Somogyi Néplap, 1959. május (16. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-24 / 120. szám

LAJOS BfitiAí " Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE A KALAP írta: Borsi Darázs József A mikor vendégeskedésem végéhez érkeztünk, és búcsúzkodni együtt ültünk a Bari-hegyen a présházban, csak megszólalt • ám az egyik sávolyi kománk: — Te — ez én lettem vol­na — sokfelé megfordultál, be­széltél erről is, arról is; me­lyik a szegényember életében a legszebb, a legjobb, csak ar­ról nem, hogy a magunkfajta paraszti embernek mi a leg­kitartóbb kísérője. Elgondolkoztam. Sokáig tű­nődhettem, mert az arcokra kiülő kíváncsiság felett a sze­mekben felcsillant egy kis káröröm: — Na, híres, magya­rázkodtál gondolkodó gépek­ről, bolygóközi űrhajózásról, és most erre nem tudsz vála­szolni. Az öröm csaknem jogos volt. Ha a szegénységgel hozak- szom elő, arra majd ezer és egy ellenpéldát tudnak. Hogy ne mondjam, itt van mindjárt Türe-Gomba esete. Ez az örökkétig szegény ember a múlt őszön annyi pénzhez ju­tott, amennyiről azelőtt ál­modni sem mert. Azelőtt meg­kaparta csak két tehénkéjével a földjét, s az kínlódott is meg nem is valami kis termést, most meg, amióta közösben vau, rádióantennát ringat a szél a háza tetején, tehát a szegénység nem örök. A nagy hallgatásban aztán egyszer csak elkiáltom magamat: — Hát a kalap ! Megrökönyödve bámultak rám. Én rákezdtem: — Amikor — 1904-ben — a legelső napon az iskolába mentem, akkör is csak arról tudták meg, hogy az erősebb nemhez tartozom, hogy kalap volt a fejemen, egyébként pen- delyben jártam, mint a lá­nyok, hát már itt kezdődött. Ha ünnep volt, azt is a ka­lapról tudtuk meg, mert a leg­többször vasárnap is csak gá- nica főtt a fazekakban, és fol­tos gúnyában jelentünk meg az utcán, de a kalap a legtöb­bünk fején új volt, vagy ha nem, hát legalább bokrétát vi­seltünk rajta — legalábbis if­júkorban. Na, azuitán ha fürödni men­tünk a »hatöles«-be — szülő­falumban így nevezik a Zala- folyót. Ha anyaszült-meztelen kiugráltuk magunkat benne, akkor is — hogy meg ne fáz­zunk — legelsőnek a kalap ke­rült a fejünkre, s csak aztán öltöztünk bele a többibe. 1/ ésőbb meg, amikor már ^ eszmélkedtünk, arra szállt a haragunk, akivel apánk az utca közepén is úgy beszélgetett, hogy levette előt­te a kalapját, mert tudtuk, vagy inkább éreztük, hogy ez az apánknál is erősebb, és hogy tudott fájni bennünk az a kicsi szív, valósággal elszo­rult. Egyszer — nemsokára — az uradalomba vitt a mostoha sors. Alig múltam kilenc esz­tendős, de hogy élni tudjunk, máris pásztorává kellett len­nem a cselédség disznainak. Disznó nem sok volt, gazdám annál több, s akadt köztük nem egy jó szívvel való is, pél­dául az egyik gazdám, egy béresasszony főtt krumplit adott volna. Mibe tegyem, amikor olyan forró? Lekaptam hirtelen a kalapot a fejemről, édes ízű, jó szagú öt szem krumpli hullt bele. Még aznap délután utolért a mezőn a zápor. A közelben se fa, se bokor, szűröm meg különben sem volt. Jó mélyen a fejemre húztam nagyapám rám maradt lepecs kalapját, a szélét is legyűrtem, és az alól néztem a fekete felhők lassú vonulását. Hogy közben kü­lönben bőrig áztam, az se baj, mert kalap volt a fejemen. Legeltetés közben — kivált, ha rekkenő volt — bizony az őriző is megszomjazhat, és hát ember létére a vályúból még­sem ihatik, a vödörből meg- pusztai illemtan szerint nem illik, aztán különben is mész- időkben bizony megkülönböz- sze van egy-egy kút, neki hát tető jelentősége is volt a kala A két világháború közötti súgta a masinánál elporoso- meg a még régebbi dott testű asszonytársának: — Olyan ez a víz, mint a téjja!« A kalap a parasztembert a fejezője is: Nézzétek, ha mi, vörsiek valakire neheztelünk, a szemünkbe húzzuk a kala­pot, s az alól méregetjük, ha ároknak. Belemerítettem póknak. Más kalapot hordott sírig elkíséri, de indulatok ki­begyűrt kalapomat, és ihattam a zalai, mint a fejér megyei az ér vizét. ember, a mezőkövesdiek meg Egyébként ennek — a kalap- éppen hogy csúcsosat viseltek, nak — köszönhettem első hó- és mást a vörsi, mint a csá­ditásomat is. Akkor már érett kányi, a kanász pedig vargá- meg örülünk valakinek, akkor a »kanászkert«-ben a ropogós nyakalapot, míg a pásztor föl- éppen hogy feltoljuk a fejünk fehércseresznye. A séfű-séfa- álló szélűt, a boltos kemény- búbjára. Így vagyok most ve­gyepűben hamar megtaláltam kalapot, az igazi nagyúri ci­a likadást. amin át bemehet- lindert, a függetlenségi érzel­tem a kertbe, és olyankor min- mű magyar Kossuth-kalapot dig belaktam, s előrelátásból hordott, a pecsovics pedig bé­letek, sávolyiakkal, reggel óta a fejem tetején viselem a sap­kámat. s alóla nevetek rátok. ___ A kalapnak a halálban is az ingem öblét — ez a gatya- esi módit, ha meg valaki ab- hasznát veszi a falusi ember. Emlékezzetek csak, amikor szegény Toponári koma a kút­kötés körülete — teleszedtem, ból élt, hogy az urak nevében Ilyen alkalomkor került egy- a cselédeknek parancsolgas- szer az utamba a Kőmives Re- son, akkor a fején hátrabökött ba ölte magát, és a vízből ki gina árvája, kis göndör hajú kalappal járt köztünk, de emeltük, ugye, hogy csuromvíz csavargó, aki esetenként azzal rögtön lekapta a kobakjáról, kalapját tettük az arcára, rémisztgette a falumbelieket, még ha a segédtiszt jött is a hogy a kelő hold ne tükröződ­hogy egy szál kötélen libegett közeibe, a parádéskocsist pe- át az utca fölött, a holdas ég dig messziről elárulta szalagos, alatt, s ezért a látványért két darutollas kalapja. jék az elüvegesedő szemekben. Utoljára hagytam az éle­tünkben a legfontosabbat: az krajcárral adózott az a szeren- Este, amikor parancskiosz- örömet! Azt is kalappal feje­csés, aki végignézhette. Én a tás volt a tehénistálló előtt, a tündérkisasszonynak cseresz- rendelkező írnok jelenlétében nyét ígértem, ha végigbilleg a is a fején tarthatta a kalapot á ki a szegényember. Te szomszéd, te ott voltál velünk, amikor zárszámadáskor olyan birkaakol tetején. Rá is állott a botosispán, de a béresgazda kellemes meglepetés ért ben- volna talán, ha nem az öb- már a kezében forgatta, míg neteket. Amikor a pénzeket lömből kínálom, de a finnyás aki béres volt, az két kézre kiosztották, hát akkor is örö- elhúzta csöppnyi száját, és fa- fogva kalapját, lehajtott fej­képnél hagyott. Legközelebb a jel hallgatott, kalapomat tartottam eléje, és Egymás közt is nagy jelen- nemcsak elfogadta, megette tősége volt a kalapnak. A ve- belőle a tömérdek cseresznyét, lem egyívásúnak csak meg- hanem azután mindennap ki pöccintettem, az idősebbeknek is szökött hozzám a legelőre, megemeltem, s ha úr közelébe és mindaddig »-örök« szerelme maradtam, amíg csak a cse­resznyéből tartott. mikor ez a szerelem el­múlt, s másik jött he­lyébe. abban is volt szerepe a A' kerültem, az a pálcájával ütöt­te le a fejemről, ha kicsit el­bámészkodtam. és nem emel­tem meg a kalapomat sebti­ben és földig lendítve. Ha nyáridőben Berénybe kalapnak. Akkor már felnőtt mentem tehénúsztatásra, a Ba­voltam. Elmúltam tizennégy esztendős, és kévekötözönek szegődtem a simongáti urada­lomba. Koma Bábi volt a ma­rokszedőm. Mindig előttem járt. Azelőtt sohasem vettem észre, de most, hogy előttem laton elkerített -részében csak mödben nem a mestergeren­dáig dobáltad-e a kalapodat, és így kiáltottál: — Hej, azt a fűzfánfütyülő, rézizéjű bagolyját! — utána pedig meghatódottan forgat­tad a kezedben a kalapodat, és kalaplevéve nézted végig, hogy a többiek is micsoda kö­vér borítékkal térnek vissza h^1”'‘1kre... ^m folytathattam to­vább, mert ez már út­közben volt, és láttam, hogy a maróti erdőből előtűnt az N nagy szalmakalaposok füí'öd- autóbusz. Nekem végig kellett hettek, míg a kalaptalain, vagy zsíros íejfödőjű — vagyis a paraszt — legfeljebb a tehén- f eredőnél mehetett vízbe, amelyben persze és mindig hajladozott, és szemem láttára csak holdvilágnál a paraszt­érett ragyogó barnára fehér asszony csak teljesen feiöltöz- lábaszára, hát egy kicsit ré-rá- ve s csakis a nádasrészben feledkeztem, ő meg visszane- fürdött, és boldog sóhajjal vetett. Egyik este aztán,’ ami­rohannom a holládi utcán, hogy aztán végül mégis gyalog érjek a szentgyörgyi állomás­ra. A nap éppen letűnőben van az égről, s kerek piros ar­ca elé fekete felleget von úgy, mintha elalvó pásztor lenne, aki a szemébe húzza a kala­pot. Szúiuit katcit&nwél Cselédnek mentél egy véres hajnalon, És vissza többé már soha nem jöttél Elmarasztalt örökre a csontokon Rágcsáló Nagy Ür, a Halál és a téL Nem szünetelve daráltak a fogak, Apróra rágtak, jól megrágták tested, S a kiszáradt, éhes ínyek felszívtak, Mint lapos tócsát, a nyári nap.s. Védted. Magad, de hiába! Erőd elcsurgott, Mint lőtt sebből a vér.;. Testvéreidbe Folyt életed, értük fényeztél Napot.;; Pihenj békében, barátom!.:. Nevedre Emlékezve öklünk keményebb, mint a Kő, s bátran lesújtunk mind a gazokra!-»> «<­BELLYEI LÁSZLÓ: Virágszirmok Szép lányt húst ét kor Vízzel öntöznek le: Ruhája csapzott, S lúdbőrözik tőle. Tegnap barackfánk Menyasszony csokor volt, Üde szépsége Mára sárba tiport. Virágszirmai Pocsolyában úsznak, Fent a faágon Virág helyett túsznak: Gyümölcsöt lóbál Az áprilisi szél, Veszkődve híven, Hogy tűnjön már a téL Az idő kezét Sürgeti az évszak« Az élet rendje Könyörtelen tik-tak. Ö, mily boldog a Sárban úszó szirom: — Sarja fent a fán! — Nem érzi, hogy limlom. De lent a völgyben Fagy lehelt a fákra: Szomorú szirmok Hullnak ázva-fázva* Dúsan fakadnak Virágszirmok, csokrok« Sokan elfagynak, Sokan meg boldogok-3»- <SSr TÖROK ZSÓFI: Tavaszi óhaj Ha lombja vesztett fára rügy telepszik, S ha bízó barka bolyhát bontja estig, Ha búcsút csenget már a hóvirág, Ha ritka fű közt sárga szín kiált, Ha fecskefészek fecskepárt ölelhet, Ha langyos árban áznak szűzi kertek, Ha mély mocsárban gázol gólyaláb, Ha földet forgat fürge vaslapát, Ö, akkor én a két karom kitárom, Hogy átrepüljek síkon, óceánon, És tiszta forrást síró bérceken, Hogy összegyűjtsem mind, mi szép, mi illat, Mit ifjú szellő zöld tavaszba ringat, S öledbe szórjam — mindet — kedvesem! kor a pajtában a kalapomat a fejem alá vánkosul gyűrtem volna, az arcomat homoki gyo- Ji párból csinált bokréta biriz- ij gálta meg, és én nem tudtam |i aludni. A pajta mögé mentem szellőzködni, és Bábit ott ta­láltam sírdogálva. Mind a két- i| ten reggelig ríttunk, Bábi ar­ról panaszkodott, hogy majd i[ beszakad a válla, én meg azt könnyeztem meg, hogy a vál­lárnál sebesre égette a nap. Valaki megláthatott bennün­ket, mert attól kezdve még a lajtosló is röhögve nyerített ránk, a többiek meg csak úgy hívtak, hogy »az asszony meg az ember«. Volt időszak a későbbi éle­temben, amikor a kalap még órául is szolgált. Azt mondta el- szegődtetésemkor a majorgaz­da, hogy »az az igazi, a jó bé­res, akinek a kalapja a fölke­léskor még mozog attól a moz­dulattól, amivel az este a feje fölé akasztotta!« Nem tudom, hogy az én kalapom valaha is i\lényeg az, hogy nagyon hintáit volna, mert felkelés- [iíos legyen. kor rendesen olyan álmos vol­tam, hogy sohasem láttam meg addig a kalapomat, amíg ki nem szaladtam a vályúhoz V.%-AV//.W^.V.V.V.V.W.-.V.VW.-.V\V.,.V.W^AWJV,VW.-AV^i VWIVSJVeyWWW* bői. A többiek csak úgy pofá­ból mosdottak, gúnyoltak is: — Na, kisasszony, megfüröd- tél? Regrutakoromban is arról tudták meg, hogy nem váltam be, mert a kalapom csupasz maradt, míg a többiekén min­denféle színű, szélességű és Sdálkozástól, s csak ennyit re begett: — Köszönöm! Miután Farkas elment, Gyu­lai megszámolta a pénzt. 800 schilling volt, hétszáz száza­hosszúságú pántlikát lengetett a szél, és szegény legények úgy kiabáltak, mintha nem is nóta, de jajveszékelés hangzott volna szájukról, hiszen akkor ső világháború. Amikor kilelt a hidegrázás, s melegedni a pitvarunkba a napra feküdtem, akkor is, hogy a napfény ki ne süsse szemem világát, a kalapomat húztam a szememre. Gyulai fogadkozott: — Majd meglátja, Farkas úr, hogy már az első iiap ta­lálok ilyen postást! A magya­rok örülnek, ha valami szol­volt a birtokában. S akkor mindig káromkodott, mindig elégedetlenkedett... Első útja az egyik kocsrilába vezetett. Gondolni sem akart 1gálatot tehetnek a nyugatiak- arra, hon-i hozzálásson a meg­nak idekint? Érdemes volt? dolgok ezek... S aztán el se Gyulai önmagán is csodál- kellene vinni a címzett laká- kozott, hogy mennyire meg- sara, csak Magyarországon bé- eredt a nyelve. Mint a vizfo- lyeget ragasztani rá és ott lyás, percekig egyfolytában bedobni a postaládába — beszélt arról, hogy a szakma- Gyulai szünetet tartott s mi- )ában dolgozik, géplakatos, ha- vei a hajós nem adott' haté­vi 25G0 schillinget keres, szé- rozott elutasító választ hoz- pen berendezett lakása van, zátette: — Szívesen megfize- a jövő hónapban már autót tem a fáradságát’ vesz részletre. A hajós egy da- A hajós a fejét rázta rabig hallgatott, csak miután — Énnekem ugyan nem> Gyulai kis szünetet tartott ügy nézek ki, mint aki az lelkes előadásában, megjegyez- ilyesmiért pénzt fogad el? , A fiatalember most már No, ha ilyen szépén ke- nyeregben érezte magát: a ha­res, igazan rendbehozathatna jós biztosan megteszi. S rá- a ruháját! s a fiatalember adásul még fizetni se kell gyűrött, megviselt öltözetére érte Annál jobb farkasnak nők... 1 Farkas arcára ismét kiült ,a fölényes mosoly: 1 — Csak lassan a testtel, fia- ]talember. Majd elválik, hogy mi könnyű és mi nem. A óva­Amikor Linzbe értek. Far­kas megmutatta! Gyulainak azokat a kocsmákat, amelye­bízás teljesítéséhez, hogy va­lakivel is megpróbáljon is­merkedni. Inkább az étlapot böngészte, az járt a fejeben, hogy végre egyszer jóllakik. Bécsi szeletet rendelt, egyszer­re két adagot. Villámgyorsan bekebelezte, dei még éhesnek érezte magát. FI ozat ott még két Wurstot. Közben meg­ivott néhány pohár sört. Az­mutatott. Gyulai arca hirtelen piros lett és hebegve igyekezett ki­vágni magát: — Ez a legrosszabb, van odahaza öt . vadonatúj öltö­nyöm. Ma ezt vettem föl, azt hittem, hogy esni fog az eső, inkább ez ázzon el... majd azt mondja, hogy két­száz schillinget fizetett a pos­tásnak. A pénzt pedig elteszi, elkezdi a gyűjtést az autóra. — Mikor találkozhatunk is­mét? Mikor adhatom át a le­velet? A ha,jós felemelkedett ülté­ből. Felállás közben a tenye­Hosszú kertelés után Gyulai rével az tapjára támasz. két a magyar hajósok látogat- után intett a pincérnek: kimosni az álmot a szemem- ni szoktak. Búcsúzóul néhány­száz schillinget adott neki: — Tessék, a> költségeire. Még többet is kaphat, ha ügyes lesz! Azután majd je­lentkezzék. Sok sikert, fiatal­ember! Gyulainak a pénz láttán a szája is nyitvamaradt a cso­— Kellner, zahlen! Fizetett, s ment. Másnap hozzálátott a »mun­kához«. Három és fél órát töl­tött az egyik kocsmában, míg végre sikerült megismerked­nie egy magyar hajóssal. Oda­telepedett mellé az asztalhoz: — Nem haragszik, ugye? — kérdezte. — De mi, magya­rok összetartozunk! A hajós nem szólt semmit, rátért a feladatára: — Ha lehetne, megkérném egy szívességre... A hajós kelletlenül mondta: — Tessék.., — Szeretnék egy levelet ha- zaküldeni... A hajós lett: kodott. Gyulai csak most lát­ta, hogy milyen hatalmas ke­ze van, s belül megborzongott. Ettől egy pofont kapni? — Kemény hang térítette magá­hoz: — Velem ugyan nem talál- egyre mogorvább kozik mégegyszer, és nem ve­szek át magától semmiféle le­— Biztosan van pénze posta- velet. Intézzék el maguk a bélyegre, ha egyszer olyan jól levelezésüket, ne keverjenek keres... ebbe becsületes embereket. — Persze, hogy van. De ezt Egyébiránt sok sikert, még a levelet nem szeretném a ezer schillinggel nagyobb fi- postára bízni... Tudja, belső zetést és még három öltöny csak egy kicsit odábbhúzódott családi dolgok vannak benne... ruhát kívánok! De akkor azo­a széken. — Tudja, jólesik magyar szót már harmadik éve folyt az el- \sokban, száz pedig tízschillin- hallani — mondta tétován az ges bankjegyekben. Egyszeri- újdonsült ügynök, aki sehogy- ben nagyon gazdagnak tudta sem tudta elkezdeni a beszél- magát. Úgy érezte, hogy még getést. A hajós erre is szótlan soha nem volt ennyi pénze, maradt. Néhány perces kel- Eszébe se jutott, hogy Buda- lemetlen, bántó csönd után « pesten, amikor megkapta a fi- hajós szólalt meg: zetését, kétszer ennyi pénz is — Aztán hogy megy maguk­Az ilyen levelet szívesebben kát hordja, ne ezt a kopot- küldi az ember egy megbízható tat, gyűröttet! ismerőssel. Érti? A hajós elment, Gyulai pe­Gyulai egy kissé előrehajolt, dig ott maradt leforrázva. S várta a hatást. Az nem maradt jóllehet néhány perc múlva el. — Én nem szívesen avat­kozom másnak a családi dol­gaiba. .. — mondta a hajós. == Hát nem olyan családi újabb magyar hajósok érkeztek a kocsmába, nem volt lelki- ereje hozzá, hogy még egg kísérletbe kezdjen. — Folytatjuk —’

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents