Somogyi Néplap, 1959. szeptember (16. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-13 / 215. szám

SOMOGYI NÉPLAP

1

Vasárnap, 1959. saeptembe.

Megérdemlik vagy nem

ANYAGI ERŐNK NEM MINDENRE FUTJA — köztudomású. Az igények manapság jóval előbbre járnak, mint lehetőségeink. Azt szoktuk mondani: fellegvárat épít, aki többet akar, mint amire pénztárcájából futja. Mégis jó az, ha előre tervezünk, s adott körülmények között kutatjuk az anyagi forrást, mely a közösségé, s a közösség épülésére, művelődésére juttathatja kincsét.

Országunkban ezer és tízezer példáját találjuk a társadalmi segítésnek. S ezt hiába forgatják ki ellenségeink, hiába próbálják közmunkának, robotnak nevezni a társadalmi munkát, koldulásnak a gyűjtést, mely a város, a falu nö- \ ekvő igényei kielégítésére szolgál. Csupán rosszindulatból teszik, még nem látták, vagy nem akarták látni Szőlőskislak kultúrházat építő népét, másutt az utca vasárnapi járdaépítésre kivonuló apraját, nagyját, nem figyelték az argókat, melyeken a sajátját építő ember mosolya, öröme, büszkesége árad. De nem kell ilyen nagy dolgokra gondolni: elég, ha bepillantunk a bala- tonszabadiak két televíziójához, vagy megnézzük a klubokat, klubtermeket, mozikat, melyeken látszik a falusi ember munkáskezének nyoma, s a falakon át dobbanni halljuk szívét.

AZÉRT JUTOTTAK MOST

ESZEMBE ezek a gondolatok, mert hallottam a csurgóiak igyékvéséről, kudarcáról. És nem tartom igaznak a kifogást, mely lebilincseli a jó szándékú emberek kezét.

Nem tudom, honmét eredt a javaslat, bár igen valószínűnek látszik, hogy egyszerűen az igényes, szórakozni vágyó emberek tömegétől. S a kívánság — járási székhelyről van szó — nem is olyan óriási. Mindössze egy televíziós készülék vásárlásáról van szó, amit a járási kultúrházban helyeznének el. Nem ez lenne az első a megyében, kisebb falvak lakói is gyakorta tolonganak már a bejarat előtt egy- egy jó adás estjén. A javaslat v. b. elé került, s a tanács azon nyomban felajánlott 500 forintot a gyűjtés megindításához. Persze nem olyanfajta gyűjtésről van szó, hogy az iskolások, óvodások vigyenek magukkal» egy-két forintot szüleiktől. Nem! Ezt magam is elítélném. De jó néhány szerv, •üzem és vállalat van Csurgón, s ugyan mi baj származhatna abból, a kulturális alap egy részecskéjét valóban hasznosan fordítanák a koz javára.

ÁM MEGSZÓLALT a művelődési felügyelő: majd ha jól dolgozik a kultúrház, akkór igen. Addig nem érdemlik meg... •

Leszavazták a javaslatot. Először azon döbbentem meg, hogy éppen a művelődésügy járási vezetője állt elő ilyen ferde érveléssel. Aztán rájöttem, hogy más. is akad, akit hasonló elképzelések vezetnek.

Rosszul dolgozik a kultúrház? Kifogások merülhetnek fel vezetője ellen? Igaz. Nem vitatom, hisz öt év óta még egyszer sem tudtam beszámolni arról, hogy a járási művelődési ház betölti hivatását. De ugyan miért büntetnénk ezért Csurgó lakóit, ifjúságát? És miért büntetné az, akinek — úgy érzem — van köze a kultúrházhoz, s talán valami része is abban, hogy nem kifogástalan, vonzó és tartalmas ott az élet.

Igen, valóban jobb érzés adni akkor, ha tudjuk, hogy megdolgoztak már érte. Híve vagyok az elvnek, miszerint jobban meg tudják becsülni a házat, a bútort, a ruhát azok, akik nem ajándékba kapták. És jobb lenne érezni a törekvést egy falu ifjúságában, az eggyéforrottságot, a közösség erejének megnyilvánulásait, mielőtt előnyökhöz juttatja őket a társadalom. Csakhogy nem lehet ezt az elvet mindenütt, gondolkodás nélkül alkalmazni. És kiváltképp nem ott, ahol hosszú évek során sem tudtuk otthonossá varázsolni, igazán látogatottá termi a művelődés házát. Nevezzük csalo- gatónak a televíziót? Nem bá-nom, de ha úgy érezzük, hogy nem érdemli meg a falu, akkor is adjunk, lehetőség van rá. Adjunk, mert ha csak húsz embert vonz a kultúrházhoz, akkor is megéri. A kultúrát kedvelő ember hoz majd magával társakat, barátokat...

Ne ítéljünk hát egyetlen err^per munkája nyomán. Megérdemlik a televíziót? Ugyan kik érdemelnék jobban, mint egy termelőszövetkezeti járás székhelyének lakói? ök egyengetik falun a jövő útját, s mi nemmel válaszoljunk? Igaztalan dolog lenne ez, hisz nem kérnek többet, csalt amennyi futja a köz erszényéből...

MOST EGYETLEN TELEVÍZIÓRÓL beszéltem, de többet szeretnék mondani vele. Többet, hogy mindenütt megértsék: a falusi embertől még akkor sem szabad féltenünk a kulturális adományt, ha adósunk marad egy ideig. Régi igazság: nemcsak a föld, a munka, a gyár, az életszínvonal növekedése jelenti az új társadalom . építését, hanem népünk szellemi nagyranövé&e is. S akár új iskola, könyvtár, színház, mozi vagy éppen televíziós készülék járul hozzá a felemelkedéshez — anyagi eszközök birtokában —, adnunk kell, hogy több térüljön meg a felszabadult ember erőfeszítéseiből—

Jávori Béla

'Jőcutg.aezjLe.ny, zLatt

A

karmester lassan magasra emeli mindkét karját. Jobbjában a vezénylő

pálcái vízszintes mozdulatlanságba merevedik. A vonók lakktestén és a tézfúvók merész hajlásain megcsillanak a rivalda kíváncsi fényei. Az elsötétített terem levegőjében szinte fizikailag érezhetően feszül a fokozott várakozás. Még egy pillanat, és megkezdődik a hangverseny.

Mellettem feleségem ül, keze szorosan kulcsolódik az enyémbe: úgy szoktuk meg, hogy a nagy pillanatokban egymás kezét fogjuk. A másik oldalon fiúnk figyeli elbűvölve a karmesteri pálcát. Világosszőke haja nyíltan, szinte kihívóan töri meg a félhomály egységét, mintha azt mondaná: íme, látjátok, én is itt vagyok. Igen, ö is itt van, szándékosan és leplezetlenül, nem úgy, mint én annak idején, amikor életem első hangversenyét hallgattam végig ugyanebben a teremben. Emlékszem: apám határozottan ellenezte, hogy olyan sokáig« elmaradjak hazulról, és anyám is sóhajtva és aggodalmasan csúsztatta kezembe a belépődíjat, többször is lebeszélően hangoztatva, hogy minek nekem ilyen zagyvaság, inkább nézném meg a moziban Tom Mixet, azon legalább izgulni lehet. Én azonban, akit kezdetleges rádiónk recsegésén keresztül már megejtettek ezek a »zagy vaság ok«, remegő szívvel, de eltökélten ültem le a sok ünnepi öltözetű ember közé. Horribile dictu: egy kis diákgyerek egyedül egy hangversenyen! Elgondolni is rossz, mi lesz abból, ha egy tanár ezt észreveszi. És 'mégsem ez okozta torokszárító, ajaktikkasztó

A HÉT KÖNYVŰJDONSÁGAI

A Közgazdasági és Jogi Kiadó megjelenttette dr. Ádám Antal “A Népköztársaság Elnöki Tanácsa« című munkáját, melyben bemutatja a Népköz- társaság Elnöki Tanácsának államszervi minőségét, az állami szervek rendszerében elfoglalt helyét "és szerepét. A Kossuth Kiadó adta közre Kassai Géza tamilrnánváf »Magyar történelmi sorsfordulók és a nemzetiségi kérdés« címmel.

A szépirodalom köréből megjelent Bárány Tamás kisregénye, az »Űzött vad«, Román Györgynek egy katonaszökevényről szóló regénye, a »Szürke ház« és Thury Zsuzsa nagyszabású családregénye, »A jó fiú«. A Tarka Könyvek új kötete Baktaí Ferenc »Az égből hulltak« című partizánregénye. Szentiványi Kálmán novelláit tartalmazza »Az előénekes« c. kötet. Gelléri Andor Endre

összegyűjtött novelláit foglalja magában a »Varázsló, segíts« című gyűjtemény. Egy nyilvános ház életéről szól Hamvas H, Sándor »Éjszakában« című regénye. Tömörkény István »Öreg regruták« cífnű novelláskötete az első világháború elején int elbeszéléseit tartalmazza. A Zóla-soro- zat új kötete a »Párizs gyomra« című regény. Uj kiadásban jelent meg az Európánál a »Si King, Dalok könyve«, és a Gondolatnál Eve Curie »Madame Curie« című életrajza. A Modem Könyvtár újdonsága Fryd »A hóhér nem vár« című antifasiszta regénye. A .Tanús-könyvek sorozatában jelent meg Catherine Mansfield elbeszéléskötete, »Az öbölben«, angol—magyar nyelven. A Magyar Helikon adta ki Pu Szung-ling »Furcsa históriák4“ című kötetét, az »Uj Elzevir« sorozat ban.

A Szépirodalmi Kiadónál megjelenít Illés Bélának a Néphadsereg Színházban bemutatott 1919-ről szóló színműve, a »Szivárvány«. A Gondolat adta közre Komlós Aladár »A magyar költészet Petőfitől Adyig« című tanulmány- kötetét. Uj verseskötet István Marian »Emberséggel« című gyűjteménye és Csuka Zoltán elbeszélő költeménye, a »Piros pünkösd Pécsett«. A Magyar Irodalom Gyöngyszemei sorozatban jelent meg »Csokonai Vitéz Mihály válogatott versei«. Az Olcsó Könyvtár három kötetben adja Mikszáth Kálmán »A Noszty fiú esete Tóth Marival« című regényét. Uj ifjúsági művek: Dénes Zsófia történelmi regénye Zrínyi Ilonáról, Fehér Tibor »Aranykakas«-a és Mándy Iván »Csutak és a szürke ló« című kötete;

lapját, mert nyáron is ezt

szokta meg falun, és lihegve szólt bele a nagy vigasságba: »Titkár úr, kérem,« Hirtelen csönd lett, az urak nem szokták meg, hogy valaki beleszóljon a társalgásukba. Az államtitkár úr cvikkere, melyet mindenütt, még fürdőköpenyben is viselt, leesett a szeméről. »Titkár úr, kérem ... Pestről telefonon keresik a titkár urat«... Szegény Feri bácsi nem tudta, mibe esik. Az államtitkár fülig vörösen, elképedve nézett rá, felkelt, aztán jéghideg tekintettel végigmérte a cingár, alacsony kis embert. »Vegye tudomásul, én méltósigos úr vagyok, érti? Méltóságos úr. Na de majd számolunk.« Elsietett, a telefon után pedig tényleg leszámolt. Ennek véletlenül szemtanúja voltam•. Kilépett a fülkéből, aztán hivatta az igazgatót. Az rohant lefelé a lépcsőn, majd a nyakát szegte. Az államtitkár a portásasztalt veregette a cvikkerével. »Uram — mondta az igazgatónak —, uram, engem vérig sértett az egyik kabinosa. Elégtételt követelek. Azonnal mondjon fel neki. -Kernelem, megértette.'« Választ sem várt, ment • ki a meleg nyári naoja a társasé,ga közé. A forgóajtón láttam, amint méltatlankodva magyaráz nekik valamit, azok méltatlankodva, farizeusként csóválgat- fák fejüket, s amint leült, s

legújabb szőkéje hozzásímult mintegy engesztelésül, feled- tetésnek. Fél óra múlva már kacagtak, felhallatszott hozzám. De ez alatt fel is mondott az igazgató Feri bácsinak ... Tudod, ki volt ez az igazgató?... Egy mindenre Icapható törtető alak... Tíz év alatt sem tudta elvégezni az egyetemet, olyan tehetségtelen és tunya volt. Mikor elhaltak szülei, és bedugultak a pénzforrások, földesúri rokonsága réven megjárta majd az összes minisztériumokat, a bankoknál sem tudták használni, végül ide dugták, talán szervezni tud. Persze, ehhez sem értett, de mert mások dolgoztak helyette, ezzel érvényesülhetett. Tudta, ez az utolsó lehetősége, ezért mindent elkövetett, hogy felszínen maradhasson. Típusa volt a felfelé nyaló, lefelé taposó embernek. Nála nagyobbakat, senki sem tudott hajlongani, de jobban meg sem követelni saját alattvalóitól ugyanezt. Ezért egy szó ellenvetés nélkül megszabadult az öreg kabinostól is. öt senki ne bántsa, neki elsők a vendégek, akik mégis hasonszőrűek vele, ha lemaradt is tőlük, ha lenézik is őt... Ez volt az igazgató... És tudod, ki volt a Feri bácsi? Egy öreg, összeroncsolt karú parasztember, egy volt cseléd, akit a birtokos nem tartett el, bár nála ment tUmhm méréskor a keze. A fe

lesége elhalt, gyereke meg éppen akkor verekedett kinn a fronton. Most nem tudott annak a keresetére számítani, bejött ide kabinosnak. Szerettem öt nagyon. Sokszor élveztem az ablakból ügyeskedését, öntudatos viselkedését. Akkurá- tos beszédét, falusi szokásait megtartotta. Szerzett egy lócát m.agának, aztán este arra ült, nekitámasztotta hátát a kabinoknak, pipára gyújtott, nézte a csillagokat. Volt egy kis bográcsa neki, abban főzött magának birkapaprikást vagy halászlevet, amire sokszor meghívott engem is. Nagyon jóízű főztje volt, és szépen tudott mesélni. Azt csodáltam benne, mennyire megszépített mindent, még az uradalom lovairól is olyan lélekkel beszélt, hogy meghatódtam tőle. Aztán elbúcsúzott tőlem. Még most is látom. Kis vöröses bajusza megrándult néha. »Isten megáldjon, édes Pista öcsém. Én most elmegyek, tarts meg jó emlékezetedben.*! Ezt mondta és semmi többet. Fogta katonaládáját, és ment kifelé a kavicsos úton a pazar üdülőből. De hová, gondoltam, hová. összerándult az öklöm, de nem gondoltam bosszúra, csak most, amikor ezt az embert megláttam ...

— Ar államtitkár volt? —

’Hbe á párttitkár.

— Azt 40-ben el- : voltam a tárgyalásán. Eletfogytlglant kapott. Amikor a bíró kimondta a verdiktet, hátam mögött egy szőke nő felsóhajtott, hogy »Isten veled, Daruvár«, aztán felkelt, és elhagyta a termet. Ugye, stílszerű?... De nem. Ez az ember az az igazgató volt. A végrehajtó, a kiszolgáló. Most már megértesz? Vagy talán megbocsájtottam volna neki? Vettem volna fel kabinosnak?

A párttitkár sokáig nem szólt. Kinézett a kabinsorokra, ahol minden úgy van, mint akkor volt, és mégsem ugyanúgy. Gondolkodott, özönvíz volt itt, igaza van az igazgatónak, erre volt szükség. De a hordalék talán hasznos lehet. Emlékezett a meghajlásra. Az az ember nem előttük, a történelem előtt görnyedt meg. Vannak itt ilyenek sokan, és mindenkinek élnie kell, ha itt maradt. Hogy belül mit gondolnak, hogy visszasóvárog ják-e, ami elmúlt? Az 5 dolguk. A többi az élet új tartalmáé. A kint sétáló dolgozó embereké. Azoké, akik nem engedik, hogy még egyszer visszatérjen, ami elmúlt.

Visszafordult az igazgatóhoz, és csendesen azt mondta:

— Tulajdonképpen felvehetted volna ... Nekünk másoknak kell lennünk... Embereknek.

Caá&vári János

belső lázamat, hanem a társta- lanság. Mert magányos, ó nagyon magányos voltam ott a sok rangos felnőtt között, a csillárok vakító fényében. Még akkor is magányos voltam, amikor a terem elsötétült, a langyos, udvarias taps után (ez a szokás még ma is megvan), a karmester fellépett a dobogóra, és én hipnotizáltan néztem kezében a. csillogó varázspálcát, éppen úgy, mint most a fiam és sok-sok diák itt a nézőtéren. Igen, magányos voltam még egy pillanatig, aztán ... Aztán meglendült a pálca, és megszólalt a zene. Jól emlékszem: a nyitányirodalom egyik gyöngyszeme, a Hebridák akkordjai csendültek fel, az a nyitány, amely minden csillogó bevezetés nélkül, rögtön az első taktusban fülünkbe sóhajtja, majd később viharosan zengi az egyetlen, az igazi nagy témát. Mendelssohn géniuszának üzenetét a skóciai tengerpartról egy kaposvári kisdiák szívéhez. És akkor a hangok áradatában, a táncoló vonók szédületében, az üstdobok dübörgésében és a rákázó vezénylő pálca bűvöletében társtalanságom egyszerre megszűnt, s már ketten voltunk: a zene és én. Hogy én lettem a zenéé, vagy a zene lett az enyém, ki tudná megmondani?

T gy történt, hogy akkor régen, a sok méltóságos karkötő és kegyelmes nyakkendőtű között egy kis társta- lan diákgyerek megismerte az élőzene felemelő, léleknemesítő varázsát, és társra talált benne. De az én fiam már nem. magányos, és nem társtalan az a sok fiatal sem, aki itt ül a nézőtéren, de — sajnos — még mindig nem elegen. Nem magányosak ők már sem a józan, dolgos hétköznapok forgatagában, sem itt a hangversenyteremben. Közvetlen előttem egy szőke, copfos kislány ül, talán 10—12 éves lehet, éppen annyi idős, mint én voltam első hangversenyem idején. De ez a kislány már zeneiskolába jár, és nem ez az első hangversenye. Bizonyára csodálkozna, és talán meg sem értené, ha most előrehajolva megsimogatnám a haját, és megkérdezném: ugye, jól van ez így? De ülnek itt jobbra és balra, fenn és lenn, zsöllyékben és páholyokban idősek is, egyszerű dolgos emberek, akiknek arcán a régi gond barázdáit új, eddig sohasem érzett fények simogatják. És rövidre vágott hajú honvédek mellett tisztek ülnek, s a tanár és a vasmunkás a szünetben majd kicserélik véleményüket a vonósok, és fúvósok játékéról. . S a zenekritikus kezében sem látok jegyzetfüzetet és harcias tollat: mint egyszerű ember ül a hallgatók között, s talán éppen azon töpreng, milyen nehéz is a szív és az ész véleményét igazságosan összehangolni. És itt látom a fiam osztálytársát is, a faluról bejáró diákot édesanyja és édesapja társaságában. Sötét ruhában úgy ülnek egymás mellett, mint az ünnepi áhitat megható képviselői. Vajon mit gondolhat ez az egyszerű falusi asszony ebben a pillanatban? Szépnek találja-e ezt az életet, amely az országlásban egyenjogúvá, itt a hangverseny nézőterén pedig egyenrangúvá tette őt a többi emberrel. És bizonyára az az őszülő hajú orvos is természetesnek találja ezt, aki mellettük ül, és a szépre várás feszültségében kissé oldalra hajolva, villával a barna arcú parasztember vállához ér, mintha testvérek volnának. Én nem tudok meghatottság nélkül gondolni üzemi énekkarunkra sem, amelyben fiatal és idős, szellemi és fizikai munkások egyszerű szívvel és egyszerű szóval egyszerű dalokat énekelnek minden szerdán este. A hosszú hallgatástól berozsdásodott torkokból még nem szárnyalnak égig a hangok, de ég az arcuk, ragyog a szemük, és ó, hogy dobog a szivük, mialatt énekelnek. De szépek is ezek a szerda estek, de jó is érezni az együtt- éneklés gyönyörűségét...

M őst értem csak ennek a mondatnak nagyszerű igazságát: a zene mindenkié. Én még hozzátenném: csak minél többen igényelnék. Mert a szép ruhát, a jó ebédet, a balatoni nyaralást és a kombinált szobát -már mindnyájan megtanultuk igényelni, .de Mozartot, Beethovent, Csajkovszkijt és Sosztakovicsot még nem elegen. És hol van még az az idő, amikor az igényből szükséglet lesz. Pedig vannak, ha nem is mindenki, akik már nemcsak igénylik, hanem szükségletüknek is érzik az élő zenét. Hangsúlyozottan írom le ezt a szót: élő. Hiszen ez jelenti az igazi élményt, ez az, ami megráz, felkorbácsol vagy elcsitít, aminek hallgatása közben úgy érzed, hogy érdemes, sőt kell nemesnek és jobbnak lenned. Anélkül, hogy akarnád, átéled a zenekar, a karmester és a hallgatóság egymásra hatásából eredő közösségi érzés nagyszerűségét, s ez olyan élmény, amilyet a legtökéletesebb gépzene hallgatása sem tud nyújtani. A zenekarból feléd áradó hanghullámok mint áramütések végigborzolják testedet, behatolnak a szívedbe, és úgy érzed, hogy minden — minden csupa zene, ritmus és összhang. Megbocsátható-e, ha ilyen átélés, ilyen érzések hatására válaki beletapsol a két tétel közötti szünetbe? Ú, de mennyire! Te régi, rutinos, fegyelmezett hangversenylátogató, nézd el azoknak az »újoncoknak« etikett- sértő tapsolását, akik most csipegetik ennek a kábulatnak jó izeit, és önkéntelenül, akaratuk, tudtuk nélkül tör ki belőlük a szentségtörö lelkesedés. Ne pisszegd le őket, inkább mosolyogj rájuk, hogy ne szégyelljék magukat, hiszen testvéreid ők a kultúremberek nagy családjában. A második vagy harmadik hangversenyünkön már ők is uralkodni tudnak magukon, de most még kicsordul a szív a nagy érzések hatására. Hát olyan nagy bűn ez?

^ karmester kezében megvillan a pálca; a vonósok halkan 9nditanak: megkezdődött a hangverseny. Észre sem vette, hogy egy pillanatra elgondolkoztam.

Balogh Gyula

Az Egyesült Állomok négyszáz iskolájában tanítják az orosz nyelvet

Szeptembertől az Egyesült Államok 400 középiskolájában tanítják az orosz nyelvet. Alig két évvel ezelőtt mindössze 16 amerikai középiskolában voltak orosz tanfolyamok.

A Daily Express cikkéből kitűnik, hogy a helyzet megváltozásához ’ erősen hozzájárult az is, hogy 50 amerikai tudós járt az idén a Szovjetunióban, s ottani tapasztalataikról beszámolva annak a véleményüknek adtak kifejezést, hogy tíz éven belül a

'•zovjetunió számos tudomá- ■as területen megelőzi az yesült Államokat, és az >sz szakemberek száma »je- ntősen« meghaladja majd az nerikaiakét.

Jelenleg a fordítók tö>’v' tu- 'mányos szakirodalmat for- 'tanak oroszból, mint bár- ■ely más nyelvből.

Az Egyesült Államok 17 te- ’evíziós adóján rendszeresen közvetítenek orosz nyelvóra-