Somogyi Néplap, 1960. június (17. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-26 / 150. szám

Vasárnap, 1960. június 26. 5 SOMOGYI NÉPLAP IGAZ BARÁTOK KÖZÖTT Ütijegyzetek a Szovjetunióból (II.) Jurij Dolgorukij, a hegyes sisakú orosz vitéz megfé­kezte lovát, jobb kezével odamuta- tott a síkságra: itt kell felépíteni Moszkvát. így áb­rázolja őt a szür­ke labradorkő-ta- lapzaton álló bronzszobor, ha most megeleve­nedne és leléphet­ne, akkor ' feléje mutatna, s azt mondaná: így kell építeni Moszkvát. S nem is kellene messze mennie, maradhatna a Szovjet téren, ahol lovasszobra áll. A városi tanács több- emeletes épületét 13,5 méterrel arréb tolták, hogy széle­sebb legyen a tér. S méghozzá úgy, hogy mindenki bent dolgozott az irodákban. Moszk­vában nem ritka az ilyesmi: lebon­tanak épületeket, arrébb tolnak há­zakat, hogy tá­gasabbá tegyék az utcákat. A fővárosban való tartózko- képest milyen törpének Két nő tatarozza az egyik Arbat utcai hazat tűnik got, egy másik ráhelyezett olajfűtési lappal megolvasz­totta és elsimította. A meg­szilárdulás után egy sor hen­ger következett. Előző nap még csak félig volt kész az út. Ugyancsak elámultunk azon, milyen villámgyorsan dolgoz­nak ezek a kék színű gépek. Nagyon sok nő dolgozik a legkülönbözőbb szakmákban. Az úthengerek többségét ők vezetik, de megtalálhatók a szénrakodásnál is. Az egyik ismerősöm, Polina Konsztan- tyinovna Szmimova azzal magyarázta ezt, hogy a hábo­rú idején a nőknek kellett át­venni a frontra menő férfiak­tól a szerszámokat. Aztán elmúlt a háború, a nők azonban megmaradtak a gépek volánjánál, a csákány­nál. Egy fontos »apróság-«. A ko­csikat összekapcsoló vasutasok, a mozdonyvezetők, az építő­ipari munkások, gépkezelők védőkesztyűt viselnek. Apró­ság, de nagyon hasznos. Meg­óvja viselőjét a sérülésektől. Nemcsak házakat telepítenek ide-oda Moszkvában, hanem fá­kat is. A Lenin sugárúton kis darukkal évszázados fákat he­lyeztek el az előre kiásott gödrökben. Néhány óra lefor­gása alatt »-kizöldült-« a Lenin sugárút két oldalán a sétány. dásunk idején kezdtek neki az egyik Szmolenszk téri ház le­bontásának. Ezen a téren áll az a 27 emeletes, 170 méter magas »felhőkarcoló«, amely­most már! Az Arbat utcában láttuk, ho­gyan tatarozzák a házakat-. Két munkásnő végzi játszi köny- nyedséggel ezt a munkát. Utazó ember sokat tanul ak­kor is, ha megnézegeti az állo­másokat. A szovjet állomások­ról elmondható: modemek, tiszták, hatalmasak. Kényel­Aszfaltozzák a Zu- bovszkij utcát és a Krimi teret. Gyor­san végzi a mun­kát a gépsereg. ben a külügyminisztérium, a külkereskedelmi miniszté­rium és még néhány intéz­mény talált otthonra. A le­bontásra ítélt ház rontotta a kilátást A Vecsemaja Moszk­va épp azokban a napokban közölte az új Szmolenszk tér makettjéről készített fényké­pet. Ennek a háznak a lebon­tása a tér átrendezésének megkezdését jelentette. Moszkva tisztasága már szin­*-Lift»-jükön gyorsan mozog­nak függőlegesen és vízszinte­sen is. Milyen megtakarítást jelent, hogy nem kell állvá­nyokat felállítani. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel gyorsabb itt a tatarozás. A Gorkij parkból jövet, ahogy átértünk a Krími hídon, szemünkbe tűnt, milyen nagy a sürgés-forgás a Zubovszkij utcában és a Krimi téren. Az utolsó méter utat aszfaltozták. Egy gép lerakta az alapanya­mes várótermek biztosítják az átutazók kényelmét. S ami ne­künk leginkább tetszett: szo­borcsoportok, szökőkutak te­szik még barátságosabbá az ál­lomások környékét. S ha már a vasútnál járunk, mondjuk el, hogy a szovjet vasutasok már nem pipicset, hanem villanylámpát használnak. Tiszta és nagyobb fényerejű. S ami a legfontosabb: korszerű. Lajos Géza Qjeizmujj laJiiyábatt A nagy költőremete, Berzsenyi Dániel falujában 1958 tavaszán palántálták földbe a villanyducokat. Őszre kelve már villanyfénnyel kö­szönt a község az estéknek, merészebb gondolatokkal az el­következő időknek. Mert úgy van az, hogy ahol az új meg­veti a lábát, ott hamarosan felébred az emberek szívében az a vágy, amit köznapi nyel­ven nevezhetnének telhetet- lenségnek is. Mert hiszen az, csakhogy másféle, nemesébb ötvözetű telhetetlenség, ami azt mondatja az emberekkel: — Jó, jó, ez már megvan. De ez még nem elég! A külterületekkel együtt 1300 lakosú községben 1956-ot, majd a későbbi villamosítást megelőzve és követően alig lehetett arra gondolni, hogy a közösség életébe beleforrjon a kulturális élet is. Nem azt akarom én monda­ni, hogy mit sem változott 1945 óta a falu kulturálódás igényét illetően. Változott. Hi­szen a pedagógusok, a tanács­vezetők, a tömegszervezetek munkája nyomán kiterebélye­sedett a Berzsenyi-kultusz. Ez annál is inkább érthető, mivel az egykori Berzsenyi-kúriából múzeum lett, olyan hajlék, amely sok idegent vonz a falu­ba. És micsoda szégyen volna mit sem tudni a niklaiak büsz­keségéről! A múzeum elmúlt idők levegőjét őriző fedele alatt kapott helyet a könyvtár is. Itt fordul meg olvasniva­lóért a falu apraja-nagyja, s e tényt nem dicsérhetnénk elég szépen. Pusztán töltött gyer­mekkorom egy darabjára emlé­kezve nem felejtettem még el, hogy mi volt a kézbe kíván­kozó olvasmány akkoriban. Az öregeknek az elnyűtt biblia, az öregbetűs imakönyv, amelyben egy fohász tett ki két-három oldalt, és amely azért nyomó­dott olyan verébfejű nagybe­tűkkel, mert a nyomtatók gon­doltak tán arra is, hogy okulá­réra miből is futná! Aztán a szent könyvek mellett kínálko­zott még az agyonnyúzott, — olvasott kalendárium, amelyet már betéve tudhatott az em­ber, mire jött az új rigmusai­val, hasznos tanácsaival, egy- ügyü történetkéivel. Látszatra elkalandoz­tam a tárgytól. Valójában azon­ban aligha érhet ilyen vád. Hiszen ha ma már sematikus­nak hat is, mindig az jut szembe — hallva egy-egy falu­ban, hogy kenyere lett itt az embereknek az olvasás —, hogy mi volt az, amit én lát­hattam, tapasztalhattam. Ma­napság az öregséggel járó gyengülés betegségére legfel­jebb anyókák és apókák keres­nek gyógyírt a bibliákban. Nem forgatva más könyvek lapjait. A falu, de még a pusz­ta is megtanult olvasni, még­hozzá úgy, mint mondjuk tán­colni a kínálkozó mulatságo­kon. S ha nem teszi is olyan dáridós lelkesedéssel, de olvas, művelődik, igényé szerint te­szi az előbbit is, az utóbbit is. Mert teheti. A múzeum, a könyvtár után beköszöntött a vándormozi is. Amire ha akad nem is egy panasz, csak van, és jobb, ha így van, mintha egyelt-"én nem volna. Ettől függet­lenül talán nem árt mé;s:m, ha ezúton tolmácsolunk a nik­laiak panasza közül egyet, mégpedig azt, hogy ideje lenne megváltoztatni az előadások gyakorlatát. Az bosszantja ugyanis a niklaiakat egy-egy mozielőadás alkalmával, hogy vagy képet látnak hang nél­kül, vagy hangot hallanak, és képet nem látnak. Aki a gé- pészség mesterségét hivatásá­nál fogva érti, nyilván tudja, mi lehet a baj, mivel lehet megszüntetni az elégedetlen­ségre okot szolgáltató hibát. Egy bizonyos, azt mondják — és egyre többen — a faluban, hogy ide ugyan nem járnak filmet nézni, bemennek inkább a járási székhelyre, Marcali­ba, mert ott legalább tudják, hogy moziban vannak. Túl e kérés közvetítésén még azt is elmondjuk a Moziüzemi Válla­latnak, hogy szentelhetne egy kis figyelmet Niklára. Nem ke­vesebbért, mint azért, hogy a sok községfejlesztési teendő vé­geztével a tanács teljes oda­adással a művelődési ház felé fordult. Legutóbb három helyi­séggel toldották meg a két öl­tözőt is ideszámítva — plusz két szobával rendelkező épü­letet. Frissen felrakott, korsze­rű ablakok virítanak a vako­latlan falakból. A nagytermen kívül hét helyisége lesz a mű­velődési háznak, s szépítésére még az idén több mint ötven­ezer forintot fordít a tanács, a múzeum tetőzetének kicserélé­sére pedig negyvenezret. A nagytermet is padlóztatni akarják. A munkához elkelne a segítség. Egy csepp jóakarat­tal lehetne itt normál film­színházat is létesíteni. Egy zárt, balkonszerű helyi­ségbe költözik idővel a könyv­tár, átadva helyét múzeumi célokra. Egyszóval nekilendült a falu, hogy olyan művelődé­si háza legyen, amely méltó, amely büszkesége lehet. Idealisabb elhelyezésű művelődési házat el sem lehet­ne képzelni ennél. Körül tágas, parkosításra alkalmas terület. Hátul, az udvarban ott a sportpálya. Szabadtéri színpad építésére is alkalmas. Sok min­den vár itt még munkára, és ha nem vár hiába — erről a tanácselnökasszony is biztosí­tott —, akkor valóságos kis palotát emelnek a niklaiak a kultúrának. Egy dolog azonban semmi­képpen sem tűr halasztást. A művelődési ház egyik helyisé­gei bérelte régebbtől a Tejipa­ri VálklEt, itt van a niklai tejátvevő hely. Nem valami szerencsés elhelyezés ez. A tanács javasolt már jobb meg­oldást. Nikla termelőszövetke­zeti község, s a tsz-nek van raját tejfeldolgozó felszerelése is, helye is — adja át neki a tej átvételt a vállalat, mert a művelődési házban nem ma­radhat a tejátvevő hely. A vál­lalat mereven elzárkózott e javaslat elől, jóllehet nem egy­szer tapasztalhatták már, hogy nem való művelődési ház szomszédságába ilyen intéz­mény. A kultúrházban időn­ként bálok zajlanak, s bizony akad részeg ember is néha. Nos, a részegek gyakran csú­ful helyben hagyják az elszál­lításra kikészített tejeskanná­kat, s ez se nem gusztusos lát­vány, se nem higiénikus! Egy bizonyos, a tejátvevő­hely nem maradhat a kultúr­házban, még akkor sem, ha ki­zárólag egészségvédelmi szabá­lyokra, rendeletekre hivatko­zunk. Vajon mit szólna a Tej­ipari Vállalat, ha valamelyik munkatermében, az üzem terü­letén mulatóhelyet nyitnának? Nyilván tiltakozna ez ellen kézzel-lábbal, és jogosan. Nos, aj niklaiak tiltakozása, pana­sza is jogos! Épülő művelődési házukban nem szívesen veszik a kellemetlen vendéget. Már csak azért sem, mert az osz­lopos bejáratot már nem egy­szer megrongálták a tejszállí- tó gépkocsik. A tanács a község pén­zéből, községfejlesztésből vé­gezteti a művelődési ház szé­pítésének munkáit. Viseltes­sünk tehát nagyobb felelősség­gel aziránt, amire pánzáldoza- tot vállaltak a falu dolgozói. Kár lenne, ha kedvetlenítő értetlenség akadályozná a mű­velődési ház építkezéseit! László Ibolya BŐSZ JENŐ: Fejkendőd földrehullt Kísértelek az úton, testőröd volt a nappal, nem oldottam le szoknyád, mért váltunk el haraggal? Fejkendőd földre hullt, Nem hajoltam a fűre — megálltam. És te mentél megunt csókoktól összegyűrve. Fej kendőd földre hullt — Csak ennyi volt szerelmed? — tűnődtem, s mikor messze jártál, a füvek felnevettek. te közhely. Mégse érdektelen elmondani, hogy a Szmolenszk téri bontásnál olyat tapasztal­tunk, amit nálunk is alkal­mazhatnának. Mielőtt a fú­rók, csákányok, markolók ne­kiestek volna az épületnek, órákig öntözték a falakat, hogy ne legyen por. Nagyon tetszett az is, hogy az építkezéseket kerítéssel ve­szik körül. Nincs piszok, fel­fordulás, az építőanyag se tűn­het el, a járókelőknek nem kell kerülgetniük a téglaraká­sokat, gerendákat. S hogy mi­lyen a kerítés? Népies fara­gások díszítik az oszlopok te­tejét. Nagyon sok építkezést lát­tunk Csaptól Moszkváig. Ami a legjellemzőbb rájuk: kevés ember, sok gép, töméntelen előre gyártott elem. Ezek után a legtermészetesebb, hogy na­gyon gyorsan épülnek fel a 8— 10 emeletes házak. Az új, dél­nyugati kerületben a fáházak helyén ilyen épületekből áll­nak a tömbök. Megtalálható egy-egy körzetben az iskolától a kórházig, az óvodától az áruházig minden. Sőt garázsok is tartoznak ezekhez a körze­tekhez. Kijevben láttunk egy hatalmas lakónegyed-építke­zést. Bámulatba ejtett bennün­ket méreteivel. Néhány Sztá- linváros kitelne belőle. S még­is a moszkvai építkezésekhez SOMOGYI KÁROLY: Fáradhatatlan tevékenységéért... Egyszer csak úgy érezte, hogy ritkábbá és hidegebbé válik körülötte a levegő. Nem egyszerre, hanem fokozatosan, mintha egy láthatatlan szi­vattyú tervszerűen irányított működése szívná el az éltető oxigént, és ezzel egyidejűleg hűtené le a színtelen-szagtalan gázt, amelyet sohasem vett észre, hogy van, és csak most észlelte, amikor fogyni és hűl­ni kezdett körülötte. Élt, dol­gozott; mozgott, elfáradt, aztán újra felfrissült benne, anélkül, hogy figyelte volna: miért röpülnek a napok, érik egy­mást a hétvégek, zuhannak a múltba az éppen hogy észre­vett születésnapok, Szilveszte­rek, mert csak dolgozott el- mélyülten, lelkesen, vonaton, autón, utcán sietve, ebéd köz­ben és akkor is, ha nagy rit­kán beült egy pohár sörre — nem kedvelte az italt — mun­katársaival. Ilyenkor is mun­káján godolkodott, ez volt a fő szenvedélye, erről beszélgetett, érvelt, vitatkozott őszinte hit­tel. Pedig éppenséggel nem volt könnyű beosztása. Nem szimpla hivatali munka, egy­szerű adminisztrálás, ügyinté­zés. Több ennél: személyzeti előadó. Nyersanyaga: ember, eszközei meghatározatlanok. Munkájának eredménye nem mérhető sem köbbel, sem négy­zettel, sem milliméterrel. Hat éve van a vállalatnál. Segédmunkásként kezdte, az­tán féléves pártiskolára küld­ték, és rábízták ezt a fontos ügykört. Szabadkozott, tilta­kozott, de meggyőzték. Főikép­pen az alapszervezet titkára agitálta kitartóan, sok segítsé­get ígérve, de a vállalat igaz­gatója is biztosította támoga­tásáról. Eleinte nem is volt semmi baj, úgy ment minden, mintha örökké ezt csinálta volna. So­kat volt az emberek között, be­szélgetett velük a műhelyek­ben, és valahogy jobb volt a kapcsolata, őszintébb, bará­tibb, mint a vállalat vezetősé­gével. Még a távoli üzemegy­ségbe is ellátogatott elég gyakran és rendszeresen. Mondták is neki, hogy elődjét csak egyszer látták valami ju­bileumi ünnepségen, egyébként csak a körleveleit olvasták. ő volt a szakszervezet kul- túrfelelőse is, és ez talán még nagyobb gondot jelentett szá­mára, mint hivatali beosztá­sa. Előadásokat szervezett, töb­bekkel négyszer-ötször is be­szélt, hogy ott legyenek ám. Igaz, sok kudarc is érte: nem tudta megszervezni az ének­kart, és a tánccsoportba is mindössze hat lányt sikerült szerezni, fiút egyet sem. De azért meg voltak elégedve. Ju­talomosztáskor mindig jutott neki néhány könyv vagy pár száz forint, amit rendszerint a következő szavakkal adtak át: »Munkakörének lelkiismeretes ellátásáért, fáradhatatlan kul­turális tevékenységéért .« Az utolsó alkalommal azon­ban — mintegy fél éve — nem kapott jutalmat. Egy kicsit fájt, mert úgy érezte, semmi­vel sem dolgozott kevesebbet, mint az előző években, de az­tán megvigasztalta magát: másnak is kell kapni, és talán jobb is így, mert mindig ér­zett magán irigy tekinteteket, amikor a borítékkal a helyére ment. Egyszer egy félhangos megjegyzést is hallott: »Ez so­se maradhat ki.« Néhány héttel ezelőtt még furcsább, elgondolkoztatóbb eset történt vele. Egy kultúr- csoportot hoztak a szomszéd városból, de ő csak akkor tud­ta meg, amikor az előadás reggelén a párttitkár odakül- dött hozzá: hozassa rendbe a kultúrtermet, este előadást tartanak. De ki hívta meg őket? — töprengett. — Igaz, a hét elején másfél napig vi­déken volt, talán ez alatt az idő alatt intézték el. Este a szakszervezet elnöke konferált, ő pedig a kulisszák mögül, majd a nézőtérről fi­gyelte a műsort. Nem kérték segítségét, ő meg nem tolako- ' dott. Elgondolkodva ment haza. Vajon a véletlenek játszanak össze ellene? Vagy valóban kezdenek keresztül nézni raj­ta? De miért? A szünetben is alig észrevehetően befelé for­dultak a csoportok, amikor az előcsarnokban feléjük közele­dett. Vagy csak neki tűnt így? Ez lüktetett benne, amikor egyedül indult hazafelé a fel­hős, nyirkos éjszakában. Szél zörgette a redőnyöket, észak felől ferde esőcseppek vágód­tak az arcába. De alig vette észre. Gondolatait próbálta rendezgetni, visszapergetni az elmúlt hetek, hónapok esemé­nyeit. Vita a televízió beszerzésé­ről — ezért senki sem sértőd­hetett meg. Ámbár... ott olyasvalamit mondott, hogy nem lehetne-e a vásárláshoz az igazgatói alapból is hozzá­járulni, de türtőztette magát, és szépen kifejtette, mire köl­tötte vagy akarja fordítani ezt az összeget. Egyébként erről nem köteles beszámolni senki­nek — tette még hozzá. Igaz, a párttitlcár másnap odabökte neki: »Azért az igazgatói ala­pot nem kellett volna felemle­getni.« Aztán az egyik segéd­munkás elbocsátásának ügye. Itt talán hibázott, mert túlsá­gosan alapozott régi barátsá­gukra meg az illető hajdani kultúrmunkájára, és sorozatos részegeskedését gyógyithatónak, megüocsáthatónak vélte. De az illető elkerült, és azóta már teljesen elzüllött. »Az ilyen csak rontja a munkafegyelmet, a közszellemet, és különben is minden lehetőt megpróbáltunk vele« — intették le, és ez né- mikép igaz is volt. Még ré­gebbre kalandozott vissza. A tél elején, valamikor decem­berben csapnivalóan rossz volt a műsor, pedig pesti mű­vészek közreműködésével állí­totta össze. Sok szidást kapott érte, idegesen vitába is szállt, pedig tudja már, hogy egyál­talán nem volt igaza. No de hát ez elcsitult már régen. Ha­csak az a Kovács-ügy — ugrik vissza az alig egy hónapja tör­tént esetre, amikor éppen ha­zaért. Gyorsan levetkőzött, és néhány perc múlva már ha­nyatt fekve merengett tovább. — Igen, a Kovács... Hát ez valóban kényes ügy volt. El­bocsátották, majd az ő javas­latára az egyeztető bizottság­hoz fordult, itt igazat kapott, (Folytatás a 6. oldalon.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents