Somogyi Néplap, 1960. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-31 / 26. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. Január 31. ri hőhullás volt, gyémántos idő, de a vén Panna megzavarton és sírva fogadta a nagy havat. Szegény — mái vénlánynak se illett be, olyan idős volt, nénikének hívták mindenütt; s néha az unokái után érdeklődtek. Neki unokája? Neki valakije széles e világon? Most is elsírta magát a vastag hó mialt, mert kis szobájától hosszú út vitt a Flórián térig. Sok-sok síkos utca, keresztszelek a sarkon, jégcsíkok, amiket a csúszkáló gyerekek dörgöltek a járdákba. S a messzi Flórián téren ott állt Bleyerné kézimunkaboltja Két üvegkirakata alatt sok fiiéje, goblenje, hímzése ékeskedett Pannának. Mikor görnyed- ten elért ehhez a két csillogó kirakathoz, kicsit fölnyomta magát a botjáról, s büszkeség töltötte el. Megtette, hogy lopva oldalt húzódott, s hallgatta, mint dicsérik az ő gyümölcsös goblenjét vagy azt az ekrü- függönyt, amit négy hétig horgolt. Fülelte a kedves, bókos szavakat s hallotta: — ötven pengő ez a függöny? Nem is pénz érte... — Ah, mennyit is dolgozott rajta. S bár az ellesett dicséretek felbátorították, mégis ilyenkor következett életének legfélénkebb pillanata. A boltajtóból kiállt egy aranyosra pucolt rézkilincs. Ezt kerülgette, néGELLÉRI ANDOR ENDRE: c4 oéu (J)avitia tükre * * Megjelent az író" »Varázsló segíts« c. könyvében, amely összegyűjtött novelláit tartalmazza. zegette sokáig, míg végre megfogta. De ha már eljutott eddig, akkor csendesen, illedelmesen beljebb siklatta az ajtót... s csak elrebegte Ble- yernének, hegy nincs-e újabb munka, nagyságos asszony? A szíve szinte megállt a válasz bevárásában. Ilyenkor nem mert ránézni a kövér, ondolált hajcsigákat viselő főnöknere. Csak várta-várta lehajtott fővel, egyre fokozódó ijedelemmel a választ. Mert hátha még olcsóbb kézimunkázót talált a boltosné: talán már úgy tele van a raktára, hogy sokáig nem kell neki semmi... , ah, nagyon is gyötrelmes pillanatok voltak ezek. De hát Pannának senkije sem élt, se az apja, se az anyja, mindene Bleyerné volt. Nem került szó erről soha; Bleyerné nem volt jószívű, érzelmes vagy kíváncsi: egy régi jó munkást látott a vén Pannában, de viszont Panna nem így: őnéki maga az élet volt Bleyerné, s soha nem nyugodott addig, míg csak kézcsókkal meg nem köszönte a garasokat. Egy-egy nyájas szaváért csókokat lopott a ruhájára is. S míg kint a bolt előtt kicsit okoskodott azon, hogy Bleyerné mennyivel többet kér a kézimunkáért, mint amit neki kifizet, idebent már nem számolt, hiába mutogatta néki Bleyerné a cédulákat: ez megy le pamutra, ez a tű ára, ez anyag ... nem akarta látni, hallani ... majd annyit ad az aranyos nagyságos asszony, amennyit akar... fontos, hogy munka van ... hogy munka van! — úgy ujjongott ezen a szegény. De ez a hóesés sok fájdalmat okozott neki. így is alig bírta az utat: sokszor leült pihenni az utcai padokra. Most pedig csúszós időben, hidegtől rázva el se bír vergődni odáig. Cipője rossz, kendőcs- kéje kis őszi kendő: pamut kéne hozzá, téli kendővé áthorgolni. A botja végibe is hegyes szög lenne jó: szemben a kis szobájával egy vén morc kovács dolgozgat a műhelyében. Panna próbált már szóba állni vele, olyan nyájasan, alázatosan, ahogy talán csak ő tudott szavakat mondani... szerette volna megértetni vele: szomszédok vagyunk, ugye, én is öreg, te is vén, hát légy hozzám kicsit kedvesebb... s ha ez a kovács csak egyetlen jó szót válaszolt volna, menynyi szép álma valósulhatna LÁSZLÓ IBOLYA VERSEIBŐL meg Pannának. Mert — úgy gondolta el magában —, hogy lassacskán be-beliordaná apró lábaskait melegedni... s ha összebarátkoznának: elhorgol- gatna a kovácstűzhely mellett. S viszonzásul szívesen mosna, varma rá. De az özvegy kovács csak bámult Pannára, kicsi és visz- szautasító szemmel, aztán a vállát rántotta el: — ej, hagyj békét nekem... nem volt hajlandó se kicsit diskurálni, se összemelegedni. Dehogyis verne a Panna botjába ingyen egy szöget! Aznap kora délután indult el Panna, s csak késő este vergődött haza. A kaput is becsukta a kovács, s Panna elfagyott kezében csak táncolt, reszketett a kulcs, de nem bírt a zárba találni. Máma fordult először fagyosra az idő: nagy, hideg tányérral tündökölt a Hold. És Panna sehogyan se tudott bejutni a kapun. A gonosz zár sokáig nem csikor- dult. A hóna alatt nem volt más munka, mint holmi apró góbién: rajta egy hetyke francia úr, amint kirántja kardját. Semmi több, kilátás sincs másra... Bleyerné nagyon komoly volt ma... pillanatra sem mosolyodon el, még a kezét is alig hagyta megcsókolni... már-már úgy látszott, nem kap munkát tőle, mikor irgalmasan ezt a fraheia urat adta ... MiVillanásnyi emlék Elszöktem maltert hordani, morc építők között azt hittem: — ez ám csak az élet! Tizennyolc éves voltam, nagy köb . í:, pányvát nem-tűrő féktelen csikó, ki csaknem megszakad, de fütyörész, akár a többiek állványokon fenn és alant, s időnként, amit eltanult, káromkodik magában, másként nem mer, hisz még gyerek itt, ebben a családban. Megorrontottam, hogy apám lányát hivatalnoknak szánja, akták közé, négy fal közé, hogy ez legyen világa. Elszöktem hát, s hogy mégse lettem kőműves, nekik köszönöm, kik maturálni visszaküldték . .. számukra mért volt ez öröm? Ott álltam búcsút integetve, arcuk derűs volt és apás. Keményen álltak, nem sírhattam én sem, s kiszaladt számon egy káromkodás . .. Portré i — „De tudnék most bort fejteni!” — zsémbel, s mint kovácsfújtató szuszog, morog magában, hogy rossz az út, az autó, s hogy jobb lenne az ágyban. Néha mesél, ilyenkor Háry János, legyőzöttként pirul szegény... — „Az volt ám szép, ha este lett...” Szép most is, de vén a legény, s fészkét raktak a gyerekek. * nő utat járt érte... keze-lába , meggémberedett. * Mikor a szobájába ért Pan- J na, még jobban vacogott a hi* degtől. A falak szinte jeget J fújtak. Rögtön az ágyához me* nekült, még a fejét is a so- J vány dunyha alá dugta, s min- t dig összébb görbítette magát. J Most aztán mi lesz? Előleget t nem mert kérni erre a kis J munkára, fája, szene nincsen, J hogyan hímezi meg a francia * urat ebben a hideg szobában? | S nüt fog csinálni egész télen * át? Elárasztották a könnyek. J Megint az özvegy kovácsra > gondolt, aki ott veri szemben J a vasat, forró tűzön hevít, t még a homlokát is törli a nagy J melegben. Konok egy ember t ez a kovács. Ha csak maréknyi * parazsat adna, mi lenne az né* ki, s már ettől is langyossá Zsémbel, motyog, hogy így, meg úgy ... elhasznált ember, fáradt. A háznak, mit vett, kertje van, s három év híja a nyugdíjazásnak! válna Panna kihűlt szobája. Csak lenne ő szép és fiatal, legalább addig, míg a té) tart... akkor adna tüzet még ez a kovács is. Sóhajtott és sirt Panna, de éjjel csudálatos álma volt. Egy mécsvirág lábánál apró tücsök ült, egyre a bajuszát pödörget- te, és folyton pislogott. Ilyen vidám, gondtalan pillanata, mint ez a csöpp álom, régóta nem volt. Nagy sóhajjal ébredt belőle: lehetett úgy öt óra. Valami zaj hatolt be hozzá, s mikor kidugta a fejét a dunyha alól, látta, hogy szemközt már motoz a kovács, munkához készül. És érezte, hogy az irtózatos hidegben jegessé válik az arca. Ó, Istenem, mi lesz vele egész nap. Miért nem hozta még este ágyába a francia urat, a tűt, a fonalat... Sajnos, föl kellett kászálódnia értük, és Panna egészen megbénult a rárohanó hidegtől. Még sóhajtani se bírt, csak összehúzta magát és vacogott. Aztán mégis mosdani, fésülködni akart, mint addig: de a mosakodásról lemondott; nem, azt nem bírná elviselni, még megfagyna egészen belé... hanem a tört fogú fésűjét a kezébe vette, s belebámult a falon lógó tükörbe. Az öreg tükörben vissza-' látszott Panna szobájának ablaka s mögötte a kovácsműhely tompa homálya. A fésű csak úgy reszketett Panna kezében, nehezen ment Vele a cifrálkodás, csak épp hogy nem akart kócos maradni, ha már nem mosdott máma. S míg a hajszálait rendezgette, folyton borzongott. S e pillanatban furcsa zaj tört be hozzá, majd a tükörben megjelent a kovács alakja. Valamit húzott maga után. Most eltűnt a kovács, s a tükör mélyéből forró tűz lobogott föl. Nesztelen borította el ezüst színét a sok láng, s a fényük mind nagyobbra nőtt, mert a kovács folyton hajtotta a tűz fujtatóját. Panna viaszsárga arca hirtelen rózsás lett, a haja vörös, fésűje tűzbe merült, s fekete kendője bolyhain szikrák repkedtek. A vén Panna először megrettent, aztán gyönyörködve csudálkozott rajta, s a végén kacagott egyet. Csak a kis nyúl tud ilyet nevetni, ha meglátja az első zöld füvet. S úgy nyújtogatta a tükör felé kezét, mintha meleget érzett volna. S már-már hozni akarta a tűjét, a pamutot, a fran5 TÖRÖK ZSÖFI: J Beszólt a hó az ablakon ... Beszólt a hó az ablakon, és arcomon kinyílt a vágya, mint friss tavaszkor fürge gyom. Ügy mennék, mert nagyúr a hó! A hallgató bús kert fölött ugrándoz, s földet, fát beföd. * Az utcán furcsa csend rezeg. Durvaléptű emberek puhán, osonva lejtenek. Az úton pelyhes torlaszok. És benn forog, mint vad, morog az autó. Futni mégse fog. A drót megnyúlik, nyög, szakad. A fény ijed és elszalad. Barlang a ház most, vak, rid^g. A seprő fáradt táncba kezd. A kéz remeg, % és kis helyen a járda ismét meztelen. Piros sapkán kék bojt lobog. A ródli fut, taszít a domb, az arcra vad szél kardja ront. A fánál két hóember áll. De láss csodát: bár fagy harap, ók forró csókot váltanak. cia urat, s nekilátni a munkának. No lám ... a kovács ... nem is olyan rossz ember — és bólogatva mosolygott Panna. Aztán ismét vacogni kezdett... ott kellett hagyni a bűvös tükröt. Az ágyba menekült, fölhúzódott egészen a végébe, mert onnan jobban láthatta a tükör lángjait. Amíg nézte, egyre merészebb remény suhant át a lelkén: hátha így adott jelt a kovács, no, gyere már, te fázós Panna. Ah, ravaszok az özvegyemberek: először zordak, aztán így, a tükörből integetve csillogtatják a reményt a vénlány felé. De ma még nem megy ... elhímez itt az ágy végében, s oda-odapillant a tűzre... de holnap megmosdik szépen, fölveszi az ünnepi sötét ruháját s beállít hozzá. Így szőtte-főtte a dolgokat; mikor hirtelen fekete lett a tükör, majd gőz csapott fel benne: a kovács odaát kioltotta a tüzel Panna kezében megállt a kis tű, s a szívében is a sok édes gondolat. (Folytatás az 5. oldalról.) — Mi kettesben majd együtt öregszünk meg — szokta mondogatni tréfásan, hogy mamát mosolyra derítse, de csodálatos módon a mosoly mellé ilyenkor mindig egy-két könnycsepp gördült a sovány kis arcra. — Vigyázz magadra, kisfiam — mondta mama aggodalmasan, mint mündig, amikor mérkőzésre indult, és megsimogatta az arcát. Ö maga sohasem látta még a fiát játszani, de ez a simo- gatás elkísérte Gyuszit, és jelen volt mindenütt, anélkül, hogy ezt a fiú tudatosan érezte volna. És ő ma is, mint mindig, így válaszolt magabiztosan és mosolyogva: — Ne féltsen engem, édesanyám, tudok én magamra vigyázni. Mert amikor nagy, komoly dolgokról volt szó, mint például a labdarúgás, jó volt őt, a mamát édesanyámnak szólítani. Akkor is így mondta, amikor először beszélt vele Marikáról: — Édesanyám, megismerkedtem egy kislánnyal. Persze a mama a hang melegségéből meg az elfátyoloso- doit nézésből rögtön megértett mindent, hiszen valamikor, régen őróla is így beszélt egy fekete hajú fiatalember egy ősz hajú asszonynak, azért is lettek ők, a fiúk mind a ketten fekete hajúak. Da hát ez már régen volt, ő viszont Marikát csak vár hónapja ismeri, de ez az idő is elég ahhoz, hogy egy komoly huszonegy- éves fiatalember magához tartozónak érezzen egy szőke, kedves arcú ki-.1 anyl. És ki tudná rr . ’:ivi, miért van <u, hogy egy fiatalember, egyszerre csak úgy érzi, hogy szebben, divatosabban kell öltözködnie, mint eddig. De legalábbis egy télikabátot kellene venni, mert ez a zöld lódén, amiben most jár, ősszel még csak megteszi valahogy, de télen hogyan menjen ebbej. a kabátban Marikával moziba vagy az üzemi bálba táncolni. Meg hát... igen, a mamának is kellene már egy melegebb kabát a télre, mert szegényke úgy tud vacogni abban a ki fakult, vékonyka, fekete kabátjában, hogy még a fiatal szív is elfacsarodik belé. De hát eddig nem jutott rá. Talán még jövőre sem. Abból az ezer és pár száz forintból, 'meg, amit ő az üzemben keres, meg a mama özvegyi nyugdíjából ilyen nagyobb dologra még nem jutott. Arról pedig még a mamának sem szólt, csak magában álmodozik róla, hogy neki egyszer egy fényképezőgépe legyen. Teljes szívvel, sóvárogva vágyott egy fényképezőgép után, mert úgy érezte, hogy a suhanó időt csak azzal lehet megállítani, és a pillanatot örökkévalóvá tenni. A mamától való búcsúzkodás kissé felmelegítette, és amint az állomásra sietett az őszi ködös szürkületben, még fütyörészett is magában, de csak úgy rosszkedvűen. A csapat majdnem mindig vonaton utazott vidéki mérkőzéseire, és ez elég fárasztó volt, de Imre bácsi, az edző nem engedte őket ezen elmélkedni, és mindig gondoskodott a jó hangulatról, kártyáról, néha még zenéről is, csak a mérkőzésről nem engedett beszélni. (Hazafelé bezzeg annál többet beszélt róla!) így történt ez ma is, és úgy elrepült az idő, hogy Gyuszi csak azt vette észre, már ebéd után vannak. Az ebédet egy vendéglőben költötték el, és Imre bácsi kiadta az utasítást: — Na, fiúk most szép lassan kisétálunk a pályára. Egymástól ne maradjatok el, mert ha valaki elkószál közületek, legközelebb madzagot nyomok a markotokba, mint az óvodásoknak. A vendéglő előtt a hazai csapat vezetői várták őket, és beszélgetve lassan elindultak a pálya felé. Ekkor történt, hogy egy barnafelöltős, középkorú férfi lépett hozzá és megszólította. — Én az itteni csapathoz tartozom. Ugye, ön Bognár Gyula? — Igen, Bognár vagyok — bólintott a fiú, és jóleső érzéssel állapította meg, hogy íme, tavaly óta nem felejtették el. Igaz, ez nsm is csoda, mert egy évvel ezelőtt, amikor itt jártak, két olyan gólt ragasztott a hálójukba, hogy a kapusnak, de még a nézőknek is csak úgy káprázott a szemük. Az ismeretlen férfi lassított, és egy-liét lépéssel elmaradtak a többi mögött. Mikor a távolság már elég nagy volt, így szólt barátságosan, a fiatalember karját atyaian megfogva: — Fiatal barátom, akar háromezer forintot keresni? Gyuszi szeme félelmetesei lobbant, mire a másik gyorsan és megnyugtatóan folytatta: — No, persze, nem akarom erőszakolni, csak úgy megemlítettem, hogy minden nagyobb fáradság nélkül, anélkül, hogy bárki valamit is észrevenné ... És mialatt beszélt, Gyuszi- ban lassan’ lecsillapodott a düh. Hallott ó már m.ásoktól ilyeneket, hogy az ellenfél játékosait megvesztegetik, különösen a veszélyes csatárokat vagy a kapust. De vele ez még nem történt meg. Mit is kell ilyenkor tenni? Most oda kellene menni Imre bácsihoz, elmondani, hogy mi történt, majd ő elintézné a többit. De a lélegzete is elállt ekkora összeg hallatára. És a télikabátot mikor tudná megvenni? Talán jövőre, vagy még akkor sem. És mama, a fekete vékony felöltőjében? Marikának is kellene valami ajó.ndék karácsonyra, meg talán a fényképezőgép is, de nem olyan olcsófajta, hanem ... ... Más, nagyobb focistáklzal is előfordult már, hogy egy- egy mérkőzésen formán alul játszottak, és nem dőlt össze a világ. Vagy csak ö az a csodacsatár, aki éveken át mindig egyformán jól játszik? Talán már észre sem veszik, annyira megszokták. Nem is hallotta már, hogy a másik mit beszél, csak akkor ocsúdott fel, amikor ismét megfogta a karját. — Szóval megegyeztünk. — Szavai inkább megállapításnak, mint kérdésnek hangzottak. — Maga, fiatalember, ezen a mérkőzésen nem rúg gólt, és én utána, becsületszóra, saját kezemmel számolom le a harminc darab százast. így mondta: harminc darab százast. És azt, hogy becsületszóra. És Gyuszi, életében először, nem érezte meg két ellentétes dolog ellentmondását. Bólintott, és amikor kezet fogtak, arca sápadt volt, mint a viasz. Bognár Gyuszi veszélyes, szinte feltartóztathatatlan középcsatár volt, amellett »intelligens«, finom technikájú játékos. Ez a kettős tulajdonsága telte őt félelmetessé minden ellenfél számára. Könnyen meg tudta hát játszani az »eladott« labdákban való ártatlanságát. Egyszer egy összecsapásnál sérülést színlelt, egy kicsit húzta a lábát, csak gyenge, ártatlan lövésekre vállalkozott, és egyszer sem kísérelte meg, hogy áttörje az ellenfél védelmét. Mikor a szünetben emiatt Imre bácsi inkább biztatta, mint szidta, arra hivatkozott, hogy túl kemény az ellenfél, nem akarja agyonru- gatni magát. Ez igaz is volt, és a második félidőt már játszi könnyedséggel alakoskodta végig. Gyakran egy csellel lövő helyzetbe hozhatta volna magát, de ő inkább leadta a labdát, persze mindig jó helyre, s így a látszatot is sikerült megőriznie. És most itt áll a labda mögött, hogy elrúgja a 11-est, amelyet még sohasem hibázott el. Társai mind őt figyelik aggódva. Imre bácsi pedig, ott oldalt a partvonal mellett most tölcsért csinál szája elé a tenyeréből: —‘ Gyuszikám, csak nyugodtan! Ez a hang a szivéig hatolt. Hogy is szokta mondani Kovács Pali bácsi, a munkavezető? »Édes fiam, tanuld meg, hogy a kollektiv összefogás csodákat tud művelni. A közösségnek pedig csak akkor lehetsz megbecsült tagja, ha azt munkáddal kiérdemied.« És Imre bácsi hányszor elmondta már, majd minden edzésen: »Fiuk, a futball kollektív játék, a kollektív összefogás pedig becsületet követel.« Milyen egyforma szavak, pedig a két ember talán nem is ismeri egymást. Neki viszont szükségé van erre a pénzre. Meg a mamának is. És hogy fog a mama csodálkozni és örülni, ha leteszi eléje a pénzt, és azt mondja: — Nézze mama, ez mind a miénk! És akkor a mama majd megkérdezi: — Kisfiam, ezt hogyan szerezted ? Hogyan is?... Mit lehet erre felelni? A játékvezető sürgető sípszava rnSnt távoli vonatfütty hatolt tudatáig. Ekkor felocsúdott, és maga elé suttogta: — Mama, nekem ez a pénz nem kell. Majd lassú, nyugodt futással megindult a 11-es pont felé, és hajszálpontos, éles rúgással küldte a labdát a jobb kapufa mellett a hálóba. ... JET GYÜTT SZÁLLTUNK LE a vonatról, és amikor a kijáratnál kezet fogtunk, így szólt: — Még senkinek sem mondtam el, és nem is fogom elmondani, hogy miért játszottam az ősszel egy mérkőzésen olyan rosszul. Köszönöm, hogy meghallgatott. Most egy kicsit könnyítettem a telkemen. Mert akinek nem rossz a' szíve, de a közösség ellen vét, annak könnyebben megbocsát a közösség, mint ö saját magának. — És a kabát? — kérdeztem, és új tólikaöátjára m z attain. — Jó munkámért jutalmat kaptam az üzemben. Ezt abból vettem. Meg a mamáét is. Pár lépés után még utánam szólt: — A fényképezőgépre már nem futotta. De igyekszem, hogy a tavaszra az is meglegyen!
