Somogyi Néplap, 1959. október (16. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-04 / 233. szám

/

SOMOGYI NÉPLAP

7

Vasárnap, 1959. október 4.

NAPSÜTÖTT YlZ

N

em gondolta volna senki, hogy a fűzfák sűrűjében kanyargó erecske, amelyik ott csörgedez a sárréti dűlő ingoványos rétje közepén, kéknefelejcset nevelő,' csibort örömöztető hűs vizével olyan változási hoz majd egyszer falum, legkivált Fűtő Pali bácsi életébe, mint amilyent csak álmodik az ember. Es bizony megtörtént. Erről beszél mostanában odahaza — Vörsön — mindenki, még a dadogás »Csutakirály« is, akinek pedig de nehezen is jön ki a száján a szó. A tömzsi, komótos kis ember évtizedeken át minden reggel ott ballagott át az alsó -réten, tette ezt azután is, hogy a mérhetetlen nagyságú hercegi földeket — a sárréti dűlő kivételével — felosztották. Mielőtt belenné a hátsó kiskaput, megáll minden hajnalon a jegenyényi ciroksorfal legközepén, sebtében végigvizitálja testiruháját, tarisznyáját, hogy minden rendben van-e. Aztán egyre gyorsuló léptekkel megindul a hullámzó, titokzatos susogással suhogó nádas felé. Útközben össze-összeakad egy-egy kerékpáron munkába igyekvő természetvédelmi őrrel, árokmetszövel vagy sásszedővel, csak megpöccinti a kalapját, de nem szólna egyikhez sem. Pedig azok dehogyis mulasztanák el, hogy szónyilaikkal, csúfondá- ros tréfáikkal célba ne vegyék:

— Pali bátyám, lányokon jár az esze, vagy az üres csutorán gondolkodik? — Böködik az öreget szavaikkal, de az csak ballag. Nézi a földet, vagy vizsgálja az eget, és hallgat konokul.

Az igazat megvallva kicsit bogarasnak tartják, s a rezervátumbeliek nem sokat törődnek vele, szívesebben kikerülik, mint szóba elegyedjenek vele, mert az útpn dehogyis szólalna meg, de a gyékényaratásnál, sásmetszésnél, faültetésnél, még inkább a halakkal való törődésnél szünet nélkül magyaráz, hogy .. mikor én még igazi víziember voltam, és.. .« Még az alapjában véve mindenkit átnevelni akaró Gervai is belefáradt Pali bácsi átformálásába. Eleinte fáradhatatlanul ismételgette Páli bácsinak: — Elmúlt már a fatengölös világ, más szelek fújdogálnak — stb. Az öreg csak magyarázott, csökönyösen ragaszkodva efféle kijelentéseihez: — Márpedig én nem ezekkel a folytonosan tortyogó gémekkel törődnék — ezekkel is —, de igazán a halakkal foglalkoznék, mert ti mit tudjátok azt, hogy miféle derék állat is a hal Itt van példának okáért a harcsa. Még tet- vészkedik is. Amikor még az uraságé volt ez a mérhetetlen berek, bizony, hogy hajnalonta beleálltam a hatölesbe — ez a Zala-folyó neve minálunk, amióta a Diákszigetet átmetszették a kedvéért, amitől aztán a Kisbalaton is meghalt. — Szóval gatyakötésig ért a viz. Én csak álltam benne. A szigony a kezemben volt, és csak vártam. Na, jön a halkirály. Jött is akkora harcsa, mint egy vendégoldal. Nőj, fúrta magát mindig a vízelejbe, mert okos állat volt, tudta, hogy a viz sodra leviszi róla a férgeket, azt azonban a böszme már nem tudta, hogy ott áll és várja a legkülönb szigony os. Csak jön, csak. jön*, fasorit ja á vizet, aztán neki a szigonyt, s azon nyomban nyekk a nagy hal. Volt is ám másnap olyan vásár Keszthelyen, hogy a restiben két napig muzsikáltak, persze csdk nekem, de úgy, ahogyan Fenékpusztán húzták Nád Jancsinak. Derék ember volt, mondta az édesapám, de hát el köllöt neki veszni, mert az urak ellen volt, betyár volt..,

Pali bácsit nem a szükség vitte a rezervátumba. Volt is neki, kapott is az osztáskor földet, a két legény fia is keresett szépen. Olyan hírek terjedtek el, hogy az ingoványt lecsapolják, a madarakat szélnek eresztik, a szigeteket felszántják, a zsombékos helyébe pedig erdőt telepítenek. Igaz, sehol sem olvasta, senkivel sem találkozott, aki ezt határozottan mondta volna, csak suttogták, kivált, mikor a nohaborból még fölöslegbe is volt, Márton-napi búcsúkor, meg Luca-napkor, hogy »oda a berek!« Pali bácsi úgy vélte, ha nem akadályozhatja is meg, de hátráltatja majd a berek »megöletését«.

Azóta nem kelt fel úgy a nap, hogy Pali bácsi a köszvényes lábával el ne indult volna a berekbe.

Legény fiai, a felesége is elegét abajgatták: — Mi a jó ég csudának kell magának a napszám ?

— Először is nincs már napszám, úgy fizetnek engem is, mint régen csak a jegyzőt meg a kanbaktert szokták, havonta, meg különben sem pénzért teszem, a pénzt csak elfogadom, hiszen megdolgozom érte, meg azután kell is, de igazában a berek kedvéért teszem.

Ráhagyták. Okosabbal úgysem tehettek volna. Pali bácsi hát járt rendületlenül, ha sütött, ha esett, ha fújt. Még a tél eleji, ker- tekalji tüzek sem tudták otthon marasztani, pedig hívták ide is meg oda is, hiszen nevezetes böllérnpk ismerték, s nagyon szerette a friss hurkát, ennél jobban talán csak a lisztben, zsírban sült küszet — a sok bort lecsaló hállepényt — szerette.

E

gyszer aztán, hogy hogy nem, hiába zöl- dellt újra a berek, suttogott minden eddiginél szebben a nádsűrü, Pali bácsi az ellenkező irányba — Bottyán felé indult el minden reggel, azért, ha kis kerülővel is, de pontosan megérkezett a munkahelyére is. Evez- getés közben ráér az ember gondolkodni. Pali bácsi a langyosan folydogáló nádi ereken átgondolta a látottakat. Bizony elsiette a dolgot, mint a cigány a parolát, most aztán *►ko- tyolhati a bíbicek, szárcsák, vízicsirkék országában. Egyik nap — délidőben — álldogált a Hatöles partján; ott, ahol a kis Dobogó-ér egyesül a folyóval, látja, hogy az érpártóli »tanultember«-]élék tanakodnak:

— Ez megfelelő lesz — mondta az idősebbik. Pali bácsi restellne hallgatózni, de itt a folyógpl olyan nagy a csönd, hogy a fűben utazgató csiga döcögősét is meghallani, hát még az ilyet ni! Azt mondja a fiatalabbik:

— Ez a hely kiválóan alkalmas. Az elre- kesztés munkálatai már igen előrehaladtuk. Az ér vízét néhány nap alatt tóvá duzzaszt- juk, gyönyörű, átlátszóan tiszta vize hamar felmelegszik, a keretekben elhelyezett ikra gyorsan kikel, s az itt nevelődött pontyok ezen a kis lefolyón — mutatott a beszélő az ér medrére — közvetlenül a Balatonba jutnak majd.

A

két beszélgető ahogyan jött, úgy el is ment, dehogyis gondolták, hogy egy ^regembernek gyanút égettek a leikébe. Pali bácsi nem szerette, ha gondolatait, terveit valaki ki akarta teregettetni. Reggeli, útjait ezután még szótlanabbul tette meg, de egyetlenegyszer sem mulasztotta volna el azt a kis kerülőt megtenni. Egyszer a Vajas Jóska gyerek találkozott is vele a dűlöúton, és elég vigyázatlan volt megkérdezni;

— Mi járatban van itt, Pali bátyám?

Es amit az öreg azelőtt a világért sem cselekedett volna meg, most megtette: a Jóska gyerek után hajította görcsös botját, s megfenyegette:

— Akasztófáravaló, ha eljár a szád,.. — de a gyerek ezt már nem hallotta, mert úgy elszaladt, mint az a nyúl, amelyik éppen akkor iszkolt keresztül az úton és tűnt el a rozsvetésben.

Pali bácsi gondolatait kétségek kuszálták össze. Fájt a szíve otthagyni gyermek-, legény- és férfikorának szép színhelyét, és ugyanakkor húzta, vonzotta valami a halakhoz, az épülő halastóhoz.

Az első napok elmúltával azután belátta, hogy egyedül nem tud megbirkózni kétségeivel, vágyaival. De kihez forduljon? Az otthonvalók azt mondanák:

— Ne törje, ne eméssze magát. Maradjon otthon! — ö otthon, most, amikor vágyálmai mennek teljesedésbe? A lassan, de menthetetlenül fogyó berek, a régi hires »halbölcsó« helyett felfogják az ér vizét, s már látta is lehunyt szemeivel a halastó tisztán, ezüstösen ragyogó tükrét, a napsütött, gyönyörű vizeket.

Pali bácsi egyre tűnödöbb lett. Nem is vették rossz néven a rezervátumbeliek, hogy szórakozott, s a pézsmapocokvadászttak köszönni is elfelejtett, meg a keszthelyi kísérleti gazdaság számára rendelt alomsást nemhogy nem szállította ki az úthoz, de le sem kaszálta még. Gervai ugyan szólt neki, de csak felrántotta bozontos szemöldökét, és odább ment. ,

Ä balatonszentgyörgyi állomáson, a szélesre tárt vasúti raktárajtó előtt ott sorakoztak a halastó csinálásához való anyagok, eszközök. Gyakran forduló szekerek hordták a helyszínre. Amit azelőtt az öreg sohasem cselekedett meg, most mindennap elvállalta, hogy beballag az állomás melletti szövetkezeti boltba. A rezervátumbelieknek mindig akadt vásárolnivalójuk: bolti portéka, újság, levélpapírom, postabélyeg s nem utolsósorban füstölnivaló. A trafik is ott volt szemben a vasúti raktárral. Egyszer az egyik nem. idevalósi, kezeslábasban tevegelő- dö ember is odaállt a trafik kiadóablaka elé, és Munkás-cigarettát kért:

— Jaj, nagyon sajnálom — mondta mente- getődzve a trafikos —, de Pali bácsi — mutatott az ott őgyelgő öregre — mind elvitte, ami még volt.

Az öreg belenyúlt a tarisznyájába, és szó nélkül odanyújtott a kezeslábas ruhájú embernek két csomag Munkást. Az hálálkodva fogadta, s hogy köszönetének tanújelét adja, meghívta az öreget egy pohár sörre a restibe. Az eleinte szabadott, aztán mégiscsak elindultak együtt. Amíg fehér zuhatagként ömlött a- sör a csap alá tartott poharakba, a vendégül látó férfi sóskiflit keresett. Azt mondja erre a csapos: — Kérem, a kifli ma mind elfogyott, táborba Igyekvő úttörőgyerekek szálltak itt át a keszthelyi vonatra, és még egyszer annyit is felvásároltak volna. — Az öreg komótos mozdulattal nyúlt a tarisznyájába. Kihúzott abból egy piros szakasztóruhát. Lassan bontogatni kezdte. Gyönyörű rozskenyér és valami sült-féle volt benne. Kínálgatni kezdte a kezeslábas ruhájút.

— Kóstulja meg ezt, úgy megy majd le ettől a sör, mintha szikkadt mező kortyolná az áhított esőt.

Mind a ketten enni kezdtek. A vendég már az első falat után hálálkodni kezdett. Egyetlen húzásra eltűnt a sör, utána újat rendeltek, ízlett a vendégnek az étel. Láthatólag kiült az arcára az elégedettség, és úgy nyelte, nyele- gette az egyszerű étket, mint valami kitűnő csemegét, pedig csak hallepény volt.

— Köszönöm, mi volt ez? — kérdezte a sörpartner.

— Ez? Paprikás lisztben meg zsírban kisütött hal volt, jó is, meg sokáig el is áll, mink igen szeretjük — mondta Pali bácsi, mert a nádi ember, ha valami jólesik néki, mindig belegondolja a barátait, háza népét is.

— Hal volt? — tűnődött a vendég, majd hozzátette: — Na, majd ezután nemigen lesz gondjuk a halra, készül itt a sárréti dűlőben a halastó. Ha arra vinné az útja — tette még hozzá a vendég —, el ne mulassza megnézni, mit csinálunk, meg azután engem is látogasson meg. — És felszállt a dugig megrakott teherautóra.

Ne higgyék azt, hogy Pali bácsi sokáig váratott magára. A tömzsi kis emberben nehéz elhatározások értik. Lesz, ami lesz, de ö hátat fordít annak a madárvilágnak, ami — szerinte — végeredményben nem különb az asszonyt munkánál, sőt több az a berekbeli madárgondozásnál, mert teszem azt, ha azt mondja a felesége a libáinak: »buri, buri!«, hát bizony a házilúd odatotyog a korpás tálcához, de bezzeg a vadlúd vagy kácsa, nem is beszélve a gémekről, ha kiabálnának nekik — amit különben nem is szabad — úgy eltűnnének, hogy hírük-hamvuk sem maradna, legfeljebb a kalapja szélén egy gémüdvözlet eltüntethetetlen foltja.

Talán még meg is szökött volna Fűtő Pali bácsi, ha nem nagy benne a vezető iránti hála és tisztelet.

Igen, Pali bácsi nyugtalanná vált, s ha eddig egyetlen papucscsónakja ringott a vízen, hát ezután majd ezer meg tízezer, talán millió kis hala — máris úgy emlegette őket, mint a magáét —, igen, millió kis potykakölyök úszkál majd a vízben. Apró kis állatkák, fürgék, és úgy nőnek majd, mintha húznák őket, amikor meg megerősödnek, leúsznak az éren meg a Hatölesen át a Balatonba.

Mindenki szereti a halat, ki így, ki úgy, legalábbis Pali bácsi nem ismert senki olyat, aki ne szerette volna. Lám, a sofőr barátja is,‘hát meg is látogatja.

Azon a napon — életében először, legalábbis ő úgy emlékszik — nem ment a berekbe.

Régi komája, a szeplős arcú, hórihorgas Band Benedek, aki ott dolgozott a halastónál, és összeakadt vele, javasolta néki, hogy álljon közéjük, nem ugyan ásni, de éppen éjjeliőrt — bakteri — keresnek, mert ugye, itt van ez a sokféle finom és drága anyag meg szerszám.

Bogarat dugtak Pali bácsi fülébe. Söröző komáját, a sofőrt ugyan már nem találta ott, de ott volt a föadjunktus. az egész haltenyésztési ügynek a legfőbb tudója, irányítója. Mindenki nagyon javallottá Pali bácsit, s a föadjunktus megígérte, hogy intézkedni fog.

Páli bácsi értelmes ember, tudja, mi most a módi, mindennap azzal köszönt be este: — Jött-e levél?

T

eltek-múltak a napok. A levél csak nem jött. Mindig a háromnegyed tizenkét órás vonat hozza a leveleket, Pali bácsi, hogy ne kelljen estig izgulni, kitalálta, hogy a felesége hozza utána a berekbe az ebédet, de csak egy óra után induljon az asszony. Titkon az öreg azt remélte, hogy majd csak elhozza az asszony dz értesítő levelet. Pali bácsival vele volt a szemüvege is, mindaddig, amíg egyszer ki nem esett a zsebéből, és az ott lábatlankodó Zsiga Ferkó észre nem vette:

— Ejnye, Pali bátyám, hát okulávál se tudja megfogni a szöcskét! — nevetett fel csú- fondárosan/a fiú látva, hogy az öreg lehajol a szemüvegéért, és éppen akkor ugrott el a fűszálról egy mitugrász kis szöcske.

Máskor az öreg csak hümmögött volna, most azonban a gyerek után vágta az evezőt, és estig dörmögött. Lassan a társai kitapasztalták, ha valaki közel akart férkőzni hozzá, annak a halakról kellett csak beszélni, persze nem akármit, hanem helytálló dolgokat, és akkor az öreggel madarat lehetett volna fogatni. Éjjelente az öreg végtelen, napsütött vizekről álmodott, a tükörsima, hatalmas tóban gyönyörű ezüstfényű halak úsztak, akkorák, mint egy- egy hatalmas kocsioldal. Csodálatos alakú, óriás ladikok úsztak a vízen végeláthatatlan hálót húzva maguk után, amiben úgy fickán- doztak a halak, mint Pali bácsi legénykorában a lányok a húsvéti öntözéskor, vagy még szebben, csak sokkal többen, ő meg ott állt fel- gyürt gatyában, fehérben, sokránéúban, és pipája meg úgy füstölt még akkor is, mint a kémény.

A várakozástól-e, álmaitól-e, Pali bácsi egyre szótlanabb lett, és bizony a napok teltek- múltak. Fenn a kéklö magasságban estelente már vadliba kiáltozott, a pincékben pedig forrni kezdett a must, s a rezervátumbeliek várták, hogy nemsokára befagynak a vizek, és akkor kezdődhetik a nádaratás, a levél meg egyre késett. A halastó régen elkészült. Csibe Kálmán, a féllábú asztalos arról magyarázott a szövetkezeti kocsmában, hogy rámákat csinál, mert ha megjön a szép idő, visszajönnek a halastáviak, ás kezdődik az ivadékkeltetés. Pali bácsi nem szenvedhette a tudálékos asztalost, most mégis egy üveg Kinizsi-sört rendelt, hogy a kegyeibe férkőzve megtudjon valamit. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna megkérni a tanácstitkárt vagy Gervai elvtársat, hogy imának Pestre a Rózsadombra, de ha megváltozott is a világ Pali bácsi körül, ő legbelül megmaradt a réginek. Jól emlékezett arra az időre, amikor a bérmakeresztapja meghalt, s a komája, a keresztapjának a fia nem jöhetett el a majorból az apja temetésére, mert az ispán nem engedte el. Pali bácsi még mindig félt.

Titkos gondolatait csak Csibével közölte minek is verné dobra, őt ne beszéljék ki a fa aban, hogy vénségére ráunt a dologra, és •gy akar élni, hogy csak áll a tóparton, botra támasztja az állát, és nézi, jön-e szárcsa vagy más halellenség.

A következő napokban már valami bele« nyugvásféle vett erőt rajta, hogy hát ő már üngöt-gatyát eleget elnyűtt, megvénült, s talán már strázsának sé való, pedig a halaknak majd nem is kéne mondogatni, amit gyerekkorában a strázsa minden este eldalolt, a faluban, hogy »kilencet ütött az óra, térjetek hát nyugovóra!...« A csuda tudja, a halak talán nem is alusznak, hát akkor meg minek is kiáltozna?

Az idő bizony csak Pali bácsi számára volt igen-igen hosszú. Közben megérkezett a tavasz, a virágok kibontották szirmaikat, nyílott a gólyahír, a halastavat körülvevő fa- sürüben megszólalt a sárgarigó is, újra zöl- dellt a levágott helyén a nád.

Igazi, gyönyörű tavaszi nap volt.

Ilyenkor indul a hal a sekélyebb, a gyorsan felmelegedő vizek felé, hogy lerakja petéit.

Pali bácsi szerette a napfényes, zöldellő tájat: a mezőket, a nádast, a réteket, de ezeknél is jobban a vízililiomot nevelő csöndes vizeket. Mindig arról ábrándozott, hogy a víziéletben talán meg sem öregszik, és addig él, mint élt a vén Galabárdi is, aki száz éven fölül még maga tisztította, sütötte magának a halat.

A

halászgató ember gondolat- és képzeletvilága, egész lénye hasonlít a pásztorokéhoz, ha napokig nem találkozna emberekkel, akkor sem hiányzik néki a társ. Megérti ö a lombok neszét, ézámára van mondanivalója a víznek, az égnek, a halnak; különböző hangokból, mozdulatokból, színekből, a halak viselkedéséből megtudja előre az időjárásban bekövetkező rendkívüliségeket. Ezenfelül niég, ha nem tudna szótlan maradni, hát elfülyöli örömét, bánatát, s ha ez sem elég, hát elbeszélget; szidja a falánk csukát, dicséri a szépen szálló szitakötőt, és szépeket mond a vízen ringó vízirózsáknak.

Ilyen gondolatok közt találta a Pestről érkező pecsétes levél. Amennyire várta, most annyira félt tőle. Nem merte felbontani. Hátha azt írják néki, hogy nem kell itt se a régi helyén, de az líj állást se neki tartogatták. Szerencsére jött Barizs néni, a felesége. Azt tartják, hogy az asszony kíváncsibb a férfinál. Igaz lehet, mert Barizs néni nem sokat teketóriázott, kihúzott a hajából egy ósdi hajtűt, és nagy szakértelemmel felbontotta a levelet. Pali bácsi lehunyta a szemét, úgy, mint a szomszédban Pisti gyerek szokta, amikor apjának megmutatja az iskolai értesítőt. Barizs néni felsikoltott: — Szent ég! — Erre Pali bácsi egyszerre kinyitotta a szemét, mi is történt bőbeszédű, de mégiscsak hűséges életepárjá- val. Tulajdonképpen semmi, csak nagy öröm érte, és egy kicsit megzavarodhatott, mett ha nem szégyelli, hát menten — az egész falu láttára — az embere nyakába ugrik. Nem ugrott, csak sietett átnyújtani a levelet. Abban az állt, hogy idősebb Fütő Pál május elsejétől fogva nem egysz :rü rezervátumi árokmetsző, csuhiban kószáló, nádbúvó, hanem igazi, valóságos halnévelő, halgondozó, s ha nem így állt. is benne szóról szóra, neki ezt jelentette.

Éppen arra ment á Csibe. Széles mozdulattal invitálták mind a ketten befelé, és etették- itatták, maguk se tudták, miért — mindegy volt, a fontos az, hogy örömüket megoszthatták másokkal is, mert most már többen is ott lelkendeztek, s ■főként ittak a boroskorsóból.

Az időjárás kedvezett mindennek. Embermagasságú volt már a rozs, a búza is a lányok derekáig nőtt, a nád pedig úgy nyúlt, hogy Gervai puskástul elveszett benne, mert hiába kereste, pedig sürgősen közölni akarta velet hogy -illa berek, nádak erek«. Vagyis hogy árokmetszői tisztéről leköszön, de azért az államhoz nem lesz hüteten, mert ezután is azt szolgálja, mindnyájunk édesanyját, a hazáti csak nem mint berekember, hanem mint halasember. A kócsag, a kárókatona meg a bölömbika, nemkülönben a békák, vízisiklóki csiborok, teknöcök, szitakötők nála nélkül is meglesznek, de nem a halak. ,

Egyszer az eltűnt Gervai is előkerült, mint a legény, aki megtalálta a keresett pendelyt meg a bennevalót is, s diadallal hozott egy elejtett ritka madarat, amit a múzeum számára engedéllyel lőtt. Igen-igen boldog volt a re- zervátumvezető-helyettes, hát megmondhatta neki Pali bácsi:

— Hát én elmegyek!

— Szerencsés utat! — mondta‘nevetve Gervai, s csak akkor kiáltott Pali bácsi után — hahó, álljon csak meg! —, amikor a többieki akik akkorra már összejöttek, felvilágosították, hogy hát Fütő Pali bácsi komolyan búcsúzik. Kezet szorítottak még, szótlanul egymásra néztek, s mintha mindkettőnek könny csillant volna meg a szemében. Bizonyos, hogy könny volt, de szívesen ráfogták volna, hogy szemüket a füst csípi, mert éppen akkor gyújtottak nedves szalmából tüzet a többiek, hogy a szúnyog okozta gyötrelmek egy kicsit ke- vesbedjenek.

F

elhőnyi szúnyog keveredett-kavarodott a távozó felett, de most nem bánt semmit, s a muzsikáló szúnyog zenéje megszólaltatta a réti tücsköket is. Úgy ment el a berekből, hogy vissza sem 'nézett, talán a szívét nem akarta fájdítani, talán előtte lebegett a napsütött víz csillogó tükre, zmit bizonyára lehunyt szemmel is látott. De egyetlen pillanatra mégis megállt, s a berek- zélröl még egyszer visszanézett, a teleholi éppen akkor kúszott fel a nád köv:r égre.„

BORSI DARÁZS JÓZSEF