Somogyi Néplap, 1960. február (17. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-07 / 32. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. február % Leleplezték a Dorottya-házon elhelyezeti emléktáblát Szombaton délelőtt 10 órakor rövid ünnepség keretében leplezték le a XVIII. században épült Dorottya-házon elhelye­zett emléktáblát. % Mint ismeretes, Csokonai Vitéz Mihály Dorottya című vígepcsza e házban játszódik, benne többször megfordult somogyi tartózkodásának éveiben a felvilágosodás nagy köl­tője is. A leleplezési ünnepségen jelen voltak városunk kultu­rális életének vezetői, a Hazafias Népfront és a Somogy me­gyei Idegenforgalmi Hivatal képviselői. Az emléktábla leleplezését költő, ^ Rippl-Rónai Múzeum beszédet: Ezt a házat, amelynek falánál ma, Dorottya napján összejöt­tünk, jó ideje Dorottya-háznak nevezzük mi kaposváriak. Ma emléktáblát leplezünk - le ezen a házon. Tesszük ezt elsősorban nem műemlékjellege ‘miatt, ha­nem azért, mert a magyar mű­velődértörténetnek egy olyan ritka emléke, melyhez irodal­munk egyik jeles alkotása fűző­dik. Csokonai Vitéz Mihály vá­lasztotta egyetlen vígeposzunk­nak, a Dorottyának otthonául. Klasszicizáló stílusú épület me­gye- és országszerte bőven akad, de ilyen »-Múzsáknak szentelt« aligha e hazában. Városunk, megyénk nem sok irodalmi em­lékkel dicsekedhet. A Dorottyá­val igen, mert e műhöz az ak­kori Kapos és Somogy adta a keretet, az ihlető környezetet. Csokonai szavai szerint »So­mogybán laktomkor, ennek az előttem holdtig édes emlékezetű vármegyének kedvéért szerzet­tem«. 1799-ben, tehát 161 esztendeje írta, amikor két esztendeig tar­tózkodott nálunk. 1798-ban A ti­hanyi eclióhoz c. verssel köszön­tött be hozzánk, és 1800 tavaszán zsebében két forinttal és a vár­megye pénzén csináltatott új ru­hájában Szigetváron át, ahol megnézte a magyar irodalom másik eposzának, Zrínyi Szigeti veszedelmének színterét, indult Debrecen felé. A közbeeső két esztendőt Csö- kölyben, Hedrehelyen, Nagyba­jomban Pálóczi Horváth Ádám és Sárközy István irodalmi kö­rében, Gigén, Kisasszpndon, Korpádon és Csurgón mint Lósi Pál professzor helyettese töltöt­te. Eközben jól megismerte az arisztokrácia, a kisneme^ség és a somogyi szegény jobbágyság életét. Sok alkalmi költeménye beszél erről, a 18. századi magyar világról. Nem szívesen írta eze­ket a névnapokra, keresztelőkre, beiktatásokra, házavatásokra és torokra készült verseit, de mit tehetett, vendég volt és költő, aki nagylelkűen ezekkel fizetett. E versek egyik csoportját a ma­gyar barokk minden szabvánj^os kelléke cikomyázza körül. Am a másik csoport verseit plvasva a tömjén, babér és sok márvány után Somogy földjét érezzük lá­bunk alatt. Hősei a hedrehelyi és csökölyi parasztok, falusi le­írások, évszakok változásai, me­megelőzően Takáts Gyula igazgatója mondott ünnepi zef munkák és jó háziasszonyok. Igazi hőse pedig maga az ízes népnyelv és az a költő, aki Pe­tői? és Arany előtt népköltészeti irányzatunk úttörője volt. Kaposváron, Széchenyi Ferenc főispáni beiktatásán egy alkalmi versét olvasta fel. Az itt látott fényes pompájú beiktatás ne­mesi felvonulása,, valamint a »kisded kastélyok« életének han­gulata és a körülöttük zajló nép­élet együtt adta a keretet a Do­rottyához. A barokk pompájú főispáni beiktatásból Csokonai tollán maskarás karnevál kere­kedett végig a megyén, a szán­tód! révtől eddig a házig, amely akkor az Esterházy-domínium földszintes tiszttartó lakása volt. A felvonulás leírása csupa csil­logás, hűséges korkép. Egy ro- kokósan díszítő toll rajzai. De ne tévesszen meg bennünket a fényes külsőség. Védekezik ugyan előszavában a valóságos jellemek, élő személyek és a megtörtént események vádja el­len, de bárhogy forgassuk is Do­rottyánkat, bizony szatíra az! E fölvonultatott cifra és vidám tár­saságba a szatíra csípős nyilát lőtte. A gavallérokon és dámá­kon keresztül társadalmi osztályt talált, a széthulló magyar ne­mesi társadalom maradi élet­formáját. Alakjait alaposan ki­borotválta, és rajtuk a komikum pengéjét ragyogóan villogtatta végig. Bár víg eposzról van szó, még­is, vajon csak a nevettetés, mu- lattatás lenne a költő célja? Csak részben! Főleg ott, ahol a »nem­zeti luxusnak és elkorcsosodás- nak kigúnyolását célozza«. De idézzük csak tovább Csokonait: »Mint az egész poézisnek, úgy ennek is főcélja az emberi szív jó vagy rossz, nemes vagy erőt­len, okos vagy bohó voltának előadása, mely által amazt lel­kesíteni, ezt pedig helyrehozni iparkodik.« így kell néznünk az eposzon végigcsillogó komiku­mot. Ebben van a Dorottya örök fiatalságának titka és Csokonai­nak a költészet céljáról vallott etikájának summája is. Csokonai somogyi napjai nem teltek hiába. Tanító és nemesítő humora és művének erkölcsi mondanivalója ma is segítőtár­sunk. Vegyük hát kezünkbe, ol­vassuk és éljünk vele, hogy éle­tünk hagyományaink felhaszná­lásával is szép legyen. * í t * i KUAN HUA A KÚTNÁL A mi falunkban Q kútnái esttjeié kezauuii: az élet, mi­kor a felszálló füst szétszóró­dik a, vöröslő felhőkben, és á madarak hazafelé igyekeznek az erdőbe. Ekkor a vödrök csö­römpölése közben hallani, hogy a vízért jövők vidáman mesélik egymásnak a falubeli ^híreket, vagy éppen tréfálkoz­nak egymással, s minduntalan kirobban a kacagás. Néha meg inagy óvatosan mindenki által rjól ismert titkokat suttognak l egymás fülébe. Ezen a tavaszi napon — do­logidő volt — kevesen jöttek este a kúthoz. A fiatalok és jó erőben lévők közül éppen­séggel egyet sem lehetett látni, mert ők még most is vetették vagy öntözték a gabonát, ás­ták a kutakat, árkokat, és csak lámpagyújtás után tértek haza, hogy megvacsorázzanak. — Bátyám, nézz a lábad elé, csúszós itt! — Te-vagy, öcsém? Két nap­ija nem láttalak. Csengő hangjukból és az föcsém-bátyám megszólításból két fiatal legénynek vélted volna őket. Pedig a bátya be­töltötte már a nyolcvanharma­dik évét, ifjabb fivére meg a hetvenkilencediket. A fiatalabbik letette vödreit a kút szélére, s miközben néz­te, hogyan ereszti az öregeb­bik — vállán a rúddal — egyik vödrét a kútba, csengő han­gon így szólt hozzá: — Miért nem az unokádat küldted vízért? — Elég dolga van a szövet­kezetben! A kovácsoláshoz, a gépekhez, de még a kohóépí­tésekhez is mind az ő tanácsát kérik! — Míg a bátya ily büsz­kén beszélt az unokájáról, meglengette vállán a rudat, a vödröt leeresztette a víz szí­néig, majd gyors mozdulattal belebillentette a vízbe, s már­is telten emelte kifelé. Amikor a vödröt a kút szélére helyezte, nem állhatta meg, hogy el ne beszélje családjának viselt dolgait: — A fiam medertisztításon van, a felesége meg a menye * Kuan Hua fiatal kínai író el­beszélése a Zsen-min ven-szküe c. folyóiratban jelent meg. sötélben-hidegben jár a föl­dekre, és csak a csillagokkal jön haza. — Aha, hát otthonülő vén szerzetes lettél? — mormogta szakállába tréfásan a hetven­kilenc éves. — Micsoda? Megvan nekem a munkám! Az unokák sere­géről nekem kell gondoskod­nom! — Aha ■— szólt tisztelettel a hetvenkilenc éves. Az öregebbik most fiatalosan megrázta ősz fejét, és kampóra akasztotta másik vödrét, mondván: — Ezt hívják szocialista csa­ládi együttműködésnek. — Az­tán a kút fölé hajolt, s mintha csak a leereszkedő vödörnek beszélne, így folytatta: — Meg­vénülhetünk, de maradiak nem vagyunk! — Igaz! — sóhajtotta a fia­talabb. Csak ne fájna így két napja a fogam, mentem volna én is az asszonnyal a földekre, a fene ülne tétlenül a padkán! Az öregebbik letette a kút szélére a második teli vödröt is, majd ránézett a hetvenki­lenc évesre, és egyszerre na­gyon lehalkítva hangját, így szólt: — Igaz is, azt hallottam, hogy a két fiad, akik gépko­csivezetők Tang-sanban, ren­geteg pénzt küldtek haza. Hát akkor most ti, két öreg, miért nem esztek-isztok, pihentek egy kicsit? — Amíg dolgozni tudunk, nem ülhetünk ölhetett kézzel! — A hetvenkilenc éves tele­merítette egyik vödrét, és nya­kát nyújtogatva tette hozzá: — Hallottad az újságot? — S mivel észrevette, hogy az öre­gebbik már indulni akar a vízzel, maga felelt kérdésére, előadva gyorsan az újságot: — A mi szövetkezetünk egy ha­talmas ökröt hozott a város­ból! — Micsoda? — Az öregebbik éppen lehajolt, hogy vállára vegye a vízhordó rudat, de er­re ismét fölegyenesedett. — Egy hatalmas ökröt! — A hetvenkilenc éves úgy gon­dolta, hogy a bátya nem ér­tette a szavát, ezért most olyan hangosan felelt, hogy az utca túlsó végében is meg­hallhatták. — A taggyűlés pe­dig megvitatta, és elhatároz­ta, hogy mindenképpen el kell hajtani innen az ökröt. — Talán kivénhedt és so­vány? — kérdezte az öregeb­bik, s rábámult a másiknak dús szakálla fölött búsan rán­colt képére. —‘ Kimustrált ökör volt? — Jó húsban van az, nem is öreg, mégis el kell hajtani in­nen — nevetett a hetvenkilenc éves. — Te ugratsz engem! — ne­vetett az öregebbik is, és ki­nyújtotta kezét, hogy megmar­kolja a másik szakállát. A hetvenkilenc éves akkorát ugrott, mint egy fiatal legény, s ruhájára csapva méltatlan­kodott: — Ez legyek, ha egyetlen szóval is hazudtam! — azzal lefelé fordította tenyerét, s öt ujjúval a teknősbéka lábait utánozta. Aztán olyan szoro­san állt oda az öregebbikhez, hogy csaknem összekeveredett a szakálluk, és így suttogott: — Fél éjszaka tartott a gyűlés, és a tagok mind azt mondták, hogy még ha reggelig kell is dolgoznunk, akkor is ki kell módolnunk valamit, hogy a fa­lu megszabaduljon ettől az ökörtől, mert senki sem akarja megtartani! — Aha! Tudom már! Papír­ra festett ökör, mi? — Ki mondta, hogy nem az? Még egy pásztorgyerek is ül a hátán, és hátrafelé fordul a feje! Még be is rámázták, úgy küldték ide. Megkaptuk a le­maradt szövetkezet címet, mert nem fejeztük be időre az ön­tözést! Ökrön cammogó szö­vetkezet lettünk! Az öregebbik arcát egyszer­re elborította a harag, s fejét minden irányban forgatva fel­kiáltott: — Micsoda? Én egész nap a kölykeiket dajkálom meg ete­tem, ők meg ökrön cammogó szövetkezetei csinálnak? Há* ezért még számolok velük! Azzal a két vödörrel hátára vette vízhordó rúdját, s ott­hagyta a kutat. A vízhordó rúd remegett a vállán, a vödörből (Folytatás az 5. oldalról.) mondjuk a piskótasütésé, eh­hez igazánból csak Ilka néni értett. Merítettek is a tudo­mányából, de senki sem, még ő maga sem gondolt arra, hogy a birtoka maradt a régi, és az nem volt ■ nagyobb talán más­fél négyszögöl, az is egy pa­rányi domb, elöl kereszttel s a kereszten elmosódott írással: hinta Bálint, élt 48 évet. Sze­gényt a mestersége vitte a sírba, egy goromba ló patkolás közben mellbe rúgta, s utána négy hónapra egy másik ló — a szentmihálylova — vette a hátára. Mihez kezdjen egy szegény asszony, akinek az ura életében is a főzőkanál volt a mindene? Özvegy Fifflta Bálintné született Révész Ilka emberségesen mesélt tudomá­nya és a legtávolabbi szom­szédoktól is érkező hívások után. Addig nem is volt baj ezzel a megélhetéssel, amíg az em­berek szép lassan rá nem jöt­tek, hogy a művelődési ház mellé egészségháza és abba szülőszoba is kerülhetne. Elő­ször csak a paszitafőzések rit­kultak meg, aztán a piskóta­sütések, amikor a földműves- szövetkezet cukrászdát is nyf> tott a faluban, a táb’ás gazdál­kodás megkezdése után pedig mintha végképp elfelejtették volna. Ilka néni közel jár a hatvan­hoz, kapa sincs a kamrájában, hát mit is keresett volna a gyűlésben, pedig úgy csűrt- ferrt a nép még a művelődési ház előtt is, mint máskor vá­sárkor. — Hát Ilka néném? — kér­dezte a háza előtt elmenőben tőle EaTcg Bence, a kádár, de a választ már senki sem várta, sem altkor, sem azután so­káig. — Szomszédasszony, szom- »zédasszoaiy! — harsogta egy nap úgv alkonyáttájt Boros Vince felesége — itt a falu- színház, nem jönne maga is? És Ilka néni felvette leg­szebb fekete ruháját. A két szomszéd asszony együtt ment a komédiába. ,Az előadás igen megható volt. Ilka néni még akkor is hüccögött, amikor a színészek felöltözve, útraké- szen gyülekeztek az ürülő te­remben. Egy igen karcsú, va- tósn’nűtlenü] fehér arcú sizí- nészkislánynak feltűnt a zo­kogó asszonyság, s nem állhat­ta me? hogy meg ne kérdezze: — Olyan szomorút játszot­tunk? — Nagyon — ütötte fel fejét Ilka. néni —, és azt is siratom, hogy én is magányos vagyok, nagyon magányos. Ilyen előzmények után ke­rült Ilka néni Kaposvárra a Csiky Gergely Színházhoz. Ál­dották is a fehér arcú kolléga­nőt a színészek Ilka néniért, mert az új takarítónő olyan vacsorákat sikerített néha hogy még a karcsúságért akár éhhalálra is kész művésznő is repetáit titokban Ilka néninél. Nagy sokára Szita Csana bácsinak tűnt fel, hogy az öz- vegvarszeny kéménye sohasem füstöl, s az öreg hírharang azt kezdte hirlelni: — Beteg az asszonyság! És ment ez a találgatás — különösen a hiábavaló több­szöri kopogtatás után — egé­szen addig, amíg a tanácstit­kárnak, Czifra Kelemennek dolga nem akadt Kapósban. Czifra dolgai, ügyei úgy alakultak, hogy még egy na­pig a megyeszékhelyen kellett maradni. Kelemen nagyon sze­reti a színészetet, maga is többször volt már János vitéz, s más különb-különb legény, hát úgy gondolta, nem árt, ha estéjét a színházban tölti, meg kihez is szálljon? Kö éli isme­rőse nincs, Így került Kelemen a Háry János előadására, és valósággal leesett az álla, amikor Ilka nénit meglátta az egyik szünetben. Tömve volt a színház — hogyne, amikor bemutatót tart, és Kodály mester is jelen van! Kelemen hiába próbált áttörni a tömegen, és ennyi ember előtt mégsem illik kiál­tani: — Hej, Ilka néném, lelkem, tudja, hogy mennyire keresik magát az otthoniak? Kelemen előadás után — hosszas, maga gyártotta ábrá­zolással, mutogatással — a portástól megtudta Ilka néni címét, s ugyancsak elcsodál­kozott, hogy éppen habverés közben és mégis nagyon sová­nyan találta. Mondta is: — Aztán Ilka nénémnek nem jut ebből az édességből? — Már hogyne jutna, ha nem ebből, a magaméból, hiszen szépen keresek, és ezenközben már nyomta a teletál piskóta­tekercset Kelemen elé, aki csak egyet tüntetett el, majd szabódni kezdett. — Ha ez nem ízlik, itt van egy kis friss rántott hal — mondta Ilka néni, de Kelemen nem nyúlt a táljára tett hal­hoz, inkább kérdezte: — Ha ilyen bőviben van az ennivalónak, mitől ilyen so­vány? Ilka néni egy könnyet má­zolt szét a képén, aztán meg­szólalt: — Az álmatlanság, édes fiam, az álmatlanság! — Drága Ilka néni, csak nem szerelmes? — évődött Ke­lemen. — De bizony olyanformán .;. — Csak nem? Talán még a fiatalokhoz sem volna olyan szigorú, mint valamikor ré­gien? Ilka néni megbotránkozva nézett Kelemenre, és a hang­jában egy kis sértődöttséggel mondta: — Bolondnak nézel talán? — Dehogyis, drága Ilka né­ném, csak hát Jókai is mond­ta már'..: — Jókai, Jókai mondta..: Én nem tudom, hogy mit mon­dott, de azt tudom, hogy mit mond a szív és az éjszaka csendje. Azt mondja, hogy miért hagytál itt, Ilka? Talán az uram sírján bólogató cip­rus mondhatja, a Kisbalatom nádja suttogja? Mindegy, las­san elfogyok, de hát nem me­hetek haza, hiszen mindenki bele van gabalyodva a közös­be, jobban mint volt a magáé­ba, hát kellek én ott? Kelemen csak csodálkozott, aztán csak ennyit mondott: — Hát, Ilka néném, miért nem jön haza, hiszen a minap is azt mondták a csöndölei asszonyok: Jaj, csak Fintáné lenne itthon, főzne majd ne­künk zárszámadásra olyant, de olyant... Én még hozzátehe- tem: És a libák is várják, na­gyon várják, mert olyan ba­romfifarmja van a szövetke­zetnek, hogy a faluban a leg­több hang a gágogás, és tud­juk azt is, hogy magának vol­tak mindig a legszebb mada­rai, ha liba, ha tyúk... Már virradt, amikor abba­hagyta Ilka nénivel a beszél­getést, s dolga után a vonaton bóbiskolt csak keveset, arra ébredt, hogy a kalauz hango­san kiáltja: — Csöndöle! A megállóhelyen a bakteron kívül csak Csana bácsival ta­lálkozott, s nem állhatta meg szó nélkül: — Maga is mit pletykál, Il­ka néni megvan! Csana bácsi mintha álomból ébredt volna, hosszan, érthe­tetlenül bámult Kelemen után. Odahaza Kelement a teendők dandárja várta, s amikorra harmadszor is felkereste a tsz elnöke kifaggatni útjának eredményéről, meg hogy kire is bízzák a libákat, az abla­kon kitekingető Kelemennek mosolyra húzódott a szája, mert a faluvégen Ilka néni házának kéményéből bodoro­dó füst szállt az égre. — Libagondozó — mondta kicsit szórakozottan Kelemen, de Ilka néni inkább csak főz­ni fog... Az elnök csak csodálkozott, pedig Ilka néni itthon van, és hosszú idő után először na­gyokat eszik, csak addig tart kis szünetet, amíg füttyent egyet jókedvében. Hát még hogy fütyörészett azután, amikor Kelemen haza­menőben beszólt hozzá: — Ilka néném, arra gondol­tam, jöjjön be hozzám reggel, beszéljük meg a zárszámadási vacsora étrendjét! A fák fölé igyekvő hold ugyancsak elcsodálkozott, ami­kor az ablakon betekintve lát­ta, hogy egy koros asszonynak nemcsak fütyörészni van ked­ve, hanem néhány tánclépésre is. Mintha megolajozták vol­na a sok munkától berozsdáso­dott térdeke't, pedig csak egy meglassúdott szív kezdett vi­dámabban verni. A csukott ablakon át is be­hallatszott a még aratatlan nád zizegése. Az ágyon ruhás­tul feküdt Ilka néni. Aludt már. Álmodott, mint még so­hasem. Altatót a szülőföld hangjai dúdoltak... kiloccsant a viz, s nedves fol­tokat hagyott hátra a földön. Hat vagy hét nap múlva, <*­tefeie a 1..1. regi varát megint összetalálkozott a kútnái. A hetvenkilenc éves éppen kife­lé húzta egyik vödrét, amikor hallotta, hogy vasvödör csö­römpöl a kút szélén. — Hogy mennek a dolgok? — kérdezte mosolyogva, ami­kor látta, hogy a bátya érke­zett. __ A menyem munkaver­senyre hívta ki az unokám fe­leségét, és én is megfogadtam, hogy a gyerekeken nem lesz több zúzódás. — Az öregeb­bik- egyre csak magáról beszélt, és azt is elfelejtette megkér­dezni a másiktól, mi van vele. — Hát az ökörtől megszaba­dultunk-e? — Micsoda ökörtől? Már meg is jött az autó, hát persze. Eredj, nézd meg, ma délután küldték a városból, egy nagy üvegbe van foglalva. Úgy van megfestve, hogy majd lesza­lad a papírról, olyan, mint az igazi. Valaki mondta, hogy olyan áramos! — Áramvonalas — javította ki a hetvenkilenc éves, hiszen gépkocsivezetők voltak a fiai. — Áramos vagy áramvona­las, sokkal gyorsabban jár, mint az ökör — szólt bölcsen az idősebbik. — Meg aztán, a menyem egy vörös jelvényt is kapott. — De hiszen túl van^ár az ötvenen! Hogy tud ő verse­nyezni a fiatalokkal? — No és, ha túl van! Éppúgy bír mindent, mint egy erős fér­fi. Nem láttad a verseket róla a falon? Hiába ötvenhárom éves, mégis ő a falunk példa­képe! A hetvenkilenc éves letette teli vödrét a kút szélére, mé­lyet sóhajtott, majd megfor­dult, tenyerét homlokához il­lesztette, s elnézett a fehérre festett fal felé. Meg is látta rajta az Írásjegyek sorait, üt­ött., finom ékességekkel is tar­kítva. — Ó, hát ezek mind versek? — Majd akkorát vigyorgott, hogy az ínye is előtűnt, s így folytatta: — Hát akkor ezután nem szólíthatjuk ilyen meg ilyen mamának, mert ha él­munkás, akkor kell, hogy sa­ját neve is legyen! Az idősebbik kinyújtotta a kezét, rántott egyet a fiata­labb ruhaujján, s így szólt ün­nepélyesen: — A fiam, aki medret tisz­tít Nánpában, küldött haza egy kitüntető oklevelet, ekko­rát, ni! — és kezével jelezte, mekkorát. — Azt be kell rámázni! — szólt a hetvenkilenc éves fé~ lig-meddig lelkesedve, felig- medáig irigyen. — Persze, berámázom én! A levélben benne van, hogy mi­kor az oklevelet kapta, a ve­zetők beszédet mondtak, hogy ez a kitüntetés milyen nagy dicsőség! Meg kell őrizni a fiáknak és unokáknak, hadd tudja meg a későbbi nemze­dék, hogy a szocializmus épí­tése nem könnyű dolog! — Az öregebbik igyekezett halkan és nyugodtan beszélni, elégedett mosolyát hófehér szakállába rejtette. A hetvenkilenc éves felemel­te fejét, es einézett a falun túl a lemenő nap ragyogását visszaverő gabonatáblák felé: — A folyónk szabályozása dicsőséget hoz nekünk. De mi­lyen lesz a termés? — Hogy milyen? Meglátod, repülőgépet küldenek nekünk. — Persze... — húzta el a szót a hetvenkilenc éves. — Az még az autónál is sokkal (jyprsabb! Az öregebbik kihúzta ma­gát, és csillogó szemmel felel­te: — Megláthatnánk-e mi ket­ten, öregek is a szocializmust, ha nem ülnénk most repülő­gépre? Azzal a két öreg vállára vet­te vízhordó rúdját, s eltipegett a kúttól. Himbálódzó vödreik tiszta vízében visszaverődött a kék ég és a bíborvörös jelnők fénye. Töke Ferenc fordítása.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents