Somogyi Néplap, 1960. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-01 / 102. szám

▼asárnap, 1960. májas 1. 9 SOMOGYI NÉPLAP Az volt a szokás, május el­sején már kora hajnalban megindult az emberár a Püs­pökerdőbe. A gyártelepek füs­tös házai, a bérházak huzatos gangjai, a korhadt deszkája barakkok odúi kiöntötték ma­gukból a keserűséget, a hiába­való reményt, az éhséget és a szakadt göncöket, hogy mind­ez órákon át hömpölyögjön az utcákon, a poros országúton, míg el nem nyeli az erdő nagy öle, s beteríti serkenő zölddel és virággal. Ó, dolguktól sok ezren máskor is tehették vol­na ezt, hiszen a gyárak több­ségében éves rozsda ette a gé­peket, a kihűlt kéményeken galambok tollászkodtak, a mű­helyek tört üvegű ablakain ve­rebek korzóztak, ki, be. Tehet­ték volna. De az esztendő töb­bi napján az összeláncolt gyár­kapukat lesték; a szeméttele­peket kotorták, vájták hegyes vaspálcáikkal; az ingyen kony­hákon tolongtak horpadt, zo- mánctalan bádogedényeikkel; az állomáson egymás kezéből kapkodták ki a »valamire tak­sált« utasok bőröndjeit; a pia­cokon szatyrokat cipeltek, és sokszor irigykedve, gyűlölköd­ve nézték azokat, akik ideig- óráig filléres munkához jutot­tak. De ez a nap, a sok közül az egyetlenegy, a sok esett vál­lat, görnyedt hátat, gondhúzta fejet parádéis sorba igazította: öregeket, fiatalokat, asszonyo­kat, még a gyerekeket is. Ak­kor még csak ez az egy nap, nem tovább, mint reggel től es­tig. REGGEL A srácok napkelte előtt ott füttyögettek ablakunk alaitt Sietve kapkodtam fel ruhámat, közben azon keseregtem, má­ért is kell iskolába járnom, a mai napomat is az rontja el. Belkó Árpi inas egy lakatos­nál, néki nincs ilyen gondja, hiszen mestere is kint lesz. Szalai Lajos kifutó a péknél, igaz, kap egynéhány csattanós pofont a kövér Soltésztól a csavargásért, törődik is vele. Ha kirúgják is... Mo’nár Pis­ta könnyen van, karácsony óta »lófrál-«. Csak mi ketten Wolf Jancsival vagyunk ilyen átkozottan szerencsétlenek. Persze az igazság kedvéért azt is meg kell mondanom, ez a nagy dohogás nem egészen május elseje miatt volt, hanem Popper ‘ Miéiért, öten voltunk bele fülig szerelmesek: bolond­jai, bohócai egy tizenöt éves csitri százféle szeszélyének. S Mici tegnap azt ígérte, velünk tölti az egész mai napot. Egész nap? Ebből öt órát az iskolá­ban ülünk. — Könyveidet hoztad? — kérdezte Jancsi. — Vágd a hó­nod alá, az erdőből már nem jövünk haza, hanem egyenesen az iskolába megyünk. Legalább húsz percet nyerünk így. — Húsz perc a szerelem ja­vára — nevetett kajánul Szá­lai. — Ne röhögj, te holdkóros! — fortyant fel Jancsi. Nézz csak bele á tükörbe. Mici az ilyen ragyásra csak köp! Szalai bizony himlőhelyes volt, s váltig abban bízott, ha majd borotválkozni fog, az ap­ró sörte benövi. Nemigen volt tanácsos szépséghibáját emle­getni, mert hamar elfutotta a vér. Most js. Hirtelen gáncsot vetett Wolfnak, s feltaszította, hogy huppant bele. Andris, a rendőr akadályoz­ta meg a verekedést. A kerítés fekete árnyékából lépett elő, akár egy imbolygó torony. — Mit izéitek, mi? Egyiket jobbról, másikat bal­ról markolta, s máris úgy ka­pálóztak hatalmas karjaiban, mint a rongybabák. Mert And­ris hatalmas, erős ember, ha akarja, két meglett embert is megráz. Már vagy öt éve strá- zsált környékünkön, s híre, ne­ve, becsülete is volt, amit igen kevés rendőr mondhatott el magáról itt a gyárkörnyéken. Neki nem mondta itt senki, »zsaru«, »hekus«, »tahó«, egy­szerűen Andris volt a neve, nem is haragudott érte, habár Szabó Ferencnek hívták. — Máriátokat, verekedjetek holnap, de máma ne. Nemso­kára erősített őrjáratok nyü­zsögnek itt, lovasok is, pont az köll, miattatok kezdődjön el valamilyen cirkusz. A fenve egye ki! Azt a rvros tökfödőt meg tegyétek zsebre, még a sö­tétben is messzire virít! Az iskolai egyensapkánk. Bolond volt az is, aki kitalál­ta. Nem beszélve arról, hogy léptem-nyoman úgy csúfoltak bennünket: »Hamiskártyások, pirosat tesztek a tökre?« De mindenhonnan kikiabélt ben­nünket ez a szín, nem egyszer volt árulója csínytevéseinknek, kacskairingós útjainknak. Le is kaptuk, nem kellett még egy­szer a biztatás. — De berezeltetek! — hecce- lödött Belkó. — No, csönd legyen! Tik is kimentek? — Ki, Andris bács', de előbb bezörgünk még Popperókhoz. — Most gyüttem arra. Ég a konyhában a lámpa, úgy lát- szik, készülnek pereputtyostul. Elfelejtettem belépni a köny­veimért, loholtunk mind az öten, mint akiket kergetnek. Istenem, kiérünk-e valahára? Jancsival nemsokára loholha­tunk az iskolába. A csoda vi­gye el az öreg Poppert a va­sasaival együtt, miatta van ez a nyűg a nyakunkon. Persze azért zajosak, hangosak, lár­másan vidámak voltunk, kur­jongatva kiabáltunk rá a mel­lettünk elmenőkre, átvettük az ide-oda hullámzó dalfoszlá­nyokat. A lovas rendőrjárőrök­re is ráfüttyögettünk, s csú­foltuk őket ártatlan arccal, mint a többiek: »Parasztok, gatyások!« — Megsokasodtak mára ezek is, mint a nyűvek — hallom magam mögött. — Hát aztán! — kiáltotta magafcledten egy fiata1 hang, mi ez ennyi prolinak? Egész hadsereg itt a nép. kardját, s dühösen fenyegetett felfelé, majd nagy hirtelen fe­lénk pöndörödött, rikácsolva ordította: — Oszolj, rühes banda, mert odalövetek! Nem mondom, begyulladtak agypáran, s mentettek is irhá­jukat a házak felé. A többség azonban (kitartott, élvezte az ingyen cirkuszt. — Mit bámultok, barmok! bömbölt a vitéz kardcsörtető az embereire. Irány a léggömb! Tűz, az istenieket! A két géppuska égnek fordí­totta tömpe orrát, és már ro- tyogtatta is teli szájjal az ólom­magot. de úgy látszik, az ott a magasban meg sem koty- tyant, mert vígan és büsz’ én úsztak a pirós gömbök, hintáz­Géppuska. Igen géppuska, tisz­tán kivehető, hogy valamerre, a gyártelepek fete három is kelepek A tanár felkel, gyors moz­dulattal becsukja az á lakot. — Miért nem dolgoznak? Talán befejezték? — Mi "ehetett, tanár úr, ké­rem? — bátorodik egy hang az utolsó padsorokból. Sarkadi furcsa fintorra húz­za a száját. — A katona bácsik háborús­dit játszanak, fiam! — Te, ez a Homérosz tiszta hülye! — böki meg könyökö­met Wolf Jancsi. — Ennek fo­galma sincs ... — Mi mondán valója van Wolf? — csattan a tanár hang­ja. Mert ha van. én is szíve­sen hallanám. Na, ne tátegas son, mint egy beteg öszvér! & CSEH PÁL: Májusi emlék -------- & -------­r Miciék emeletes bérháziban laktak, mégpedig fent a har­madikon. »A felhők alatt« — így szokta mondani Mici S mi a felhők alatt, a nyitott folyo­són lihegve megálltunk. Belkó elővette szájharmonikáját, mi Molnár Pistával cigarettapa­pírt feszítettünk fésűnkre, Szalai pedig megköszörülte torkát, Wolf Jancsi brummo- gásra csucsorította száját, az­tán elkezdtük: »Szeretnék má­jus éjszakáján ellopni minden orgonát...« Mied kacagva nyitotta ki az ajtót, szökdécselve rohant hoz­zánk. Gyönyörű volt. A haja volt szép, az a fekete sátor, mely vállára hullt? Tűzben égő arca? Cseresznye szája, mely ha felfeslik, édes madár­hangokat csorrant? Szökde'ő gida alakja? Fehér blúza, lib­benő kockás szoknyácskája? Vagy mi, vagy hogyan, vagy miért? Tudtuk is mi akkor! — Cukik vagytok, igazán! — Ühüm! — dünnyögtük os­tobán. Szívem hangosan dobo­gott, kezemben lehanyatlott a zeneszerszám, s őt néztem me­rengve, akár egy bolond nyúl, ha fénybe tekint. A többiek is éppen így voltak, felébe ma­radt, belénk fagyott a megkez­dett szerenád. — Pár perc és indulunk. Fel kell még öltöztetnem Gizikét. Sajnos őt is vinnem kell. Ugye, milyen pech? Tudjátok, nagy zri volt nálunk. Fatterom már fél órája elment, azt mondta, hogy a vasasok a vásártéren gyülekeznek, és együtt, sorban menetelnek majd ki az erdő­be. Mutti dühös lett, sirt, po­rolt, aztán itt hagyott. »Vidd a kicsit magaddal, az erdőben majd megkereslek. Az öreg töl­gyesben legyetek. Tudod, apád milyen bolond, ha a legkisebb disznóság is van, ő fülig bele­mászik. Két éve is emiatt csü­csült ... De ma nem megyek le a nyakáról...« Hát mit te­gyek? ... Énekeljetek még, rögtön jövök. > Szalai énekelt, mi pedig buz­gón adtuk hozzá a zenei kísé­retet Sajnos nem sok dicsősé­get arattunk vele, hamarosan a fél ház a folyosókra csődült, nevettek, hahotáztak, olyanok is akadtak, akik káromkodtak, csúfoltak bennünket Bizony restelkedve lopakodtunk ki a házból. Istenem, a kamaszok­nak húsba maró fájdalom a nevetségesség, s a szerelem nevetségessége a legnagyobb szenvedés. Fél óra is beletelt — keser­ves fél óra —, míg Mieink megjelent. Rozoga, mind a négy kerékre bicsakló, csikor­gó kocsiban tolta az alig két­éves húgát — Ebben könnyen visszük, nem igaz? Na, ne sírj, kicsi­kém, a fiúk majd lepkét fog­nak neked, szitakötőt és sok­sok madarat. Bizony ám! Igaz-e, gyerekek? És megindultunk az erdő fe­lé. A kocsit felváltva toltuk, igaz, nem valami nagy öröm­mel, de Mici kedvéért türel­mes áhítattal. Mondhatom, ke­serves, lassú volt így az út. — De miért csak május else­jén? — feleselt egy rekedt hang, ha mindig, mindenért ennyi ember tudna seregleni, miénk volna már a világ! Már hét óra felé járhatott, mire kiértünk az erdőbe. Sza­ladtunk, fogócskáztunk a zöld gyepen, aztán csak annyi időnk volt, hogy virágos ágakat vág­junk Micinek. — Kellemes májust! Kelle­mes májust! — Jó tanulást a suliban — röhögött kárörvendve Szalai, Molnár és Belkó. — Délután gyertek ám! — biztatott kedvesen Mici. Jé, nézzétek, léggömbök! Egy öreg léggömbárus sze- kerezett arra szamaras foga­tán. A kocsi felett hullámzott, lengett a sok piros, könnyű gömbfelhő. Mindegyikünk ket­tőt vásárolt: egyiket Mici kap­ta, a másikat hosszú ágra kö­töztük, lengettük, lobogtattuk, mint valami zászlót Bizony lógó orral siettünk a város felé. Két árva madár, másokra hagyva az édes búza­szemet. — Talán leégett az erdő? — csúfoiódtak a szembejövők. A gyártelep és a város kö­zött egy régi, elhagyott temető volt. Kapujából valaki nevün­ket kiáltotta: — Srácok, telepiek, gyertek ide! Hence volt, a sánta asztalos. — Adjátok nekem, fiókák, azt a két gumilabdát. Éppen ezek kellenek még. No, semmi fancsali pofa, délután vissza­adom. Jó hecc lesz meglátjá­tok. Ácsorogjatok tíz percet a víztoronynál, nézzétek és ámuljátok, hogyan ugraszt.ja meg Hence a hadsereget. A víztorony előtt egy sza­kasz katona ténfergett. Fejü­kön sisak, hátukon az egé=z hozományuk, s előttük a föl­dön két dög géppuska, akár a néma kutyák. Ezen még nem volt semmi különös, mert amióta tudom, ezen a szent napon mindig így volt. Már az előző este katonaság szállta meg a nagyobb gyárak kapuit, a városházát, az utcakereszte­ződéseket, a villanytelepet, a víztornyot — Ott ni, arra nézzenek! Az embereket megállította a kíváncsiság, ki erre, ki arra kapkodta fejét, de senki sem tudta mit nézzen, mit keres­sen. De aztán nicsak! Vagy harminc összekötözött léggömb emelkedett a temető felett, lassan és méltósággal. Könny! szél libben,tette, buktatta, az­tán mindig feljebb szállt. S a gömbök alatt öles, papírmasé- ból készült sarló ölelkezett a kalapáccsal. Megállt a forga­lom, az emberek egy ideig né­mán bámészkodtak, maid mint a cirkuszban egy parádés szám után, kitört a zsivaj. Mi is ri- koltoztunk, ahogy a szánkon kifért. Az ám, de a katonát’? Szegénykék tekergették fejü­ket fel is, le is, miközben hi­vatalos és előirt zord'ágsal fi- gveitek fé’énk is. Aztán egy nyalka tiszt vatemU ’tégr p cse­lekedett. Kirántott* fényes tatták, lengették fekete terhü­ket. — Vigyázzunk, emberek, lo­vasok! Az utcákból fél szakasz lo­vasrendőr vágtázott elő. A rö­vid szárra fogott lovak patkói úgy dobottak a szürke kövön, mint a kalapács. A lovasok kezében villog a kard, s csat­togott is már a szélről állókon. Hogy ránk kerüljön a sor, már nem vártuk meg, a me'lékut- cák felé vettük .a futást, s li­hegve, vihogva loholtunk az is­kola irányába. — Na, ez megérte a két lég­gömböt — vigyorgott Jancsi. — Éppen az iskolakapuhoz értünk, amikor megszólalt a csengő. — Te, isten' — néztem hi- tét1 énül üres kezemre —. ott­hon maradtak a könyveim. — Mondtam pedig, te okos — korholt barátom. — Hű. ón meg elhagytam valahol a sap­kámat! DÉLBEN Keservesen hosszú volt ez a délelőtt az iskolában. Nem tudtam figyelni az órákon sza­kadatlanul az erdőben baran­goltam Micivel. Most egvedül, Gizi sem volt velünk. Egymás kezét fogva selymes füvű. virá­gos tisztásokon sétáltunk, fe­jünket összedugtuk minden madárszóra, s futottunk a pil­langók után. A nyíredben mondtam neki először, hogy szeretem, jobban, sokkal job­ban, mint a többiek, aztán ugyanezt vallottam a tölgyfák alatt, a fenyvesben, és va’lot- tam és szenvedtem egész nap magamban, s Mici meg? Ta­lán nem is gondol rám. Belkó, Molnár, Szalai teszik neki a szépet, s biztosan hazudoznak neki nagyokat kora reggel óta. Végre itt az utolsó óra! Sze­rencse, még nagyon figyelni sem kell, magyar dolgozatun­kat javítjuk. Az osztályban csend van, mindenki elmélyed­ve hajlik irkája fölé, teszi vagy mímeli a munkát, hogy elhúz­zuk az időt. Tanárunk, Sarkadi tanár úr elgondolkozva ül a katedrán, nagy néha végigfut­tatja rajtunk szúrós, fekete sze-mét, aztán a nyitott ablak felé feledkezik. Talán ő is unja, akárcsak mi — jut eszembe, de mindjárt el is hes- sentem ezt a gondolatot, mert Sarkadi Vince, a mi Homéro­szunk sajnos sohasem un sem­mit, mindem órán úgy ül a nyakunkon, mint valami prés. Talán azon tűnődik, kit nyúz meg, ha futja az idő. Lehet. Az ablakon egy dongó té­vedt be. Mindenki felkapja fe­jét, s nézzük ezt a kis ostobát, mint vergődik ablaktól ab­lakig. Nem buta? Szárnyát, aranysárga potrohát remegteti a düh, de nem talál vissza a nagy, nyitott résbe, ahonnét közibénk kukkantott. De mi ez? Új, kattogó, pattogó ne­szek szaladrak onnan, amely­ről a bogár jött. Piitt-paatt. Szegény Janes', beszaladté1 a csőbe. Homérosz megeszi most szőröstül-bőröstül! — Tanár úr, kérem — he­beg, dadog barátom —, tanár úr, kérem, ón csak azt mond­tam, hogy május elseje van, s ilyenkor a melósok miatt csi­nálja a katonaság a cécót. Sarkadi verte az asztalt — Fogia be a száját, fogja be a száját, maga magyarul még tisztességesen dadogni sem tud! Szegény ugor őseink annak idején fáramászós kor­szakukban is szebb irodalmi nyelven beszéltek, mint maga. Wolf Jancsi úgy esett vissza a padra. Az egész osztály der­medt csendben ült, dehogy is emelte volna fel fejét az irká­ról. De ezt csak hittem mert a hátam mögött Pilicka cérna- vékony hangja sipított: — Tanár úr, kérem, ők is kint voltak reggel az erdőben. Én láttam őket. És akkor is láttam őket, amikor reggel a víztoronytól futottak! A piszok! A vagon gyári fő­portás fia, alamuszi, elkényez­tetett bitang, a tanári kar fo- gadatlan spiclije. Ott nőtt fel ő is a gyárak között, mint mi, de pelenkás korától kezdve hó­bortos. beteg fejű szülei úri fiúnak nevelték és ilyen gazr embernek. — Maga elmebeteg! — för- medt rá rettenetesen a tanár. — Üljön le! Kopogtak az ajtón. — Há’a a papnak — sóhajtok meg­könnyebbülve. talán így meg- ússzuk. Megállj, Pilicka. ezért még kirázunk a nadrágodból. Az igazgatónk lépett be, nyo­mában két , ismeretfen férfi. Csak nem látogatók érkeztek, pont az utolsó órára? Kezet fognak a tanárral, majd az igazgató nagy hasát előretolat­va odaáll! az első pad elé. Két kísérője egy lépéssel mögötte, éppen úgy. mint a templom­ban a pap meg a ministránsok. — Figyeljenek, kérem! — zeng felénk kenetteljesen az igazgatói szó. — Az urak — fe­jével biccentett maga mögé —, az urak igen komoly és igen szomorú ügyben jöttek hoz­zám. Tudomásomra hozták, hogy a gyári söpredék mai fel­vonulásán intézetünk növen­dékei közül is részt vettek egynéhányan, sőt ezen túlme­nően valami léggömberesztés- ben is közreműködtek. Most azért vagyunk itt... Csak a pad tartott fent, hogy ijedtemben le ne essek. Érez­tem, arcomból mint szalad ki a vér, lábam reszket, homlo­komat kiüti a veríték. Iste­nem, mi lesz ebből? — Itt... az áruló je1 is, egy sapka. Kabátja alól Wolf Jancsi sapkáját rántotta elő. — Ez a sapka nyomra ve­zet. Álljon fel becsülettel az a gazember, akinek a sapkája a kezemben van! Dermedt csend A kerge da­rázs duruzsol ása eszeveszett lárma ezekben a pillanatok­ban. Meredten áll az osztály, még esy szusszanó'' sem hal- ük. Sarkadi tanár úr úgy néz felénk a katedráról, mint aki harapni akar. — Igazgató úr, kérem, áru* ón ... — Pilicka hangja. —>. Most márt be bennünket a nyomorult. — Na, Gábor fiam? — bólo­gat feléje jóságosán az igaz­gató. — Hasmenése van! Szalad­jon az illemhelyre, meg sze- rencsétfen! — kiált rá Homé­roszunk. Nem hal’otta mn- jen már, mert magam viszem ki! Már két órája, mindig ki­be szaladgál — magyarázza az ieazgaténak. — Menjen már, vagy itt akar bérezelná? Pilicka mint az alvatá-ó bo­torkált az ajtó felé Stájá+ há- ’•omszor is kinyitotta, de amint Sarkadira p'üantott. ö'sze is harapta az ajkát, mint a vak- '•owató kutya. Wo’f Jancsi h'sztériá tér- esős nevetése hangzó" "el, amint becsukódott az attd És az osztály átvette ezt a han­got, színezte, formálta, Métát szorongva,, kicsit felszabadul­va. — Mi van ezen nevetnivaló! — dörmörte Homérosz. — Az ’ntelli sereié hoz, a műveltség­hez az is hozzátartozik, hogy szenvedő embertársainkat megértsük. És tenni k“!l értük, a baiban segítem kell rajtuk! Érthelő? — Igen, tényleg — bólintott méltósággal a dirink. Na de térjünk vissza a sapkához. Kié ez a sanka? Belénk fagyott az előbbi kedv. Hát sohasem lesz érnék vége? Ez a kövér háttömeg úgy nyomoz, mint egy szür etett koré. — Vizsgálja át őket, tanár úr! Sarkadi ctértetve, hadonász­va lépett elénk. — Majd én fényt derítek, tessék csak rám bízni, a ria­dókból kilépni egy-kető! Ke­zeket magas tartásba, egy ket­tő! Álltunk magasba tartott ke­zekkel, mint a bálványok. A tanár végigment minden pá­don, bekotort a fiókokba, s közbeni állandóan dünnyögött. — Itt is megvan, de micsoda szeméttelep ez? ... I+t is meg­van, de a pad nem rajzlap, kérem. Micsoda idétlen irka­firkák? Minden pillanat örökkévaló­ság. Mikor lesz már vége? — Vége. kész! Nem h ány- zik egy sem! — kiáltj taná­runk az utolsó pádból Másutt tessék kérem nyomozni. Mázsás súly esett le vállam- ról. Félve sandítok Jancsi fe­lé. Meredten áll, fejét a meny- nyezetre veti, s arcára ráfa­gyott torz, görcsös, fájda*mas grimasza. Na, most nézné meg Mici, örökre kiábrándulna be­lőle. Most az egyik ismeretlen férfi fordult az igazgató feléj — Hm. Ha meg tetszene en­gedni nekünk' is egv kis vizs­gálatot? — Én ismerem a tanár urat — bólogatott a kövér ember —, én ismerem a tanár urat, s ha, ő kimondta... No, men­jünk a másik osztályba, uraim! Lezökkentünk a padokra, mint a tehetetlen zsák. tbtem, ültem, s hirtelen azt sem tud­tam volna megmondani, hogy az előbb mi is történt velünk; Azt sem vettem észre, amikor Pilicka visszatért. Sarkadi hangja riasztott fel. — Könnyített magán, Gábor fiaim? — Tanár úr, kérem — hal­lom ismét nyafogó hangját —, tanár úr, kérem, én, én iga­zán ... — Maga elmebeteg. Súlyos tüneteket látok, fiam. Jó lesz vigyázni. De tanulságképpen, felhívom figyelmét Ócskavra; Remélem, tudja, ki az? Aki Rákóczit elárulta. Mert disznó volt, érti, disznó kutya volt, leköpte a saját népét, a saját hazáját mert a császártól ezért ajándékot remélt. S tudja, mi lett a sorsa? A kuruc h'dna­, svok hét vármegyén át üldöz­ték, aztán szénen nyaktiló alá dugták fejét Eperjes piacán; Mit szól hozzá? ... Miért bá­mészkodnak? Fejezzék már be azt a javítást, mindjárt ránk csengetnek! Reszketett kezemben a toll, nem tudtam egyetlen betűt 'em ’eírni. Hű, de nagv a mi Homéroszunk, hű. de igen nagy ember. Szereke-" volna -Jarr>hnnni hoztál. é° —escsó­(Folytatása a 10. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents