Somogyi Néplap, 1960. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-29 / 126. szám

Vasárnap, 1960. májas 29. 3 SOMOGYI NÉPLAP Kedvező változás Pamukon NEM JÁTÉKSZER Asszonyok, lányok a hagymaföldön : -.. Ez a múlt. A jelen pedig olyan szép, hogy szinte hihetet­lennek tűnik. Állítom, kevesen gondolták nálunk, hogy egy év ekkora és ilyen kedvező vál­tozást hoz. — Így mondja Vá­rosi Sándor, a pamuki Petőfi Termelőszövetkezet könyvelő­je. Arról a szövetkezeti falu­ról beszélgetünk, amely tavaly nagyon gyenge érdemjegyet szerzett a közös gazdálkodás első osztályában. Soroljunk fel néhány szemléltető példát. A kis faluban 115 aláírt be­lépési nyilatkozatot gyűjtöttek össze, ám az 1100 holdas határ­ban alig lézengett ember a nagy munkák idején. Kukori­cájuk egy-egy holdja átlago­san — májusi morzsoltban szá­molva — hatszáz kiló szemes­tengerit adott. A legtöbb par­cellára ráfogták: ez silókukori­ca. S az ősszel besálózták — a gazt. Hiányzik hát 130 mázsa abrak, amit pénzért kell meg­venni, nehogy leromoljanak az állatok. Szénájuk egy részét renden áztatta az eső, és el­vitte a víz. A többiből sokat elpazaroltak a kis istállókban tartott lovak. A munkaegység 15 forint 93 fillért ért A 72 ezer forintos mérleghiány át­húzta a 35 forintos részesedés­tervet. Elég a múltból. Adjuk át a szót a mának! Szembetűnő a közös állatál­lomány gyarapodása. Nemrégi­ben akciót indítottak a szarvas- marhák számának növelésére. Két hét alatt a TEGI, az Ál- latforgalmj Vállalat és a tagság 22 szarvasjószágot adott át a tsz-nek. Ma 77 szarvasmarhát tartanak. Közeleett a kocák el- lésének ideje? összeállította a nép a húsz férőhelyes fiaztatót, saját erőből. Süldőszállásra van szükség? Megcsinálják. Náddal fedik a tetejét. Két­nuárig. Minden állatuk közös fedél alá került. Az ősszel is­tállót, meg két górét vesznek át az állami gazdaságtól — ez­zel hosszú időre leteszik a gon' dot gazdasági épületek létesí­téséről. Egy másik sokat mondó ak­ciójuk is említést érdemel. Vetettek, vetettek, s egyszer csak azt vették észre, hogy el­fogyott a vöröshere-mag. Sem könyörgésre, sem rimánkodás- ra nem volt szükség: dobszó útján adták a tagság tudtára a dolgot. S nem telt bele sok idő, összegyűlt 287 kiló apró­mag. A tagok adták össze, persze térítés ellenében. És a szövetkezet vezetői kipipálhat­ták a vetéstervben ezt az ada­tot: vöröshere 54 kát. hold. Űjabb beszédes bizonyítók... Tavaly nem kertészkedtek, az idén mintegy húsz hold kony­hakerti növény termelésére kötöttek szerződést. Schillinger István kertész szólt a tavasszal az elnöknek: küldjön néhány asszonyt, lehet dugványozni a fokhagymát Ezerkétszáz négy­szögöl az egész, nem kellenek sokan oda. Egyéb sem hiány­zott, mint ez: dolgozni, egy­séget szerezni akar az egész falu, és csak néhány asszonyt hívnak a kertészetbe? Felke­rekedett az asszonynépség: mindenkinek csak pár sor hagyma jutott! A kertészetbe azóta is sokan és mindnyájan szívesen járnak. A paprika, a paradicsom a kelkáposzta, a karfiol palántáit kiültették, a fokhagymát, a petrezselymet kétszer megkapálták. Borsó­juk virágba borult. A húsz holdas máktábla olyan volt a múlt hetekben! mint valami népes vásár. Tó zenkét fogatos eke járta a so­rokat, s hatvannégy asszony egyelte a mákot. Hatvannégy asszony egy helyen, egy aka­raton ebben a kis szövetkezet­ben, ahol a nyolcvanat alig haladja meg a munkát bíró ta­gok száma. Csapatba verődtek tízen-tizenöten, s közösen, százötven disznó fér el benne. Kétszáz hízót vár tőlük az ország; jelenleg 63 sertés van hízóban, 16 süldőt nemrég vet­tek, a 123 választási malac szintén hízóvá cseperedik ja-! egymást segítve dolgoztak. A többi kapásnövényt ki-ki egye­dül, illetve családostul gondoz­za. Kukoricából átlagosan 2 hold 414 négyszögöl, burgonyá­ból 400, cukorrépából 577, ta­karmányrépából pedig 360 négyszögöl jut egy-egy kapás­ra. Tavaly egyformán mérték ki, most pedig írásbeli vállalás szerint osztották szét a terüle­tet. Prémiumot is kapnak, akik arra rászolgálnak. Serényked­nek is valahányan: Szabó Fe­re ncné, Polgár Istvánná, Hor­váth Erzsébet, Kovács József- né, Stefán Jánosné, Kozma Lászlóné, Bók Ferencné, Maros Jánosné, Horváth Rózsa (aki­ket a hagymaföldön találtunk gyomlálás közben). A többiek­ben is akkora a tettvágy, hogy ma a munkaalkalom teremté­se a vezetőség legfőbb gondja. A község életében most először hangzik el panasz: szűk a mi falunk határa.— Hej, ha a múlt évben megengedte volna a rendelet, de szíves-örömest eladtunk volna háromszáz hol­dat. Maholnap meg odaérünk, hogy vennünk kellene földet — mondja széles mosollyal az arcán a fiatal elnök, Szabó Ferenc. — Higgye el — magyaráz­za —, tavaly már számtalan­szor azon a ponton voltam, hogy nem bírom tovább. Ki­lencszer beadtam a lemondá­somat. Egyszer sem fogadta el a közgyűlés. Nem is bánkódik már emiatt. Sőt, víg kedvvel, egy év ta­pasztalatainak birtokában na­gyobb hozzáértéssel irányítja a közös munkát. Gondok, nehézségek ma is akadnak: a tavalyi mulasztá­sok most nyújtják be a szám­lát kiegyenlítés végett. Ám, az idén mégis könnyebben megy a dolog. Ügy szorgoskod­nak a pamukiak, hogy rájuk sem lehet ismerni. Sem a szö­vetkezeti gazdákra, sem a Pe­tőfi Tsz gazdag termést ígérő határára. Kutas József Valamikor írtam egy em­berről, aki az ellenforradalom kellős közepén vidékről loholt a megszállt járási pártbizott­ságra, hogy visszaszerezze és megőrizhesse párttagsági köny­vét. Olvastam illegalitásban dolgozó kommunistákról, akik­nek mindennél drágább volt a piros könyvecske. Szívük fölé rejtették a hovatartozás, az ügy szolgálatának becses jel­képét, s a tudat, hogy veszé- yek és megpróbáltatások ide­ién is ott lapul zsebük mélyén, negacélozta elszántságukat, később találkoztam emberek­kel, akik 1956 vérzivatarában széttépték, tűzbe dobták a párttagsági könyvet, és megint másokkal, akik fáspincébe, szekrény mélyére rejtették, megóvták a gyalázattól... És ennyi tapasztalás után nem merészség kijelenteni, hogy aki igaz szívvel, meggyőződés­sel kommunista, sohasem vál­na meg e jelképtől, csak az, aki méltatlanul jutott hozzá ... A napokban megismerked­tem egy sértődött emberrel. P. Kovács Mihálynak hívják, és különös előszeretettel han­goztatja tizenöt esztendős párt­tagságát. Parasztember, terme­lőszövetkezeti tag, s nemrégi­ben levelet küldött a párt fel­sőbb fórumához. A levélben sok mindenről írt, saját tevé­kenységéről, melyért — külö­nösen államrendünk első idő­szakában — igazán megbecsü­lés, elismerés illeti. Aztán írt a szövetkezetről, két hibát pa­naszolt, az egyik alap nélkül való, a másik érdemes a vizs­gálódásra. A levél végén le­írja, hogy a brigádvezető állí­tólag azt mondta neki: többet is mérhetne 50 négyszögöl ház­táji lucernánál, ha nem lenne egy-két piszkos ember... — ÉS a tizenöt éves kommu­nista így reagált: »Ezek után nem tudok to­vább a pártnak tagja lenni, ezt nem bírom tovább ide­gekkel még akkor sem, ha az országút porába esek el tehe­tetlenül. . .« S a boríték mélyén útnak indult a párttagsági könyv Bu­dapest felé... A lovaiban persze más­ról is szó van, félreérthetet­lenül kiderült a sértődöttség igazi oka, ami körülbelül így fogalmazható meg: egyszerűen nem tudja elviselni, hogy ti­zenöt éves kommunista lété­re beosztottja legyen egy pár- tonkívülinek... A csata régóta folyik. P. Ko­vács Mihály sok helyen meg­fordult már, volt tsz-elnök, könyvelő, takarmányos és most munkacsapatvezető. A tsz-ben egyszer már engedtek volna kívánságának, válaszút elé állították a brigád tagjait. Heten szavaztak mellette, hu- szonketten ellene... Hi^ba, meg kellett volna értenie, hogy egyik ember jobban, a másik kevésbé alkalmas a ve­zetésre. S ezt a képességek, adottságok döntik el, a párt­tagság — bármilyen sértő is az ő szemében — nem lehet jogcím! S a párt politikájára sem jellemző, hogy csupán ilyen meggondolások alapján válasszunk vezetőket... Baszéltcm vala. Azt mondta: — Miért fizessek én havon­ta öt forintot, ha nincs sza­vam?. .. S ez a pár szó nagyon el­gondolkoztató. P. Kovács Mi­hálynak csak ennyit jelentene a párt? És miért nincs szava, ha nem brigádvezető? A kom­munisták parlamentjében egyenlő jogokat élvez minden ember, joga és kötelessége küzdeni az esetleges hibák el­len, szót emelni, ha valami nem megy rendjén. Igenis van szava minden kommunistának, ha nem futamodik meg, ha kö­telességtudat vezérli, s Kádár elvtárs szavai szerint minden dolgozó emberrel együtt akar boldog lenni. Sértődött ismerősöm a köny- nyebb és észszerűden »megol­dást« választotta. Nyíltan vi­lágért sem mondaná, de sza­vai mögött felismerhetően rej­tezik az érdek s az egyéni ér­vényesülés óhaja, mely soha­sem lehet jellemzője az igaz kommunistának. Igen, hallottam már olyan emberről, aki kijelentette: — Ha annyit sem érdemiek meg, hogy vadászengedélyt kapjak, nem járok a taggyű­lésre, minek? És P. Kovács Mihály ez elenyészően keve­sek közül való, akiknek jobb lenne azt mondani: a párt nem akar többet adni neked, mint minden dolgozó ember­nek, de többet vár tőled, mint mástól. Azt, hogy egész ember­ré légy, s tudj küzdeni, példát mutatni, s személyeskedés, el­lenségeskedés helyett őszinte baráti légkört teremteni mun­kahelyeden, hogy az emberek szeressenek, s hallgassanak szavadra... . Egyszer már hasonló eset­nek voltak tanúi a tabi járás­ban. Akkor rosszul végződött P. Kovács Mihály örökségi pe­re, s azt mondta: ő bizony nem lesz párttag, mert lené­zik, nem törődnek vele. Meg­gondolatlanságnak vélte a já­rási pártbizottság, s amikor beszéltek vele, azt mondta, na­gyon megbánta tettét. Egy év sem telt el, s újra csak félre­dobná a tagsági könyvet, mert megsértődött, s nem tud vagy nem akar tovább látni egyéni gondjain... Nam, nam játékszar a párttagsági könyv, mellyel dobálózni lehet, fenyegetőzni, érdemeket szerezni. A párt ön­kéntes harci szövetség, senkit sem kényszerített tagjai sorá­ba, senkitől sem kéri, hogy meggyőződése ellenére marad­jon továbbra is a munkásosz­tály élcsapatának harcosa. De azt elvárja, hogy aki kommu­nistának érzi magát, becsülje meg a piros könyvecskét, s ne mondjon le róla semmiért... Jávori Béla BERKESI ANDRÁS (42) — Idefigyeljen, uram — szó­lalt meg. — Tovább nem vihe- tem, mert veszélyes. Ezen az úton menjen, tíz perc múlva el­éri Veszprémet. Hamarosan in­dul a pesti gyors. Azzal utaz­zon tovább. — Maga magyar? — kérdez­te a fiú. — Nem mindegy az, uram? — Nekem igen ... — Holnap este pontosan hét órakor várom a városligeti Gundel előtt. Azokat az irato­kat, melyeket Bécsben kapott, kérem adja át. A vonaton és Budapestén saját irataival iga­zolja magát. A fiú elővette a Clairk ka­pitánytól kapott írásokat és át­adta a férfinak, aki közben be­ült a volán mellé. — Most jól figyeljen, uram — nézett Istvánra a gépkocsi- vezető. — Amennyiben igazol­tatnák, vagy lefognák, azt kell vallania, hogy ön nem volt Bécsben. Bemondja azt a szom­bathelyi címet, ahol kimene­tele előtt volt. Érti? Ott igazol­ni fogják, hogy ezekben a na­pokban ki sem mozdult a la­kásból ... — De mit mondjak, hogy honnan ismerem én a... — Apjának volt az ismerő­se... — vágta el a fiú beszé­dét a férfi. — A háború alatt több hónapig maguknál la­kott. Három héttel ezelőtt ta­lálkoztak Budapesten. Akkor hívta meg magát... Világos, uram? — Igen — ámult el a fiú, és kellemetlen érzések hullámoz­tak le Iliében. — Akikor induljon, — jegyez­te meg a férfi. És anélkül, hogy kezet fogott volna, kapcsolt és indított. A kis Austint elnyelte az éjszaka. István megindult Veszprém felé. Gondolataiba merülve rót­ta az utat. Mikor kiért a beton­úira, meglátta a fényben úszó kis várost... — Valami nem világos — gondolta. — Ez a férfi nem volt gépkocsivezető, arra mérget veszek. Lehet, hogy Clark kapitány valame­lyik barátja. Jól beszélt ma­gyarul, de érezni lehet a kiej­tésén, hogy nem magyar. Keresztülment a városon. Az állomáson Sokan vártak a pesti vonatra. Az egyik harmadosz­tályú kocsiban talált még ülő­helyet. Leült, kezét zsebébe dugta, és hátradőlt az ülésen. A vonat lassan megindult, és az egyhangú zakatolás, a ko­csi ütemes hullámzása a'omba ringatta őt. * * * — Parancsol kenyeret? — kérdezte kedvesen Éva, és .á­mos' bgott a jóképű szőke fia talonberre. — ív. n, kérek egy szele est — válaszc’ta a férfi, és zsebeiben tárcája után kotorászott. Nem találta, fdegesen babrált belső zsebében, kitette az asztalra noteszét egy igazolványt, csak tárcáját nem találta... — A fenébe, hova tettem a pénzemet? — mormolta masa elé F elsüt, Most nyugodtabban í jra kutatni kezdett. Éva türelmesen, mosolyogva várt. A kenyeret letette az asz­talra, és figyelmesen nézte a piros bőrkötéses igazolványt, melyre. arany betűkkel nyom­ták a szöveget. »Honvédelmi Minisztérium« — olvasta a lány, de szeme máris tovább siklott. »Arcképes tiszti igazol­vány« — villogtak az aranyo­zott, mélynyomású betűk... — No, a mindenit, megvan. Ide tettem a hátsó zsebembe •— magyarázta megkönnyeb­bülten a fiatalember, és leült. Zsebre tette igazolványát, no­teszét, majd tárcájából egy százforintost vett ki. — Nem volna aprója? — ér­deklődött Éva. — Sajnos, ilyen nagy pénzből nem tudok visz- szaadni. — Egy fillér apróm sincs. Talán fel tudja váltani. — Megpróbálom — mosoly­gott Éva, és eltávozott. Pár perc múlva visszajött. — Sike­rült — nevetett. — De most ne költse el minden apróját — mondta a lány: — Nem, nem — szabadko­zott • fiatalember. Eltette a visszajáró pénzt. Éva távozni akart, amikor a férfi megállí­totta. — Egy pillanatra, kis­asszony — a lány megállt, kér­dőn nézett a fiatalemberre. — Nem tudja véletlenül, hogy Vildmann Ferenc mikor jön be? — Vildmann? — kérdezte meglepődve a lány. — Igen. Itt főpincér. Vagy nem ismeri? Ez a Liliom, nem? — De ismerem — hebegte Éva. — De maga nem tudja... — Mit? — Feri meghalt..; — Meghalt? Mit beszél? — ugrott fel a szőke fiatalember. — Igen. Pár nappal ezelőtt elütötte egy autó. Tegnap volt a temetése. A férfi bambán meredt a lányra. Táguló szemében cso­dálkozás és megdöbbenés fény­lett. Leült, eltolta maga elől a tányért. — Lehetetlen — suttogta. — Szegény Feri... Mondja ' kis­asszony, nem mesélné el... — Kérem én.. -. én nagyon szívesen, de most nem ma­radhatok itt.. ha esetleg meg­várna, vagy holnap délelőtt... — Nem, nem, megvárom, ha megengedi... Szegény Feri... — mormolta a férfi. — Sze­gény Feri bácsi... — Ha annyira akarja tud­ni. .. akkor záróra után... — Igen, okvetlenül megvá­rom. Természetesen... — szólt közbe a fiatalember. — Folytatjuk — n Jelszavunk: „Qákeda és mdámsáq. »Mi vagyunk a regös raj. Így neveznek bennünket szerte a járásban, de a megyében is. A csurgói 2. számú általános iskolába járunk. 35-en vagyunk a rajban, ötödi­kestől nyolcadikosig. A nyolcadikosok azonban már szo- morkodnak, hogy mi lesz, ha befejeződik a tanítás, és itt kell hagyni az iskolát. Mondjuk nekik, hogy azért nem kell búslakodni, visszajöhetnek közénk, mint ifivezetők. S ők biztosan vissza is jönnek, mert ha meghallják az utcán víg énekünket — minden csütörtökön próbálunk, s olyan­kor megállnak az emberek az ablakok alatt —, nem tud­nak ellenállni a csábításnak. Egyébként nagyon érdekes dolog ez a regös raj. Az el­nevezés onnan ered, hogy énekkel, tánccal, jókedvvel kö­szöntjük mindig az embereket. Ez is a jelszavunk. Még a télen alakult meg ez a kis csoport Tóth Tihamér tanár bá­csi kezdeményezésére, aki lelkes híve a népi táncnak. Az ő útmutatásai alapján kezdtük el a próbákat. Van már fiú-, leány- és vegyes tánccsoportunk. Meg egy kis kamarakó­rusunk is, mely úttörő-, mozgalmi és népdalokat énekel egy-egy fellépéskor. A raj állandó feladata népdalok, nép­viseletek és népi táncok gyűjtése. Már jártunk Kelecz bá­csinál, és sok-sok szép nótát dalolt el nekünk; Grujber Marika, az őrsvezetőnk meg Vass Sándor bácsit kereste fel, és amit ott megtanult, azt a rajfoglalkozáson megis­mertette velünk. Balaton Ibi Ábrahám Vendelnél járt, a Pákozdi-lányok meg a nagymamától tanulják a sok régi dalt meg táncot. Van szólóénekesünk is: Gáspár Rózsa és Horváth Ica. Mindketten hatodikosok. De nagyon szép hangjuk van! A táncosok meg szinte egytől egyig ügyesek. Müller Laci a példakép, mert ő minden nehéz figurát meg tud csinálni. Vajda Feri viszont a kanásztáncban jeleskedik. Kuti Lajost a lányok az első alkalommal nagyon kinevették, mert bi­zony ügyetlenkedett, úgy is lehetne mondani: két bállába volt, de olyan igyekezettel dolgozott, hogy most egyike a legjobbaknak, és a lányok versengenek, kinek legyen a párja. Egy-két hiányosság azért még akad. Nincs táncruhánk, úgy kell a művelődési háztól kölcsönkérni, ha szerepelni indulunk. Jó lenne, ha a különböző társadalmi szervek segítségünkre lennének, és hozzájárulnának a ruhavásár­láshoz. Zenekarunk sincs még, csak most alakítjuk meg. pedig nagyon hiányzik. Ezért is volt, hogy a megyei kultu­rális szemlén nem arattunk teljes sikert. Ezt megelőzően viszont a járási Felszabadulási Kulturális' Szemlén első helyezést értünk el, és kiváló minősítést kaptunk. Tálán még arról is kellene beszélni, hogy aki a raj tagja akar lenni, annak nagyon szorgalmasan kell tanul­nia, mert bizony nem szeretjük, ha valakinek sok a rossz osztályzata. Igaz, Máté Panni például jobban szeret tán­colni, mint tanulni, de majd segítünk neki, hogy, jobban menjen a tanulás. Aúnyira nagy a népszerűsége a mi kis csoportunknak, hogy amikor próbálunk, sokan itt marad­nak, és sóvárogva néznek bennünket, számtalanszor meg­kérdezik, hogyan is lehetnének a regös raj tagjai. Már nemcsak a felsőiagozatosoknak van regös rajuk. A kisdobosok is hozzáláttak valamihez. A negyedikesek kis kórusa Molnár Zoltánná tanító néni vezetésével szintén megkezdte a próbákat, ők még nem tudnak például nép­balladákat előadni úgy, mint mi, de azért segítjük kis ének­karukat, hogy jó utánpótlásunk legyen. Nyárra nagy tervünk van. Nagymartonba megyünk táborozni. Egy jó műsorral készülünk fel az útra. Hogy mi lesz az, azt nem áruljuk el, mert akkor már nem lesz meg­lepetés. Aki kíváncsi ránk, majd eljön, és megnéz bennün­ket. Most azonban elbúcsúzunk, mert közelednek a vi-sgák, és bizony sokat kell tanulni. Egy regösnek nem lehet ősz a bizonyítványa. Igaz?« P. Gy.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents