Somogyi Néplap, 1959. szeptember (16. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-17 / 218. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Csütörtök, 1959. szeptember tT. EGY HÉTTEL TÖBB FÉNY A tény igéz, csábít, lenyű­göz. Megdobogtatja a szívet, kedvre derít. A fény a mo­dem élet felségjele. Ködös gázlámpa, villany, neon! Mint­ha csak útjelzők volnának a fejlődés gyönyörű grafikonján. Egy tegnap Budapesten járt kaposvári, midőn elhagyta a főváros határát, a vonatból még egyszer visszatekintett, és azt mondta: »Sajnálom itt hagyni a fényt...« :;. És ma azt mondja ne­kem a színház előtt a frissen ásott földsáncnál egy markos munkáslegény, Bene Jenő, hogy az Ady Endre utcában vasárnap már ostornyeles neon szórja a tízszerte na­gyobb fényt, két hét múlva pedig az egész Május 1 utcá­ban is. Hozzáteszi még, hogy szebb lesz, mint a pesti. Per­sze, hogy szebb, hiszen a mi utcáink jóval keskenyebbek, szorosabban ölelik a fényt, mint a széles körutak. Jól megnézem ezeket a fia­talembereket, és arcukon ku­tatom, mi a titka annak, hogy az Áramszolgáltató Vállalat­nak a városi villanyvilágítást átszerelő kilenc tagú brigádja olyan szépen egyetért. A Szín­ház parkban dolgozók úgy gondolkoznak, mint akik az Ady utcai létrán kapaszkod­nak. Milyen »vezeték« az, ' amely így összeköti az agyte- kervényeket? Ki mondja meg? Póhner Péter, aki gyökeret csap szét ásójával a kiszik­kadt, betyárkemény töltésta­lajon? Lajos József, ki föl­det egyenget előtte, vagy Varga I. és Varga Lajos II., kik játékos kedvvel szórják halomba az árkok földjét? Ta­lán mindvégig rejtély marad ez, ha szóba nem kerül az a bizonyos határidő. — Mikor lesz vége ennek a munkának? A választ nem verték vissza hangosan a színház falai. Köz­tünk maradt a csendes szó, az őszinte: — Hát úgy van az, kérem — kezdi az egyik —, hogy a vas­úttól a gimnáziumig decem­ber 31-ig, a Széchenyi tértől a Virág utcáig november 7-ig kellene befejeznünk a neono- sítást. De mi egyszerűbbé tet­tük. összebeszéltünk és dön­töttünk: november 1-re az egész városban végzünk ezzel a munkával Értem. Igazán értem, mit je­lent ez? Dehogyis, csak elkép­zelem. Ha érteném, akkor most hólyagok volnának a te­nyeremen, gyöngyöznie a hom­lokom, ásómmal a postakábe­lek közt kutatnék a föld mé­lyén. Arra gondolnék mindig félve, milyen baleset veszélye les rám. Vigyáznék, hogy ne akadályozzon, el ne sodorjon a nagy forgalom. Még mindig fülembe cseng a brigádvezető hetyke szólása: —... Három F-csövet fogtok felszerelni, fiúk — így mondta benn valamelyik mérnök. — Hogyne — vágta rá Bene Jenő — tízet! Mit gondolnak, mi nem benti, hanem külső hálózati villanyszerelők va­gyunk. A tíz nekünk szimpati- kusabb. Aztán néhány szó üti meg a fülemet: — Számolunk, kérem, min­dig számolunk — mondja az egyik ifjúmunkás. — Minden reggel és minden akadálynál. — Úgy, érzem, hogy ebben a pillanatban megtaláltam a tit­kot. A lelkesedés, amely ak­kor lángolt fel, amikor a bri­gád minden tagja egyszerre kérte felvételét a KlSZ-szerve- zetbe, íme, párosul az alapos­sággal A számolgatás ezernyi nehézséget legyűrő fortélyával. Ha pedig így van, az ered­ménynek mindenképpen be kell következnie. — Egyetlen baj van — mon­dogatják —, korán sötétedik, keveset lehet délután dolgozni. De ezt csak maguk között em­lítik, másoknak nem szólnak a nehézségekről, a körülményes anyagbeszerzésről, nem emlí­tik, milyen nehéz megfúrni egy oszlop tetejét. De »beful­ladni« nem szabad. Nos, mit mond erről a tervező, Vajkó mérnök? A fiúk összenéznek. — A mérnök anyagért ment Pestre. Szóval, a véletlen ki van zárva. Itt szakadatlan verseny folyik a fényért. S november 7-én már beragyogja a várost. Ott sétálnak majd benn a fiúk is. Nagyon remélik, hogy ak­kor már egyhetes lesz a válla­lat igazgatójának az asztalán az a cédula, amelyen ez áll: — Vállalásunkat becsülettel teljesítettük. A »November 7- re« brigád .:; Szegedi Nándor A bonillái párttstkái* NÉGY MÄZSA BÚZÁT HO­ZOTT a cseretelepre, lisztet vitt haza Vass Domonkos. A telt zsákokat fiatalabb embe­rek emelgetik segítségként. Neki már nem való ez a nehéz munka. Hatvanhárom eszten­dő zsák nélkül is elég teher az öreg váltaknak. Azért a mezei munkáját elvégzi erejéhez mérten Vass elvtárs. Tegnap, is kaszált: 750 négyszögölön vág­ta le a füvet. Most már for­gathatja felesége a száradó ta­karmányt, délután meg lehet gyűjteni a szénát. Szóval ma az asszony áll helyt a kö­zösben — az asszony, aki nem maradna otthon, ha munkára szólítja a brigádvezető. Nem nagy a család — ket­ten ülnek az asztalhoz. A ta­vaszig eltart a négy mázsa bú­za lisztje. A tizedik közös ara­tás gyümölcse ez. Vass Do­monkos alapító tagja a most egy évtizedes bonnyai Jó Gaz­da Termelőszövetkezetnek. A kommunisták soraiban a fel- szabadulás óta menetel. öt esztendő harcait párttitkárként küzdötte végig. Harci kedvét nem vitték el a múló évek — a forradalmi elszántság ma is LEVELEZŐINK ÍRJÁK Jelentős építkezések Hollódon Holládon az idén kb. 60 ezer forintos költséggel rendőr­pihenő és zöldkeresztes tanácsadó épül. Az építkezéshez szük­séges meszet már beszereztük, jelenleg az iparosokkal foly­nak a tárgyalások. Az építkezésben a KISZ-szervezet társa­dalmi munkával nyújt segítséget a községnek. A termelőszövetkezetben két volt cselédlakást istállóvá alakítottak át, és a gazdasági épületek udvarán új kutat épí­tettek az idén. Egy 50 férőhelyes sertésól építését is tervezik. A kéttantermes iskola felújítása most van folyamatban. A tatarozási munkák kb. hatezer forintba kerülnek. 1960-ra új, kéttantermes iskola építését tervezi a megyei tanács. Községünk művelődési házában az idén a tavalyinál sok­kal komolyabb munka várható. A kultúráiét fellendítésében nagy szerep vár a KISZ-re, a nőtanácsra és az úttörőszerve­zetre. A késő ősszel műsoros előadásokat tart majd a KISZ. Szeptember 20-án a fiats' egítségével megrendezzük ha­gyományos szüreti mulatságunkat. Szeretnénk, ha az idén is szerepelnének népi táncosaink. Tavaly bejutottak a megyei döntőbe, s ott jó eredménnyel vé­geztek. A táncpróbákat a község pedagógusainak bevonásá­val igyekszik a KISZ megszervezni. • Csima János v. b.-titkár, Hollád. Ifjúsági Vöröskereszt / Kaposvári Berzsenyi Bá­niéi Általános Iskolában évek óta működik az Egész­ségügyi Állomás. Feladata, hogy a Szünetekben megsé­rült pajtásokat elsősegélyben részesítse. Szeptember 8-án a Vörös- kereszt-tanfolyamot végzett pajtások összegyűltek Oltvá­nyi Józsefné tanfolyami el­nök vezetésével, hogy újra megalakítsák az Egészség- ügyi Állomást. Az állomás tagjai: Pál Magda Vlll/B, Kerekes Judit VII/A, Her- nesz János VII/A osztályú tanulók. A vöröskeresztes út­törők ígéretet tettek arra, hogy tudásuk legjavát adják a szolgálatban. Csizmazia C ''-gyi VH/A o. tan., Bei., .yi Dániel Általános Iskola. Felmásztunk a kocsira, artyely tele volt tejeskannával. Félretoltuk a kannákat, s el­rejtőztünk közöttük. Alig helyezkedtünk el, a ko­csi már meg is fordult, megke­rülve a tanyát, újra kihajtott az útra. Most már nem kanyarogtunk semerre sem. — Milyen autó ez? — kér­deztem. — Tejet szállítanak rajta a rigai tiszti ebédlőbe — nevet­te et magát társam. — Megbíz­ható kocsi. Váratlanul — mint minden ezen az éjszakán — a sofőr fé­kezett, és az autó megállt az út szélén. — Vgorjék le — vezényelt útitársam. Leugrottunk a kocsiútra, egyenesen a ragadós, friss sár­ba. — Köszönjük — kiáltotta halkan társam. — Minden rendben. És a teherautó már szágul­dott is tovább. 7. A fenyvesben Nem messze az úttól erdő sötétlett. Már egészen késő volt, és csaknem teljesen sötét. Éjsza­ka borult a földre, és mint mindig, amikor az ember ve­szélytől tart, különösen mély, néma csend vett körül. Sza­ladtunk egészen a borókabok­rokig, ott megálltunk, hallga­tóztunk, aztán az erdőbe. Vtitársam füttyentett. Valahonnan, a sötétből — 32 akár a színpadon — emberek árnyéka rajzolódott ki. — Minden rendben — mond­ta nekik útitársam. — Egy elv­társat hoztam... Nem mondta meg a nevemet. Lettre fordította a szót. Az emberek, akik körülvet­tek bennünket, ugyancsak let­tül válaszoltak. — Valaki maradjon az útnál — rendelkezett. — Mi viszont nem vesztegethetjük az időt. — Belém karolt. — Be kell kötnöm a szemét. Én nem tar­tanám szükségesnek, de itt csak látogatóban vagyunk, és vendéglátóinknak megvannak a maguk törvényeik. Nem ellenkeztem. Végtére is ha Blake vállakozott erre a ka­landra, akkor már végig akar­ta csinálni, ha pedig meg akar­ták volna gyilkolni, azt a sze­mem bekötése nélkül is meg­tehették volna. Bevezettek az erdőbe. Elő­ször valami ösvényen mentünk, utána füvön ... Körülbelül egy félóráig tarthatott az út, nem tovább. Amikor levették szememről a kendőt, úgy rémlett, mintha az erdőben még jobban besö­tétedett volna. A fák szürke ködbe burkolóztak. Egy föld­kunyhó előtt álltunk. Társam bepillantott a kuny­hóba, és kérdezett valamit a bennlevőtől. — Lépjen be — mondta az­után, és már mögülem szólva, csipkelődve hozzátette: — De most már igazán oroszul kell beszélnie! Kinyitottam az ajtócskát, és beléptem a kalyibába. Csak egy kis petróleum lám­pa égett odabenn, de ez az er­dei sötétség után vakító fény­nek tűnt. A helyiség maga semmiben sem különbözött a többi földbe vájt kunyhótól, deszkából durván összetákolt, kisebbfajta asztal, a fal men­tén padok, az asztalon hőpa­lack és bögre ... A legnagyobb csodálkozást azonban mégis az az ember vál­totta ki belőlem, aki a deszka­asztalnál ült, és akit már a hitleristák áldozatának hit­tem ... A férfi nem volt más, mint Martin Karlovics Ceplis. Igen, az én kedves házigaz­dám, akinél oly nyugalmas ott­honra leltem addig a napig, amíg a sors össze nem hozott Jankowskával. A tősgyökeres rigai munkás, a legválságosabb és legnehe­zebb körülmények között helyt­álló, régi kommunista, igen, ez az ember a mienk, és mindvé­gig a mienk is marad, ebben egy pillanatig sem kételked­tem. Felindültan nyújtottam neki kezet: — Martin Karlovics! Ceplis nem volt fellengzős. Csendesen mosolygott, és olyan nyugodtan szorította meg felé nyújtott kezemet, mintha csak tegnap váltunk volna el. — Jó napot, Makarov elv­társ, nagyon örülök... De elharapta a szót: nem sok örömben volt részünk, amióta utoljára láttuk egy­mást. — De hiszen én kerestem magát, Martin Karlovics — ki­áltottam némi szemrehányás­sal a hangomban — de vala­mi nőszemély egyszerűen azt tanácsolta, forduljak a rend­őrséghez! — Hallottam, hogy keresett — hagyta helyben Ceplis —, de nem tudtam önt értesíteni... — Szóval, az az asszony ... — Igen, igen, elvtársunk — bólintott Ceplis —, önről nem tudta, hogy hczzánk tartozik. Erről nem értesítették, és saj­nos, manapság rendkívül óva­tosnak kell lennünk. Ö pedig nagyon okosan viselkedett. Ha ön a mi emberünk, akkor tud­tára adta, hogy tartania kell a rendőrségtől, ha viszont ide­gen, akkor sem köthetett vol­na bele, mert egyenesen a rend­őrséghez irányította. — Nem számítottam arra, hogy magávq/l találkozom itt — vallottam be. — A pártnak kell tudnia, hogy ki hol tartózkodik — mondta zárkózottan Ceplis. — És a család? — érdeklőd­tem. — Sikerült még időben elmenekülniük? — A feleségem és a fiam fa­lun van a rokonoknál — felel­te Ceplis. — A háború máso­dik napján váltam el tőlük, de az elvtársaktól tudom, hogy mind ez ideig biztonságban vannak. •— És Rita? Ceplisnek két gyermeke volt: egy igen fegyelmezett tizenhá­rom éves fia, Artúr, aki meg­szólalásig hasonlított apjára, és a tizenkilenc éves Rita, okos, törekvő, bájos leány, komszomolka, a pedagógiai fő­iskola hallgatója. Ceplis elkomorodott. — Rita nincs többé — hang­zott a halk válasz. Nem tért ki a felelet elől, mintha nem is a saját leányáról lett volna szó. — Rita a városban maradt, és a németek Riga megszállásának második napján elfogták, ép­pen akkor, amikor a többi komszomolistával együtt a vá­rosi villanytelepet akarták üzemképtelenné tenni... összeszorult a szívem ... Ceplis felé nyújtottam a kezem. — Martin Karlovics! Ö azonban szelíden elhárítot­ta kezemet, és egy másodperc­re leeresztette szemhéját. — Hagyja csak... — Folytatjuk — ! ott izzik kissé fakult fényű ' szemében. A napokban volt az alapszervezet taggyűlése. Leír­ta beszámolóját az elsőtől az utolsó szóig, pedig a villanyél­hez szokott kéz nehezen for­gatja a pennát. S amikor a kisebb kollektíva elolvasta a kusza sorokat, szükség volt csiszolni néhány érdes megál­lapítást. — Beismerem, hogy kicsit hepciás volt az eredeti fogalmazás — mondja az öreg párttitkár. Dicséretére legyen mondva, hogy helyt adott elv­társai észrevételeinek. A ter­mészet vad erőivel hadakozó parasztember, az új világ épí­tése szívós küzdelmei részesé­nek szájából senki sem várhat simogató szót akkor, amikor verekedni kell ellenfeleinkkel, és szembe kell szállni a köz­tünk lapuló fogyatékosságok­kal. Persze, hogy erős szavak­kal illette a helyi ellenforra­dalmárok dicstelen ténykedé­sét, s nem dicsérte meg azo­kat a párttagokat, akik laví­roznak a vallásosság és a ma­terialista világszemlélet között. AZ ELISMERŐ SZÓVAL nem fukarkodott. — Tizen­egyen vagyunk párttagok, és tíz tagjelölt nevelődik köztünk — állapította meg jogos büsz­keséggel. A tavasszal szövetke­zeti községgé lépett elő Bony- nya. Azok a derék paxasztém- berek, akik péidaadóan támo­gatták a nemes ügyet, bejutot­tak a párttagság előiskolájáha. Péter János, Végh Vendel, Keller János. Müller György, Mayer József, Füstös János és a többiek a tavaszi szövetke- zetszervezés idején estek át az első forradalmi tűzkeresztsé­gen — harcos kommunista válhat valahanyukból. Csák Ernő iskolaigazgató is tagjelölt. Most azt a megbíza­tást kapta, hogy segítse a párt utánpótlása, a KISZ-szervezet tagjainak kommunista szelle­mű nevelését. Nem töretlen úton kell elindulnia: Nagy Sáíjdor tanácselnök összefogta a múlt télen a fiatalságot. A körzeti kultúrversenyről győz­tesként tért h'za a bonnyai ki- szisták tánc- és színjátszó cso­portja. Hány meg hány éjsza­kába nyúló esti próba előzte meg a sikeres szereplést! Nagyné dirigálta a csoportot, férje pedig hegedűvel műkö­dött közre. Nagy elvtárs sem válik meg a fiataloktól. Propagandista­ként tanítja az összes_ pártta­got és az »Időszerű kérdések« tanfolyamra jelentkezett ki- szistákat — ezt a pártmunkát bízta rá a taggyűlés. Méltatta a párttitkár a nő­tanács eredményes működését is. Filotás Imréné és Pozsonyi Sándorné — két kommun felesége — kezdte tavaly é.. re kelteni a nőmozgalmat. Csák Ernőné pedagógus — az igazgató neje — késedelem nélkül melléjük állt, s az ő vezetésével rendezvény ren­dezvényt követett. Gyermek­nap, pedagógusnap, anyák napja, apák napja, nagyma­mák napja (ekkor szivárgott a legjobban a meghatottság könnye az ünnepeltek szemé­ből), aztán a bevonulok bú­csúztatása, alkotmányunk ti­zedik évfordulója — és még számos ünnepség megrendezé­se fűződik részben vagy egész­ben a nőtanács nevéhez. A szabó-varrótanfolyam sem ma­gától jött létre. Forró József­né párton kívüli asszony az ott tanultakat felhasználva készí­tette el az új párthelyiség füg­gönyeit, a taggyűlés köszöne­tét mondott neki. A NÉPFRONT-BIZOTTSÁG­BAN dolgozó kommunisták di­cséretet is, új feladatot is kap­tak a pártvezetőség-választás- kor. A községfejlesztés megva­lósított terveiben benne van elvtársaink igyekvő munkája is. A jövőben orvoslakást kellene építeni — s ehhez megmozgat­ni a falu társadalmi erejét, hogy ne Andocson nyerjenek gyógyulást a bonnyai betegek. A napközi berendezése meg­van, helyiségre volna szükség, hogy második otthonhoz jus­sanak a kisgyermekek. Amikor mindezt elmondta Vass elvtárs, megint kemé­nyebbre fogta a szót: a kom­munisták legfőbb tennivalóit körvonalazta. Három kis ter­melőszövetkezet működik a községben — egyesíteni kelle­ne őket. Nem parancsra, nem elhamarkodottan, hanem elv­társaink meggyőző munkája árán. Ez lesz a bonnyai párt- szervezet legnagyobb erőpró­bája a jövőben. Közvetlenebb feladat az őszi betakarodás és vetés elvégzése: minden párt­tag ügyeskedjék, nehogy szé­gyent hozzon elvtársaira. A BONNYAIAK PÄRTTIT- KÁRÁRÓL akartam írni, s alapszervezetük munkájának mérlege, falujuk történetének egy darabkája kerekedik ki e sorokból. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a párttjtkár élete, tevékenysége bele van ágyazva a kommunisták, a tö­megszervezetek, a falu dolgos mindennapjaiba. Vass elvtárs a mezőn már nem veheti fel a versenyt a fiatalokkal, de el­vi meggyőződésben, a haladás iránti harcos odaadásban tár­sai fölé emelkedik ő, a párt veteránja: Kutas József Válasz egy cikkünkre A Somogyi Néplap 1959. [szeptember 2-i számában Lopják az üzemet« címmel foglalkozott a többi között a imi vállalatunknál tapasztalt [szabálytalanságokkal is, ame­lyek áz éjjeli portaszolgálat és a telep éjjeli őrzése ’ terén mutatkoztak. A cikk elolvasá- ;sa után részletes vizsgálatot tartottunk. Megállapítottuk, hogy mind a szolgálatos éjjeli [őrt, mind a portást felelősség terheli, valóban mulasztást követtek el. Ezért fegyelmileg felelősségre vontuk őket. Ugyanakkor megbeszéltük az üzefn fokozottabb ellenőrzésé­nek tervét. Eszerint az éjjeli órákban meglepetésszerű el­lenőrzéseket tartunk a jövő­ben. Ostoros István, a Kaposvári Baromfifeldolgozó Vállalat Igazgatója. Gondatlanság »Községi tanács v. b., Sió­fok« hirdeti a zománcozott tábla az épület falán. Néhány perc múlva öt óra. Belépve a szemközti ajtón papírra írt figyelmeztetés utasít: »Kerék­párt behozni tilos.« Feliratok­ban a tanácsszékház többi he­lyiségének ajtaján sincs hiány. Talán éppen a sok írás meríti ki a tanács dolgozóinak min­den erejét, de az is lehet, hogy megírásukkal a feltűnő gondatlanságot akarták he­lyettesíteni. Az említett tiltó tábla alatt — mi sem természetesebb — békességgel támaszkodik az emeletre vezető korlátnak egy kerékpár. A tanácselnök irodája zárva, a többi mind nyitva áll.. Sehol egyetlen em­ber. Az adóügy ajtaján felirat tájékoztat, hogy az elnökhe­lyettes — szobája innen nyí­lik — földrendezésen van a gazdakörben. Azt azonban el­mulasztották kiírni, ki a fele­lős azért, hogy az ajtók tár­va-nyitva vannak. Ugyancsak a földrendezésen, ugyancsak a gazdakörben találhatnám a v. b.-titkárt is, nyitott könyv- szekrényeiben pedig megta­lálhatom a különféle közlö­nyök bekötött évfolyamait és egyéb könyveket. Csak azért nem hoztam el egyet sem, mert tele volt mind a két ke­zem. Az igazgatási csoport helyi­ségében gépelni tanultam, majd beolvastam egy fejeze­tet a hangosbeszélő mikrofon­jába. Telefonáltam még egy­néhány helyre a különböző irodákból, hogy kipróbáljam valamennyi készüléket: mű­ködik-e. Végül már untam magam egyedül. Unalmamban aztán megírtam , mindezeket az újságnak, figyelmeztetőül a községi tanács dolgozóinak, de legfőképpen a v. b. elnö­kének, mert bizonyára őt ter­helné leginkább a felelősség, ha valami elveszne vagy megrongálódnék a tanác* épületében. V, »,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents