Somogyi Néplap, 1959. november (16. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-22 / 275. szám

a Somogyi Néplap KULTURÁLIS melléklete * i WWWAIWWWWW^WWWVWVWSWWWWW.WAV^AJV'VWAVj VWV"VW-V«"yWV^WhVWUV.VV. GALABÁRDI ZOLTÁN: AZ ALVÉGI CSATA Az alvégi csata napját aranybetűfekel írták a kútfal­vi önkéntes túzoltóegyesület történelmébe. A dolog úgy kezdődött, hogy a határőrség nem messze a fa­lutól rajtaütött egy csempész- bandán, amint az tetemes szeszrakományával éppen át akart lépni a szomszédba. A banda tagjait bekísérték a vá­rosba, a rakományukat pedig átadták a helyi hatóságoknak azzal a szigorú meghagyással, hogy gondosan őrizzék, amíg az elszállításáról gondoskodás történik. A helyi hatóságok — tudván, mi a rend — beraktározták a bűnjeleket tartalmazó ládá­kat az alvégen málladozó, la­katlan ház kamrájába. A kam- raajtóba odaállították Miska bácsit, a tanács hivatalsegéd­jét őrségbe, miután kioktatták, hogy silbakját semmilyen kö­rülmények között el ne hagyja, amíg fel nem váltják. Egyide­jűleg utasítást küldtek a helyi önkéntes tűzoltóegyesület ba- kafántos parancsnokának, Zsa­rátnok Flóriánnak, hogy Mis­ka bácsit pontban öt órakor, a hivatali munkaidő végén váltsák le, s attól kezdve az önkéntes tűzoltók társadalmi munkában őrizzék az immár közvagyonná lett holmit, a pa­rancsnok személyes felelőssé­gére. Ezzel a helyi hatóságok le is tudták a maguk részét, de — sose árt ez! — elmondták a dolgot Zeke Balázsnak és Nyé­ki Pálnak, akik valamelyik vá­rosi hivatalból érkeztek még reggel némi ellenőrzés végett. Ahogy az ' esetet végighall- • gáttá Zeke Balázs, sokatmon- dóan vonta fel a szemöldökét, s elgondolkozva sodorgatta sűrű, „koromfekete bajuszát. Mihelyt, kettesben maradt Nyé­kivel, megszólalt — Érdekes ügy ... Határo­zottan érdekes ... Maga mit gondol Nyéki kartárs? — Népi államunk gálád el­lenségei, hazánk sérthetet­len... — hangzott Nyéki vála­sza, mintha csak a katekizmus­ból olvasta volna. — Állj! Állj! — akasztotta meg Zeke — nem szeminá­riumban vagyunk!... Egészen más adja a dolog érdekessé­gét ... — Gondosan körülpil­lantott, valóban nincs-e a kö­zelben avatatlah fül. — Ide fi­gyelj en,*%yékikém! -Tudja, mit gyanítok én? Nyékiben lobbot vetett a nyomozószenvedély. — Mit gyanít; Zeke kartárs? Talán valami imperialista machináció? — .Ugyan! — morgott Zeke. — Mondtam már. hogy nem szemináriumban vagyunk! Ez itt az élet, ha nem tudná! De milyen élet!... Tudja, mit hal­lottam én, az este? Egy olyan.«., na, hogyan is mond­jam ... szóval egy bizonyos helyen voltam. Nos, ott hal­lottam, hogy 7 a Bárdos-éksze­reket mostanában lógatják át a határon, valami egészen ra­finált csellel... Tudja maga, ki volt az a Bárdos? — Hogyne tudnám! Ügyvéd volt,, a kizsákmányolok al­jas. .. j Zeke felcsattant. — Én rögtön itt hagyom magát, ha így folytatja! Hát nem lehet magával értelmesen beszélni! Mint egy rossz bro­súra... A csoda se gondolná magáról, hogy kereskedelmi érettségije van... — Na, ne haragudjon, Ba­lázs bátyám! -r- Nyéki kérle- lőre fogta a szót. — Mondja csak, figyelmesen hallgatom. — Hát akkor idesüssön! — Zeke megint eihalkította hang­ját. — Szóval a Bárdos-féle ékszerek ... Nos, én azt hi­szem, nem fogják kicsempész- meg egy csinos, sötét színű ni őket. — Belesuhintott a kar- bucska, lehetett tízliteres. Az jával a leVegőbe, és roppant oldalát telemintázta valamelyik nyomatékkai ismételte. — Nem ügyes fafaragó. A két végén réz­fogják kicsempészni! karika lógott, a karikákban szíj, És miért nem fogják ki- azzal vállon vagy nyakba csempészni, Balázs bátyám? — Mert elfogták őket. — Elfogták őket? Zeke mosolygott. akasztva lehetett hordozni. Az apró ablakon beszűrődő bá­gyadt napsugár éppen a bucs­ka hasáig állapodott meg, égi — El, bizony, el. Nem mész- fényben fürösztve egy odafa- sze ettől a falutól. Éppen ma. rágott betyárt, amint az a bal­— Csak nem? — ámuldozott tájával egy pandúr fejét vág­ja széjjel. Zeke körülhardozta a szemét. — A bűnjelek itt fekszenek előttünk. Igen. Le kell folytat­ni a törvényes eljárást, betart­Nyéki. — De igen. Azaz, hogy na­gyon valószínű, kedves Nyéki barátom. — De ezek szeszt csempész­tek. A Bárdos-kincs pedig nem va az alaposságot és a sorre^ szesz.. det... Pillanatnyilag legérde- Zeke fölényesen nyújtotta a kesebb ez a kis.hordóféleség a szót. — Szeszben van a kincs. Fel­tehetően szeszben. — Szeszbe fektették a kin­cset? tetején. — Igen, igen — hebegett Nyéki —, ez a leggyanúsabb. Zeke kiadta a parancsot. — Akkor hát rajta! Nyissuk runk, mert a kishordót az ö alkalmassá teszi, tárgya­Zeke ingerülten lökté oldal- fel! Biztosan jó nyomon já- ba az értetlenkedő Nyékit. — Ne nyökdécseljen, maga terjedelme kis mulya! Mindom, hogy , a hogy benne bizonyos szeszben van a kincs. Nem be- kát elrejtsenek, fektették, hanem beledugták. Letették a bucskát a földré, Belerejtették. Érti? Egyik pa- és elkezdték rángatni a dugó- lackban egy gyöngysor. A má- ját. Nehezen indult, de végül síkban egy karlánc. A hárma- js győzött az igazság szolgá­dikban, ki tüdja. lóinak szenvedélye. A bucska ki. — Hihetetlen! Ki gondol­ná ezt? f — Akinek van esze — bö­— Nahát! — hüledezett Nyé- készen állt a nyomozás érdemi részének lefolytatására. A kidugaszolt nyílásból fel­séges illat áradozott kifélé, el- kött a homlokára Zeke. — Itt árulván, hogy tartalmát ba- pedig van. De van ám!... rackból, nemes barackból pá- Szóval így állunk... Na már- rolták. Nyéki, nem lévén ital- most: ugyebár, ha szigorúan hoz szokott ember, ötegészen vesszük, mi törvényes embe- beletántorodott az erős szagba, rek vagyunk. — Balázs bátyám! Ez itten — Ha szigorúan vesszük... valami pálinka. — ÉS miért ne vennénk szi- — Az ám! Barack... Még- gorúan! Vegyük csak nyűgöd- hozzá finom ... tan! Tehát mi a törvény em- — Alatta meg biztosan az béréi vagyunk, és rendelke- ékszerek — ábrándozott Nyé- zünk egy alapos feltevéssel. A ki. — öntsük ki! feltevés azonban nem elegen- — Helyes. Azaz hogy vár- dő. Látnunk kell a tényeket, junk csak!... Kár lenne meg- Következésképpen törvényes semmisíteni! Nem is volna na- szemlét kell tartanunk a le- gyón törvényes... — Zeke na­foglalt bűnjelek felett. Nyéki egészen odavolt a cső- nünk ... gyot nyelt — Mást kell ten­dálkozástól. Még dadogni alig tudott. Igen, szemlét.... Ha a tör­vény ... bűnjel, vagyis corpus oldással. — Mit tehetünk? Nincs mi­be önteni. Zeke már kész volt a meg­dőli cti ... Ki kell nyomozni. Zeke rábólintott. — Nézze, iszunk belőle egy- pár kortyot. Ha jól meghúz­Egyetértünk. A nyomozás zuk, leláthatunk a fenekére. első lépéseként meg fogjuk ej­teni a szemlét. A törvény ve- lúfik. — Teljes mellel. — Szigorúan a törvény szel­lemében ! Nyéki ijedten rázta a fejét. — Megisszuk?! Az sem sza­bályos! ___J Z eke leintette. — Semmi baj! Ha bennünk lesz, továbbra is a tötvémyes így biztatták egymást jó da­rabig aztan elindullak az al- tórvétly képviselői? vég felé. — Azok vagyunk, azok va­“ Tudja, mi jár nekünk egy gyunk de én nem tB_ ilyen felderítésért? kerdezte ni_ Nem vagyok iszákos Zeke- . „ . , , — Ide figyeljen, maga kis Nyéki szemeben megjelent málészáj! _ mordult rá Zeke. egy kinevezés valahova a ne­gyedik fizetési osztályba. — Ne vacakoljon, mert kiha­gyom az eljárásból! Itt nem Miénk a munka, miénk a iszákosságrol van szó. Ha ma_ dicsőség — Esetleg még valami gát megnyugtatja, vegye úgy. hogy bűnjeleket helyezünk át mondta nyomatékosan Zeke. egyik helyről a másikra. Igen? Valami más is. A kora tavaszi nap félig el­* Megjelent az Ébredés c. novel- láskőtetben. (Magvető Könyvkiadó, MtOá Nyéki megadta magát. , . .. , i __; — Hát egye fene. rajtam ne b ujt mar a hegyek mog , , mdjjont igyunk! Más se hal kor az öntevékeny torvény- bg]e csőszök megérkeztek a szín- , helyre. Miska bácsinak felmu- Zeke körülnézett. tatták a papírjaikat,. mire az —- Poharunk nincs. Valami öreg a legnagyobb előzékeny- cső kéne, amivel kiszívhatjuk. séggel nyitotta ki előttük az Várjunk csakv magánál vannak ajtót, majd ugyanolyan tiszte- az ügydarabok. Emukból csö­lettel be is tette, jelezvén, hogy vet göngyölítünk. nincs benne oktalan kíváncsi- a bajusza finoman súrolta ság a törvény titokzatos mun- az iratot, amint nagy nehezen kája iránt. Talán negyedóra- kibetűzte: val ezután_ jött Nagy Anti, az _ Szakács Gergely pana- önkéntes tűzoltóegyesület tiszt- S2a Ez jó lesz ségviselője, hogv leváltsa az összesodorta a pa­öreget. Miska bácsi úgy neki- irtgJbedugta a bucska száiá, örült a hazamenésnek: hogy él £ ’ „ ® .. . ‘ . , __„ „„A. J• ba, és elkezdte szívni a oalm­í s felejtette megemlíteni a tor- ’ vény embereit, akik az őrzen­dő tárgyakkal együtt bent tar­tózkodtak a kamrában. Amint a kamraajtó becsukó- , , , dott a két kincsvadász mögött, p nyomban a szemükbe tűnt a — Ni sokat ígérő bűnjel-halmaz, öt z^- Jű nagyokat nyeljen, hadd vagy hat láda hevert a kam- fogyjon! ra közepén, az egyik ládán Nyéki hányingerrel küzdve Nyéki már azt hitte, hogy egymaga végez az egésszel; amikor Zeke átadta neki a — Na! Most maga követke­hasait neki a keserves munká­nak. Zeke ott hajladozott fö­lötte, mint gyenge nád a szél­ben. fagyokat böfögött, és el­ismerően mondogatta: — Jó ital... Jóféle ba­rack ... Közel hajolt Nyékihez, fü­lelt, hogy hűségesen szolgál- ja-e a törvényt. Ügy látszik, nem volt elégedett, mert mér­gesen arrább lökte. — Eredj, te vakarcs! Még inni sem tudsz tisztességesen! Ide nézz! — azzal megint ne­kifeküdt. ö sem jeleskedett sokáig. Egyszer csak félrebil­lent a feje, a papírcső kicsú­szott á szájából, a kishordó meg el tűn y valahova. Zeke sűrű káromkodás kí­séretében próbált talpra állni. — Hát ez nem megy így to­vább ... Nyéki! Hol a hordó? « — Itt van a hasamon. Csu­pa pálinka vagyok! Zeke tapogatózott. — Van gyufád? Bele- kell nézni. Talán látszanak már a kincsek! Gyújtott egy szálat, közel vitte a bucska szájához, és próbált belenézni. Már azt hit­te, lát valamit, amikor reszke­tő ujjai közül kicsúszott az égő gyufaszál. Bele egyenesen a bucskába. Szegény Zeke, ha józan lett volna, gyorsan el­kapja a fejét! Dg már tökré­szeg volt, így aztán pont ké­pen találta a meggyűlt pálin­ka lángja, amint sebesen, szi­szegve kicsapódott a bucska nyílásán. Csak a nagy villa­násra rántotta odébb a fejét, de hiába: a láng végigpásztáz­ta a bal orcáját, és mohón le­égette a féltve ápolt bajusz fe­lét. Nyéki nem tudván felfogni a történteket,' új gyufát gyúj­tott. Az imbolygó fényben meglátta Zeke arcát, s úgy megijedt, hogy rögtön eldobta a gyufát. — Balázskám! Zekécském! Hiányzik a fele bajuszod! — Igen — állapította meg szomorúan Zeke. — Most hűi a helye. Ügy látszik, az igaz­ság áldozatokat kíván... Vi­szont a nyomozás eddig 'nem hozta meg a kívánt eredményt. Gyerünk, lássuk a ládákat! Nekiestek az egyik ládának, és nagy üggyel-bajjal lefeszí­tették a tetejét. Tapogatózó kezük butéliák karcsú nyakát érezte. A sztaniolburkolásról ráismertek. — Ez peksgő — mondta az igazság félbajuszú őrzöangya- la. — Lehet, sőt felteheti, hogy bizonyos dolgokat a palackok­ba rejtettek. Rajta, nyissuk ki! Nagy Anti, az önkéntes tűz­oltótestület őrségbe állított tisztségviselője ezenközben már halálosan elunta magát az ajtó előtti áflldogáláshari. Csípte a hűvös este is. Kezét zsebre dugva, apró lépésekkel toporgott a ház előtt, gondosan ügyelvén, hogy a posztját túl­ságosan messzire el ne hagy­ja. Egyszerre mintha szoszmö- tölést, fojtott mormogást hal­lott volna a kamra felől. Va­lami lidércfényt is látott meg­villanni. Gyanakvó izgalom-« mai közeledett az ajtóhoz. Egyik keze a zsebében kotorá­szott gyufáért. Gondolta: meg­nézi, mi is történik tulajdon­képpen? Alig ért az ajtóhoz, bentről hatalmas pukkanás hallatszott. Akárcsak egy lö­vés ... Nagy Antiban megfa­gyott a vér. A gyufa zörögve hullott ki elemyedt kezéből. Lőttek! De lőttek ám!!! Még­hozzá nem akárkire, hanem őrá! Ennek még a fele sem .tréfa, itt valami országos do­logról van szó!!! Miközben ezek a gondolatok rémisztgették, Nagy Anti már rég nem volt az udvarban, az őrségen. Ahogy a lábai .bírták, TOKAI JÓZSEF: A fekete erdő balladája* Sötét éjjel, felhős égen szellő se ■ring, hold se fénylik, Zordon erdő sötét mélyén a lidércfény gyengén kéklik. Néma fák közt nyújtott karral, nedves földben bokrok állnak, Ügy, mint régen — akkor éjjel — vért szomjazva némán várnak. » Karjuk nyújtják, foguk csattog. Gyilkos bokrok, mit meséltek? Szellő ring már, síri szellő és a bokrok már beszélnél. Vért fog kezünk, csontfa kezünk, Leveleink véres rongyok, Maholnap már hullák leszünk, • Szivünk tépik acelhorgok. így volt akkor sötét éjjel. . H araszt rezzent kósza szélben És a rezgő siri széllel Négy alak jött a nagy éjben.-Sötét volt. cs hold se fénylett, Megdermedt a fán a kéreg, Sötét volt. de láttuk: nézett A halál, mint egy bús féreg. • Fegyver lógott villáikon, Gyilkos fefmver, szörnyű puska, Csizma fénylett lábaikon Horthy-tisztek: gyilkos banda. Foglyot hoztak összekötve, Népfelkelőt, harcos munkást; Véres arca összetörve, így hozták-a kommunistát. Sötét égnek felhős egén Szellő se ring, hold se fénylett, Zordon erdő sötét mélyén A lidércfény gyengén kéklett. Bagoly szólalt; hangja siri, Szellő rezzent néma gyásszal, Hangját a szél messze viszi, Amíg csendben, némán elhal. v Sötét éjjel, felhős égen szellő se ring, hold se fénylik, Zordon erdő sötét mélyén a lidércfény gyengén kéklik. Halált lehel lidércfénye, halált lehel bokra, fája, Sirdomb tövén, horpadt hanton könny pereg le egy fejfára. * A Nagyatádi Állami Általános öimnázium a Tanácsköztársaság 40. évfordulója tiszteletére kiirt irodalmi pályázatának díjnyertes verse. . >o TÖRÖK ZSÓFI: A folyondár halála Vállas fát ölelget a folyondár ezer pici, gyengéd keze Sudár fát cirógat — mint szerelmes lányka — rcményzöld levele. S ahogy viszi, rántja az Idő magával a hónapot, évet, amint nyár utolján a folyondár teste asszonyivá érett, zöldje nem harsog már, frisse elenyészik, de szeretve szeret... Szeret még akkor is, mikor ősz vacogtat a nyár tüze helyett. Oly görcsösen tapad, mint vénülő asszony, bár a sok büs levél piroslik — s ez vége. A halálszín néki vörös - nem a fehér. Aztán az elagott, fonnyadó szerető karolása ernyed. Kis suhanás, sóhat, s fája a lába előtt a háláiba dermed. Siratják a könnyes kesergőt zenélő riadt esőszemek: —■ vége van, lehullott! Addig élt csak szegény, amíg ölelhetett! úgy futott be a faluba, egye­nesen Zsarátnok Flórián tűz­oltóparancsnok házához. Szerencsére Zsarátnok még ébren volt. Az első s.zóra ki­dugta fejét az ablakon. Nagy Anti láttán hegyesre pedrett bajusza az ég felé meredt, mintha fel akarná öklelni a posztjáról szabálytalanul eltá­vozott tüzoltóegyént. De mi­előtt szólhatott volna, Nagy Anti lihegve, dadogva elhadar­ta, hogy mi érte. Nem tett hokzá semmit, hacsak azt nem, hogy a puskagolyó valósággal sírt, ahogy a füle mellett el­süvített. Zsarátnok csak annyit fo­gott fel, hogy a gondjára bí­zott holmikhoz valakik hozzá­férkőztek, s lövést adtak le — de ez is untig elég volt neki, hogy cselekedjen. Először is ráförmedt Nagy Antira. — Mit állsz itt? Azonnal riasztani a tagságot! Két hosz- szú, két rövid. Tu, tu, tutu. Az­tán befogni a lovat az ágyú­ba! Mozgás, tett! Nagy Anti már futott is á pajtába, fel a pajta tetejére. Ott állt az egyesület szirénája, ami veszély esetén harcba hívta a tagságot. Pillanat múl­va már hallatszott a jajgatás­hoz hasonlatos szirénaszó, két hosszú, két rövid, ami azt je­lentette, hogy mindenki teljes felszereléssel, vagyis övvel és sisakban jöjjön. A falusiak, hallván a sziré­naszót, ijedten néztek ki az ab­lakaikon, de tűzfényt sehol sem észleltek, tehát nyugod­tan visszafeküdtek, s a lár­mát úgy könyvelték el, hogy Zsarátnok Flórián egzecíros- tatja a tűzoltóit. Azok futottak is: tíz perc sem kellett hozzá, ott voltak valamennyien. Nagy Anti idő­közben befogta a Mancit, az egyesület lovát az ágyúba, ami nagyon távol állt attól, hogy puskaporos, durranósfszerszám legyen: óriási nagy fecskendő volt, ami szükség esetén kar­vastagságú vízsugárral öntözte a tüzet. * Az emberek összekapták magukat, amikor kilépett a házból Zsarátnok Flórián tel­jes parancsnoki díszben, olda­lán a nevezetes ezüstbaltával; amit az egyesület egy dalos­versenyen nyert még negyven­kilencben. Zsarátnok rövid szónoklatot intézett az emberekhez, száz, hogy. inkább a sisakokhoz; mert nem volt más látható a tagságból a kevés fényű éjben. — Tűzoltók! Én, Zsarátnok Flórián, harcba vezetlek tite­ket! Ha láng nem is lesz, tűz annál több! Tudom, hogy az önkéntes tüztoltói lelkűiét dia­dalmaskodni fog. Vesszenek a gyávák, a renegátok! Nagy An-, tit elküldtem már a rend­őrökért. Utánam! Előre! — Ez­zel felugrott az ágyú bakjára; rácsapkodott a Mancira, és se­bes trappban kifordult a ka» (Folytatás a 6. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents