Somogyi Néplap, 1959. szeptember (16. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-06 / 209. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLETE Áz út vége Üjsághír: »Egy párizsi zugszáUoőában holtan találták V. .K-z »Hí 32 éves magyar disszidenst. A gázosa pok nyitva voltak. búcsúlevelet nem találtak.-« U ’ gy ment az utcán, mint az alvajáró. Kezét kopott, foszladozó aljú nadrágjának zsebébe süllyesztette. Viseltes sapkáját mélyen szemébe húzta, úgy tekintett riadtan a szembejövőkre. Egy-egy kirakat előtt megállt, s miközben úgy tett, mintha az ott elhelyezett tárgyakat nézegetné, óvatosan hátralesett: nincsenek-« nyomában, nem követik-e üldözői. Idáig sikerült. Marseille-ből, az idegenlégióból . megszökött, s szerencsésen eljutott Párizsig. De hogyan lesz tovább.;;? Jól tudta: az idegenlégió nem egykönnyen mond le áldozatairól. Látta, mi lett a sorsa az elfogott szökevényeknek, s jól tudta, mi vár rá, ha kézre kerül: hadbíróság, kényszermunka valahol egy ember nem járta helyen, egyszóval a biztos pusztulás. Tétova kézzel simított végig borostás álián, s bizonytalan léptekkel tovahaladt. Ismerkedett a most először látott Párizzsal.^, Kis tér keresztezte útját. A tárnék szinte minden talpalatnyi helyét festők foglalták el álványaikkal, mögöttük kíváncsi érdeklődők. A vásznakon házak, a romantikus tér egy- egy részlete.. sétáló emberek körvonalai alakultak ki, de ez sem érdekelte. Fásultan legyintett, s menekült tovább. Útközben egy sarki bisztróból Ínycsiklandozó ételillat áradt. Most érezte, hogy menekülése közben mennyire megéhezett. Megállt... Csak úgy a zsebben megszámolta kevéske pénzét, s tovább indult... Ebéd vagy alvás ... Pénze mindkettőre nem futotta volna ... Márpedig éjszakára nem maradhat ismét az utcán, mert akkor biztosan elveszett... Leért a Szajna mellé — a Montebelle-rakpartra —, s fáradtan ült le egy vascölöpre. Nézte a szürke, csillogó vizet, a rajta sikló apróbb-nagyobb hajókat, csónakokat... A magányosan sétáló, kacéran mosolygó csinos lánynak — aki még így is hajlandó lett volna valahová beülni vele egy pohár vörös borra — fáradtan intett nemet... Az sem vidáE! mította meg, amikor a kivilágított sétahajókról zene hangját hallotta, s látta halványan a táncoló párokat. A tőle alig néhány méterre szerelmesen összefonódó párok láttán csak saját keserű jelene és egyre bizonytalanabb jövője jutott eszébe ... Odább egy csatorna- lakó lefekvéshez , készülődött. Szakadozott újságpapírt terített a közeli híd egyik szélvédett lábához, s elnyújtóztatta rajta rongyokba csavart testét. Felkászálódott. Neki is menni kell valamerre. Belesodródott az esti, szórakozni induló párizsiak forgatagába. Csillogó bárok, felejthetetlen élményt ígérő szórakozóhelyek mellett vitt el az útja. A Metro egyik állomásán jegyet váltott. Kevéske • pénze még kevesebb lett. Homlokát a hideg, sötét ablaküvegnek szorította, s miközben egymásután suhantak el az állomások mellett, előtte mint filmkockák peregtek le az otthontól idáig megtett út szenvedésekkel teli napjai... gy kis Pest megyei községben, F-n született, nevelkedett, onnan járt Pestre dolgozni. Szakmát tanult, nyomdász lett, majd szülőfalujából nősült. Az ellenforradalom otthon érte... Nem volt rossz sora, 1800—2000 forint között keresett havonta, s ma sem tudja megmondani, hogy miért kapaszkodott fel arra a tehergépkocsira, amely Győr felé tartott. Csak ment, mert másokat, ismerősöket is látott. Arra nem gondolt, hogy idegen nyelvet sem beszél, s mint nyomdásznak így nemigen tud mihez kezdeni... Auszriából többedmagával hamarosan tovább jutott Franciaországba. Azonban- százával, ezrével voltak a hozzá hasonló munkanélküliek, akik napi néhány franként is hajlandók lettek volna bármilyen munkára... Hazajönni nem mert, szégyellt családja, felesége meg a két gyerek szemébe nézni, így nem maradt más' választása: jelentkezett az idegenlégióba ... Ahogy idáig ért gondolataiban, érezte, elönti a forróság a sok elszenvedett borzalomra, az embertelen bánásmódra való puszta visszaemlékezéstől ... A legközelebbi megállónál leszállt. Itt már kevésbé volt fényes a város. Munkából hazatérő emberek haladtak el mellette, ki gyalog, ki kerékpárja pedálját fáradtan taposva. Egy rozoga ház elől füttyszó hallatszott, valaki randevúra hívta kedvesét, ütött-ko- pott házak, macskaköves út, gyér világítás. Mennyivel más ez a Párizs, mint amit egy órával ezelőtt láttam — gondolta, s lemondóan legyintett ... Messziről szálloda feliratát látta felcsillanni, arra irányí- otta lépteit. Amikor a portásnál szoba iránt érdeklődött, észrevette, hogy a bejáratnál ácsorgó szürkeruhás férfi feltűnő érdeklődéssel nézi végig. De már nem volt ereje tovább menekülni... Elkérte a kínált kis szoba kulcsát, s megmaradt pénzét a portás kezébe nyomta. — Hagyjanak sokáig aludni, fáradt vagyok — kérte, s szobájába tért... Bezárta maga mögött az ajtót. Egy pillanatra kitekintett az ablakon, majd kinyitotta a gázcsapot. Végigfeküdt az ágyon, s már érezte a mellére nehezedő gáz fojtó szagát, amikor eszébe jutott: levelet kellene írni haza, megírni, hogy mindig rájuk, feleségére, a gyerekekre gondolt, az ő életüket akarta jobbá tenni. De már nem volt ereje hozzá ... Kiáltani akart, hogy segítsenek, zárják el a gázt, mentsék meg az életnek, de szavak helyett csak érthetetlen, alig hallható hangok jöttek ki torkán. Reggel, amikor az idegenlégió nyomozói feltörték szobája ajtaját, már csak holttestet találtak. Szitkozódva hagyták ott »megmenekült« áldozatukat Kárbaveszett munkájuk, holott szökevényért nem adnak jutalmat. f gy ért az út végére V. ■ József, az 1956. novemberében disszidált fiatal magyar. Tágra nyílt szeme még holtában is arról tanúskodott, hogy a sok szenvedés, a céltalan, kilátástalan jövő késztette erre a lépésre. Mi lett volna a sorsa, ha nem hallgat az idegenbe csábító szóra, ha itthon marad, hazájában ;:: Szalai László BERTÓK LÁSZLÓ: MOZGÓKÉP Vonatfütty karcolódik az égre. Szöszmötöl az éj. Fent csillag érik. Kajla hold könyököl. Villamos jajong. Fények pislognak, mint kutyák, mik unják az egészet. Lopják az éjszakát. A házak égig érnek. Ötödik emelet nyolcban asszonyt becéznek szálló csukott szemek. Nagy fák csomóban állnak, alvó juhok, — tűrik ágaik közt az árnyak simogatásait. Lapos zsivaly kimászik a kocsma küszöbén, elnézi, hogy bokázik a dzsessz a gond kövén. Rendőr a neszbe hallgat. Menne, mégis marad. Mákszemnyi kis bizalmat luvttint a pillanat. Fejed mellemre izzik, megyünk az éj felett, szemeink szelídítik az égitesteket. BENCZE JÓZSEF Cukorrépakapálás Hold alakú kapa vasa A domb hátán ragyog reggel Horváth Gyula, az asztalos Beékelte tölgyfaszeggel. Réklis anyám s terhes ángyom Csuhéj szatyrot földre téve Ráállnák a rendre; lüktet Szívük fürge dobvercse. A derekuk gyolcskendövei Fújtóra van általkötve, Isiás a lábuk szára S az idegük kettétörve. A csisztai melegfürdőt látogatják meg szekérrel, Többet ér, mint javasasszony Kele-kóia gyors beszéde. Elvásott a lábuk bérce, Annyit vitték már a kapát, Naptól színvak szemük előtt Zöld karéjban ég a világ. CARL SANDBURG: Mielőtt megjön április Árnyékos helyeken sincsenek már hókupacok. A sínek mellett frissek, tiszták a tócsák. Lapályok alján fényük a homok. Egy bolondos, fehér galamb bukfencezik. Békák brekegnek — békák verdesik acélpengésű dalukkal a levegőt. Varjak hessennek ötösével, tízesével: fekete toliakkal vonulnak el egy kék tó felett; régenv'olt ünnepet így ünnepelnek. Egy pók Izzadja hálóját, piros bogár ül a kezemen és lábait dörzsöli. Hiába kérdezem: Kik lehetnek ők? Ford.: Virányi Pál w, TÖRÖK ZSÓFI: BALATONI ŐSZ Ráül a habra a sárga levélke. Vén fejű fáról a szél ma letépte. Küldi le délre az északi part: — Futva jelentsd, hogy az ősz idetart! — Ráül a habra a tarka madárka. Hószín a teste, koromszín a szárnya. Éneke: rozsda, rekedt diadal: — Ritkul az ember, előbúj a hal! — Ráül a habra a nap sima fénye. Lanyha a csókja, be csendes a lépte. Hűvös a tó öle, nem hívogat! Messzire űz, ha homokra kicsap. Ráül a szívre az őszízű bánat. Túlról a hegy szava hív: — Idevárlak! Pattan a szem! — Leve isteni kincs! Töltsd poharadba, s kacagva koccints! * LÁSZLÓ IBOLYA: A földhözragadt józanság ellen Hogy úgy futott el ez a zápor, mint kisleány, akit legények lestek meg az esti folyóparton, mikor a vízből partra lépett. Hogy úgy futott el ez a zápor, • mint kinek elrejtett ruháját elvitték c ínytevő kíváncsik, hogy márvány testét megcsodálják! Ugye, te láttad, úgy futott el, édes-mezitlen, sírva, sírva, hiszen mit eddig egyedül csodált, sok szem előtt tárult ki titka. Ugye, te láttad, vélem örültél, mikor a messzi erdőig elért, ‘ és üldözője, a mohó szél az erdészéiről visszatért? Tudod, ugye, hogy menedéket néki a tölgyerdő adott, finom füvekből szőtt ruhát, lapulevélből sarut is kapott? Hogy így volt ez! Ha nem hiszed, neked nem mondok több mesét! Bár földön jár a láb, a lélek hona a szabad messzeség! Közel hozom hozzád a csodákat, 9 legyen körötted minden eleven, világod értsd meg, ezért vagy ember, s azért, hogy énekelj velem! ... hogy úgy futott el az a zápor, miként szemérmes ifjú lányka. Ládd, nem jutott, csak tiszta képzelet menedék kérő, tünde lábnyomába! A kaland Az asszonynak torkában vert a szíve, amint az ajtóm meredt, egy kicsit várt, aztán mégis benyitott. Lihegett, amint nekitámasztotta hátát a zárnak. Odabenn egy sovány kis öregasszony motozott a bőröndjébe hajolva, és meglepetéssel nézett fel az érkezőre. Az üdülés utolsó napján volt, egyébként mindenki ezt tette már. Az asszony is úgy szaladt fel ide, hogy abbahagyta,, nem bírta már tovább. A leeresztett redőny lécei között a nap aranysávokat szántott az ágyra. Az asszony a torkához kapott, amint meglátta az idős nő tekintetét, benne a közönyt, a lenézést, sőt az utálatot is. Elszorult a szíve, félt a bizonyosságtól, de azért megkérdezte tőle; — Látott, Mari néni? Az nem válaszolt. Csomagolt, és közben egy oldalpillantással mérte végig, a fiatal nőt. Amilyen kedves, volt neki, most annyira csalódott volt miatta. Szép kreolbarna, telt szépségét megcsodálta, de magában azt gondolta, baba ez is, nincs benne keménység és ellenállás. Mi lesz vele ezután, ha már most elkezdi, húszegynéhány éves korában, miko- C2 igazi kísértések harmincon túl jelentkeznek egy nő életében. Persze, hogy látta, amint kilépett az éjszaka a férfi ajtaján. Tudja ő is, mert összevillant a tekintetük, amint lefelé menet a lépcsőföl járatnál rémülten körülnézett, nem látja-e valaki. Akkor meg minek kérdi. — Mari néni, az isten szerelmére, miért nem beszél? — Az asszony a kezét tördelte, könyörögve nézett a másikra. — Fél? —kérdezte az vissza. — Félek — felelte gyorsan, és megint rémülten gondolkodott, mert Mari néni azelőtt tegezte. Egy gyárban dolgoztak, ismerték egymást. — Akkor előbb kellett volna meggondolni magát, kedvesem... — Nem... Én nem akartam... Nem, -nem... — Ugyan, ugyan, kedvesem. — De igen, higgye el, Mari néni, kérem... — A fiatalasz- szonynak sírásra vált a hangja, az öregasszony ettől még haragosabb lett. — Mit nyavalyog itt? Vagy attól féb, hogy majd telekür- tölöm vele a világot?... — Igen... Attól... Mari néni, én nem akartam... Én ttsztes- ségies voltam eddig... Ne tervien tönkre, kérem... Sirt, előcibáltJ zsebkendőjét, Ez még jobban felingerelte az idősebb nőt, de türtőztette magát. Közelebb ment a síró asz- szonyhoz, és fojtott hangon a szemébe vágta: — Nyugodt lehet, tőlem senki meg nem tudja... Ettől nyugodt lehet a lelkiismerete, ha ugyan egyáltalán van magának... Csák egyet mondok: szégyellje magát... Egy olyan férjet, mint a Misi, maga nem érdemel... A tenyerén hordja. Maga meg, pfuj... El akart fordulni tőle, de megijedt szavai hatásától. A férfinév említése szinte vad fájdalomkitörést okozott, az asszony hangosan sírt, nem törődött, úgy látszik, azzal sem, meghallják odakünn. Levetette magát az ágyra, és ott remegett sokáig, rázta a zokogás. — Misikém, édesapám... Drága szívem... Mit tettem Mit tettem... Az öregasszony önkéntelenül közelebb lépett hozzá, tanácstalan volt, de belül nem enyhült. A másik, mintha e mozdulatból reményt merített volna, felült az ágyon, megragadta Mari néni kezét. — Az isten szerelmére, hallgasson meg legalább... — Mondtam, amit mondtam, mit teregeti itt a szennyesét... — De értsen meg... Megfulladok... Nem akartam... Az vitt bele, az a csibész... Én úgy bánom, de úgy... Higgyen nekem... Mari néni!... Az belenézett egy pillanatra a hajszolt szemekbe, látta az őszinte kétségbeesést, valamennyire megenyhült, de nem akarta, hogy lássa a másik. Lehajtotta a fejét. — Könnyű Katit táncba vinni — mondta végül. — Hát nem ment föl — jaj- dult föl a másik —, tudom, nem is menthet... Ki mossa le rólam?... Ha magam se tudom. De nem én... Érti?... Nem én akartam... Ez módszeresen pusztított el engem. Igaz', én is, tudom, hibás vagyok... De ott benn, az irodában is mennyit látott, hallott az ember... És utána élnek tovább, mintha semmi se történt volna... És én is... Zsibongott a vérem, de hát kinek nem itt, a víz mellett, ahol minden arra csábít... De én elhatározás nélkül jöttem... Mari néni, én szeretem az uramat, és csak most tudom, mit jelent nekem, amikor elveszíthetem... — Az eddigi sírás hangot már indulat kapta el. — De jött ez az alak, ez a Karcsi, ez a pesti vagány... Nem tudtam, mit csinálok... Érti ezt maga?... Hisz Mari néni is volt fiatal... Az idős nő fejét ingatta, de nem szólt. Azon tűnődött, mi is a férfisikerek titka... Talán elég a férfi önbizalma és a nő gyöngesége? Vagy simábban megy minden, ha valamelyik mindent tud, és könnyedén siklik át a másik szivének akadályain? Ez a férfi ilyen .volt, elismerte. Profi a szerelemben, Elárulta kék szemének villantása, lényegre törő csevegése a nőkkel szemben, apró bókok és figyelmességek a kiválasztott iránt, az a képessége, amellyel felismeri a másik gyengeségét, hiúságát, szerelmi éhségét, gyöngédségre vagy erélyre vágyását, azt az összes változatot, amely két embert egyáltalán összeköthet. Jól megfigyelte, ilyen ritka példányt keveset látott. Látta próbálkozásait és sikereit a két hét alatt, azt is, mit akar ezzel a kis asszonykával. Drukkolt Ilonkának, de hát, úgy látszik, hiába volt. , — Az első naptól kezdve kerülgetett. Úgy nézett, hogy azt nem lehetett félreérteni. Behízelegte magát Misinél, én meg dühöngtem, hogy lehet őt eny- nyire félrevezetni. Tudja, milyen a Misi... Mint egy gyerek, úgy tud örülni mindennek, hogy szereti a társaságot, és mennyire bízik mindenkiben... Ez meg kihasznált mindent, amit lehetett. Kártyázás közben megfogta a kezemet, lábával tolakodott, bejáratos lett a szobába is, a szűk helyen megérintett, néha kileste egyedüllétemet, elémállt, és megpróbált átölelni. De akkor még bírtam, szóltam az uramnak, minek engedi be, néha any- nyira kényelmetlen. Nem értette meg... Érti?... Ez annyira naiv... Aztán láttam, másoknak kellene a Karcsi... Néha rajta felejtettem szememet, h'ába, ’ól nézett ki... Észre*volna? Nem tudom... Egy ideig került... Aztán hirtelen roham: az utolsó előtti este ajánlatot tett... Majd elájultam, tíz lépéssel mögöttünk jött az uram. Nem tudtam aludni, gyötrődtem, szóljpk-e róla' Misinek, de aznap 'sókat fürdőit, hamar elaludt. Igen, ez kellett volna, ezt kellett volna tennem, már tudom... Én meg feküdtem, lehánytam magamról mindent, takarót, melegem volt, égett a lestem... És jött a másnap. A tegnap. Kivettünk egy csónakot, indulni akartunk, mikor odatolakodott, Misi meg örvendezett neki. Nem volt már több hely, csak mellettem. Az uram evezett, nekünk háttal. Szűk volt a hely, összeértünk. Én tartottam magam, mert az orrban is ült egy gverek, egyszer csak érzem, átteszi kezét hátam mögött és átkarol. Megremegtem, éreztem, észrevette; Aztán már jól bent a tó közepe felé Misi a gyerekkel együtt beleugrott, prüszkölt, csapkodott, elúszott, mi meg ott ringtunk, és én nem tudtam szabadulni. Próbáltam beszélni, aztán felálltam, megkérdeztem, miért nem hozta el Pestről a feleségét meg a gyerekeit. Nagyot nevetett. Mikor az uram odaért, megismételte neki kérdésemet. Az is nevetett ratta, Karcsi meg odavágta: »Nézze, kedves, én ^ teleségül vettem egy húszéves* karcsú lányt, szült nekem két gyereket, most meg olyan köm vér, mint eav tehén. Hát én nem ezt a nőt vettem el, nM
