlen tanteremből állt, és környéke őserdőhöz hasonlitott. Rozoga, kiörege­dett iskolapadokban tanultak a mezítlábas, csillogó szemű gyerekek. Az őszülő hajú pedagógus enyhe mosollyal jelzi, hogy számukra mennyire összezsu­gorodtak, mennyire a múltba vesztek már a régi nehézsé­gek, bosszúságok. Feleségével azonban önkéntelenül is ösz- szepillantanak, mert azért nem lehet elfelejteni azt az időt, amikor az igazgatói iro­da lakásul is szolgált, mikor családi bútoruk alig külön­bözött az iroda berendezésé­től. így telepedett le a fiatal pedagógus-házaspár, és azon­nal hozzákezdett a munkához. Egy kicsit nehéz volt meg­szokniuk a sáros falut, az eseménytelen szürkeségbe ve­sző életet. A vasárnapok egy­befolytak a hétköznapokkal, mert egy pedagógus mindig talál munkát. Talál? Talán nem is jó ez a kifejezés — az élet, a lelkiismeret kénysze­ríti arra, hogy dolgozzék, mert tömérdek sok még a pó­tolni való az ilyen kicsi köz­ségekben. ök pedig nem ijedtek meg a nehézségektől és a munká­tól. Mert önszántukból vá­lasztották Drávatamásit. Hogy a romantikus merészség vagy az »azért is megmutatjuk« büszke érzése hozta őket ide? Azt hiszem, erre pontosan maguk sem tudnak válaszol­ni. Tény, hogy a munkában mindig megtalálták örömü­ket. A gyerekekkel hamar meg­barátkoztak, és a szülők is szeretik, becsülik őket, taná­csot, támogatást kérnek a ta­nító-házaspártól. S ők érzik, hogy ez a támogatás és sze­retet nagyon sokat ér. Termé­szetes, hogy ezt csak odaadó munkával lehetett kiérdemel­ni. Az emberek látták, hogy nem holmi finnyáskodó, úgy­nevezett'úri emberek ők, ha­nem olyanok, akik akkor sem akadnak meg, ha nehézségek elé kerülnek. Ideérkezésük után az volt az első dolguk. hogy rendbehozták az iskola környékét, s valóságos ezer­mesterként dolgoztak azon, hogy megfelelő körülménye­ket teremtsenek a tanításhoz. S ma már nagyon szép bota­nikus kertje van az iskolának A növények neve magyarul és latinul van felírva az ap­ró fehér táblákra. Látszik, hogy sokat közülük apró gye­rekkezek készítettek. Torná­kért is van és szépen beren­dezett szertár. S ami talán a legfontosabb: szeptembertől már két tanteremben tanul­nak a gyerekek. Az új tante­rem falai már állnak. Nem­csak a szülők, hanem szinte a falu apraja-nagyja részt vett az építésben. Az elmúlt vasárnapokon 12 kőműves és 24 kisegítő keverte a maltert, és rakta a falat. A pedagógus-házaspár bol­dogan éli nyugodt, kiegyensú­lyozott életét. Télen, nyáron minden szabad idejüket a kö­zösségi munkának szentelik. A férj úttörővezető és nép­könyvtáros, a harminc kis út­törő foglalkozik az égvilágon mindennel. Tenyésztettek se­lyemhernyót, a nyáron a szö­vetkezetben dolgoztak, vizet hordtak az aratás alatt, segí­tenek, ahol lehet. Mindegyi­küknek van takarékkönyve, egyenruhájukat megtakarított pénzükből vásárolták. Híres ez az úttörőcsapat az egész járásban, de még a megyében is. A közelmúltban Weywara Vilmos megkapta a kiváló út­törővezető kitüntetést. Fele­sége a község nőtanácsának vezetője. Minden évben ren­deznek valamilyen — kézi­munka, sütő-főző, szabó-var­ró stb. — tanfolyamot. A szövetkezet tagjaitól megtudtam, hogy Weywaráék munkájával nagyon meg van­nak elégedve. Tetszik nekik, hogy a tsz-agitációban is igen értékes segítséget nyújtottak, hogy erejüket nem kímélve tanítják a szövetkezeti gazdá­kat a munkaegység-számítás­ra, hogy nagy gondot fordíta­nak a fiatalok nevelésére. A falu közössége még job­ban összekovácsolódott az­óta, hogy létrejött a termelő­szövetkezet. Az emberek a közös munkában, a közös tö­rekvésben még jobban meg­ismerik egymást, felfedezik egymásban a segítő szándé­kot, a jobbra törekvést. Már látszik, hogy az egymást se­gítő szeretet mire képes: az emberek alkotó kedve kivi­rágzik. A pedagógus-házaspár éle­tének, nehéz és felelősségtel­jes munkájának is ez a segí­tő szeretet és bizalom a meg­könnyítője. Németh Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents