Somogyi Néplap, 1959. szeptember (16. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-27 / 227. szám
SOMOGYI NÉPLAP 5 Vasárnap, 1959. szeptember üti Két öregem bér AT em vette észre senki, ■*-' hogy aranyos palástját mikor terítette a mezőkre az ősz. Kiss István bácsi, az an- docsi Kossuth Tsz éjjeliőre nagyokat prüsszentve mormolta: — Itt van, megjött az influenzámmal együtt. — Az ősz érkezését neki a köhögés jelezte. A hideg éjszakákat nem lehet elűzni, viszont a náthát igen. így hát az éjjeli szolgálat után beballagott az italboltba. Valami jó erőset kért, olyan ital kell, ami átmelegíti az embert. Komótosan helyet foglalt, kampósbotját az asztal lapjára akasztotta. Ujjai körülfogták a harmatos kupicát. Az első korty után már érezte, hogy iszkol kifelé tagjaiból a hideg. Nem szólt senkihez, csak nézett kifelé. A félig nyitott ablakon fényzuha- tag ömlött asztalára. A kocsmában kevesen voltak. Mindenki a maga gondolataival babrált. Szó alig esett. Hirtelen árnyék vetődött a lépcsőre. öszhajú, nagyon öreg ember tipegett befelé. Köszönt, s helyet foglalt Kiss bácsi asztalánál. — Hogy van? Még mindig ott? — kérdezte az öreg. — Hát most már inkább kifelé. Tíz évem lesz lassan. Nyugdíjba megyek. No, egészségére, János bátyám. Az újonnan érkezett a közben odavitt sörért nyúlt. — Jut sörre is? — kérdezte kíváncsian. Kiss István visszatartotta a mozdulatot. — Jut sörre is, meg pálinkára is. A minap fizettek. Ruhát meg ezt is, azt is vásároltam. — Hanem, János bátyám, maga még nem nősül? — kapcsolódott a beszélgetésbe a kocsmáros. — Kellene egy asszony a házhoz, aki gondját viselné, mosna, varrna, főzne magára. — Asszony?... Kinek kellek én már? Kinek kell egy 74 éves ember? >—> sóhajtotta. Idejét lejebb hajtotta. Tűnődött, felnyissa-e lelke zsilipjeit. De azt is minek? Mindenki ismeri a faluban Kétszeri Jánost. Tudják, hogy lányainak kimuzsikáltatta a lakodalmát, hogy sokat dolgozott, s most öregségére a négy fal maradt vigasztalónak. Felesége negyvenhat együtt töltött év után betette maga után a kisajtót. Pedig milyen jó volna a meleg étel, jó volna tiszta ruhában járni, s fehér ágyban fogadni a kaszást, ha majd bekopogtat. Lám, Kiss István is egyedül él, de még sincs egyedül. Fogja, őrzi, vigyáz . rá a közösség. Most is milyen nyugodtan ül. Ha kedve támad, meglátogatja gyermekeit. De ö hova menjen? Ha szól, hát erről beszél Kétszeri János. Ha hazatér, senki se várja, nincs meleg tűzhely, pedig olyan hidegek és hosszúak az őszi éjszakák. Mikor újból a korsó után nyúlt, könnyes volt a szeme. — Szeretetházba akarnak küldeni. A vagyonom, az kellene. Én meg menjek mások kenyerére. Ez jó volna. Nem, inkább így. Az adómat kifizetem a kukorica meg a krumpli árából. A felesek meg a bérlők csak adnak annyit... A betegségem újra kiújult, nem bírom a derekamat... majd csak elalszom egyszer. Jegyre több tűz-nyü pattan ^ be a nyitott ajtón meg az ablakokon. Újabb ■ vendégek jöttek. Egy-egy féldeci vagy pohár sör után valami fontos munkára hivatkozva odább álltak. Kiss István is csatlakozott a távozókhoz. »Napirendje-« évek óta változatlan. Éjjel a tsz istállói körül portyáz, a szolgálat letelte után még egy kicsit időz a, központban, megvárja, amíg kizörögnek a szekerek. Aztán kezdődik elölről. Ha nyugalomba vonul, akkor se fordít hátat a szövetkezetnek. 65 év még nem nagy idő s munka nélkül mit ér az élet. János bácsi csak nézte, nézte a távozót. — Én közéjük se mehetnék, túl öreg vagyok ahhoz. — Vigyázunk magára, János bácsi, nem engedjük, hogy kifosszák — szólt a pult mögül a kocsmáros A birtok a maga nercén van, el nem vehetik. Ha beviszi a szövetkezetbe, fizetnek utána földjáradékot. A z öreg csak bólintott, je- lezve, hogy neki mindegy, hiszen úgysem sok van már vissza. Kiss Istvánnak derűt hint az ősz, neki meg csak szomorúságot. Halk kö- szönéssel kilépett a kocsmából. A tekintetek elkísérték egy darabon. Nem nézett hátra, s észre se vette, hogy fölötte összesúgtak a falevelek„ Gőbölös Sándor Munka után a mikei Kákócsi Tsz-hen Máger József, a .mikei Rákóczi Tsz elnöke és Jobbágy László agronómus a mezőről hazatérőben a szövetkezet központja Mé veszik az irányt. Már égnek a villanyok. Velük együtt minden irányból emberek érkeznek. Ki gyalog, ki kocsival, aszerint, hogy a határ melyik táján dolgoztak. A kaszásokat szekér szállítja be a széles portára. A szénakazlak környékén is elcsitul a lárma, szedelőzködnek a kazalrakók. Este van. Az istállóiban azonban még nincs vége a napnak. Jönnek, egyre áramlanak 'befelé a mezőről az emberek. Talán egy sincs közülük, aki útba ne ejtené a majort,' a termelőszövetkezetbe tömörült falu gazdasági központját. Asz- gzonyokat viszont nem látni. Nekik a 144 hold dohány ad dolgot. A szedéshez meg a fűA beszélgetők egy csoportja. meg nincs ilyen, akkor jobb híján, valakit célba vesznek, s akire rájár a rúd, az jobb, ha nem mérgelődik, különben másnap is rákerítik a sort. Ám nehogy azt gondolja vaTÍZÓRAI Megszólal a csengő. Vége a második órának. A kopott padokról a könyvek és írószerek a táskába kerülnek. A tanító bácsi a gyerekeket csendre inti. Előkerülnek a tízóraik, s máris sorakozó, levonulás az udvarra. A szünetben minden gyerek igyekszik elfogyasztani a tízórait, amit az édesanyja becsomagolt. Már akinek került rá. Tibi, a jegyző úr fia, Mariska, Sanyi és Jóska tele szájjal néznek körüli. Gyusai szomorkásán szemléli a nagy tízóraizást. Szülei cselédek a gróf birtokán; ö nem hozott magával semmi tízórait. A jegyző fia mellé lopakodik, aki kitömött szájjal fölényeskedik társaival ASSZONY KORMÁNYKERÉKNÉL A gépállomások alakulása idején a traktorosképző iskolák padjaiban sok nő is volt. Lányok, asszonyok is forgatták a .kormánykereket; esőben, szélben, nappal és éjszaka, sáros, vagy poros dülőutákon — két a széles táblákon. — Tudja, bútort szeretnénk venni. Ha én is dolgozom, előbb együtt lesz a pénz. — Család? — Van. A kislány négyéves, a fiam nyolc hónapos. AranyoGyuszi egészen közel merészkedik Tibihez. Argus szemmel figyeli minden mozdulatát. Ajka ugyanúgy mozog, mint Tibié. Amikor a jegyző úr fia harap, a cselédfiú is úgy tesz. Már csak pár harapás van hálna, és vége! Gyuszi nagyokat nyel, mondani akar valamit Tibinek, de egy szó sem jön ki a száján. Három harapás, kettő...— Tibiké, adj nekem egy harapást — mondja óvatosan, alázatosan. — Az apád a gróf úrtól kap ennivalót, nem? — válaszolta a megszólított, s betömi az utolsó falatot is. Gyuszának mintha kést döftek .volna szívébe. Megszégyenülve, könnyes szemmel elvonul az udvar legtávolabbi részébe, és a fűzfához támaszkodik. Lesütött szemmel néz körül. Vajon mit szólnak ehhez a többiek? Meg ha megtudja a tanító bácsi. Úgy áll ott az udvaron, mint egy kisemmizett, megvert ember. Tekintetét csak néha emeli fel. Amikor Mariska meglátta Gyuszi szomorkodását, hozzásiet: — Van még egy harapás almám, edd meg — s nyúj- tott_3 az almát... * * * Azóta több mint húsz év telt el. Gyula és Mariska most szeptemberben indították Gyuszi nevű fiukat az első osztályba. Amikor megláttam az el-, sős Gyuszikát, éppen tízóraijába harapott..* K. Gy. »Nem sokat, csak egy pohárral.« zéshez ki értene jobban az asszonynépnél? És este se érnek rá. A házkörüli munka órájuk vár, s vacsora kell a hazatérő férfiaknak. Nehéz lenne eldönteni, hogy az iroda előtt vagy a kút körül nagyobb-e a csoportosulás. Gyufa villan, falparázslanak a cigaretták, kérdések röppennek, s a szálló félmondatokból az odacsöppent idegen is megtudhatja, mi volt a program aznap. Az elnök kérdés nélkül közli a tagokkal, hogy ő meg az agronómus kimérték a táblákat, kezdődhet a vetés. — Ti, ti mit végeztetek? A kaszások egyike előbb körülnéz: ki is a kérdező? — Hát ha pontosan, tudni akarjátok. 14 600 ölet vágtunk le. Nyolcán és két nap alatt — teszi még hozzá. Sok kérdés hangzik el itt esténként, s mindig a legfontosabb tennivalókról. Közbe-köz- be felcsendül a nevetés, de hát tréfa nélkül mit. sem érne az egész. Egy 250 családot számláló szövetkezetben naponként történik valami érdekes is. Ha laki, hogy a tagok napszállta után azért keresik fel az irodát, hogy megtudják, hova induljanak másnap. Nem azért jönnek, hisz a brigádvezetok minden délután két órakor már bevésik jegyzetfüzetükbe a programot, s azt a tagokkal esik időnként bepillantani az istállóba, megtekinteni a nagy gazdaság állatállományát. Mások meg tán azért jönnek, hogy személyesen lássák: lesz-e holnap teteje a' félbehagyott szénakazalnak. A tagok körül mindenkit köt valami a közöshöz. A tavasz óta a birtoklás és az »enyém« szó más értelmet kapott. Ma már együtt örülnek annak, hogy az idén tele vannak a mikei pajták dohánnyal. Jókedvüknek, aggódásuknak közös a forrása. Hogy földbe kerüljön a mag, hogy sikerüljön a gépkocsi árán Zetort vásárolni, és hogy ne legyen beteg állat, minden tagnak érdeke* És hol, mikor lehetne nyugod- lahban szót váltani ezekről, ha nem esténként és ott, ahol a legtöbben összegyűlnek? A fogatok, gépek kavarta por se számít. Az éhséget is el lehet altatni eigy fél órára, ha fontos vagy érdekes a téma. Az esti beszélgetések cigarettaszünetnek is beillenek. Csak any- nyi a különbség, ha elég a Kossuth, nem kézbe, hanem vállra veszik a szerszámokat az emberek. Ilyenkor az elnök — ha úgy látja, hogy elegen A kocsiról lekerülnek a kaszák. idejében tudatják. Más természetű ez a gyülekezés. Valami húzza egymáshoz az embereket. Ezt az érzést csak úgy egy szóval nem lehet kifejezni. Jólvannak — kulcs után nyúl, kinyitja a »házi italbolt« ajtaját, s a szomjasabb tagok bevonulnak — leöblíteni a port. G. S. ahogy éppen kellett. Közülük igen sok férfinak is becsületére váló munkát végeztek. Boros Ferencné is azok közé tartozik, akik 1949-ben barátkoztak meg a géppel, ö 16 éves korában Adandón sajátította el a traktorvezetés tudományát. Iskola után a Rádódi Gépállomásra került. Másfél évig dolgozott a szakmában — becsülettel. Családi okok szólították más munkakörbe. Traktoroshoz ment férjhez. Gyakran helyettesíti férjét. Mikor pedig Da- rányba kerültek. 6 is munkát vállalt a gépállomáson. így most kettőjüké a gép. ő nappal, a férje éjjel rója a köröis kint voltak a mezőn, s szinte égett kezükben a munka. 50 forintosra tervezett munkaegységünkből nem is fog hiányozni egy fillér sem. — No, és nem bánta meg, hogy ezt az utat választotta? — Nagyszerűen érzem magam. Pénztáros és anyagbeszerző lettem. Havonta 30 egységet kapok, 310 van már. A feleségemnek pedig 80, ő a növénytermesztésben dolgozik. Eddig ketten 20 ezer forint körül kerestek, ezenkívül ott van a háztáji. Vörös József jól számított a tavasszal. Nem bánta meg, sőt örül, hogy a közös gazdálkodás útjára lépett. így gondolkodnak azok is, akik öt követtéki Hogy akkor nagy gondot s töprengést okozott, az igaz. Vörös József egy kicsit szégyenkezik is emiatt. — No, de ne beszéljünk erről — legyintett kezével ■— elmúlt. Most már a jövőbe kell tekintenünk. Szántál S indes cl második találkozás sak. Delben hazasietek, este ismét levált a férjem. — A munka? Nem nehéz. Bírom. Megszoktam — mondja, s a piruló rögökre pillant. Bent a gépállomáson azt mondják a Boros-házaspárról, hogy érti a mesterséget, gondját viseli a gépnek. Az asz- szony és édesanya újra traktorra ült Szánt, tárcsáz, ami éppen sorra következik. A kastélyosdombói Népakarat Tsz tábláján készíti elő a talajt a jövő évi kenyér magjának. Természetesen megfizetik érte. Hogy saját családja s a nagy közösség asztalán is több legyen a kenyér — ez a célja. Kora tavasszal találkoztunk először Vörös Józseffel, a rák- si Hazafias Népfront-bizottság elnökével. Akkor még forrongott a falu: a régi és az új vívta döntő ütközetét. A helyi Uj Élet Tsz évek óta jól működött. Senki sem mondhatta róla, hogy tagjai rosszul élnek. A. választás mégsem volt köny- nyű. Évtizedek megkövesedett hagyományával kellett szakítaniuk. Főleg Vörös József homlokát ráncolták össze a gondok. Jómaga is bizonyos fenntartásokkal élt az újjal szemben. 19 holdon gazdálkodott, s megélhetése ez évi alapjait már lerakta. Elvetett 4 hold őszi árpát, 5 hold búzát, vásárolt 15 mázsa műtrágyát. Mi tagadás, sajnálta a közösbe vinni. Odahaza idős, bottal járó szülei is állandóan ezt hajtogatták neki: »Miért cserélnéd fel a biztosat a bizonytalanért?« Húzódozását inkább az okozta, hogy minden gazda reá várt. A falugyűlésen is reá szege- zödtek a tekintetek. »-Ha ö belép, mi is« — mondogatták az emberek. Vörös Józsefnek tehát egy kicsit az egész falu nevében is kellett határozni. Hosszú, a legapróbb dolgokat is figyelembe vevő számítást végzett, s az eredmény ezúttal is a közös gazdálkodás javára dőlt el. — Nem hibázhattam — gondolta át még egyszer az egészet. És elsőként a faluban alá- kanyarította nevét a bélépési nyilatkozatra, öt követően az egész falu a közösbe lépett. Fél év telt el azóta, kemény, nehéz, küzdelmekkel teli fél év. Ez idő alatt sokszor toppantak a kapák, s a verejtékek záporában sok megfeszült kéz suhogtatta a kaszát a megdőlt gabonatáblákon. Tudnak-e eredményeket felmutatni, s nem bánták-e meg tavaszi elhatározásukat? — ezek a kérdések késztettek bennünket arra, hogy ismét meglátogassuk Vörös Józsefet. Már égett a villany, amikor benyitottunk lakásába. Szülei és felesége újságot olvastak. A fiatal* pirosarcú gazda pedig épp akkor fogyasztotta vacsoráját. Megismerve bennünket a találkozás váratlan örömével fogadott. — Mi újság maguknál? — kérdeztük. — Hogy mi újság? Rendjén megy itt minden — válaszolta. — Húsz hold lenünk szép termést adott. Több mint 30 mázsa lett holdanként. A szerződéses borsóból 20 mázsa termett egy-egy holdon. 100 hold szerződött hibridkukoricánk 60 mázsás átlagot ígér. Úgy dolgoznak az emberek, hogy öröm nézni. A répaegyeléskor példi- ül még 65—70 éves asszonyok
