Somogyi Néplap, 1959. július (16. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-05 / 156. szám

S''“TOGYI NÉPLAP

7

Vasárnap, 1959. .július 5.

K

ránicz Pistára, a Mandulára emlékszel-e?

A szeme? Az arca, a haja, az alakja? Nem is tudom már. De az biztos, hogy jobb füle alatt szilványi anyajegy volt: mandula. Buta dolog, hogy mandula, ilyent még egyikünk sem látott De talált, igaz?

Négyen röppentünk akkor a város felé... Ugye, tudod még? A gimnáziumba, a bencésekhez. Mi ketten meg Jaki Laci és Mandula. Ma sem értem, kinek volt nagyobb a mersze: Helebrandt tanítónak-e, szüleinknek-e vagy éppen nekünk. Inkább a. tanítónak. Az Üstökös — így neveztük magunk között: félfeje csupasz volt, akár a tojás, de koponyája egyenlítőjétől olyan bozontos sörény repdesett, mint az üstökös csóvája —, az Üstökös erős, bátor ember volt akár a vas. Az apámnak nem sok mersze volt hisz már másfél éve munkanélkülösködött, s sokszor hetekig az ínségkany- ha levesén éltünk. S ti? Dolgozott az öreged? Látod, ez már nem maradt meg a fejemben. Azt biztosan tudom, Jáki özvegy anyja mosni járt a tisztviselő-házakba. Mandula apja se élt se halt, tüdejét semmit érő aprópénzként szórta, köhögte ki a fekete salakra. Anyja az ócskás piacon kofáskodott. a Telepen összegyűjtött sok vacak szeméttel. Mi meg? Mi meg csak voltunk: amikor kellett az iskolában, aztán naphosszat az utcán, a vásártéren, nyáron a Dunán, télen meg;:: Csak arra emlékszem, egyszer kegyetlen tél volt —• akkor került tűzre a házak elől a régi deszkapalánk —, mi diadallal vadásztunk a gémberedett szárnyú varjakra.

De Helebrandt tanító úr? Tadod. .* A vizsga után nyakon csípett bennünket, s tereit is a papok iskolájába. Hárman ünneplőben voltunk! — cipőnk tette ezt —, Mandula mezítláb koslatott mellettünk: Hebegtünk, szipogtunk.

— Mit finnyáskodtok! — harsogott felettünk az Üstökös hangja. Beíratlak bennetek, srácok — mindig így mondta, srácok —, aztán aki akgr, püspök lesz, aki akar, miniszter, alispán vagy mifene.

A gimnázium hatalmas, képekkel teleaggatott folyosóján féltünk, fáztunk, pedig június volt. Először a lépcsőház széles utcáját vigyázó márványfejek dobogtatták meg szívünket. Rossz formájú, kopasz, nyúzott arcú volt mind, s az ablakokon becsucgó fény is hideg volt körülöttük.

— A tizenkét apostol — hebegte Mandula.

— Csak nyolc — számolgatta Jáki Laci.

— Cicero — betűztem félhangosan az egyikről az írást. Akkor szentül hittem, hogy , valamelyik apostol neve latinul.

Aztán a sok pap is nyugtalanított bennünket. Tele volt velük az a töméntelen nagy ház. Mindnek köszöntünk, mindtől ijedeztünk. Nesztelenül járták a fényes kövön, s fekete szoknyájuk fodrosán lobogott' lábúk körül. A borotvált arcukra merevített kegyesség olyan templomi volt. Különben is minden templomi volt: az ajtók, ablakok, termek arányai, a faiakon kukucskáló sokféle szent. A csend is.

összebújtunk, mint az ázott verebek.

— Fel a fej, ki a mell! — parancsnokolt a tanító.

Ez él bennem erről. Tovább csak' úgy tudom, hogy apám egész nyáron káromkodott,

• anyám sírt.

— Az istenit a félnótás tanítójának! .., Itthon még za- bálnivaló sincs, s lassan úgy vagyunk, testre való rongy sincs, aztán most az ő kedvéért urat neveljek. Frászt!

Augusztus végén az Üstökös a nyakunkra ült. Most is látom, mint veri a konyhaasztalt, reped a deszkája s csörögve röpdösnek rajta a déli csetreszek.

— Nem úr kell. fatter! Okos ember kell sok, tanult ember •kell sok, olyanok, akik innét a Telepről, a gyárak mellől, a Ealakról valók!

Ki «-tette ezt akkor? Talán az apám lassan kapisgáűta. Nem tudom. De az biztos, ez a kemény ember szeptemberre mind a négyünket bevert a gimnáziumba.

HÁROM SOSBUCI

agy mamlaszok voltunk

ÍN az első időben. Még ahhoz sem volt bátorságunk, hogy egy-két málészájú alakot orrba verjünk. Pedig lett volna rá ok, igaz? Anyira különbözött itt minden eddigi világunktól,’ nem is volt nagy csoda meghuny ászkodásunk. M agunkíajta srác aligha volt tíz Városi pubi annal h>bbR csipkegyáros hájas fia, a KOW Pabi Dankházy főtanácsos szemüveges Pubikája, a ™' czog Pubici, akinek bankigaz- Stó volt az apja. Fene tudja már nevüket, de voltak jo e^y nehányan. Osztálytársaink másik része vidéki fiú volt, egyi fertály úri gyerek, másik ter- tály nagyparasztok ivadéka, kiknek jó részét már a pelenkában plébánosnak, esperesnek szántak.

— Mi leszel, edes fiam, na

megnősz? ,,

— Pap leszek, főtiszteién do

tanár úr. .

Ó milyen meleg szemek simogatták őket ilyenkor a katedráról. Mandulát is, mert úgy október végén nagy roko- nyödésünkre kivágta:

_ KármeUta szerzetes leszek, főtisztelendő tanár úr.

Szekáltuk, nyúztuk is emiatt.

_ Kis csuhás, kis csuhas.

_ Maszlag — vigyorgott vissza. — Ha nékik ez jó, akkor nékem is.

Szegény aztán a három sos- bucival le is tette a fogadalmat A gyomra vitte rá velünk egyetemben.

Hogy ruhánk nyutt, kopott volt a többié mellett, észre sem igen vettük. De amikor tízpercekben a táskákból előkerültek a tízóraik: vajas kenyér, szalámis zsemle, sztani- olba csomagolt sajt, narancs, csokoládés sütemény, csöngött a nyálunk, és nagyon-nagyon kutyául éreztük magunkat Csak néztük, lestük ezeket a szerencsés fiúkat Ott kint, a telepi iskolában az úgy volt, ha valaki ennivalót hozott, körbe- áUtuk:

— Adj egy harapást!

Ó, mennyi íz, zamat volt az ilyen harapásokban. A szokás, nem, inkább a nagy kívánás mondatta velünk itt is:

— Adj egy harapást! — s csillogó szemmel kocogtunk a vajas kenyér, a szalámis zsemle tulajdonosainak nyomában.

Vdlti aki szépen letört kenyeréből egy darabot, olyan is akadt aki unottan lökte felénk az egészet:

— Na, zabáid!

Egyik-másik finnyásan felhúzta az orrát:

— Ha koldulni akarsz, állj ki a sarokra.

Hamarosan kemény kövek feküdték meg gyomrunkat, nyelvünkről elszálltak az ízek, s szánkban köpnivalóan keserű lett a nyál. Még verekedni sem lehetett emiatt, igaz? Mindjobban éreztük, hogy senkik vagyunk, s valahogyan más világba valók.

— Tiszteltetem a kedves papát! — mondta Kolumbán tanár úr Héra Tibinek, amikor eldarálta a kiszótározott húsz szót. — Kitűnő felelet volt.

Én is. te is meg a többiek is kivágtuk néhányszor a rezet de apánkat senki sem tisztel- tette. Ugye, ma már nagyon tudjuk, igazán lett volna miért. Jó, jó, ez akkor csak furcsa volt, sosem tépelődtünk felette.

— Mondd meg édes anyukádnak, öt órakor tiszteletemet teszem — mosolygott osztályfőnökünk Szarka Rezsőre, a csipkegyári igazgató fiára — Nem tudod, bridzs lesz?

Nálunk csali a villanyóma- leolvasó szokta tiszteletét tenni elseje tájékán. Mutti mosni, főzni, sikálni, foltozni tudott, bridzselmi nem, azt nem tudta, mi az. A te anyád is így volt, nem? Hát ez is furcsa volt, de tudtuk azt is, a magunkfajta néppel nem szoktak törődni.

De ezzel a tízóraival másképp lett. Árkot húzott közénk és a többiek közé, valami él nem múló lázat korbácsolt belénk, valami ellen lázadóvá tett: a kenyérért, a zsemléért, a narancsért. Hasztalan lázadóvá, mert éreztük, hogy semmik vagyunk itt és

kevesek. Mart hiába hozott ide bennünket Helebrandt tanító úr, csak olyanok vagyunk, és olyanok leszünk, mint a pa- lánkak tövében a taposott virág.

Fgy biztos, nem kértünk >*egy harapást« többé senkitől. Ha hazulról hoztunk valamit, elosztottuk, s ha nem, csak képzeletben falatoztunk.

A z egyik nap éppen haza- felé battyogtunk az iskolából, amikor Mandula nevetve, vihogva megszólalt:

— Hogy mi milyen nagy barmok voltunk! Nem kell ebben az iskolában éheznie senkinek, megvan a jóllakás titka. Persze, aki a jelszót ismeri — tette hozzá sunyi vigyorral.

Hogyne — feleltél vissza morcosán, csak jelentkezni kell papnak, baráttojásnak, s jóllakatnak szent malaszttal.

Mandula kedvében volt, mert leállt az útközépen, két karját széttárta, mint egy miséző pap, szemét az égre forgatta.

— Engemet megszállt a szentlélek, s meg is világosított csodamód. Ha kimondom az első jelszót, ehetek egy péksüteményt, ha kimondom a másikat, ehetek még hármat. Minden nap. Isten bizoay!

Nekiugrottunk mind a hárman.

— Hazudsz, csuhás. hazudsz!

Nem is tudom, r árt kellett

ezért a semmiségért verekedni? Biztos, hogy akkor sem tudtuk, igaz? De mintha azt éreztük volna, hogy szegénységünkön, örökké lapos hasunkon gúnyolódik, mint az a sok városi palánta. Pent ő, aki éppen olyan éhenkórász, mint mi hárman. Biztos, hogy ezt éreztük? Lehet is, nem is. Hiszen gyerekek voltunk, amit tettunk, abban több volt az ösztönösség, mint a tudatos megfontolás. Nem?

De az biztos, kemény gyerek volt, még Hármunktól^sem igen hagyta magát. Hátát nekivetette az olajgyár vedlett téglakerítésének, s rúgott, karmolt harapott, ahogy csak bírta. Persze végül megfutott.

A következő napokban nem jött velünk az iskolába. Hazafelé sem. Váltig hangoztattuk, hogy hála isten, s ami rosszat összeszedhettünk róla, azt magunk között jövet is, menet is kiteregettük.

December első hete lehetett, az egyik tízperc végén három sosbucit találok a padomban. Je is, Jáki Laci is.

' Békülni akar a karmelita — mondtuk egymásnak, s egyszeribe feledtük a haragot. Homme feledtük volna, hiszen ezek a bucik mosolyogtak, hátukon csillogott, fénylett a sok sószemecsike, s köztük szétszórva, kifli alakban pöndörödve a köménymagok. Illata volt ezeknek a buciknak, a pék- műhelyek száz szaga volt mindegyikben, a csendesség, a nyugalom, az otthon vasárnapi illata. Persze, ezt az idő nagy távlatán át tudjuk, látjuk így, akkor egyetlenegy szóban és a valóságban testesült meg: buci, sósbuci.

Három napon át mindig ott találjuk a süteményt a padunkban. Ha a csodában nem is kezdtünk hinni, Mandula barátságában, irántunk való szere tetőben azonban egyre jobban. Annyi jót tudtunk róla egyszeriben, lépfem-nyomom ezt soroltuk. Ám a kutyaság az^t megvolt bennünk, eszünkbe sem jutott, hogy közeledjünk feléje, gyerekésszel szentül hittük, hogy ez az ő kötelessége, sőt ez a bucioszto- gatás is kötelesség, adósságtörlesztés barátságunk fejében. Ugye, mennyi naivitás? Hogy honnét is valók a sósbucik? A harmadik napon vetődött csak fel. Nem emlékszem, hogy túl sokat töprengtünk volna felette. Abban egyetértettünk, Mandulának annyi pénze nincs és nem is lesz soha, hogy minket saját zsebére etetni tudjon. Akkor valami mégis igaz a titokból, a kétféle jelszóból, így egyre jobban vártuk, hogy az iskolában vagy az úton vagy akár otthon mellénk sün- dörögjön. Istenem, ő is gyerek volt velünk együtt, s ma már biztosra veszem, a sósbucik után természetesnek gondolta, hogy ez csakis a mi kötelességünk lehet.

Tehát a barátság nem billent helyre, még nem billent he'yre. Ami hamarosan igazított rajta, az már parányi életünk első tragédiája volt

A z egyik tízpercben éppen az utcán ácsorogtunk. Biztosan emlékszel még rá, iskolánknak nem volt udvara, a. tízperceket az épület előtti utcán és a téren töltöttük él. Sok szín volt ebben és sok szabadság is. A tanítási órák fojtogatása után ezekre a röpke időkre mindig kitárult a világ. Szabad szárnyalás a pillanatokban. Igaz, ez is sok év távlatából tett összegezés, életünknek, akkori gondolkodásunknak nem volt még ilyen vonatkozású filozófiája. Az idő és a távlatok hozzák ezeket a magyarázkodásokat.. Én legalábbis így vagyok vele

— Megvan a tolvaj!

Nagy gyerekgomolyag a sarki pék előtt. Zaj, kiabálás, or- dítozás. A kis- és nagydiákok kavargó tömegében látjuk Mandulánkat. Húzzák, vonják, még ütik is. Két nyurga felsős fogja a karját, a többi elölről, hátulról taszigálja. Barátunk leszegett fejjel, vézna lábait merevítve vergődik. Szegény.

— Az anyjuk szentyit! — kurjantott Jáki Laci;' fejét, nyakát vállai közé húzta, ökleit maga elé merevítette, mint a dobvérőket, s vágtázott bele a kavargásba. Mi nvomában.

Ha a többiek is csak négyen vannak, vagy ha többen is, de nem nagyobbak nálunk, talán nemhiába vitézkedtünk. Ekkora sereggel és a hosszúnadrá- gos felsősökkel szemben azonban mit érhetett a mi erőnk?

— Ilyen stricik járnak a mi iskolánkba!

— Agyon kedd verni őket!

— Rablóbanda'

Ilyeneket hallottunk, míg té- petten, vértől és verítéktől csata kosán a tanári szoba elé hurcoljak bennünket. A lármára úgy tódultak ki a tanárok a folyosóra, mint pihenő tanyájukon felvert varjak.

Nem jön a busz

(Péter János felvétele.)

I

— Lopott, főtisztelendő tanár úr!

— Már napok óta figyeljük, igazgató úr kérem, péksüteményt lop.

Az órára hívó csengő szét- pörölte a nagy zsinatot. Mi meg? Hosszú órákat tipród- tunk a teremnyi nagy irodában, hol minden ijesztett, parancsolt, fenyegetett: a ránk sütő szemek, az arcok százféle fintora a legyintő kézmozdulások, a kenetes, halk szavak is. Mit mondott az igazgató, a tanárok, a tanúnak megidézett pék, a vádaskodó gyerekek? Képtelen volnék emlékezni rá. Inkább csak látom a képet, annak is összefüggéstelen részleteit: az igazgató madárkarom ujjaival órája vékony láncát pörgeti; a pék ügyefogyottan tipródik, mint a cirkuszban látott öreg mackó, földre ejtett sapkáján jár, észre sem veszi; egy hosz- szúnadrágos nagydiák bokáját csattogtatva szónokol; Gróf, a gömbölyűre hizlalt osztálytársunk ujjait nyújtogatja, mindig mondani, felelni akar valamit; az ajtó feletti feszületen Krisztus jobb karja törötten lóg a szegen. Szavakat? Inkább sejtelmes zsongást őrzök magamban, s hallom a nyitott ablakon át az utca sokféle neszét. Mintha még mindig ott állnak a piros szőnyegen, érzem, mint zsugorodom össze, s merülünk, egyre merülünk á végtelen feneketlenségbe: nem is látjuk 'egymást. Igaz, nézelődni sem merünk.

— Csibész! — csattan az igazgató hangja.

Mandula leszegett fejjel állt, mint képeken a kanok, megátalkodott bűnösök. Nagy-nagy bűnös gyomra csábítása miatt, a sósbucik miatt, s ebben mi mind a hárman részesei.

Úgy volt, hogy az iskola vidékről jött. tanulói két intézetben laktak: a tehetősebb urak gyerekei a Rákócziánumban, a faluról jöttek a Magyar ispi- tában. Az egyik intézmény naponta három, a másik pedig egy péksüteményt irányzott elő növendékeinek, s mindez felvételezhető volt az iskola melletti pékségben. Tényleg csak a jelszót kellett tudni.

— Ánum — mondta valaki a péknek, s ő az öblös kosarakból nyomban előadott három süteményt, s közben táblájára meghúzta a három strigulát.

— Ispita — mondta valaki, s elébe penderítettek nyomban egy zsemlét, kiflit, vagy ha úgy tetszett, egy sósbucit. A pék most a másik táblára húzta a rovást.

Mandula jó ideje ezzel a két csalafinta szóval kalmárko- dott; eleinte beérte a napi négy süteménnyel, de amikor vitézkedve minket is táplálni kezdett, minden tízpercben az üzletben settenkedett. Hiába volt ügyes annyi napon át, ma fülön csípték.

— A ruhája tette gyanússá, igazgató úr, kérem. Én is ott álltam a pultnál, amikor haliam, hogy valaki mellettem a péknél kiabál. Ha nem olyan türelmetlen, talán rá sem nézek. De kettőnket is túllicitált. Kis zöldfülű tökmag, gondoltam, s amint rápillantok, látom fakult, foltos kabátját. Rögtön gyanús lett, hisz nálunk, a Rákócziánumban úri fiúk vannak.;:

4

— Tudod-e, hogy statárium van? — bömbölt fenyegető hangon az egyik tanár az ablak melletti karosszékből.

Hátamon hideg futkosott. Statárium! A nyáron két vándor iparoslegény kenyeret lopott az egyik üzletben. A boltos rendőr után kiabált, s ke- rubként vetette magát a kifefé szaladó éhesek elé. Az egyik a kézüádájával leütötte, össze- roskadt a stanecli ember. A legényt harmadnap kivégezték. A másik kegyelemből kapott nyolc évet. Értettük mi ezt? Csak azt, ami történt, de hogy mindez miért volt így, csak később lett világos. Évek múlva. Lassan.

Mandula hirtelen felkapta fejét a szóra, riadt szeme korbeszaladt, mint a meghajtott egér, s arcából páraként illant el a vér. Aztán az ajtóhoz ugrott, feltépte a kilincset, s vágtázott kifelé.

— Kapcabetyár! — kiáltott utána az igazgató.

Minket felküldték az osztályba. Üres volt már a terem* Néztük egymást tanácstalanul* nagy belső remegéssel. Mehetünk? Nem mondták. Maradnunk kell. Erről sem szóltak* Tétován, gyáván lopakodtunk ki a folyosóra, aztán a kapu előtt megszaladtunk egy szusz- szénással egészen a gyári útig* Itt volt csak merszünk lassítani. Mennyi melegség, otthonosság volt a kormos, mocskos, vakolatot pergető falakban! Mennyi erő a sok füstös orrú kéményben!

Mandulára a vásártéri cédulaháznál akadtunk rá. A havas földön ült, rázta a zokogás.

— Én igazán nem akartam lopni! Tényleg azt hittem először, hogy csak úgy ingyenben van az egész, az a két szó kéül hozzá, trükknek j. * Később persze, rájöttem a dologra, de miattatok csináltam, hogy megmutathassam ::: Aztán mi kár érte őket?;:* Engem is felakasztanak? .-:.- Ne szóljatok senkinek, világgá megyek ..: Az elevátor elöl holnap indul egy bolgár slepp, az éjjel felszököm rá;.*

É

s együtt kovácsdlfuk a terveket. Emlékszel? S én délután miért miért sem, szipogva, szívszarongva elbátorkodtam Helebrandt tanítóhoz. Hű, mit csinált az Üstökös! Ordított, csapkodott maga körül, azt hittem, nem jól leszek. Aztán fülön fogott, akár egy kutyakölykot.

— Hol vannak a többiek?

A szeszgyár mögötti vakvágányra tolt marhavagonban szorongtatok. Amikor feltör? nászta magát a kocsiba, azt hittem, menten agyonvág mindenkit. De csak állt, kölönc feje a tetődeszkákat súrolta, s arcán rángott, táncolt a bőn Nagy idő múltán harsányan felkacagott

— Hát úgy szeretitek a sósbucit?

S már terelt is bennünket,

ismét csak a város felé.'njint- ahogy júniusban tette. Egész úton beszélt, beszélt pétiig sosem volt szokása, s akkor azt hittük, felivott, mert minden szava csak bolondság volt — S Laci fiam, ha majd egyezer te leszed a polgármester, ehet-e ebben a városban miniden éhes gyerek sósbucit?

— Pista, ha majd a gimnázium igazgatói székében ülsz, teelőled is düizaladnak az éhes gyerekek?

A pékhez majdcsak pofonokkal tudott beimivitálni bennünket A lisztporos mackó furán pislogott, de szólni se ideje, se mersze nem volt, mert az Üs* 'tökös már az ajtóban harsogott:

— Két kosár péksüteményt! Még a kosarakat is kifizette, aztán az egyiket jobb, a másikat bal vállára dobta. Ha mertem volna, nevetek; olyan volt, mint egy csúf, nagy Mikulás, mi pedig mellette fázós, vacogó, igen szánalmas, idétlen krampuszok.

A gimnázium tölgyfákapu- ján öklével zörgetett. Miska bácsi, a pedellus morogva nyitotta az ajtót.

— Fogja meg, öreg, ezt a két kosarat Az egyik az »■ánumé«, a másik az -ispitáé«; Mondja meg a főtiszteüendő igazgató úrnak, hogy Helebrandt tanító járt itt, és az egész Telep nevében tisztelte- ti.

Hogy is volt tovább? Az egyik cukrászdában krémessel, tortával, isten tudja, miféle nyalánksággal tnaktált bennünket, s Mandula, mintha ma látnám, én ászát os képével az Üstökös felé fordul, kicsit csuklik, kicsit hebeg:

— Tanító bácsi, én olyan ember szeretnék lenni, mint maga.

Emlékszel még?

CSER PÁL