Somogyi Néplap, 1960. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-29 / 126. szám

Vasárnap, 1960. május 29.

7

SOMOGYI NÉPLAP

a

Szerzők, operák (II.)

A nagy zeneszerzők és híres darabjaik sora igen hosszú. Ezekből rejtettünk el e keresztrejtvényünkben néhányat megint.

Vízszintes: 1. Mozart híres operája. 7. Gounod híres nagy operája. 17. Olajsav. 18. A Carmen című opera szerzője. 19. Heves megyei község. 20. Délnyugat-afrikai vidék. 21. SSG. 22. Elhalt felbőrsejtek tömege. 23. Azonos magánhangzók. 24. A Rajna balparti folyója. 26. Indítéka. 27. Szám. 28. Ékezethibás osztrák helység. 29. Azonos mássalhangzók. 30. Női név. 32. Hidegben teszi az ember. 33. Hiányos Dover! 35. Falusias megszólítás. 37. OLE. 38. Vissza: Határozószó. 40. Gyorsan szedi a lábát. 41. Somogy megyei község. 42. Pici gyerek. 44. Nem hagy nyugodni. 46. Házhely. 47. Latin kapu. 48; Név- elős egymásutániság. 49. Fel- jegyzek. 51. Az első magyar újság, a Magyar Hírmondó megindítója. 52. Igekötő. 53. Tűzrevalót. 54. Tárolóhely. 55. Raktároz. 57. HAÁ. 53. Vissza: kicsinyítő képző. 59. Nyes. 60. Becézett férfinév (vissza). 61. Német egyetemi város. 62. Kilövő hely. 63. Az államot segítő. 64. A jéghockey régi fajtája. 65. Állati beszéd. 63. Névutó. 69. Hím kecske. 70. Sima magánhangzói. 71. A szavakat mondatokká összefűző végződés. 72. Város Békésben. 74. Kevert menyasszony. 76. A Dnyeper baloldali mellékfolyója. 77. Névelös folyó, a Ladoga tó lefolyása. 78. Fejre való. 80. Vissza: indíték. 81. Ékezethibás vízzel összekevert föld. 82. Női becenév. 83. Három magánhangzó. 84. Kutass! 86. Azonos mássalhangzók. 87. Cigány csemete. 89. A Duna jobbparti folyója. 90. Latin vallás eleje. 91. Női név. 92. Emelkedő vízszint. 93. Hasznos jószág. 94. Mozart-opera címe. 95. A Pillangókisasszony szerzője.

Függőleges: 1. Az Enrico szerzője. 2. Európai ország. 3. Fajtája. 4. Kínja betűi keverve. 5. Az ő figyelmét nem tudja lekötni. 6. NB. 7. Gyakori tehénnév. 8. Vissza: vég

nélküli Aszód! 9. Igekötő. 10. Műveltető igeképző. 11. Északi népek. 12. Szalad fele. 13. Földtani korszak. 14. Bagoly népies neve. 15. Énekhang. 16. A függőleges 1. alatti szerző egyik műve. 22. Cserkesz vezér. 23. Magyarosabb alakja a hun Attila névnek. 25. Odaér. 26. Időmérő. 27. Sebnyom. 28. A legkisebbeket foglalkoztató intézmény. 32, Szovjet politikus és író, külügyi népbiztos. 35. öt'lőberendezés. 36, Véleményt mond. 39. Ritka férfinév. 40.

Hátsó rész. 41. Híg étel 42. Égési tennék. 43. Sötét mássalhangzói. 45. Építészeti stílus. 46. Lakoma. 48. Hubay Jenő eredeti magyar operája. 49. Vissza: Az égetőkemencék hőfokának megállapítására szolgáló gúla megalkotója. 50. Mezőgazdasági szerszám. 52. Fiúnév. 54. Időtöltés. 55. Keverve oktat! 56. Spanyol és portugál folyó röviden. 57. Haza. 59. Rokont. 60. Rövid, tréfás történet. 61. Tornaszer. 62. Raktár németül. 64. Fából készült építmény. 66. Régi pénzegység. 67. Leengedé a torkán. 69. Az egyik irány. 72. Vissza: rádióvétel látszólag ok nélküli elhalkulása, majd felerősödése. 73. Vigyázva. 74. Azonos magánhangzók. 75. A Teli Vilmos szerzője. 78. Disznócsoport. 79. Péksütemény. 80. Az egyik balatoni hajó neve. 83. Eltűnik. 85. Váltott szótagú híre. 87. Két darab. 88. Gabonanövény. 89. Alkotó, 91. Ezen a napon. 92. ÁV. 93. Teca mássalhangzói.

Gádor Béla:

Vadul gyűlöltem Pocskait

/

méhány éve dolgozunk ugyanannál a vállalatnál, de az az érzésem, hogy első perctől fogva gyűlölöm Pocskait. Megjegyzem, nem én kezdtem. Szeretek békén megférni embertársaimmal, és ennek érdekében még áldozatoktól sem riadok vissza. Néhány évvel idősebb vagyok Vocskainál, de rövid idő alatt rájöttem, hogy várja a köszönésemet. Az istennek se köszön előre. Egy ideig, ha találkoztunk, mereven bámultuk egymást, és köszönés nélkül haladtunk el egymás mellett. Később többször is erőt vettem magamon, és odabiccentettem neki. Visszabiccentett, de valami olyan undok, merev pofával, hogy kinyílt a bicska a zsebemben. Mire olyan büszke ez a fráter?

Kezdtem figyelni Pocskait. Nem szeretem azokat az embereket, akik nem tudnak nevetni. Pocskai az értekezletekent az ebédnél, mindenütt kemény faarccal ült, a világért el nem mosolyodott volna. Amellett undok kutyafeje van, és vékony ajká,t szerzetesi szigorral, állandóan összeszorítja. Nem sokat adok a formaságokra, de valahányszor PocskaiVal egy ajtó előtt találkoztam, következetesen előttem ment ki, egyszer sem jutott eszébe, hogy előre engedjen.

Képzelhetik megrökönyödésemet, amikor legutóbb szabadságra utazván az üdülőben Pocskait pillantottam meg. Na, oda van az egész hetem. Megjegyzem, az ő arcán is végíg- vonaglott az undor, ahogy engem meglátott. Hátat fordítottunk egymásnak, és azt hiszem, az ő szíve is ugyanazzal a keserűséggel telt meg, mint az enyém.

Még a megérkezésünk napján társasjátékot játszottunk. A játék zálogosaival volt egybekötve, s nekem, hogy a zálogba adott töltőtollamhoz újból hozzájussak, a terem közepére kellett állnom. valakit háttal mögém állítottak, akit nem láttam, egy üres gyufaskatulyát az orromra húztak, és felszántottak, hogy forduljak meg, és a skatulyát, anélkül, hogy a kezemmel segítenék, nyomjam rá a mögöttem álló orrára. Megfordultam, és Pocskait láttam magam előtt. Az egész terem megtelt kacagással, nem lehettem ünneprontó, folytatni kellett a játékot. Pocskai arcán szégyenlős, szinte gyerekes mosoly suhant keresztül, és rendkivtil készségesen odatartotta hosszú kutyaorrát. Nem tudom, próbáltak-e már egy gyufaskatulyát valakinek az orrára ráhúzni a kéz használata nélkül. Roppant nehéz dolog, mindkét fél közös akarata és ügyessége kell hozzá. Be kell vallanom, hogy Pocskai nagyon igyekezett, s miközben orrát ä skatulya szabad végébe igyekezett nyomkodni, arcán egyre szélesebb mosoly terült el. Furcsa volt látnom őt ilyen közelről, hiszen az orrunk összeért. A szeme alatt mély árok húzódott, amelyből sok apró ránc futott szét. Ezek a ráncok a száj körüli keserű, vonással együtt a szenvedés jegyei, tudom a saját arcomról, amelyen szinte neveket adhatnék, és dátumokkal láthatnék el minden gyűrődést. A legjobban meglepett azonban Pocskai szeme, ez a mélyen ülő két ártatlan gyerekszem, amely most tele volt őszinte buzgalommal, szinte a szeretet vallomásával, hooy közös ügyünket diadalra vigyük. Végre sikerült, s a sí * 'ilya ott pompázott Pocskai orrán, a közönség tapsolt, és én visszakaptam a töltőtollamat.

Nem nyújtom a történetet. Az egész hetet együtt töltöttem Pocskaival. Sakkoztunk, pingpongoztunk, és hosszú sétákon meséltük egymásnak életünk, ráncaink történetét. Gyöngéd, melegszívű embert ismertem meg benne, aki úgy vágyó* dik megértésre és szeretetve, mint én. Persze rögtön kiderült, hogy Pocskai ugyanúgy undorodott tőlem, önző, nagyképű fráternek tartott, akibeú semmi emberi érzés , sincs. Igaz, mély barátság támadt közöttünk, amely még most is tart, és' nyilván életünk végéig fog tartani. Mindez pedig annak köszönhető, hogy egy gyufaskatiUyát kellett egymás orrára húznunk. De jó lenne ezt a skatulya-játékot sok helyütt intézményesíteni!

Tahi László:

Az udvarias ember

'T'egnap délután negyed hattól fél hatig kiléptem egy ajtón. Azért tartott ilyen sokáig, mert nem egyedül léptem ki. Velem volt Kavics Leó, az udvarias ember is, akiről az a hír járja, hogy mielőtt kimegy egy szobából, kopog az ajtón. Leó lakásán bizonyos üzleti megállapodás ügyében jártam. Hogy a megállapodást aláírtuk, vettem a kalapomat, s menni akartam. Ö is elmenőben volt, tehát mindketten haladtunk az ajtó felé. Előttem lépegetett, de az ajtónál hirtelen megtorpant és félreállt.

— Parancsoljon — mondta, és a küszöbre mutatott.

Szerintem ugyan mindegy, hogy ki .lép ki előbb valahonnan. De elfogott valami nagylelkűség. Én is megálltam.

—. ó, csak tessék! — mondtam.

— Nem, nem, nem ... — szabadkozott —, csak tessék.

Fejembe szökött a vérem. Hát nem mindegy, hogy ki

megy ki előbb az ajtón? Hát még mindig itt tartunk, a XX. században is? Hát nagyobb úr vagyok, ha előbb megyek ki?

— A világért sem — mondtam —, ön az idősebb... és a küszöbre mutattam.

— De a vendégem volt. Csak tessék, küszöbre mutatott.

Kerékbe kellene töretni az ilyen hülyét — gondoltam magamban'—, meddig vacakol ez még? Már régen a villamoson ülhetnék, ha nem nyavalyogna ennyit. A küszöbre mutattam, amely a sok mutogatástól már lassan kopni kezdett.

— A fia lehetnék, Kavics úr — mondtam.

— De a vendégem volt. Csak tessék. .

Vállamnál fogva ki akart nyomni az ajtón, de megfeszítettem magam az ajtófélfában. Ha belepusztulok, akkor sem megyek ki előtte!

— Nézze, uram — mondtam — szerintem az léfcten ki előbb az ajtón, aki előbb odaér. Ha én értem volna előbb oda, bizisten kiléptem volna. De ha már ön boldoggá akart tenni engem azzal, hogy maga elé enged, akkor én boldoggá teszem önt azzal, hogy magam elé engedem.

Váratlanul könnyezni kezdett, s arra utalt, hogy belehalna a szégyenbe, ha egy vendége előtt hagyná el a lakását. Ö engem szeret, becsül, és tisztel, ne utasítsam vissza az előremenés jogát. •

Pukkadj meg, nyomorult — gondoltam magamban, s minthogy mozijegyem volt fél hatra, köszönetéin nyilvánítása mellett kiléptem. A lépcsőn lefelé aztán elmagyarázta, hogy mindez nála nem formalitás, a vendégeit nagy becsben tartja. Egyébként Oxfordban nevelkedett, s tudja, hogy mi a házigazda kötelessége.

Hazaérve átfutottam megállapodásunkat, százötven fa» rinttal becsapott...