Somogyi Néplap, 1960. március (17. évfolyam, 51-77. szám)

1960-03-13 / 62. szám

a Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE ISTEN BARANSKÁI az Reggel a házmesterné , mindenkinek elso­rolta a nagy újsá­got: a vicinéhez orvos jött, na­gyon rosszul van, tán meg is hál. Hiába, eljön egyszer az idő, hetvennégy év az hetven­négy év. Pedig arra még senki Bem emlékezett, hogy Barnáné egy napot beteg lett volna. Nem is volt. Harminc éve mosta a lépcső­házakat, cipelte a téli szeme­teskosarakat, ha összerakná, hány emeletet mászott meg életében, biztosan felérne a Mount Everestre. Pedig ami­kor ideköltözött a házba, már akkor sem volt fiatal, negy­vennégy éves volt, falusi susz­ter özvegye, kevés bútorral és egy rakás gyerekkel jött. Volt azok között tizennyolc éves és karonülő, fiú, lány, szőke, bar­na. Voltak tán kilencen. De ennél is több lett volna, ha tí­fusz, difteritisz odakinn a ta­nyán nem tizedeli őket, mert Barnáné tizenhatszor szült. Valahányszor viselős lett, ösz- szekulcsolta kezét, és azt mondta békétlenkedö urának: »Ahova isten báránykát ad, ad majd hozzá legelőt is.. .« De ezek már régmúlt dolgok. A gyermekek ki röppentek a fészekből, . megnősültek, férj­hez mentek, csak egy nyomo­rék, süketnéma lányával lakik együtt. Ez a magatehetetlen lény örök fájdalma Bamáné- nak. Ez is egészségesen szüle­tett, ficánkolt, -gagyogott, mint a többi. Másfél éves volt, ami­kor kiesett a bölcsőből. Ö kinn volt, napszámban, az ura ci­pőt szállított, a hatéves nagy­fiúra bízták, hogy ringassa kishúgát, de az elbitangolt va­lahova, kutyát kergetni, almát szedni, bárha most, negyven­öt év után is tagadja... És a baj itt volt. Jolánka attól fogva alig fej­lődött, nem hallott, nem értet­te, ha szóltak hozzá, és ő ma­ga is csak vonított, panaszosan, mint az állat, »óóóó, 0000«, de azt más meg nem értette, csak az anyja. Az anyját azonban nem érti 6 sem. Barnáné fél ötkor fel akart kelni, hogy időben Forbáték- nál legyen. Ki akarta nyújtani a lábát — nem megy. Karja nehéz, szaggat, feje lüktet, for- róságot érez. Csak fekszik der­medtem nézi a piros csíkos dunyhahuzatot, a plafonon végigfutó villanyzsinórt, mint valami idegen világot. Mi ez? övele ilyen még nem esett, hogy nem tudott felkelni. Moz­dulna, úgy belejön a térdébe a fájdalom, hogy felkiált rá. — Jolánka, édes lányom, szólj a házmesternek! Jolánka nem hallja, nem ér­ti, ő azt szokta meg, hogy az anyja jön hozzá, eteti, mosdat­ja, öltözteti. Fekszik tovább. Az ócska vekker mutatja az idő szaladását, mit fog szólni Forbátné? Még jó, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva. Kemenesné a harmadik emeletről feljön, ő is takaríttatni szeretne Barná- néval: ő veszi észre, hogy baj van. És leszalad mindjárt a házmesterékhez, orvosnál? te­lefonál, kisfiát pedig egy bögre kávéval felküldi a vicilakásba: »Eredj, Sanyikám, add oda Barna néninek, mondd meg, hogy estére is küldök." Az orvos megnézi Barnáné dagadt kezét-lábát, orvosságot ír. azt mondja, hát bizony ez­zel vagy két hónapot feküdni kell, izületi gyulladás. Majd holnap eljön újra. Hideg márciusi szél fújt, amikor Barnáné ágynak esett. S ipen kitavaszodott már, or­gonát, cseresznyét hoznak az asszonyok a bevásárló kosa­rukban a piacról — a viciné még mindig fekszik. A lakók egészen megszokták már, hogy amikor a főzeléket porciózzák, vagy egy tepsi kalácsot sütnek, egy falattal gondoljanak Bar­na nénire is meg arra a sze­rencsétlen nyomorékra. Keme­nesné tiszta ágyhuzatot is vitt neki, a házmesterné oda-odasza- lad hozzá, megíésüli, kitakarít nála, de hát ez nem megoldás. Az ember szégyellné felróni, ami jót tesz embertársával. Mégis megkérdi előbb-utóbb — hol vannak Barna néni édesgyerekei? Nem tudnak azok eljönni, amikor az anyjuk baj­ban van? A doktor, aki más­naponként jár, mondja is, hogy a demokrácia törvényei nem engedik ám, hogy valaki csak úgy veszni hagyja az anyját. Barna néni erre hangosan jaj­gatni kezd. Dehogy megy ő tör­vényre az ő édes magzataival, dehogy kívánja, hogy azok se­gítsenek rajta, megvan azok­nak a maguk baja, különben ré­gen jöttek volna, ö, az anyja, panaszkodjék rájuk? Hiszen, ha latrok volnának, akkor is leszedné őket az akasztófáról, még hogy ő egy gyermeke el­egyévés se volt. Hogy repesett a lelkem a fenyőág m' - csil­lagszóró után. De a • sak rákiáltott, hogy >-r len, te jézusta)""1 ; Jicu­káé...« hé' én re­formátus . a az én gyerekem. lehet lökni? Hogy én fel nytorgatom a ré­gi dolgokat? Elfelejtheti ezt a fájdalmat egy anya? — Na, hagyd abba, éhes va­gyok. Az asszony szipogva merte a zöldborsó levest. Barna néni levelét meg letette az ablak- párkányra, egy törött okuláré és egy fél üveg orvosság mel­lé. Ott is fog az maradni, ha a macska el nem hordja. ndre, a második fiú a tanácsházán kap­ta a levelet. Az ak­tacsomó tetején hozták be, mindjárt fel is bontotta, és fel­hívta a Lemezgyár személy­zeti osztályát, kérte a feleségét. £ olvasni is alig tud, ha neki kell utánajárni, még ma sem kap nyugdíjat. És ötszázhúsz forint szép pénz. Beoszthatja szépen. Mert mi kell már egy olyan öregasszonynak? Fél liter ká­vé, egy kis főzelék. Egy pillanatig habozott, ad- jon-e postára száz forintot — abból a háromszázból, amiről az asszony nem tud. De a ma­ma esetleg levélben megköszö­ni. Vagy pláne azt hiszi, hogy ez most már havi járulék. »Úgyis felmegyek Pestre a jövő hónapban, de legkésőbb szeptemberben. Majd akkor vi­szek neki valamit. De nem. Mégis küldök száz forintot« — döntött végül. És csöngetett, hozzanak egy postautalványt. A levelet meg betette írómap­pájába, néhány, évek óta hú­zódó, soha be nem végződő la­kásügy mellé. ÍRTA: Fehér Klára CÁ len szóljon? Ne bántsák az ő drága gyerekeit, kap ő ötszáz forint öregségi segélyt az ál­lamtól, csak egy kicsit kikel­hessen az ágyból, hogy a ma­ga háztartását elláthassa, majd elél ő abból... Nyár van odakünn. Barnáné zöldborsó levest, krumplis le­csót kap a ház lakóitól — eny- nyit élvez a nyárból. A nyomo­rék lány ott ül az ágya mellett, várja, hogy az anyja mennyit hagy az ételből. Fülledt, nehéz meleg van. És az ízületei csak nem javulnak. Bottal éppen hogy végigvánszorog a szobán. És amikor a szőke Forbátné megint azzal hozakodik elő, hogy mégiscsak hivatni kéne a gyerekeket: Barnáné már nem is bánja, ő kéri szépen, hogy hozzanak neki tintát, papírost, valahogy, lassacskán megírja a leveleket a gyerekeinek ... £Ti ama Sándor, a legidő­JL) sebb fiú késő este kapta meg a leve­let. A kislány már a kapuban olvasta, újságolta, hogy vala­mi hivatalos írást hozott a pos­tás, benne van a konyhakre- dencben. »No csak nem az adó miatt?« — morogta az ember, de ahogy meglátta a borítékon anyja nevét, megnyugodott, mosdóvizet kért először, csu­pa kosz, izzadtság az egésznapi kalapálástól, majd a leves mel­lett megnézi, mit ír a mama. Különben nem is nehéz kita­lálni, mit ír: biztosan pénzt kér. Sovány, köhögés felesége van Barna Sándornak, az orra olyan keskeny és hosszú, mint­ha vonalzóval szabták volna, és mindig kárál. »Bizony kelle­ne küldeni a mamának, de hát honnan küldjünk? Azt sem tu­dom hol áll a fejem, hogyan jusson mindenre abból a pár krajcárból. Lajcsi ezen a héten csak száznyolcvan forintot ho­zott haza, abból százat mind­járt vissza is adtam neki, mert szandált akar venni, harmincat vasárnap elkért a táncra ... Sanyi odavan a tanfolyamon, őszig nem keres semmit, a két kislányról nem is szólok«. Az asszonyt piszkálja, hogy az ura nem felel. — írja meg, hogy miránk nem számíthat. Egy kis krump­lit, ezt-azt küldünk, ha a ter­mést betakarítottuk. De most nekünk sincs. Miért nem az Endrétől kér? Azok bírják ma­gukat, tanácselnök, gyerek sincs, segíthet az anyján. Vagy Micukától... az úgyis mindig a kedvence volt. Emlékszik, mikor harmincötben náluk voltunk karácsonykor? Lajcsi­it a karomon vittem, még — Te, Rózsikám, a mama ír­ja, hogy beteg. Mit csináljunk? — Mi a baja? — Azt nem írja. Csak hogy fekszik. Nem tud keresni, a szomszédok visznek be neki egy tányér ételt. — Nahát, ez hallatlan ..., hogy a szomszédoktól koldul..., ha Pestre mész, menj oda, és tiltsd meg neki. — Rózsikám nem arról van szó, hanem, hogy pénzt kelle­ne küldeni. — Hát küldjön. — Nem lehetne a kosztpénz­ből? — De lehetne. Miért ne le­hetne. És altkor majd maga mondja meg, húszadikától el­sejéig mit főzzünk. Vagy üzen­jek a kárpitosnak, hogy ne hoz­za haza a rekamiét? Eddig jó volt az az ócska sezlon, majd megleszünk vele még egy évig. Csak küldje az anyjának a pénzt — Rózsikám, hiszen talán megoldhatjuk másképpen is. — Kérem az csak természe­tes, hogy az édesanyját segíti — hangzott a vonal másik vé­géről, de olyan fagyosan, olyan ellenségesen, hogy Bar­na szájaszéle remegni kezdett az idegességtől. — Nem most olvasta a Rokonokat? Maga az egyetlen fiú a családban? Ha akármi van, mindig magá­hoz száladnak. Maga helyezze el a nyomorék lányt a kórház­ba, maga adjon pénzt, maga vállalja Sándoréknál a ke­resztapaságot Mucika a fő­mérnöki fizetésből könnyebben adhatna __ és Mári el tudta v inni a konyhabútort meg az ágyneműt amikor férjhez ment Miért nem veszi magá­hoz az anyját? A tanácselnök szobájába ketten is beléptek. Barna kín­jában feszengett nem tudott semmit válaszolni. De a felesé­ge nem is várt választ. — Tudjuk azt vállalni, hogy minden hónapban küldünk pénzt? Akár száz forintot is? Nem. És ha küldünk, mi lesz vele? Jobban fog élni a mama? Hiszen sose tudott a pénzzel bánni. Ha ötven fillérje volt, paszulyt főzött ha két pengő­je volt, kalácsot sütött, de min­dig föletette, amije volt... vi­zet a tengerbe... — Jó, most vannak nálam. Majd este beszélgetünk — mondta Barna, és letette a kagylót Amíg a titkárnője re­ferált, arra gondolt, hogy van abban valami, amit az asszony mond. Mindig őrá támaszkod­nak. Az öregségi segély ügyét is ő intézte el, a mama írni­klos Gézáné született Barna Mária Róza szemközt találko­zott a postással. Éppen piacra indult, Laci fia a szoknyájába kapaszkodva baktatott mellet­te. A szép piros bélyeget el is kérte mindjárt a borítékról. Az asszony ott az utcán állva el is olvasta a levelet, könnyes lett a szeme, bizony csúnyaság, hogy hónapok óta nem írt a mamának, az meg beteg sze­gény. Ámbátor biztosan nem olyan nagy a baj, ha maga írt, talán kicsit megfázott, vagy a gyomrát elrontotta, az ilyen öregek már annyira érzéke­nyek ... De azért betért a Népbőlt.b vett borítékot, le­vélpapír' meg egy üveg tintát is. Ilyenkor nyári dologidőben nem sok tinta fogy, a tavalyi üvegnek már csak az alján van valami száradó, sötétkék ku- limász. Csak amikor hazatért, akkor bosszankodott, hogy ni, kiadott három forintot, pedig megírhatta volna a levelet a téesz irodáján is. Egész nap nem állt meg a kezében a munka. Mosni kez­dett, mert holnap neki is men­nie kell a növénytermesztő brigáddal. Nem járja az, hogy a téesz-elnök feleségének le­gyen a legkevesebb munkaegy­sége. De azért este csak elővette a levélpapírt. »Drága Anyám. Nagyon fájdalmas nekem, hogy már tavasz óta beteg, de saj­nos, mi nálunk is sok betegség volt a télen. Lacika tüdőgyul­ladásban feküdt, de most már jól van, jövőre iskolába megy, ez nagyon sok kiadás, mert új cipőt, táskát kell venni. Most veszünk egy kecskét is, mert szereti a kecskefejet, tehenünk meg úgy sincs. így jól jövünk ki, mert kétszáz forint ment el eddig tejre minden hónapban. Az embernek csak a feje fáj a gondtól, építtetni is kell, na­gyon sokat kémek a kőműve­sek. Géza is tiszteltet! édes­anyámat, jöjjön el az ősszel pár napra hozzánk, nem olyan nagy a költség, és itt megerő­södhetne. A szőlő egész szépnek ígérkezik, a téli körte is, amint lesz érett gyümölcs, küldünk egy kosárral édesanyámnak. Lacika rajzolt egy kis bárányt, azt ide beleteszem a levélbe Édesanyámnak. Fényképet is csináltatunk, de csak az ősszel, ha megkapjuk a pénzt az elszá­molásból. örülünk, hogy a szomszédok segítik, jó emberek csak nem hagyják el az ena­KERÉK IMRE: És csillagokra lép A Fényes Észt, sötét papok hiába Próbálták, tűzzel-vassal törni meg: A Galileik és a Keplerek Jöttek szünetlen egymás nyomdokába. Hiába volt a vallatás, a máglya, Az inkvizíció, a kínzószerek: Csak nőtt az észnek áldozó sereg. A babonák sárkány-fejét levágva, Ledöntve mind az ócska tornyokat; Immár odáig eljutott az ember, Hogy döngeti a Kozmosz kapuját. Mini új Ikarosz, szárnyat bontogat, Röppen fényévnyi távolokba át, S baráikozásba kezd a végtelennel. TÖRÖK ZSÓFI: Piros ruhás kislány a hangversenyen Piros ruhás kislány a hangversenyen . . . Körötte mindenkin ünneplő sötét. A hangsziporkáktól a bódult terenj szinté elég, és elhamvad benne a köznapi lárma: motor dörgés, írógépcincogás, a vevő hangja, váltók csattogása, az egyszeregy, a beteg-jajgatás. A billentyűknek orvosló hatalma a fülbe, szívbe gyönyört olt bele. Szemem lezárom, nehogy megzavarja a szépet a rút gonosz szelleme. Ném akarom látni, hogy egy helyen a kopott fal torz. fintort vág felém, hogy mellettem lefittyedt ajakkal szüntelen szenved egy álmos szegény. Ne lássak gyűrt gallért, korpás hátakat, Izzadt arcot — de fellázad szemem, felpattan, körbeszalad, s szól: — Hát mindent a fülnek és semmit nekem? Gyönyörködni, vágyom én is andalogva, mert a fül fölényét el nem ismerem . . . — S fürgén besurran sok-sok néma sorba. Csügged előbb, de felragyog, mert ott a piros ruhás kislány a hangversenyen. KALDl JANOS: Alkonyat, favágókkal Favágóktól!-telt alkonyaiban hull a harangszó nagyon halkan. A fáktól le, a messzi tóig vékony rétegben lerakódik. Körül az erdők csöndbe vesznek Vége lesz már a fejsze-nesznek, S a tüzecskék is haloványan fonnyadoznak a félhomályban Az emberek is, nagyon lassan készülődnek az ág-gubancban. S odalent, alig láthatóan mennek is már a harangszóban. bért. Vigyázzon magára, édes­anyám, hogy meggyógyuljon. Gézácska és kis Rozi az apjuk­kal vannak a cséplésnél, az ő nevükben is én tiszteltetem édesanyámat. Krumplit is kül­dök egy kosárral, nem postán, hanem ha valaki Pestre utazik, elviszi. Szerető lánya, Mari.« Amíg a mama a levelet írta, Laci unalmában kézre kerítet­te a borítékot. Belefújogatott, néhányszor a lábához csapta, amikor meg egyik sarka kilyu­kadt, csendesen kiment az ud­varra, és homokkal töltötte meg. Olyan szépen jött a ho­mok, mint a tölcséren. Aklos- né jól elnadrágolta érte kis­fiát: »Megállj, te csibész, most vehetek másik borítékot« — veszekedett vele. De másnap a kukoricásban voltak, harmad­nap nem tudom, mi volt. Egy hétig a sublódon hevert a le­vél. Talán egyszer postára ad­ja egifjabb Barna Mik­lós főmérnök, csa­ládi becenevén Muckó, feleségével együtt ké­sőn jött haza. A Szigeten vol­tak, színházi előadást láttak, még a liftben fölfelé jövet is a Lehár-dallamokat dúdolták. Villanyt nem gyújtottak, ne­hogy az ötéves István felébred­jen. Bolondok ezek a modem lakások — minden szobán üvegajtó. A levélszekrényben mégis, kitapogatta a borítékot. A fürdőszobában sebtiben e] is olvasta. »Vidd el egyik vasár­nap Istvánt, a nagyanyjához. De ne engedd, hogy Jolánka csó­kolgassa, nehogy valami be­tegséget kapjon. És vigyetek egy kis süteményt is.« — »Ezt igazán nem kell mondanod« — sértődött meg a íeleseg. »Tu­£ dom, drága« —- felelte Muckó, és megsimogatta a feleségét. ✓'7) srnáné, a viciné már 1 /) ötödik hónapja fe­küdt. Az orvos azt mondta, hogy most már lehet­ne iszapra járni. De ki kísérné el a fürdőbe? És a fürdőt in­gyen adja az SZTK, de villa­most nem adhat hozzá. Gyalog pedig karácsonyig sem ér oda. Kemenesné, a házmegbízott lakógyűlést hivott össze a vi­ciné ügyében: »Lakótársak, harminc éve ismerjük, becsül­jük ezt az asszonyt, segíte­nünk kell rajta.« — A lakók egy része morgott. Mindenki­nek megvan a maga családja, öreg szülője, gyereke. De azért szótöbbséggel mégiscsak ki­mondták, hogy minden héten más emelet vállalja Barna né­nit, enni ad neki, kitakarít ná­la, elkíséri a Lukács-fürdő­be ... Ötemeletes a ház, hato­dik a földszint, hat hétben jut egy nap egy családra ... Barna néni sírva fakadt, amikor ünnepélyesen közölték vele a határozatot. — Áldja meg magukat az Is­ten, hogy nem hagytak el! De hiszen csak egy kis időről van szó, elment már a levél a gye­rekeimnek. Jönni fognak, segí­teni fognak, a maguk jóságát is visszafizetik. Endre fiam küldött is már száz forintotj nézzék csak, itt az utalvány, látja, Kemenesné? Hiszen tu­dom én, jók az én gyerekeim, én dajkáltam, én etettem, én neveltem őket, inkább a szívü­ket tépnék ki, semmint hogy az anyjukról megfeledkezne» nek..,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents