Somogyi Néplap, 1959. augusztus (16. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-13 / 189. szám

SOMOGYI NÉPLAP

s

Szerda, 1959. augusztus Q,

Kaposszerdahely,

A FÉL ÉVSZÁZADOS FALU

KJ em öreg község Kápos- ' szerdahely, a zselici dombok közé ékelt kis falu. 1895-ben kezdték kiparcellázni helyét, azelőtt nagyobb birtokosok települése volt. Mindössze 50 év viharzott el fölötte a felszabadulásig, de ez a fél évszázad kegyetlenül rányomta bélyegét. Akik akkor éltek — már öregemberek —, még jól emlékeznek.

A nagybirtokok árnyékában nagy volt a sötétség, a szegénység, a nyomor. Ezeknek az egysorsú embereknek igen össze kellett tartaniuk, hogy eltengethessék életüket. Rokonok, barátok és szomszédok közös erőfeszítésére volt szükség, míg egy-egy vályogház felépült. Még ez is hatalmas anyagi áldozatokat követelt. Ilyen apró ku házakban húzták meg magukat csöndesen, alázatosan, és nélkülözések közepette, míg elmúlt a tél. S ha kitavaszodott, és virágba borultak a zselici dombok és a falun átfutó kis kanális partjai, nem sokáig gyönyörködhettek bennük. A mély- lélegzetű, pacsirtadalos határ sem várt közülük sokakat. A kevésföldú vagy teljesen nincstelen napszámosok ösz- szekötött kis batyujukkal elindultak az országutakon a különböző uradalmak felé, s legtöbbször csak ősz végén tértek haza.

Így múltak sorjában az évek, egyformán, változatlanul. Mint láncszemek kapcsolódva egymáshoz, s úgy tűnt, sohasem lesz vége. Művelődésről, szórakozásról szó sem lehetett. Még télen, a kényszerpihenő időszakában sem. A hosszú estéken a gyertya, pipics vagy olajmécses világánál messzi uradalmakból hozott történeteket meséltek egymás közt az emberek. Egy- egy bátor társukról, aki megmondta igazát az ispánnak, vagy nemzedékről nemzedékre szálló szellemmesékets Rádió közvetlenül a felszabadulás előtt is csak kettő volt a faluban. Egyik egy szabó-, másik egy cipészmesteré. Művelődési házról, moziról álmodni sem mertek. Motorkerékpáron is csak városi embert láttak.

De nem sokat törődtek a községfejlesztéssel sem a falu

akkori parancsolói, ezt a szót nem is ismerték. Utak, gyalogjárók kinek is jutott volna eszébe? A paraszt azért paraszt, hogy tiporja a sarat, az ünnep nélküli hétköznapok örök sarát — vallották.

Igen, ez volt a múlt. így 'emlékeznek vissza o mai öregemberek. S nézzük meg ma a faluti mit hozott a fel- szabadulás: lehetőségeket.

Nem motort, rádiót vagy más egyebeket osztott az új rend, de lehetővé tette, hogy hozzájussanak a hajdani kisemmizettek. Elsőként a földosztáskor 350 hold szántóval gyarapodott a község határa. Megszűnt a vándorlás Végre emberi körülmények között dolgozhattak az emberek, szorgalmas munkájuk gazdagabban gyümölcsözött. Nem szavak, tények ezek, vitathatatlan tények. 14 esztendő alatt felmérhetetlenül nagyobb előrehaladás történt a faluban, az élet minden terén, mint a múlt rendszer ötven éve alatt. Még csak 1959-et írunk, de már 95 rádió-előfizetőt tart számon a posta. A motorkerékpár-tulajdonosok száma pedig a háború előtti nullával szemben 15-re növekedett. Vagy nézzük meg az építkezéseket. Csupán a Dózsa-telepen 18 ház nőtt ki a földből. A falu belterületén 16 házat építettek. Ezek nagy része már nem vályogfalú, de nem is a régi egyszerű, falusi ház. Nagyobbak, szebbek, és korszerűbbek.

Horváth János (Szántó) tavaly építette a házát. Két szobából, konyhából, kamrából és speizból áll. Azelőtt tömésKÉSZÍTSÜNK MINÉL TÖBB SILÓT

házban lakott. De ezekkel még nem zárult le az építkezések sora. A faluban több helyütt is téglarakásokat látunk, így Papp Sándor portáján, a Petőfi utcában is. O is már fordított házat tervez.

Megváltozott az emberek és a hatalmi szerv közötti viszony is. A lakók bíznak a tanács vezetőiben. Tudják, hogy a községfejlesztésre adott pénz nem vész el nyomtalanul. Az elmúlt évek folyamán átalakították iskolá- j jukat. A földművesszövetkezet 200 személyes, üzletházzal egybekötött művelődési házat | épített, ehhez 40 ezer forint értékű anyaggal és társadalmi munkával járultak hozzá a falu lakói. 55-ben a Petőfi utcában 480 méter hosszú téglajárdát létesítettek. Mióta csak emberek lakják e községet, minden évben kiöntött, és mintegy 80 hold rétet borított el a patak vize. Dehogy is intézkedtek régebben Az j elmúlt években 120 ezer forin- j tos költséggel csatornázták. Nem kell többé félni az árvíz- | íőí. A téglagyár utcájában j utat szélesítettek. Egész éven J át hetente ellátogat hozzájuk j a vándormozi. A múlt évben villanyt kaptak az imbolygó lángú mécsesek helyébe. De ki győzné felsorolni mindazt, amit az elmúlt 14 esztendő alatt elértek?

M

egváltozott a falu arca, megváltozott az élete. Aki ma a »barócsi* és »paz- derjás* dombok között jár ebben a kis zselici községben, csak elégedett embereket talál. S holnap még jobb lesz az életük.

Szentai Sándor

Mezőgazdasági nagyüzemeinkben, különösen pedig az ez évben alakult és felfejlődött termelőszövetkezeteinkben már most biztosítani kell a téli-tavaszi időszakra az állatállomány bőséges takarmányellátását. A jövedelmezőség fokozása, a mezőgazdasági nagyüzem fölényének biztosítása szempontjából nem közömbös az sem, hogy az elegendő takarmánymennyiséget mekkora területen, mennyi munka- és anyagi jellegű ráfordítással állítjuk elő. Ezért érdemes ösz- szehasonlítani a különböző szálas-, lédús- és abraktakarmányokat az egy kh-ról nyert tápérték és költségei szempontjából a Hajdúszoboszlói Egyetemi Tangazdaság adatai alapján.

Takarmány- Hozam Kern. ért. Em. fehérje 1 q

lq

féleség q/kh

lucemaszéna 25

silókukorica 150

négyzetes kukorica 225 takarmányrépa 250

kukorica

(májusi morzsolt) 16 árpa 15

q/kh q/kh kém. érték em. fehérje költs./Ft költs./Ft

7,50 2,50

22,20 1.20

42,75 2,92

15,00 0,75

250 750 148 2785 79 1128 417 8333

12,48

10,80

1,08

1,20

249

208

2814

1875

Udvarias kérésre — lapát szemét a válasz

A szemétgyűjtő kocsi augusztus 6-án későn jutott el a Május 1 u. 76. számú házhoz. Itt állandóan sok a szemét, mert a Sütőipari Vállalatnak ebben az udvarban van az 5. számú pékműhelye, melyet most állítanak át — a lakók és a környék örömére — olajtüzelésre. A tüzelésből visszamaradt salakot a köztisztasági dolgozók szállítják el rendszeresen. E napon a ház elején lakók már kora reggel kimostak, s a sütöde melletti verandára kifeszített kötelekre terítették ki fehérneműjüket. A kocsival lévő dolgozó, Tóth Endre figyelemre sem méltatta- a kirakott fehérneműt, úgy kezdte szórni a salakot. Amikor kérték, ne így dolgozzék, gorombán visszaszólt, s egy lapát salakot hajított a verandán állók felé, még jobban összepiszkítva a kiterített ruhákat. Minősíthetetlennek tartjuk a köztisztaság^ dolgozó viselkedését.

A táblázat világosan mutatja, hogy a legnagyobb tömegű, táperejű és a legolcsóbb takarmányt a silókukorica adja. Ott is, ahol silókukoricát nem, vagy csak keveset vetettek, érdemes az eredetileg szemtermelésre szánt kukoricából is a takarmányozáshoz szükséges mennyiséget silózni.

Nemcsak a szarvasmarha fogyasztja szívesen a silót, hanem a többi állat is. A napi silóadag az állatok súlyának és

hozamának megfelelően egyéb kiegészítő takarmány mellett: teheneknél és hízómarhánál

20—30, növendékmarháknál

10—-20, melegvérű lovaknál és csikóknál 5-—10, .juhoknál pedig 2—3 kg.

A sertések, sőt a baromfiak is szívesen fogyasztják az apróra vágott gyenge silókukoricát.

A siló tárolására több jól bevált gyakorlati megoldás van. A legelterjedtebb a kút-,

Kadarkút főtere.

; torony-, árok- és gödör-sOő* Ezek azonban igen drágák, kezelésük is nehézkes. Ezért mindjobban kezd elterjedni a falko.zi, deszkaimlánkos, vagy tégla-betonfalas. úgynevezett áthajtó siló, a két kazal közötti, valamint a prizma alakú, trapéz- és körkeresztmetszetű silókészítés. Űjabban műanyag fólia borítást is használnak a silózáshoz.

Bármelyik eljárást alkalmazzuk is, a lényeg ugyanaz, mint a savanyított káposzta eltevé- sénél: alapos tiprássai, döngö- léssel minél jobban szorítsuk ki a levegőt az anyag közül, és légmentesen zárjuk el a külvilágtól. A fedés persze különbözik a káposztáétól, ugyanis a silónál pelyvát, földet, esetleg műanyagot alkalmazunk.

Nagy gondot kell fordítani a silózásnál a munka megszervezésére. Ha járvasilózógéppel vágjuk a silókukoricát, akkor a szállítóeszközök biztosítása a legnagyobb gond, mivel a magvar és német gyártmányú gépnél 1—1 pótkocsi vagy teherautó 5—8 percenként, a szovjet gyártmányú silókom- bájnál pedig 2—3 percenként megtelik. A nagyobb távolságra történő hordás még inkább fokozza a szállítóeszköz-szükségletet.

Ha sdlótöltő szecskavágóval silózunk, a kukorica levágását és szállítását úgy szervezzük meg, hogy a gép üzemeltetése folyamatos legyen, A silózást még aznap be kell fejeznünk, mert a külső levegő hatására bemelegszik és megromlik.

Előrelátó termelőszövetkezeteink már az idén elegendő mennyiségben silóznak, és nem lesz takarmány gondjuk. Ha a kővetkező években még nagyobb területen termelnek négyzetes silókukoricát — esetleg más takarmányféleségek rovására is, akkor több és olcsóbb takarmánnyal több állati terméket tudnak népgazdaságunk rendelkezésére bocsátani. Növekszik tagságunk jövedelme, másrészt az ország ellátása és kivitele is jobb lesz; A felszabaduló területeken pedig több ipari növényt és kenyérgabonáit termelhetnek.

Kiss Albert

a megyei pártbizottság

munkatársa;

*!0!0Wt0U*l'

BÉCSI UTAZÁS

Háromszázunkat röpít a bécsi Világifjúsági Találkozó felé a hót autóbuszból álló karaván. Hegyeshalomnál várakozunk, míg határőreink és vámőreink elvégzik szolgálati kötelességüket, aztán nemsokára lezárulnak mögöttünk a határjelző sorompók. Idegen földön, Ausztria területén vagyunk. Itt már német szavak hangzanak, szükség van tolmácsra is. Egy kicsit meglepődünk, mikor az osztrák vámőrség beosztottai, akik németül köszönnek be kocsinkba, bebizonyítják, hogy magyarul is tudnak. Udvariasan elvégzik feladatukat, szerencsés utat kívánva elköszönnek tőlünk, jelezve, hogy befejezték az útlevél-ellenőzést.

A fogadtatás

Előbbre megyünk, s míg minden kocsi utasával végeznek, kiszállunk, hogy ismerkedjünk az első osztrák falu, Nickels- dorf lakóival. Érkezésünk hírére kitárulnak a kiskapuk, s tele lesz az utca emberekkel. Kékinges fiatalok vesznek körül bennünket, valahonnan fúvós zenekar is előkerül, s a zene ütemére ott, az út kövén rögtön utcabál kerekedik, osztrák fiúk kapkodják a magyar lányokat. Maradnánk, ki tudja meddig, ha nem csalogatna bennünket úticélunk, Bécs, a VII. VIT városa.

Míg a falun keresztülhaladunk, mindenünnen mosolygós arcú asszonyok, férfiak integetnek, kendőket lobogtatnak felénk. Ha olvasni lehet a tekintetekből, akkor ezek az arcok arról árulkodnak, hogy gondolataink egyek, az egyszerű osztrák emberek is azt akarják. amit mi: békében, barátságban, jószomszédságban élni egymással.

De vajon ilyen lesz-e mindenütt a fogadtatás; hogyan sikerül a VIT, hiszen végtére is kapitalista országban vagyunk, ahol — mint a falakra rajzolt horogkeresztek is bizonyítják — szabadság van azoknak az embereknek, akik enyhén szólva nem valami barátságosan fogadták a VIT Bécsben való megrendezésének hírét. Ha voltak is bennünk útközben — s nem is minden ok nélkül — kételyek, pár óra múlva a magyar hivatalos VIT-küldöttségnek a Téli Kikötőben való lelkes, szeretetteljes fogadtatása, másnap a bécsiektől elözönlött Práter Stadionban a világ minden részéről Bécsbe sereglett fiatalok találkozója eloszlatta azokat, s később is örömmel tapasztaltuk, mily hatalmas ereje van annak a két szónak, amely Bécs jelszava lett ezekben a napokban: »Frieden, Freundschaft* — béka, barátság*.

A megnyitó

Azzal, hogy gyönyörű vólt, nem fejezhetjük ki igazi értékét. 112 ország fiait tapsolta, köszöntötte forró szeretettel a stadion közönsége. Ha kicsinyben is, de itt volt az egész világ. A felröppenő sok száz galamb, a káprázatos tűzijáték, a kínai, a szovjet, a bolgár, a csehszlovák küldöttség kulturális bemutatója ízelítő volt a VIT gazdag programjából.

Mindjárt az első napon csúfos vereséget szen"tJ,,ek a VIT ellenségei. Hiába hallgatott

mindvégig a VIT-rendezvé- nyekről a »hivatalos* osztrák sajtó. Bécs népe azért tudomást szerzett a béke és barátság ünnepségéről, s Bécs szíve ott lüktetett velünk, a bécsi nép velünk dalolt hazafias és mozgalmi dalokat a megnyitóról hazafelé menet. Az sem csökkentette a VIT hatását Bécs lakosságára, hogy a kancellár nem »ért rá* eljönni a megnyitóra. — Bezzeg az úgynevezett Szudéta Napokra volt ideje elmenni, még fel is szólalt, pedig ott éppenséggel nem valami békés szólamok hangzottak el — jegyezte meg találóan egy osztrák munkás ismerősünk. Akkor miért nem küldtek, vagy legalábbis miért nem engedtek a levegőbe küldeni tiltakozó feliratokat maguk után húzó repülőgépeket?

Hiába, különös világ ez. Másképpen értelmezik a szabadság fogalmát. De hát a bécsiek a repülőgépekre sem hallgattak. A VIT szépen köszöntött be. Ezzel sem zavartatták magukat a béke és barátság ellenségei. Az amerikai dollárokból létrehozott uszító és hecc-sajtó csak úgy ontotta a hazugságot. A Bécsi Hírlap címet viselő s hazaárulók tollából Írott szennylap nem átal- lotta másnap negyvenezerre csökkenteni a megnyitó résztvevőinek számát. Jót mulattunk rajta és a többi szamárságukon. Ha neki örömet jelent, hát csak teljék kedvük benne — mondtuk. Nincs 02 a fortelem, amit ezek a becsületből, emberségből kivetkőzött árulók dollárért meg nem csinálnának egykori hazájuk, népük ellen.

»Tékozló fiúk...*

Sokszor akadt dolgunk disz- szidensekkel. Találkoztunk és beszélgettünk olyan emberekkel, akik már százszor, ezerszer megbánták, hogy ötvenhatban elhagyták az országot, s jönnének is vissza, ha... Ha nem akadályoznák, nem félemlítenék őket lépten-nyomon a lélekmérgezők, mindenféle badarsággal tömve tele fejüket, hogy visszatartsák őket a ha> zatérésnek még csak a gondolatától is.

A magyar turisták körülvették a »tékozló fiúkat*, s megpróbálták pótolni, amit ott kinn nem kapnak meg — az igaz szót. Beszélgettünk egy 28 év körüli férfival. Autószerelő és sofőr. Itthon jól keresett, de Ausztriában nem tudott szakmájában elhelyezkedni, s hajófűtőként dolgozik. Arról beszél, hogyan ijesztik őket, azt mondják nekik, hogy idehaza kivégzik vagy Szibériába viszik a hazatért disszi- derlseket. A nagyar turisták persze — sok helyről valók — számtalan példával cáfolták a szemenszedett hazugságot. Amikor az egyik turista arról beszélt, hogy tudjuk: sok becsületes ember is elhagyta 1956-ban az országot, idegenben élő, de hazavágyódó honfitársunk közbéveti: »No, nem is Ő’-'-n sok becsületes ember jött ki*. És ez a napnál is vi1. _

lágosabban rávilágít sok disz- szidens lelkivilágára.

...és a hazaárulók

Sokakat közülük felhasználtak a kémszervezetek és a reakciós, VIT-ellenes erők. Uszító röplapokat szórattak velük. Ott voltak a szocialista országokat és a VIT eszméit pocskondiázni hivatott »információs* irodákban. Kísérgették a magyar küldöttséget, megpróbálták dicsőíteni előttük a kapitalizmust. Ezek az emberek a hazaárulás, a hontalanság mocsarába süllyedtek.

Egy, magát Tóth Lászlónak nevező disszidens, aki állítólag Nyugat-Németországban él, s szabadságát töltötte (?!) ez idő alatt Bécsben, azzal dicsekedett, hogy fegyveresen részt vett az ellenforradalomban. Amit aztán ez a kapitalizmus prókátorának felcsapott áruló kapott tőlünk, azt — ha van még parányi szégyen- és becsületérzése — nem felejti el soha. Mosolyogtunk, és boldogok voltunk, mily hatalmas ereje van a mi szavunknak, mégpedig azért, mert mi az igazságot képviseljük. Csak látni kellett volna azt a cinikus, de keserű fintort az arcán, amikor közülünk többen megkérdezték tőle: »Aztán mennyi dollárt kapsz gazdáidtól azért, hogy eljössz ide hozzánk?* Valaki zsebkendőt kínált a felsült és lelepleződött lovagnak: legyen mivel letörölni a köny- nyeket a sikertelen napért. Otthagytuk a belváros forgatagában, s ő csak állt kővé meredve, mint egy szobor, szégyellt

elmenni, amíg látjuk. Nevettünk rég elkoptatott, komolytalan szólamain. Sokszor örömmel tapasztaltuk, hogy a bécsi emberek zöme is hasonlóképp van az árulóvá vált disz- szidensekkel.

Bécs VII. kerületében, a Neubaugürtel 38-ban szoktunk ebédelni. Egy alkalommal »betévedtek közénk magyar disz- szldensek. Arról akartak meggyőzni bennünket, hogy Ausztriában mily nagy szabadság van, itt még Raab kancellárt is szidhatja bárki — mondták. Mire válaszolhattunk volna, odaállt hozzánk egy 30—32 év körüli kékruhás fiatalember — mint később megtudtuk, osztrák volt. Ránk nézett barátságosan, aztán az egyik disszi- denshez fordult, s azt kérdezte tőle: »Aztán idefigyeljen, ba- rátocskám, itt Bécsben mindenki számára van szabadság? Úgy beszéljen ám, hogy én bécsi vagyok, és nekem igen más a tapasztalatom.

— Munkás vagyok, olyan szakmám van, mint a maguk Kádár Jánosának volt — fordult felénk. — Itt dolgozgm, s talán jobban ismerem Bécset, mint ezek — mutatott a disz- szidensekre.

— De különben is jobb lesz, ha elhordjátok az irhátokat, mert megjárhatjátok velem —1 s haragos pillantásokat lövellt a disszidensekre.

— Nincs ezeknek már hazájuk, megtagadták magukat is, megtagadtak minket is — mondta, s hálásan megszorongattuk osztrák barátunk kezét.

Az érzések meleg hulláma öntötte el szivünket, most újból láthattuk: az egyszerű osztrákok szemében mi jelenteik a magyarságot.

(Folytatjuk.)

Varga Jóméi