Somogyi Néplap, 1960. február (17. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-14 / 38. szám

KEMfiNT ERZSÉBET:

a Somogyi Néplap

KULTURÁLIS melléklete

VVWV»V«WWV^V^VV^»".^V^.V^V^»V,AWAWVW^,V.VVV,.%W,.V^W V^W^WAVWWW«VAFyWdW^.

Megszívlelendő észrevételek a hasonló című újságcikkel kapcsolatban

Téli táj

Megnéztem a. Holéczy'együttest, és örömmel állapítottam meg, hogy ez volt a legjobb tánczene-est, amit Kaposvárott láttam. Igazi, modern dzsesszt adtak, ügyesen vegyítve a hagyományos »tánc- zenével«, nehogy túl újszerű, legyen. Sajnos — bár a közönség körében óriási sikert arattak — az újságíró szigorú hangon megfeddi őket, általánosítva szubjektív véleményét, miszerint »ízléstelen« volt, ahogy a zenekar tagjai »a táncdaléne- kesek rovására élték ki színészi ambícióikat«.

Pont azok a motívumok, melyek az újat képviselték és a legnagyobb sikert aratták, nem tetszettek az újságírónak. A vicces közbeszólásokat a nagy nyugati együttesek mar régóta alkalmazzák, de pár éve az NDK és cseh zenekaroknál is nagy tetszést arat az ilyesmi.

Persze nálunk még sokan elvből idegenkednek minden nyugatról jött újdonsággal szemben. Az absztrakt képzőművészettel is így volt: az újságok állandó témája volt gúnyolni őket és bizonygatni, hogy ezek az ízléstelen torzszülemények milyen lélekromboló hatást fejtenek ki a nagyközönség körében. Aztán Picasso megalkotta a békegalambját, és ezen keresztül lassan megbarátkoztunk az absztrakt művészetekkel. Ma már nálunk is tárlataik vannak az absztrakt művészetek művelőinek.

Ugyanígy van a dzsesszel í*- Egyes népi demokratikus országok évekkel megelőztek minket, már régen rájöttek arra, hogy nem mind huligán az, aki a ritmust szereti. (Mint ahogy nem kell mindjárt huligánnak tartani azt sem, aki divatosan öltözködik, még ha újságpapvr-mget hord is.) A huligánt a viselkedése, az embertársaihoz való viszonya teszi és nem a csőnadrág, vagy az, hogy szereti a rock and rollt. Az ember legelemibb joga, hogy úgy öltözködjék, ahogy neki jólesik, függetlenül attól, hogy ez másoknak tetszik-e vagy sem. Kivéve persze a közerkölcsöket sértő öltözetet, amit a strandokon eleget látni, de abba nem szólnak bele, mert már megszokták. Mindig csak az új, a szokatlan a rossz.

Sajnos, nálunk csak pár hónapja tapasztalható fejlődés a tánczene terén. A Körmendi- és Jereb-együttesek dixieland stílusa napsugárként tört be az eddigi ritmustalan, ömlengős »táncszámaink« közé. Hiába cikkezték már az újságok évek óta az egy helyben topogó tá,ncze ne szerzőinket, akik egyre csak szirupos, szerelemtől csöpögő limonádéikat írták., amelyek legtöbbször minden ritmust és melódiát teljesen nélkülöztek. Egy barátom nagyon találóan »verses szerelmi ömlengés zenei aláfestéssel« meghatározást adta nekik. A tánczenének — mint elnevezéséből is kitűnik — a ritmus a lényege, és csak másodsorban a melódia vagy a szöveg. Egyedül nálunk kapott lábra az a téves gyakorlat, hogy a szövegen volt a hangsúly, és igy tánczenénk voltaképpen nem is volt, hanem csak sanzonjaink. A modern — főleg a rock and roll — zenekarokban a szöveg is teljesen a ritmus alátámasztására szolgál, egyes szólóénekesek mellől akár el is hagyhatnánk a zenekart (pl. Bill Haley), és úgyis ragyogó ritmusú, vérpezsdítő táncszámot kapnánk.

Persze ehhez nagy gonddal összeállított szöveg kell, amit az ütemnek megfelelően lehet tagolni. A szöveg és a zene van a ritmusnak alárendelve, és nem megfordítva.

Persze kellenek a »limonádé« számok is, mert vannak, akiknek ez tetszik. De nagy hiba fölényesen kijelenteni, hogy ez a jó zene, csak azért, mert valakinek ez tetszik. Ha történetesen újságíró az illető, egy beavatatlan szemlélő általános véleménynek tekintheti, holott pl. a jelen esetben nem hiszem, hogy tíz ember akad, aki egyetért a »Megszívlelendő észrevételek« tartalmával.

Kovács Erzsi »Úgyis visszajössz te még« c. egyébként elcsépelt számát éppen a bele- viccelések fűszerezték érdekessé, sokkal nagyobb . tetszést aratott, mintha simán elénekelte volna. Ha Kovács Erzsinek nem tetszene, nyilván nem engedné, hogy belevicceljenek a számába. (Vagy talán azt hiszi az újságíró, hogy ez alkalmi rögtönzés volt? Nagyon téved. Ez szervesen hozzátartozott a számhoz.)

Hollós Ilona úgy latszik, nem rokonszenves a riporter szemében. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy leszólja a számait, holott Majláth Jenő után ő aratta a legnagyobb sikert. Ha tetszett az »Úgyis Visszajössz te még« (már persze a férfikórus nélkül), nagyon csodálom, hogy a Come Prima és a Ciao Bambino, nem tetszett, holott ezek ugyanolyan szentimentális stílusú számok, csak szebb a dallamuk. A bűnük, valószínű az, hogy olaszból Írták át őket. Az olasz betét csak emelte a Come Prímát (évek óta szokásos az énekeseknél, hogy több nyelven éneklik, el ugyanazt a számot), pláne olyan élethü (és nem magyaros!) olaszsággal, ahogy Hollós Ilona énekelte. Ha nem látta volna az ember, nemigen lehetett volna az eredetitől megkülönböztetni.

A Somogyi Néplap helyesebben tenné, ha a jövőben nem ilyen elfogult, teljesen konzervatív felfogású, hozzá nem értő riportert küldene ki a tánc- zene-estekre, aki azzal próbál érdemeket szerezni, hogy minden újat leszól, ízléstelennek tart. Mint minden, a zene is rohamosan fejlődik, ma már nem az a tánczene, hogy a zenekar tagjai mint a fakirok ülnek hangszereik mellett, bejön az énekes, elénekli a számát, és meghajlások után kimegy. Ma a zenekar és a közönség együtt viccel, szórakozik fesztelenül. Ez csak azoknak visz- szatetszö, akik mereven elzárkóznak minden új elől, és a szojcatlant ízléstelennek tartják.

És még egyet. Az ember szórakozni, pihenni megy el egy tánczene-estre, nem azért, hogy ott ízlést tanuljon. Hálásak lehetünk a Holéczy-zenekar- nah, hogy ízelítőt adott nekünk az olyan apróságokból, amik külföldön már régóta szórakoztatják a dzsesszkedvelő közönséget. Ránk fér, hogy fejlődjünk, mert Kaposvár még ott tart, hogy tavaly (1959-ben, a

holdrakéta esztendejében!!) nem engedtek rock and roll- lemezt feltenni a Belvárosi ? Cukrászdában, és az összes ? nyilvános szórakozóhelyeken § leállítják a figurázó táncosokat, holott pl. a »kidobást« sok más figura mellett minden pesti tánciskolában tanítják. Erről különben egy dokumentumfilmből saját szemünkkel győződhettünk meg 1958-ban.

A Somogyi Néplap kommunista lap. Hogy egyeztethető ezzel össze az, hogy egyes munkatársai nem akarnak fejlődni? Hiszen a kommunisták mindig a leghaladóbb szellemű emberek voltak! Milyen jó lenne már nem azt hallani: »Na, ez jó film lehet, megnézzük, mert az újság nagyon lehúzta!« Mert jelenleg ez a helyzet. A Somogyi Néplap magas színvonala meglepett, amikor három éve Kaposvárra kerültem. Népszerűsége sokkal nagyobb lenne, ha ilyen hangnemű cikkek nem állítanák szembe a nagyközönséggel. (Tudniillik ez nemcsak az én véleményem, gyakran hallom ismerőseimet panaszkodni, csak nem merik megírni véleményüket.)

Szeretném, ha levelemet 2 nem rosszindulatú támadásnak J vennék, a segíteni akarás vezet — a modern tánczene védelmében —, hogy Uyen cikkek a jövőben ne népszerütle- nitsék az újságot.

Füzesy Zoltán,

Kaposvár, Sörház u. 11.

Érned a tél friss, tiszta szagát? Arcunkra rózsát lehelnek a fák.

Zúzmara borzongó szirma peregj pillánk díszéül hűvös ékszerek.

Villogó tűk, üveghúsű virág vidám könnyekké lényegülve át.

Az utcán minden szeglet és vonal ezüsttel ékszeres selyemfonal.

És érzed, édes? Udvarunkban bent szikrázó fénnyel illatos a csend.

Ha súgva szólsz is, csendül a h.mgod, megkonditja fönt az égharangot.

Ne mozdulj! Kezed élőt tépné szét: e téli tájnak zord igézetét.

BENCZE JÓZSEF KÉT VERSE:

Apám

Forradalmat vívtál itt az életért, gonddal marakodtál csillag-pénzedért. Lötyögős szekéren fényes lucernádat, már az égen látom arany taligádat. Angyalok, mennyei kisasszonyok jönnek, túlfa kisszékedről tőlünk elpörölnek.

a

Mint

rozskalász

Szalmagyűrűs asszonyanyám kéveágyon, a mezőn szült, mint az érett rozs kalásza, hamarosan meg is őszült...

GARAI ISTVÁN:

Édesapám

Magasból tekint le rám: óriás az én apám,

Melle, mint egy gőzkazán, oly erős az én apám.

Ha ö fogja kezemet, én bárhova elmegyek. Hogyha karjával fon át, biztonságban a világ.

Nem is félek bármi jő, ő a fővédelmező, kezem kezébe simul, kis felhő is elvonul, s erősekké válnak, im, bátortalan lépteim...

Ma még kicsi vagyok, ám nagyra növök, mint apám. Erős leszek, óriás, és egyenes, mint a sás.

Az asztalt is túlnövöm, vasból lesz a pörölyöm, s azzal sújtok arra, ki apám meri bántani.

VASVÁRI ISTVÁN:

Válasz Füzesy Zoltánnak

Anyám

Fiatal olvasóink fenti levelét szerrk.es z tőségünk több okból

tartja nyilvánosságra kívánko- zónak. Egyrészt annak bizonyítására, hogy a felületes olvasás milyen természetű tévedésekbe képes sodorni az olvasót, másrészt, mgrt érdemesnek találja vitázni a levélíró néhány papírra vetett gondolatával.

Azok, akik szóban forgó cikkünket — mely »Megszívlelendő észrevételek« címmel jelent meg lapunk február 3-i számában — olvasták, emlékezhetnek arra, hogy cikkíróink nem a dzsessz ellen rántott kardot, nem a Holéczy-zenekar vendégszereplésének kaposvári sikerét vitatta el, csupán azt mondta efl, ami a vendégzenekar tagjainak hivatásukon túli szereplésében kifogás alá esett.

Hangsúlyozzuk, hogy a jóízlés normáit tekintve kifogásol- hatóak. Az olyanfajta új motívumok.- amelyek otthonosak lehetnék nyugati országokban, ahol a kultúra, az emberi elme úgyszólván minden terméke csak az adás-vétel, az üzlet tárgya, nem válhatnak otthonossá nálunk abban az esetben, ha ezek az új motívumok a tánczene művészi rangját sértik. Cikkünkből idézünk: »Nem azt kifogásoljuk, hogy a Holéczy-zenekar tagjainak nem görbül sírásra a szájuk. Szeretjük a vidámságot, s valószínű igy vannak ezzel valahányon a tánczene kedvelői. A bohóckodás ellen emelünk szót, mert arra egy tánczene- esten nincs szükség.« Következésképpen levélírónk' vesztette el a tárgyilagosságnak azt a mértékét, amivel bennünket vádol, amikor nem is annyira cikkünk valódi tartalmához, mint inkább annak félremagyarázásához, valamint a magyar tánczene országosan vitatott problémájához nyúl a — ha lassan is fejlődő, de kétségtelenül fejlődő — hazai tánczene rovására hódolva a Nyugatnak. Mintha szándékosság is volna ebben a félreértésben, hogy elmondhassa az öt foglalkoztató gondolatokat. Egyebek kozott az absztrakt művészeti irányzatród is, mely bár valóban teret kapott az utóbbi időben kulturális életünkben, de korántsem azért kapott teret, mert elhűtlened- tünk a marxista esztétikától! Az, hogy a modernnek nevezett absztrakt irányzat képviselői teret és lehetőséget kaptak képzőművészeti életünkben, még nem jelenti azt, hogy engedtünk egy jottányit is a szocialista realista képzőművészet megteremtésének céljából. Nekünk olyan művészekre és alkotásokra van szükségünk, akik és amelyek képesek a szocialista ember tudatának ^alakítására, gyarapítására. Erre pedig — noha az absztrakt művészetek a harmincas években kaptak lábra — még mindeddig nem bizonyultak képeseknek. Picasso példája pedig — mivel egyedülálló — nemi érv egy öncélú művészeti irányzat létjogosultságának igazolásában, hiszen a világhírű francia mester alkotásai között bőven találni ma is olyat, amit érdekesnek, meghökkentőnek találtunk ugyan, de halhatatlanságra érdemes művészi alkotásnak semmiképpen. Hogy tárlatainkon találkozhatunk absztrakt törekvésekkel? Találkozni is fogunk mindaddig, amíg ez irányzat művelői nem veinek gátat a mát egyedül valóságában kifejező szocialista realizmus kibontakozásának.

Függetlenül e tévedésétől is, nem rójuk meg levélírónkat, mivel sokan vannak fiataljaink között, akik hasonló «gondokkal« küszködnek, ugyanolyan körültekintés nélkül és megalapozatlanul vádaskodnak, mint levélírónk: »Mindig csak az új, a szokatlan a rossz.«

Súlyos és történelmi tévedés ez. Ebben az országban a munkáshatalom tizenöt esztendeje alatt sok új vert gyökeret, közöttük sok egész társadalmunkat és az egyénit is küüöin- külön érintő új, amire legfeljebb ádáz ellenségeink vetik ki úgy a szentenciáit, hogy »rossz«.

Nem, mi nem üldözzük a szokatlant, az újat, de mivel tizenöt év újdonságai között közös akaratunk parancsára megy végbe a kulturális forradalom egész társadalmunkban, nem mindegy számunkra, hogy a Nyugatról szivárgó, esetleg izgalmas furcsaságok közül mit engedünk és mit nem kivárnunk meghonosítani. Természetes dolog, hogy nem kívánjuk meghonosítani válogatás és mérték nélkül a tánczene művelésének olyan szokásait, amelyek ha nem önálló zenekari számról van szó, sértik az előadóművész művészi rangját.

Levélírónknak igaza van, amikor a magyar 'tánczene előrehaladásával elégedetlen, s ifjúi türelmetlenséggel kéri számon a modernebb és mégis tartalmas zenét. De ismét nem tárgyilagos akkor, amikor a jó tánczenére csak arról a tájról tud példákat hozni, ahol nyugszik a nap.

Őszinte sajnálatunkra szolgál az is, hogy nagy hozzáértése csupán a könnyű zene,. itt is a tánczene területére korlátozódik. Mennyivel nagyobb örömünkre szolgált volna, ha — mondjuk — a legutóbbi szimfonikus estet érintő észrevételeit veti papírra megszívlelést követelőén.

Hogy kitehető-e az egyenlőségjel a huliganizmus és a modernül öltözködő fiatalok közé? A magunk részéről nem tettünk eddig egyenlőségjelet, bár sokszor igazolt tapasztalat, hogy egy ember mivoltának hű kifejezője az, hogy miféle ruhadarabokban érzi magát jól. Az is kétségtelen, hogy az újságpapír-mintás ingek hordozói, a cowboy-nadrá- gosok és társaik állnak legköLassan tán földdé vált az arca, szíve is, mely engem álmodott: hányszor nyílt az én szívem tavaszra mióta az övé nem dobog.

Város nőtt a löszföldek tetőin, vajúdik a föld, kedvem nehéz: fellegekből dördülő Idő int, s újra érzem szívemen kezét.

WWWVWVWWWWWVWWWWWWftWVVVWW

zelebb a huliganizmushoz, a csak a Nyugatot istenítek pedig a felnövekvő fiatal nemzedék lelkét megmérgezni tudó kozmopolitizmushoz. Felfogásunk ezekben a dolgokban, úgy véljük, nem is olyan konzervatív, hiszen mindaddig örülünk az importált újdonságoknak, amíg azck bennünket gazdagítanak, amíg azok céljainkat képesek szolgálni.

»Az ember szórakozni, pihenni megy el egy tánczene- estre, nem azért, hogy ott ízlést tanuljon« — írja levélírónk. S tulajdonkeppen ezzel kellett volna válaszunkat kezdeni. E vallomás, ha fiatalember tette is, túlságosan a régi világból való, túlságosan polgári gondolkodásra valló, semhogy tartalmát elfogadni, helyeselni tudjuk. De levélírónk maga választotta fegyverét visszafordítva: azért megy-e el az ember könnyűzenei hangversenyre, tánczene-estre vagy akár kabarémü- sorokra, hogy ott ízléstelenséget tanuljon? Hogy bármiféle művészeti ág tolmácsolásáról, ennek művészi értékeiről hibás fogalmakat alkosson maga ban a látottak alapján?

Aztán... Talán nem is volt szükség levélírónk nem egy helyütt sértő indulatoskodására, mivel — ha mi magunk nem is kedveljük a rock and roll »kidobós« figuráját, s ha táncolókat látunk, nem állítjuk tánc helyett a zenés nehéz testi munkát igénylő attrakciókat látni vagy csinálni — még nem is vagyunk olyan konzr, . a tívok! S e fiatalságunk szemében égbekiáltó

bűnbe akkor sem estünk, amikor a tánczene tolmácsolásának művészi méltóságát védelmeztük meg az olcsó sikerhajhászás szelleme ellen.

Még valamit: lapunk valahány munkatársa pártunk gazdasági és kulturális politikájának szellemében szólt, és szól ezután is minden közérdekű dologról, többek között a kulturális forradalmunk sikerét késleltető Jelenségekről is. A szándék tehát, amely a mai újságírók tollát vezeti, becsületes szándék még akkor is, ha az újságíró — aki nevével vállalja a felelősséget esetleges tévedéseiért — időnként téved. A tévelygőt pedig valóban kötelesség, mégpedig ember: kötelesség az elkövetett hibára figyelmeztetni akár nyilvános vitában, ha kell. De nem hisszük, hogy erre a figyelmeztetésre az a kioktató hangnem a legalkalmasabb* amit egy újságíró feltételezett tévedéséért lapunk egész szerkesztőségét lekicsinylőén levélírónk megütött. Olvasóink száma örvendetesen növekszik, ez pedig a párt Somogy megyei lapjának hitelét, népszerűségét igazolja, hívebben, mint levélírónk, aki azt állítja, hogy akadnak emberek, akik azért nem néznek meg egy-egy filmet, mert lapunkban azt megdicsértük.

Nem »mernek« véleményt nyilvánítani az olvasók? Nemrégiben zárult sajtóankétjaink tapasztalata egészen mást bizonyít.

Mindezeket szükségesnek találtuk elmondani, mintegy kommentálva Füzesy Zoltán olvasónk levelét.

Szerkesztőség