Somogyi Néplap, 1959. augusztus (16. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-02 / 180. szám

SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1959. anpnartns % FILMSZÍNHÁZAINK MŰSORÁBÓL A CSODA Vörös Csillag aug. 3—5-ig Bryeh polgár Hosszabb idő után végre olyan csehszlo­vák filmet láthatunk, amely nemcsak el­gondolkodtat, hanem művészi élményben is újat ad. Vávra, az egyik legkitűnőbb cseh rendező az új cseh irodalom legna­gyobb sikerű regé­nyéből, a Bryeh pol­gárból készített fil­met. A film 1948-ból, a nagy fordulat ide- j jéből veszi témáját, amikor mindenki mérlegre került. Csehszlovákiában 1948 februárjában a burzsoázia megpró­bálta magához ragad­ni a hatalmát. A fel­fegyverzett munkás­ság azonban általá­nos sztrájkkal vála­szolt erre, és a kom­munista párt mellett foglalt állást. A nép nagy része tudta, hogy ezekben a törté­nelmi órákban me­lyik oldalra kell áll­nia, de a kispolgári és értelmiségi kö­rökben sokan nem értették meg a tör­ténteket. Ezek közül az emberek közül vá­lasztotta hősét az író és rendező. Bryeh a döntő na­pokban előléptetését várja. Amikor bekö­vetkezik a fordulat, szinte mindenki a néphatalom mellett szavaz — ő nem nyi­latkozik. Bizalmat­lanná válik, az uta­kat keresi. Régi sze­reimé, Irena, aki idő­közben egy gazdag gyáros felesége lett. most újból felkeresi, mert férje mellett nein tálálta meg a helyét. A férj mind­kettőjüket ráveszi a szökésre. A határon, egy elhagyott kuny­hóban egy éjszakát kell eltölténiük a . többi menekülő tár­saságában. Bryeh és Irena itt döbbennek rá, hogy ezek az em­berek patkányok, s csak egyért élnek: a vagyonukért; saját jólétük miatt fáj a fejük. A becsülete­sek hazájuk mellé álltak. A férjet el­hagyva elindulnak hazafelé, vissza. A film igen bátran, a maga bonyolultsá­gában ábrázolja az 1948-as hősi időket. Látjuk a törtetőket is, akik anyagi érdekből csatlakoznak a párt­hoz, akik tüntető vi­selkedésükkel árta­nak, és taszítják a becsületes, de még bizonytalan embere­ket, mint amilyen Bryeh is. SM íflMg ÉRETTSÉGI UTÁN Prága utcáit vi­dám fiatal párok ró­ják. Egyetemisták, fő­iskolások, szerelme­sek, akiknek az esti búcsú á másnapi ta-, láikozóra való vára­kozást jelenti. Hon­nan is sejtenék, hogy hosszabb időre való válás fenyegeti valä- mennyiüket. Hanna, amikor be­surran barátnőivel az egészségügyi szak­iskola diákotthoná­ba. társnőit nagy iz­galomban találja. A falon hirdetőtábla közli, hogy érettségi után kit hova helyez­nek munkára. A lá­nyok lázadoznak. Senki sem akarja el­hagyni Prágát, mert ide köti őket minden: a színház, mozi, ud­varlóik. A tanárok nem tudják meggyőz­ni a lázongó lányo­kat, s Maria Merko- vé még »öngyilkossá­got is megkísérel«, hogy tanárait meg­ijessze. A lányok mindent elkövetnek, hogy kijátsszák az elhelyezéseket. Még a gyors házasságkö­téstől sem riadnak vissza. A lányok azt is kieszelik, hogy nem felelnek a közel­gő érettségin. De cső­döt mond ez a ter­vük is: előző évi ta­nulmányi eredmé­nyeik alapján egyikü­ket sem buktatják meg, nem kell. osz­tályt ismételniük. Az új házasok szál­lodáról szállodára vándorolnak, mert még lakásuk sincsen. Reggelig sétálnak, másnap lakást keres­nek, eredménytelenül. Hanna nem mehet vissza a diákotthon­ba, mert befejezte ta­nulmányait. Ota, a fiatal férj főnöke irodájába csempészi be feleségét, ő meg barátjánál alszik. Reggel botrány tör ki. Óta rábeszéli fe­leségét, hogy jöjjön fel szülei lakására, akik viszont ellenez­ték a fiú házasságát. Hanna a férje sötét szobájában kuksol, míg a férj vacsorázik a családi asztalnál. Váratlanul beállít a házmester Hanna adataiért. Kiderül, hogy . Óta házasem­ber. Az apa pofonnal nyugtázza meglepe­tését. A fiatalok szo­morúan távoznak, és nagyon összevesznek. Hanna az állomásra rohan és hamarosan követi Óta is. Még el­érik az utolsó vona­tot, hogy vidékre utazzanak, és ott kezdjék életüket, együtt. A szólásmondás szerint ^ semmi sem olyan tisza­virágéletű valami, mint az, amit csodaként tart számon az örökkön szenzációkra éhező ember. Persze, akadnak kivé­telek is az alapos népi bölcses­ség szabta szabály alól. Ilyen volt az a csoda is, amely sem­mivel sem volt különb eddigi társainál — ez is csak üzleti furfangból kélt —, s amelynek virágkorában a vakbuzgó hí­vők majdnem elnadrágolták a püspököt is, mert ő, egyetért­ve a kíséretében álldogáló tu­dós professzorokkal, maga is arra akarta felszólítani a bú­csújárókat, hogy térjenek ha­za, ne vétkezzenek tovább az ég ellen, ugyanis amit csodá­nak kiáltott ki néhány ostoba ember, az nem csoda, hanem nagyon is természetes jelen­ség. A dolog úgy esett, hogy Gyömbér Treszka néni nagy búsulásnak adta fejét ve jövel. Janival együtt. Sehogyan sem ment az üzlet, beleuntak a meddő sátorgzásba a vásáro­kon, búcsúkon, mert ezek az utóbbi években olyan szegé­nyesek lettek, hogy nemigen lehetett megkeresni többet sem a szenteltgyertya árusítás­sal, sem Jani céllövöldéjével, mint ami szorosan a kenyérre kellett. — Elromlott a világ, fiam — bizonygatta Treszka néni, ami­kor a férfi némán hallgatta meséit a régi vásárokról, bú­csúkról. — Születni kéne egy új megváltónak, fiam, én mon­dom, hogy megjavítsa ezt az istentelen világot. Vallásos dolgokba nem avat­kozott Jani, de ellentmondani sem mert az anyósnak, csak bólogatott, bólogatott. Aztán egy napon közelebb vonta Treszka mamát, hogy a kony­hában sürgölődő fiatalasszony meg ne hallja. — Kitaláltam valamit, ma­ma, igaz, nem a magam fejé­ből, egy igen okos embertől hallottam. Ha sikerülne, be­vágna ám nekünk is az üzlet itthon, még sátorozni se kéne másfelé. Csak úgy söpörnénk a pénzt! A Részletes suskus után Jani minden este eltűnt. Hóna alatt egy-egy pintesüveg vizet vitt a templom felé vezető úton. Egyszer csak azzal állított Treszka mama elé, hogy hol­AV\\V\\\\V\V\\V\\V\S\S\\SSVVS\\\\\\NVSN\SV\VVVV\S\\VVSV\á\Vtt\\\S\VW\\VWWV\\\VWV\VVl kor a nagy szusszantással oda- vágott fejsze éle keresztüi- c2 úszott a fán. Az öreg lihegve, szinte ön­feledten állt áldozata előtt. Al- mélkodásábó] csak akkor rez­zent fel, mikor Pétiké hozzá­futott, és átölelte lábát. — Tudta, tudta! Ferenc bá­csi, tudta! . — Tudtam, édes gyermekem — szólt az öreg, s okkor már a tuskó tetején ült, és Pétiké az ölében, úgy, ahogy szokott. Most nem nyúzta a mesékért. Az öreg hangos szuszogással pihente az előbbi nagy csa.ta fáradalmait. Ráncos, eres keze a gyermek fején vibrált, sze­me pedig révetagen meredt maga elé. Jólesett a csend mindkettőjüknek, hősnek és bámulónak egyaránt. A csendet Pétiké zavarta meg: — Ki tanította meg erre, Fe­renc bácsi? Az öreg elgondolkodott. Még mindig zihált, mikor a választ megadta: — A nyomorúság. — A nyomorúság? Hát az meg ki? — kérdezte kíván­csian. — Nagyon nagy úr, bejárja az egész földet — felelt az öreg. — Aztán milyen az a nyo­morúság? — Majd meglátod, édes gyermekem. Ha megnősz, biz­tosan találkozol vele. és téged is majd sek mindenre megta­szólt egyhangú levert­r u.51. Feszültséggel telí- -*■ tett a levegő. Csupa juj és csupa iaj. Itt a boletta, ott a védettség csúnya ránca csú- fci. Nyolcvan fillér egy kiló zsír, a cukorért egy pengő tíz iillért kell fizetni, és ha mun­ka akad, még negyven-ötven fillért is adnak az egész nap görnyedő, izzadó napszámos­nak. A gazdasági válság ször­nyű teherként nehezedett a Duna—Tisza-tái küszködő né­pére. Petikéből Péter lett azóta. A pápai tanítóképzőt kitűnő eredménnyel végezte el. Most éppen állás kellene neki. Csi­náltatott is okleveléből máso­latot vagy húszat. Elküldte va­lamennyit. De mindennap visz- szajött egy-egy: »Az állásra mást választottunk«, ő pedig maradt Vadkörtésen tizenöt társával együtt, az álmok te­tején, támasz nélkül. Hej, pedig de sok szép ál­mot szőtt ott, a pápai tanító­képzőben! Elhatározta, hogy mennyit dolgozik majd. S most itt áll tehetetlenül. Dolgozna, de nincs hol. így esett, hogy amikor Nagy­bajom állást hirdetett, elin­dult a tizenöt vadkörtési taní­tó is. A plébános fogadta őket. Csak osztálytanítói állásról volt szó, mégis a templom or­gonájára vitte őket vizsgázni. Péter is köztük volt. Csu­pán a »szerény ibolya« kitün­tető címet érte el. Az állás ... az másé. És folyt a harc a ke­nyérért tovább. Néhol a kilin­cset adták egymásnak a fiatal tanítók, másutt meg százan is pályáztak egy állásra. Eredménytelenül múlt el a nyár. A nyári ragyogó álmok aranyfátylát őszi szelek tépáz­ták. Az óraközi csengetések után sóvárgó fiatal tanítószí- vekre fájdalmasan ült a kilá­tástalan jövő. Kit érdekelt, hogy Vadköftésen tizenöt fia­tal pedagógus tanítani szeret­ne, és hogy az országban még sok-sok diplomás kenyér után lohol. Egy délután éppen úgy ra­gyogott a na.p, mint 1917 októ­berében. A hivatal előtt őgyel- gett tétován, mikor B. bácsi, a szomszéd f^lu iskolaszéké­nek egyik igen tekintélyes tag­ja ballagott az utcán arrafelé magába merültem A munkától és az elsuhanó élettől ráncos arca redőiben mélyen nagy gondok terhe ült. — Jó napot, tanító úr! — köszönt rá B. bácsi. Péter összerezzent a nem várt hangtól, és amint a felé­je nyújtott kezet férfiasain megszorította, szólni akart, de nem tudott, mert B. bácsi keserűen folytatta: — A bank felmondta a tar­tozásomat. Most N. ügyvéd úr­hoz megyek tanácsért. Baj lesz, tanító úr, baj. A többi is így jiáxt. De el is árvereznek ben­nünket, ha nem M. tanítóra szavazunk. Pedig... Péter csak sejthette, hogy mit akart mondani még, mert amikor kezet nyújtott B. bácsi, hosszan szorította Péter te­nyerét, mélyen a szemébe né­zett, és tovább ment. A gesztenye-fa tetejéről zi­zegve hullt alá egv levél. Pé- . tér szívéből ígv hullt ki is­mét a reménynek egy sárguló aranyszála. Sajgó, nehéz szívvel a sarok felé indult. Úgy érezte magát, mint tizennégy évvel azelőtt, . mikor a kert végéből ballagott visszafelé. De hiszen ő már nagy, dol­gozni szeretne és tudna is. És... és... mégis. Fájdalom mar­cangolta lelkét, amint balla­gott tovább. Egy öreg, ősz em­bert pillantott meg. aki alig vánszorgott már. Ferenc bá­csira ismert. Az elitéi favágóra. Szeme felcsillant, a bánat hir­telen messze illant szívéből, amikor Ferenc bácsi előtt meg­állt: — Ferenc bácsi, drága Fe­renc bácsi! Ugye, megismer? Az öreg bizonytalanul né­zett rá. — Én vagyok a Pétiké! Az Imre fia, a legkisebb! Ferenc bácsi, aki túl szere­tett volna lenni már az életen, merengve nézett rá, és öreg szájából ezt rebegte: — Igazán?... Tényleg... De megnőttél, de szép nagy ember lettél, édes gyermekeim! összeölelték, csókolták egy­mást. Sok mindenről esett szó, amint ballagtak az utcán. A sarokhoz értek. Itt elváltak egymástól. Már elindult Péter a vasút felé. mikor visszafor­dult, és Ferenc bácsi után szólt: — Ferenc bácsi, találkoz­tam ám már vele! Visszafordult az öreg, és kí­váncsian kérdezte: — Kivel, édes gyermekem? — A nyomorúsággal — szólt Péter keserű sóhajjal. • * * A fiatal, ifjú szemek elmé- ^ lázva nézték Péter bá­csit. Minden szavát, mozdula­tát, sóhajtását szinte maguk­ba szívták, és amikor az előbb még nagyon is komoly arcra kedves mosolya visszaült, tá­volba néző tekintetükből bol­dogság sugárzott. Marika ar­cára .is bájos mosoly lopako­dott, és nem hulltak már ke­serű könnyei. És amikor Pé­ter bácsi biztatón rámosoly- gott, ragyogó szép kék szemé­ben a pusztai iskolát pillan­totta meg, amint Marika bol­dogan neveli a puszta gyerme­keit Henger László napra gyümölcsöt hoz fárado­zása. Tíeggelre kelve Treszka mama szép parádésan kiöltözött, fogta a csatos ima­könyvet, melyet az elmúlt húsz esztendőben csak akkor vett kézbe, amikor az urát te­mették, s elment a templomba. Ott állt. ő is a templomkertben kereszteket hányva, amikor a templomos öregasszonyok ösz- szefutottak, és szent mcgille- lődöttséggel bámulták az ugyancsak megkopott Mária- szobrot, annak is a kgrját, melyre egy erősen elszáradd szárú liliom feküdt, és csodák csodájára a száraz kórón csak úgy tündöklöt.tek a hófehér, illatos szirmok. — Csodát tettél, isten any­ja! — Csoda, csodá! — rebegték alclón. — Kinyílt a szűz lilioma eb­ben a rekkenő nyárban! — Égi jel ez, asszonyok — pézsmitálta nagy hangon Treszka mama —, bennünket szemelt ki a szentséges szűz, hogy legyünk az ő gyermekei. A csoda megestére számta­lan istenes magyarázat kelt szárnyra, és estére gyertyák száza égett a szobor körül, A nyugodalmas éjszakákhoz szo­kott plébános ablaka alatt egymásután ismételték a litá­niát a virrasztó öregasszonyok. Reggel a közeli piac való­sággal kiürült, mintha kiseper­ték volna az árusokat, parasz­tokat. A parányi temni^mker- tet pedig majd szétfeszítette a kíváncsiak serege. EnekeHek, imádkoztak. Treszka. mama ve­dig nagy kofazsebében sorban tüntette, el a fényes forinto­kat. Kínálni sem kellett a gyertyát, vitték, mint a cuk­rot. Csak Jani tovogott türel­metlenül, hogy ő men vaion hova televítse céllövöldéiét, mert a törökmézárus Ali már itt van, a templom mönötti té­ren áll a standja. Délutánra megenyhült kissé, mert egy fakult selymű lobonó alatt megérkeztek az első búcsútok. Vezetőjük, egy szikár növésű asszony hadvezéri ügvesséanel kormányozta át nyáját a tér­deplők között, és a szobor előtt, amely már alig látszott ki a virágtól, s alig lehetet* megközelíteni a lobonó gyer­tyáktól, arcra vetette magát hangos óbéaatással: — Könyörögj érettünk, bű­nös férgekért, csodálatos Má­ria! A gyülekezet nagy buzgóság- gal ~!~ta utána a szöveget. A lébános pedig tehetet- len mérgelődéssel néz­te, mint tiporiák le az isten házának kertjében a virágokat, bokrokat éjjelének és napva- lának megkeserítői. Amikor pedig a templom mögött fel­fedezte a mézeskalá esőst, a lacipecsenyést, és elhangzott Jani sátrából az első puskalö­vés, elismerte, hogy tele sem tréfa, ami itt történik. — Dávid is bém.ent az orosz­lánok barlangjába — erősítget- te gyenge bátorságát.. — Ki kell mennem, és szétzavarnom a népeket. Felöltötte a fehér karinget, kezébe vette a szenteltvíz-hín- tőt, és háta. mögött a sekres­tyéssel kilépett a sekrestye lép­csőjére. — Emberek, kedves feleba­rátaim! — De hiába eresztette meg a hangját, melytől csak úgy zengett a templom hajója vasárnaponként. — Testvéreim az úrban! — Erre már feléje fordult né­hány átszellemült arc. — Az ördög incselkedése, amit cso­dának hisztek! Térjetek hata, a püspök atya megvizsgálja a liliomot, amit ti csodának ... Nem folytathatta tovább. Méltatlankodó kiállások után felerősödött az énekszó, és a plébános tar fején érett ringló csattant. — Nesze neked, ha pap lé­tedre nincs hited! A ringló párjául záporozott több is, de az már a sekrestye faragott ajtaján posszant szét. ITT armadnapra megérkezett a püspök, kíséretében néhány idős férfival, akikről ezt suttogták, hogy tudósok. Reggel lévén a piacról ismét Ldecsődült, aki csak tehette. Utánuk a vásárolni szándéko­zók, akik semmiképpen sem hagyták békében az árusokat. — Mondom, adja ezt a pár csirkéi negyvenért! — Adja a nyavalya, többet meneteit az, mint negyven forint! — Hogy adja az almát, bá- csikám? — No. vigye ötért, de az egé­szet! Ilyenféle beszélgetések foly­tak a kerítés tövében, hiába fenyegetőztek hátra a rózsafü- zéres asszonyok. Kelletlenül nyitottak utat a püspöknek és kíséretének a szobor körül tömörülök, és fél­tékeny szemmel lesték, mit csinál az az ösziürtű fétfi, aki felkapaszkodik a talpazatra, szem ügy re veszi a virágot, tör egy kicsit a száraz sz'r'ól, miközben a! kán mosolyfóle játszadozik. Amikor levette a virágot, és kézről kézre n,1va magyarázott az élénken ' óla- gató papoknak és fásainak, egy öregasszony elsívítatta ma­gát: — Szentségtörés! — Feltevésünk helyénvaló, Püspök uram! A szobor ó'é4 en, vem tv'’ni honnan, meg‘ e’'e'lt a v‘z, a száraz r- ’"'jan Ive látni, nem stttkndtsk meg a hajstá ’csöve!:. Vizűt kapva a bimbó szépen kinyílott. A cso­da magyarázata tehát egészen egyszerű természeti... A körülállók hangos ször­nyülködésében elvesztek a tu­dós szavai. — Még a püspök is bólogat erre a kommunista mesére’ — A liliom a szűzanya cso­dája — süvítette Treszka 'to­rn, aki zsebbe süllyesztette ‘ e- zét, s úgy -álldogált a bizottság közelében. A püspök szólásra készülődött, hogy haza bocsás­sa a csodahívőket, de a vizs­gálat lényege, hogy ezzel a püspök is egyetért, hamarabb szétfutott, mint ahogy a ma­gasrangú pop megszólalhatott volna. — Istentagadók! — Máriagy alázok! — Farizeusok! Az ördög sem tudta volna kihámozni a hangzavarról, hogy most ki kiabál és mit a döbbenten álló bizottsághoz. A három tudós szótlanul ** hajolt meg a püspök fe­lé, és elindult. — Butaság! — szaladt ki egyikük száján. ’ — Buta ám a vakapád! — harsogta a füle mellett egy csí­pőre tett kezű menyecske, és kezét ütésre emelte. — Kergessük el őket! — Ki velük innen! A püspök pirosra gyűlt fül­lel hallgatta a szitkokat, és fel sem emelte a fejét, ami­kor arcán szétcsorgott az első jól irányzott paradicsom. — Csak a fejét, hogy meg ne sáv túl jón! Szégyen a futás, de hasznos. A sekrestye homályában tisz­tálkodott meg valamennyire a bizottság, s a kicsiny ablakból nézték' végig, hogy ott kint maguk a csoda védelmezői is összeakaszkodtak, mivel a jó­zan szóra hajlók maguk is ne­vették korábbi hiszékenységü­ket. De hiszen rossz helyen. Még Treszka néni is éktelen puklival a homlokán tolta ha- *a a boltot. síére kiürült a kert. A paradicsomcsata nyo­mai még a szobrot sem kímél­ték meg, a sekrestyés mosdat­ta meg csendes szitlcozódással a foga között. Másnap alig ácsingózott egvpár nő, kíván­csi férfi a szobor előtt. Har­madnapra pedig szárnyra kelt a hír: — Igazat beszélhetett a tanár, mert elhervadt a liliom! Persze, hogy elhervadt. Treszka mama ve je, aki víz­zel látta el a kalamajka oko­zóját, a liliomot, bevert fejjel feküdt otthon. Viszont Tresz­ka néni elégedetten szimlál- gatta a busás nyereséget, s egy pillanatra sem, gondolt arra. hogy miként fog elszamvnu túlvilágon a zajos »csodáiére­ményért« a csodákra manap­ság már lusta églek trónusa '•lőtt. L. U Es

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents