Somogyi Néplap, 1959. augusztus (16. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-11 / 187. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Eedd, 1959. augusztus II. MÉRTÉKTARTÓAN KJ em szándékozom vala- ■ miféle antialkoholista cikket fabrikálni, bár nem ár­tana. És nem a szeszről írok, mely ezerféleképpen hat a szervezetre, az idegekre, az ember magatartására, s képes megváltoztatni, gerinctelenné, kiábrándítóvá tenni olyan em­bereket, akik büszkeségeink voltak, s akiktől sokat várunk még. Az emberi méltóságra apelláltak inkább, az erkölcsi normákra, melyek írva és íratlanul kordont vonnak téve­déseink útjába? Igen, erről kell írnom, mert sajnos, át le­het hágni a kordonon. És min­den ember átjuthat, aki nem acélozza akaratát. akinek szeszgőzős fejéből elvész az ítélőképesség önmaga, köteles­ségei iránt. Találunk ilyeneket a min­dennapi életben. Sírjukat ás­sák, és nemcsak fizikai érte­lemben, egészségüket veszé­lyeztetve. Lassan, fokozatosan ereszkednek alá a lejtőn, s egy bizonyos ponton már hiába ki­áltunk megállj-t. Elveszett em­ber lesz, kiveti magából a tár­sadalom, melynek talán egyik tekintélyes vezetője volt vala­ha, vagy egyszerű, de értékes tagja. És akkor már hiába sápítozunk, hogy milyen jó lett volna megelőzni bukásu­kat : : Ismerek egy középkorú, so­vány, morcos tekintetű embert. Csak azért nem írom ide a ne­vét. mert büntette már a 'tár­sadalom, és büntette akarat­lanul is önönmagát. Kicsi em­berke volt valamikor, pendely is alig került rá, hogy eltakar­ja testét. Apja izzadt és fára­dozott; ne,ki sem jutott más osztályrészül. A cukorról, cso­koládéról csak álmodozott, a fiatalűr kezében látta egyszer. És kenyérgyürkét ebédelt vö­röshagymával ..: Hittem és hiszem, hogy a műitat sohasem lehet felejte­ni. És lám, ismerősöm eldobta magától az emlékét is. Felnőtt, férfivá érett. Uj szeleik fújtak, s volt alapja ahhoz, hogy kom­munistává nőjön a pendelyes cselédgyerek. Az osztály hű tá­masza volt, vezetővé magaso­dott. Ma nagy területek »ura«, emberek felett rendelkezik, s elvesztette emberségét. Sze­gény volt, és jó anyagi körül­mények közé került. Igazgató. De nem sokáig. A változás megszédítette, és ma már alig­ha van visszaút. Ne higgye senki, hogy törvényszerű ez. Emberi gyengeség, amit nem lehet, nem szabad mentegetni... Iszik. Reggel kilenctől dél­után háromig hajszolja a kocsma billiárdgolyóit, s a fél­decik, fröccsök, hitelben (!) emésztik agyát, testét. Látják őt, és tiltakoznak. Pártbüntetést kapott, szigo­rút és végsőt. Hogy ígérte: megváltozik! Két hét múlva újabb botrányt okozott társá­val, mert barát ilyenkor min­dig akad, aki csak húzza, von­szolja lefelé a sárba ..: M egvallom, nehéz szívvel írok erről. Egy egész nép ereje, küzdelme emelte ki őt és társait. Nem, világért sem azért, hogy elveszítse fe­jét! Nincs visszaút? Ha egy ki­csit még perzsel szíve fölött a párttagsági könyv, talán még mindig nem késő visszafordul­ni. Odaállni azok elé, akiket mámoros és később tiszta fej­jel is durva szóval illetett, aki­ket megbántott, megalázott — a testvéreit... Még bevallhatná talán súlyos félrelépését. Nem, nem kérhet bizalmat, tovább, csak lehetőséget, hogy másutt tehesse tisztába lelkiismere­tét ..; Milyen jó is lenne, ha senki sem törhetné át azt a bizonyos erkölcsi gátat!N Jó lenne? Miért? Hisz éppen az tesz bennünket emberré, hogy ural­kodni tudunk magunkon; az tesz kommunistává, 'hogy el­veink szellemében mértéktar­tóan élünk, s a funkciókban is azok maradunk, akik voltunk valaha. Csak nagyobb felelős­séggel, nagyobb áldozatválla­lással a társadalom iránt. Na­gyobb szeretettel beszélünk, cselekszünk az emberért, s a magunk életét mutatjuk köve­tendőnek. De ehhez nem vágy kell: akarat! És nem mondani a szépeket, hanem aszerint él­ni! És így is él minden kommu­nista. aki hivatást érez. Mert kommunistának lenni: hivatás. Uj fogalom ez, szép, felemelő. És nem éri meg eljátszani a szó, a név sokat jelentő értel­mét Egy példát mondtam — töb­bet tudok. Korántsem annyit, hogy vészharangot kongassak. De valahogy úgy látom, néhá- nyan már elengedték magukat, és hagyják, hogy sodorjon az ár. .. Valaki azt mondta nekem, amikor e »kényes« témáról be­szélgettünk: »Hát nem veszi észre, hogy mindenki őt figye­li? Hisz alig várják, hogy va­lami rosszat mondhassalak ró­la. Igazán vigyázhatna ...« Azt gondoltam: csak ezért? A felelősségérzet, a kommunis­ta erkölcs az semmi? Színját­szók vagyunk talán, és félre­vezetünk másokat, álarcot kö­tünk, hogy jónak, jellemesnek mutatkozzunk? Nem! És ezer­szer nem! Bizalomra és tekin­télyre van szükségünk, hogy dolgozhassunk. De éppen élet­módunkkal, magatartásunkkal, emberségünkkel lelhetünk ba­rátokra embertársainkban, akik követik majd elveinket, cselekedeteinket Azt mondtam az előbb: kom­munistának lenni hivatás! Ér­demes lenne néhány .pohár borért feláldozni hivatásun­kat? Megérné, hogy goromba­sággal, igazságtalan ítéletek­kel, botrányokkal vonjuk ma­gunkra az emberek figyelmét? Nem! A mi országunkban nagy tetteket emberséget, szerete- tet, megértést, gondoskodást várnak a kommunistáktól. Nem igaz, hogy ezek tudatá­ban is. hagyhatjuk elhomályo­sítani szemünk fényét a má­mor percnyi öröméért. Sokan vagyunk, de nem annyian, hogy egyetlen kommunista is lemondhatna hivatásáról..: Egy idős parasztember mondta nekem: — Manapság nem látok pártjelvényt, és nem látok vörös nyakkendőt. De figyelem a szemeket. És megismerem a kommunistát. Szeretem őket, mint a fiai­mat .. ! É rdemes vigyázni ma­gunkra! A gyermek megundorodik, ha részegen látja apját, s mi józanok aka­runk lenni. mérsékletesek. Mert apák vagyunk és jó édes­apák, akikre feltekint a hatal­mas gyermeksereg. -.: Jávori Béla Különben ma már nincs is értelme a város nevét titkolni, Rigáról van szó, Lettország fő­városáról, amely röviddel az­előtt csatlakozott a Szovjet­unióhoz. Bizonyos gyakorlati meggon­dolásokból magánlakásban lak­tam, egy nagy mechanikai gyár munkásának családjánál. A családfő régi kommunista volt, akinek párthűségéről mág az illegalitás nehéz időszakában meggyőződhettünk. Külön szo­bám volt, a lakásban is, a szo­bámhoz is saját kulcsom, úgy­hogy házigazdáimat nemigen zavartam. Ebben a félreeső kis házban jobban meghúzódhat­tam, mintha szállodában lak­tam volna. Azonkívül a mieink között voltam, nem kellett sem váratlan vendégektől, sem egy-egy túl kiváncsi szolgáló leskelödésétől tartanom. Egyébként ez az elbeszélés nem rólam szól... Elmondok mindent sorjában, s kezdem első találkozásommal Szofja Jankowskával. Úgy emlékszem, mintha ma lenne. Késő este indultam ha­za parancsnokomtól, akihez időnként jelentéstételre kellett mennem, hogy beszámoljak munkám menetéről. Június vé­ge volt, pompás, száraz idő ... Amikor kiléptem a nagy, fé­nyesen kivilágított épületből, amelyben a katonai parancs­nokság székelt, a gyér világi- tású, keskeny mellékutcában lefelé fordultam, és néhány perc múlva kiértem a Daugava széles partjára, amelyet annyi­ra kedveltem. A Baltikumban csodálatosan simogató a nyár. Akaratunk 2. ellenére szinte beburkol bá- gyasztá melegébe; az átmenet a tavaszból a nyárba annyira fokozatos, hogy az ember szin­te a természettel együtt éli át az újjáéledésnek minden szép­ségét, és egyáltalán nem szen­ved a nap kegyetlen sugarai­tól, amelyek délen olyan nyo­masztóan hatnak ránk. A bal­ti éjszakák pedig mintha csak természetes folytatásai volná­nak a ragyogó, derült nappa­loknak. Az utcán szinte belemerül­tem az édes illatok árjába, amely a folyó és a nedves fák felöl lengett felém ... Későre járt: teljesen kihalt volt a környék. Civilben vol­tam ■— sötétszürke kabát, ugyanolyan színű kalap; a sö­tétben valósággal összeolvad­tam a part mentén sorakozó súlyos épületek szürke gránit­falaival. Egy váratlan szélroham met­sző hideget sodort felém a fo­lyó felől. Megborzongtam a hirtelen támadt hűvös fuval­lattól, és éppen fel akartam tűrni a galléromat, amikor a hátam mögött halkan megszó­lalt valaki: — Kérem, egy pillanatra! j. Az első percben azt hittem, hogy egy éjszakai tündér va­dászik az arra tévedt járóke­lőkre, de ezt a gondolatot nyomban elvetettem. A hang ugyanis olyan szeszélyesen, sőt erélyesen csengett, hogy nem lehetett egy primitív utcalá­nyé. Megfordultam. A széles jár­dán egy nő állt mögöttem, aki nem tudom, honnan kerülhe­tett oda. Könnyű, világos szí­nű kabátot viselt, kezét zsebre dugta, bal hóna alatt akkori­ban divatos, nagy táskát tar­tott, fején egyszerű, egyáltalán nem divatos, keskeny karimá­jú kalap. Az ember az első pillantásra láthatta, hogy igen korrekt, tisztességes hölggyel áll szemben. ■— Bocsássa meg, hogy fel­tartóztatom — mondotta, és bár csaknem kifogástalanul beszélt oroszul, mégis valami enyhe akcentus érződött be­szédében. — Nagy kérésem volna... Remélem, nem tagad­ja meg. Felelet helyett némán meg­hajoltam. — Nagyon kérem, kísérjen el a part végéig — folytatta a nő. — Talán nem esik nehezé­re, habár. Valóban úgy találtam, hogy semmi nehézséget sem jelent végigkísérnem a parton, azt azonban, hogy mit rejtett a »habár« szócska, csak tízper­ces sétánk végén tudtam meg. A hölgy egyáltalán nem lát­szott ostobának vagy gyává­nak, de hát egy nőnek sok minden juthat az eszébe. Ezt végiggondolván, némán oda­nyújtottam karomat, és semmi különösebb jelentőséget sem tulajdonítottam kérésének. Mentünk a néma házak mel­lett, amelyek — magam sem tudtam, miért — hirtelen olyan zordnak, barátságtalannak rémlettek. Az ismeretlen nő hallgatott, nekem pedig még kevésbé volt kedvem kérdések­kel untatni. Sehol, semerre sem láttunk egyetlen járóke­lőt sem. A távolban a folyó vi­ze csillogott. Az égen halvá­nyan fénylettek a csillagok. Még messzebb a folyó túlsó partján levő utcák ködös fé­nyei pislákoltak. A csendet hirtelen egy suha­nó autó zaja törte meg. Körül­néztem. A távolból egy autó­mobil közeledett felénk. Igen jó márkájú kocsi lehetett, mert olyan gyorsan és nesztelenül jött, hogy egy pillanat sem Könyvek között egy járási könyvesboltban SZEMET GYÖNYÖRKÖD­TETŐ LÁTVÁNY ez a bolt, nem csoda, ha sok embert vonz, és a sok betérő közül csak nagyon kevés tud úgy tá­vozni, hogy ne vásárolna va­lamit. Ha mást nem, az Olcsó Könyvtár-sorozatnak valame­lyik még kapható darabját. S ha éppen nem csörög pénz a pénztárcában, akkor sem lehet csak »úgy elmenni« innen. Akkor a látogató neve előjegy­zésbe kerül, mellette könyv, a kívánt mű címével. Alig négy héttel ezelőtt gaz­dagodott ismét új színnel Tab kereskedelmi hálózata. Ekkor nyílt meg ugyanis az FJK könyvesboltja, méghozzá ön- kiváigsztó könyvesboltja! A fő útvonalon szerényen meg­húzódó kis üzlet az újranyitás óta ugrásszerűen megnőtt je­lentőségében. ízléses berende­zése, a falak mentén körbefu­tó és megrakott könyvespolcok nem nélkülözik azt a varázst, ami a járókelőt belépésre kényszeríti. Hát még ha elol­vassa előzőleg, hogy nem akár- hova indul, hanem önkiválasz­tó könyvesboltba, ahol »szabad a gazda«, azaz kedvére válo­gathat az ember. Mint az üzlet vezetője, Né­meth Istvánná mosolyogva el­mondta. kezdetben sokan vic­celődtek a könyvesbolt önki­választó elnevezése miatt, nem láttak semmi újat a vevőkö­zönség érdekeit szolgáló új ke­reskedelmi formában. — Eddig is azt vásároltuk meg. amit kiválasztottunk — vélekedtek kötődve. Azóta persze rájöttek már az önkiszolgálás, az önkiválasztás »ízére«, előnyeire. Az ember könyvet akar venni, vesz is, de nem mindegy, hogyan. Itt most végigtallózhatja — ha ideje engedi, és érdeklődése sarkantyúzza — akár az egész könyvállományt, míg vásárlás­ra szánja magát. Szóval megnőtt a tekintélye a boltnak azóta, mióta elhall­gattak a tréfás megjegyzések. Ezzel magyarázható, hogy a viszonylag kicsiny könyvesbolt forgalma nőttön-nő. Németh Istvánná szerint az 1952-ben nyílt boltocska havonta 5—6 [ ezer forintos forgalmat bonyo- | lított le átlagosan. Ma — még ; a holtszezonnak cz.'.mitó nyár­ban is— havi 11—12 ezer fo­rintos forgalom bonyolódik le a parányi helyi:,égben. Tabi viszonylatban az Olcsó Könyvtár- és a Kincses Könyvtár-sorozat népszerűsé­géé természetesen a pálma. Egyébként pedig ma is még a magyar klasszikusoké: Jókaié, Mikszáthé. Móricz Zsigmondi, Móra Ferencé. Tömörkényi Ist­váné a legnagyobb érdeklődés. — Az ingyen csztott cukor a gyerekek között nem lehetne naposabb! — mondja a vezető. Persze' van keletük a szak- könvveknek is. közöttük a földművelési, méhészeti, szőlé­szeti kiadványoknak. Igen ke­resettek a munkaegységköny­vek is. MÉG UGYAN NEM ADJAK a vevők egymás kezébe a ki­lincset. nem is lehetne, mivel a meleg miatt tárva-nyitva áll naphosszat az ajtó —, mégsem emelhet szót a könyvesbolt az érdeklődés hiánya vagy a kö­zönyösség ellen. Ilyenkor, nyá­ron jobbára diákfiatalok jár­nak be vásárolni: érthető, a járás paraszti lakossága most nem ér rá betérni sem köny­veket válogatni, sem pedig az olvasásra. Megjön annak is az ideje! Rendkívül rokonszenves az FJK könyvesbolt gondoskodá­sa, hogy időnként körlevelek­ben ismerteti a megjelenő könyvek listáját az érdekeltek­kel. E látszólag jelentéktelen munka nyomán szemlátomást terjed a fény a tabi járásban is. Mint megtudtuk, alig van például a járásban olyan or­vos. akinek neve a megjelenő szakkönyvek mellett ne szere­peing rendszeresen! S nem­csak az orvostudomány terü­letén tapasztaltuk ezt a távla­tokra valló érdeklődést, más területek szakemberei is szár mon tartják a körlevelekből, mit kell beszerezniük, elolvas­niuk, hegy önképzésük segítsé­gével lépést tarthassanak a fejlődéssel. Az érkező könyvek megren­delésre jönnek, ezt viszont az igények arányában, az elő­jegyzéseknek megfelelően ál­lítják időről időre össze. Tudvalevő, hogy könyvki­adásunk egy új sorozattal, az Arany Könyvtár sorozattal gazdagodik a közeljövőben. A sorozat ötven reprezentatív kiállítású kötetből áll . majd, benne jobbára klasszikusainké a szó, Jókaié, Mikszáthé és így tovább. Tabon e majd megjelenő soro­zatnak eddig 180 előfizetője akadt, és ez annál is megbe- csülendőbb számadat, mivel Kaposvár eddig mindössze 184 előfizetőt tudott gyűjteni! Kis- bárapátiban az iskola lelkes igazgatója alig kapta meg a könyvesbolt körlevelét, amely az Arany Könyvtárról tájékoz­tatta a címzetteket, máris 28 előjegyzéssel köszöntött be a boltba, hozva mintegy bizto­sítékul az első részletet, a hu­szonhat forintokat is. A kis- bárapátiak biztosak akarnak lenni a dolgukban, hogy való­ban megkapják az ötven köte­tes kis könyvtár első kiadvá­nyát. Örömmel újságolta a boltve­zető, hogy hamarosan megje­lenik a járási könyvtár is, hogy a községi tanácstól ka­pott pénzösszeget — körülbe­lül ötezer forintot — könyvek­re cserélje, új olvasnivalóra. MINDEZEK ÖRÖMET FA­KASZTÓ ÚJSÁGOK Tabon. Alig egy évvel ezelőtt azt kényszerítették tollhegyre a tények, hogy nem lelkesednek az olvasásért a tabiak. Mára megváltozott a kép, s talán nem túlzás azt állítani, hogy ^z — az önművelés okosan fel­ébresztett igényének megerő­södése mellett — a megújult könyvesboltnak és nem utolsó­sorban a könyv szolgálatát ön­kéntesen vállalt pedagógusok­nak köszönhető! L. I. Emeletráépítés tett bele, és fényszórója máris egészen elvakított. Még magamhoz sem térhet­tem, amikor az én különös társnőm heves mozdulattal magához rántott, úgyhogy hát­tal kerültem a kocsiútnak. Hozzám simult, fejemet arcá­hoz húzta — valami gyenge, fűszeres illatot éreztem — és ajkát ajkamra tapasztotta. Abban a pillanatban, amikor megcsókolt, hallottam, hogy az autó mellénk érve lelassít. Valaki menet közben kinyitot­ta, majd becsukta az ajtaját. Mire elhúzódhattam ettől a kü­lönös asszonytól, a kocsi már messze járt, csak hátsó lám­pája villogott vörösen felém, mintha egy fenyegető, de to­vatűnő veszedelmet jelzett vol­na. Mondanom sem kéü, hogy látható meglepetéssel bámul­hattam hölgyemre, mert köny- nyedén felkacagott, és végigsi­mított a kabátujjamon. — Maga válóban kedves fiú... Igazán bele tudnék ma­gába szeretni — mondta kacé- ran, majd gyorsan hozzátette: — No, ne ijedjen meg. Az egyenesen lehetetlen, hogy va­laha is beleszeressek magába. Alig tettünk meg néhány lé­pést, amikor a városi nyár éj­szaka titokzatos zörejekkel és rejtélyes hangokkal teli csönd­jébe átható, dallamos, szinte figyelmeztető füttyszó hasított. Körülnézni már nem volt időm... Utitársnőm karon ragadott, a fái felé taszított, és egy, szinte férfias kézmozdulattal lenyom­ta a fejemet. Egy pillanatra az az érzé­sem támadt, hogy most mind­járt agyonlőnek... De nem, lövést nem hallot­tam. Ugyanakkor azonban világo­san éreztem, valami levegőrez­gést, mintha valami láthatat­lan madár szállt volna el fö­löttem, annyira közel, hogy szinte érintett a szárnyával... — Folytatjuk — A ma építkezésének egyik leggazdaságosabb formája. Mar­caliban is emeletráépítéssel igyekeznek megoldani a járási tavlcs megfelelő elhelyezését. 3 millió 300 ezer tégla — Halló, Téglagyári Egyesü­lés? Az igazgatót, Fehér elvtár- ^sat kérjük. Érdeklődünk, mi újság, hogyan állnak a kong­resszusi felajánlásokkal. — 4 millió tégla gyártását ajánlottuk fel a pártkongresz- szus tiszteletére. Ebből ez ideig 3 millió 300 ezer tégla készült el. Mivel az esős időjárás visz- szavetette a nyerstégla gyártá­sát, összehívjuk az üzemi ta-‘ nácsot, és megbeszéljük, ho­gyan lehetne a legsürgősebben pótolni a lemaradást. — Milyen időközökben ér­tékelik a versenyt? .— Tíznaponként. — Mi az eredménye a leg­utolsó értékelésnek? — A kaposvári Vöröshadse­reg úti téglagyárunk lett az első. — Milyen eredményt ért el az üzem? — Ezt pontosan csak a ver­senytábláról tudom megmon­dani, tessék egy kicsit várni. Az igazgató letette a tele­font, hogy megnézze, pontosan mi az eredmény. ' — Halló, mondom az adato­kat. Tehát az első a Vöröshad­sereg úti téglagyár égetett tég­lából 146 százalékos, nyerstég­lából 120 százalékos teljesítés­sel. A második a Szigetvári úti: égetettből 136 százalék, nyersből 115 százalék az ő eredményük. A harmadik a nagyatádi téglagyár. 116 száza­lékra teljesítette égetési és US százalékra nyersfelajánlását. Mindhárom eredmény jó munkáról tanúskodik. Remél­hető, ez a lendület továbbra sem fog csökkenni.

Next

/
Thumbnails
Contents