Somogyi Néplap, 1959. április (16. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-24 / 95. szám

SfMfOGFI NÉPLAP 6 Péntek, 1959. április 24. Mielőtt nem késő! Sok érdekes történetet tud­nának elregélni a múzeum fa­lai. Meséket a régi időkből; visszalapoznák a történelem lapjait, vagy a tudomány, a művészetek, a mesterségek előidejéből mondanának igé­ző legendát. Azután másról is. Arról, hogyan gyűjtötték egybe múlt korok emlékeit. A múzeum kincse — köz­kincs. Jönnek a munkások, dolgozó emberek, jönnek a tudósok, jön mindenki, aki egy kicsit is szeret tanulni, művelődni, akiben él a jó és szép iránti vágy. Jönnek a diákok is tanárok vezetésé­vel. Hangos érdeklődésük be­tölti a folyosót, a termeket. A tanár magyaráz, a diákok figyelnek. Érdekesek a sírból előkerült avar leletek, tet­szenek a török kori szerszá­mok, fegyverek, lekötik a fi­gyelmet a régi halászszerszá­mok, a népművészet faragott remekei. De nem minden diákot érdekelnek. Egyszer már be­nyúlt a vitrinbe egy kéz a faragaott doboz után, eltűnt a horog a falról, nyoma ve­szett a háló-nehezítő ólom­golyónak, és útra kelt a ka- kasos pisztoly is. Némelyik visszakerült a falakra, né­melyik sohasem. A teremőr szeme, a tanár figyelme sokat észrevesz, de nem mindent. Nem lát a buk­si fejek mélyére. Bűnözésről nincs itten szó, félresikerült, rettenetesen buta\ diákcsíny mind az egész. Tehát? Meg kell kettőzni az őrködést, s meg kell sokszorozni a ne­velést Minden kisdiák tudja, hogy mit ér a tanulás, mit ér számára, ha múzeumba •mehet, ahol élővé válik előt­te a történelem holt betűi­nek sokasága. Mert késő lesz, jaj, nagyon késő már ha felnőtt sorban döbben rá, mit vesztett, amikor nem vette észre a vitrinekben őr­zött kincsek határtalan értékét! JCét Hzál &Egr%n£L K a romon égy ölre való or­gonával siettem hazafe­lé, szinte habzsolva a pompás illatot, amikor szemrehányó hang ütötte meg fülemet. — Még az eszét is el tudja venni némely embernek a vi­rág imádata — hangzott a barátságtalan, zsörtölődő meg­jegyzés. Megdöbbenve fordultam a hang irányába, hogy szemébe nézzek annak, aki ilyen gyű­lölettel beszél a virágot szere­tő emberekről. Negyven év körüli nő nézett bátran a sze­mem közé, és én hiába für­késztem tekintetét, gonoszsá­got nem tudtam felfedezni benne. Inkább valami rejtett, mély szomorúság vibrált sze­me tükrén. — Miért gyűlöli a virágot? — szólítottam meg, mert érez­tem, hogy valami oka csak kell legyen haragjának. Kér­désemre kérdéssel válaszolt: — Mi szeretnivaló van azon? Már azt. hittem, ezzel véget is ér beszélgetésünk, amikor ismét megszólalt, — Nézze csak, itt a bal szemöldököm alatt van egy forradás. — Arcomhoz egész közel hajolt, ami ugyan feles­leges volt, mert. messziről is jól lehetett látni a másfél centis forradást. — Igen, látom. Talán orgo­naág sebezte meg? — Nem, de orgonavirágért kaotam. ■p1 lhallgatott, én meg úgy gondoltam, valami gye­rekkori csinytevés emléke, kár tovább faggatni ezt a szo­morkás, szűkszavú asszonyt. Búcsúra nyújtottam kezem, elnézését kérve kíváncsiságo­mért. Hirtelen megragadta kezemet, s kért, hogy üljünk le néhány percre a padra. — Nem szeretném, ha elfá­sult, gonosz teremtésnek tar­tana. El kell mondanom, mi­ért haragszom a virágokra. — Leültünk. Az asszony előbb még tiszta, bátor nézését mest ködös borulat futotta el. Szá­ja meg-megrándult, amikor beszélni kezdett. — Tizenötéves voltam és szolgáló lány egy ügyvédnél. Közvetlen házszomszédunk bankigazgató volt. akinek kertjében csodálatos orgona­bokrok nyitották évről évre virágukat. Három bokor állt a kerítés mellett, mindhárom más-más színű, nemesített va­lahány. Dús virágúak, nagyon finom illatúak voltak. Vágya­kozva néztem a virágba bo­rult bokrokat. Úgy, de úgy szerettem volna belőlük né­hány szálat a szobámba! A kerítés magas volt, a szom­széd kertjében két förtelmes véreb tanyázott. Őrizték az orgonát. Egy szombaton este úgy látszott, kedvez a szeren­cse. Az úrék — mármint a -gazdámék — elmentek hazul­ról, odaát is csendes volt min­den. A kutyákat is bezárták. Felmásztam a kerítésre, és mint most maga, belefúrtam fejemet a virágok közé, és szívtam, szívtam az édes il­latot, majd letörtem egy ágat, utána még egyet. Alig pattant a második ág, egy hang rám dörrent. — Azonnal gyere ide, te kis tolvaj! Megdermedtem az ijedtség­től, mert megismertem a szomszéd úr hangját. Mintha gyökeret vert volna a lábam, meg sem tudtam moccanni. Az úr újból rám parancsolt: — Nem hallod? Azonnal gyere ide! Ott áltt a rendezett kertben egy díszbokon mellett, arcán mosolyfélével, kutyakorbácsát lóbálva. Lemásztaim a kerítés­ről. kezemben a két szál or­gona, és támolyogva mentem elébe, könyörögve nyújtottam a két orgonaágat. — Visszaadom, nagyságos úr, csak ne tessék bántani! A z én virággyűlölőm itt ■“■levette kezemről a kezét, ideges kapkodás után vette elő zsebkendőjét. Jól bevált a könyvbizományosi hálózat Á nagyatádi FJK értekezlet­re hívta össze a járás 33 könyvbizományosát és a nép­művelés vezetőit, hogy megvi­tassák a könyvterjesztéssel kapcsolatos feladatokat. Az ér­tekezleten részt vett Kovács János, a járási pártbizottság munkatársa, Horváth János, a MÉSZÖV kiküldötte ég Varadi Gyula népművelési felügyelő. Paczek Mihályné, a járási könyvesbolt vezetője ismertet­te a könyvterjesztésben eddig elért eredményeket. Megemlí­tette, hogy 1957-ben vette át a szövetkezet a könyvesboltot, melynek akkori évi forgalma 220 776 forint volt. Azóta a könyveladás ugrásszerűen emelkedett, s 1959 első negyed­évének kimutatása szerint a forgalom csaknem megkétsze­reződött. Az eddig elért ered­mények alapján a nagyatádi járás megelőzte a többi járást, és a megyében első helyen áll. Horváth elvtárs arról be­szélt, hogy az eddigi tapaszta­latok alapján a könyvbizomá­nyosi hálózat jól bevált, s ezt — elsősorban a bevonásával — szélesíteni. Ismertette a SZÖ- VOSZ felhívását a félévi for­galom fokozására, az ünnepi könyvhét megszervezésére és az »Arany könyvtár« sorozat előjegyzésének gyűjtésére. A jó eredményt elért bizományo­sok pénzjutalomban részesül- nek. yárádi Gyula népművelési felügyelő hozzászólásából az tűnt ki, hogy elsősorban a könyvtárosok végezhetnek nagy nevelőmunkát. Módjuk­ban áll megismertetni az em­berekkel a könyveket, s ha megismerték, egész bizonyos, műveiből lerakják házikönyv­táruk alapját, vagy fia már van, akkor gyarapítsák. A könyvbizományosok hoz­zászólásaiban hangot adtak pedagógusok annak az óhajuknak, hogy tovább kell több könyvet kapjanak, főleg a megkezdett sorozatok továb­bi köteteit küldjék, mert nem merik ajánlani az egyik vagy másik sorozatot, ugyanis hol kapnak belőle, hol nem. Pél­dául a járási bolt Jókai: »Po­litikai divatok« c. könyvéből tíz kötetet kapott, s ez még Nagyatádnak is kevés volt, így a falvaknak már nem jutott. Ugyanez a helyzet más köny­vekkel kapcsolatban is. Az értekezlet végén a leg­jobb három könyvbizományos­nak — Lantos Istvánná (Ku­tas), Róth Sándor (Felsőbogát) és Mike Györgyi (Lábod) — Megverte magát? — koc­káztattam meg a kérdést tü­relmetlenül. — Még nem mondtam el mindent... Az úr odajött hozzám, és megfogta a keze­met. — Megtarthatod a virágot, és szedhetsz belőle annyit, amennyit akarsz, mást is kap­hatsz tőlem, mert olyan he­lyes kislány vagy te — mond­ta. — Átfogta a nyakamat, és meg akart csókolni. Láttam, amint a lilás vastag száj kö­zeledik felém, mint két kígyó. Felemeltem a kezemet, és tel­jes erőmből mellbe löktem. Elesett. De mielőtt elmenekül­hettem volna, felugrott, fel­kapta a korbácsot, és rám csapott. A szememet találta el. Elborított a vár. Hát ezért van itt ez a forradás. Ezért harag­szom az orgonára. Szavakat keresgélőn ültem mellette. Amikor rám nézett, szemének fátyolossága tova­tűnt a két legördült könny­cseppel. D úcsúzáskor kivettem a csokorból két szál orgo­nát, a legszebbeket, és átnyúj­tottam neki. Ez többet ért minden szónál, mert aki az előbb még gyűlöl­ködő hangon beszélt a virágot szerető emberekről, a kiét szál orgonát elfogadta ... F. J. Till mint ötven országba jutnak el filmjeink A magyar film nemzetközi kapcsolatainak fejlődéséről és filmexportunk. növekedéséről Dósai István, a HUNGAKO- FILM Külkereskedelmi Válla­lat igazgatóhelyettese tájékoz­tatta a Magyar Távirati Iroda munkatársát. például egy-egy filmünket ezer normál kópiában vetítik, ez hetvenötször több, mint ameny- nyire hazánkban szükség van. A Szovjetunióban a magyar filmeket tízszer annyi ember ■nézi meg, mint nálunk, ezért a Szovjetunió tízszer annyit fi­— Hatalmas a kínálat, és lé- zet a magyar filmekért, mint nyegesen kisebb a kereslet a nemzetközi filmpiacon. A vilá­gon évente mintegy 2500 új fil­met gyártanak, ebből a legfej­lettebb mozi'hálózattal rendel­kező országok is csak legfel­mi a szovjet újdonságokért, így tehát a nálunk évente be­mutatott mintegy 30 szovjet film ellenértékét három ma­gyar film viszonteladásával ki­egyenlíthetjük. íme. ilyen elő­jebb 500-at vásárolhatlak meg, nyös számunkra a kapcsolat a több film bemutatására ná- szocialista országokkal. A Szov- lunk sincs lehetőség. Igen nagy jetunió azonban rendszerint a felesleg, s hazánknak és a több mint három filmet vása- hozzá hasonló kevés filmet rol tőlünk, tavaly például ti­gyártó országoknak — Norvé- zet. Ha egy-egy filmet vala- gia, Dánia, Finnország, Argen- mennyi szocialista országba be- tína — olyan vetélytársakkal mutatnak, akkor a. gyártási szemben kell helytállaniuk a költségek fele megtérül, az is kereskedelemben, mint az Egyesült Államok, Franciaor­szág, Anglia és mindinkább Nyugat-Námetország monopol- vállalatai. — Kis ország vagyunk, aránylag kevés filmet gyár­olyan eredmény, amelyre rit­kán van példa Nyugaton. Ilyen pedig gyakran előfordul, Kapcsolataink állandóan szé­lesednek. Az Egyesült Államok nemrégen valamennyi rajzfil­münket megvásárolta. Az idén tunk. Ennek ellenére olyanok kötöttünk először üzletet sza- az eredményeink, amelyekre mos dél- és közép-amerikai or- büszke lehetne jó néhány, ná- szaggal, köztük Peruval. Papa­iunk fejlettebb filmgyártó or- mával. Az Iraki Köztársaság 17 szág. Az utóbbi években a, vi- magyar film játszási jogát vá- 1 ág -minden tájára, több mint súrolta meg. Filmgyártásunk ötven országba jutott el a ma- történetében először tavaly ak- gyar film. A baráti szocialista tl-v vo^ az export-import devi- országok 1952-ben negyvenegy, za mérl a Uvitei több mint tavaly pedig otven magyar ja- , . ... , tékfilm játszási jogát vásárol- egymillió devizaformttal meg- ták meg. A Szovjetunióban haladta a behozatalt. Pista bácsi vendégségben hogy meg is szeretik, és nem jutalmul könyvet osztottak ki. fognak egy-két forintot sajnál- Gáspár István ni azért, hogy kedvenc íróik levelezd Pista bácsi a fér­jem nagybátyja. Tulajdonképpen aranyos, jó ember, csak egy hibája van — kissé ijedős. Ezért ritkán ül kocsira, még ritkábban autó­ra, sőt egészen rit­kán vonatra. Mert hát őt nagyon za­varja, ha kicsúszik lába alól a föld, és bizonytalan, közérze­te támad a motor zajok hallatára. Ezek után hajó és repülő­gép természetesen szóba sem jöhet Pis­ta bácsinál. No, de nem is kíván ő fo­lyón, tengeren vagy levegőben utazni, az is nagy szó, ha néha valami lassú jármű­vel bedöcög hozzánk a városba. Ilyenkor mi is kiteszünk ma­gunkért, és Pista bácsi magas látoga­tását kellő tisztelet­tel fogadjuk. Most tavasszal is, amikor azon a bizo­nyosj vasárnap dél­utánon megérkezett, már terített asztallal vártuk. A bor is jó volt, a szalámi is íz­lett, bár csak üzlet­ben vásárolt holmi volt, nem olyan za­matosán fokhagymás, amilyent ők készíte­nek odahaza. Ültünk hát együtt meleg ro­koni beszélgetésben, s élveztük a ritka lá­togatás perceit. — Miért is nem jött olyan régóta hoz­zánk? — kérdeztük tőle uzsonna közben. — Hát nem emlékez­tek arra a szörnyű orkánra? — válaszol­ta, és valósággal megremegett a ba­jusza. — Ó, persze, tudom már...' — kiáltottam fel, és eszembe nyilait, hogy Pista bácsi éppen akkor volt nálunk utoljára, amikor rendkívüli szélvihar kerekedett, az utcán villanydrótok sza­kadták le, fák csa­varodtak ki töves­tül, sőt kémények omlottak alá __ Nem i s tudott visszautaz­ni úgy, ahogyan akart, no de szeren­csére ma gyönyörű idő van, ma nem lesz orkán, ma Pista bácsi a legjobb na­pot választotta... így telt-múlt az idő, vidám poharaz- gatás közben, ami­kor egyszerre furcsa zajt hallottunk. a padlásról... Mint­ha valaki ledőlt volna és tovagurult volna a fejünk felett. Azután hirtelen elkezdtek re­megni az ajtók és ablakok, s a székek, amelyeken ültünk, mintha odébb akar­tak volna ugrani ve­lünk. .. Sápadtan me­redtünk egymásra... — Csak nem orkán megint ? — kérdezte Pista bácsi tekintete. — Csak nem robbant fel valami? —* gon­doltam kétségbeeset­ten. — Földrengés! — kiáltott fel ekkor férjem, s a követke­ző pillanatban Pista bácsi akkorát ugrott reumás lábával, mint mikor fiatal korában táncba vitte a lányo­kat. S már kint is voltunk az udvaron, és onnan lestük, mi lesz tovább. De sze­rencsére nem lett semmi, csak Pista bácsi határozta el magát gyorsan az in­dulásra. Hiába marasztal­tuk, maga Szent Péter sem tudta vol­na visszatartani. .— Mert hát ez már mégiscsak sok! —■ gondolhatta magá­ban szegény, és ősz bajusza fölött. na­gyon szemrehányóan nézett reánk. Zavar­tan kísértük ki a kapuig, és hiába kér­leltük, hogy csak jöj­jön el legközelebb is, végre is nem fesz mindig földrengés —■ neki nagyon. meg lehetett a véleménye mirólunk! Csak az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy valamit még mon­dania kellene, s ezért kinyögte mélabúsan; — Köszönöm a szí­veslátást! —4 Azután megöleltük egymást, és néztük, hogyan döcög el botjára tá­maszkodva az állo­más felé vezető úton. Hát. igen, mi vá­rosiak ilyen gono­szak vagyunk! — tű­nődtem el. Hol or­kánt, hol földrengést rendezünk, s ezek után Pista bácsi hogyan is mérne még egyszer bejönni? Hát­ha megint rosszul számítja ki a na­pot, és éppen víz­özön lesz? Szabó Ibolya A szép cipők műhelyében A csurgói Napsugár Ktsz cápészrészlege ez év első negye­dében 1200 pár cipőt talpalt meg, húszezer forint érték­ben készített rendelésre új cipőket. A nagykereskedelem számára 520 pár cipőt szállított. Javításokat három nap alatt, új cipőket mérték utáni rendelésre egy hét alatt készítenek a ktsz dolgozói. Maries László a cipő alját ké­szíti. (1. kép.) Kollárovics József harmadéves ipari tanu­ló cipőfelsőrész készítése közben. (2. kép.) Horváth Aladár utolsó simítást végzi a cipőn; fényesít. (3. kép.)

Next

/
Thumbnails
Contents