Somogyi Néplap, 1959. március (16. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-17 / 64. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Kedd, 1959. március 17. SZABADSÄQOT MANOLIS QLEZOSZNAK! Keleten és Nyugaton megmozdult a közvélemény. A Szovjetuniótól Amerikáig a haladó emberek ezrei tiltakoznak az Akropolisz hősének letartóztatása ellen. Nincs a világnak olyan sarka, ahol ne háborodtak volna föl az emberek azon, hogy a görög hatóságok két hónap óta fogva tartják Manoíis Glezoszt, az antifasiszta ellenállás hősét, az »AVGI« című újság, a baloldali demokratikus EDA-párt lapjának főszer­kesztőjét, az EDA vezetőségének tagját. Glezoszt a többi le­tartóztatott görög hazafival együtt kémnek kiáltotta ki a ha­tóság, de ezt a rágalmat Görögországban senki sem hiszi el, mindenki tudja, miért volt útban az »AVGI« című újság fő- szerkesztője. A görög nép nemzeti hősét vissza kell adni a népnek. 1941. május 31-én, a 19 éves Glezosz letépte az athéni Akropoliszról a hitleri lobogót és ezzel jelt adott a fasiszta megszállók elleni aktív ellenállásra. A hitleristák vérdíjat tűztek a fejére, később a görög reakció kétszer is halálra ítélte. Manalis Glezosz még börtönben volt, amikor 1951-ben Athén népe beválasztotta a görög parlamentbe, de csak meg­választása után három évvel szabadult ki. Ekkor került az EDA vezetőségébe, illetve az “AVGI« című baloldali lap szerkesztőségébe, amelynek 1956 decemberében az élére ke­rült. 1958-ban a választásokon az EDA megszerezte a szava­zatok mintegy 25 százalékát: az ország második pártjává vált. A haladó mozgalom előretörése dühvel és félelemmel töltötte el Görögország urait. A Karamanlisz-kormány már a választások másnapján elkezdte hadjáratát a demokratikus erők ellen. Ismét napirenden voltak a letartóztatások, a száműzetések, a szabadság szellemének üldözése. December 25-cn Manolis Glezoszra is lecsaptak. A görög reakció sohsem tudja megbocsátani Manolisz Glezosznak a hitleri lobogó letépését, szilárd, elvhű maga­tartását; állandó és kérlelhetetlen harcát a szabadságért, a békéért. De a görög reakció téved, ha azt hiszi, hogy Gle­zosz egyedül van. Nem. Társai a bajban a párizsi dokkmun­kások, a belgiumi bányászok, a londoni vasasok, a népi de­mokráciák dolgozói: mindenki. Nemet kiállt sok százezer to­rok. »Szabadságot Manolis Glezosznak!« — hangzik, mint az orkán a tiltakozás a földgolyó minden tájáról. A demokratikus közvélemény erejének szét kell pattin­tania a börtönök rácsait. Követeljük, bocsássák szabadon Glezoszt és a munkás- osztály, a béke többi görög harcosát! KIADVÁNYOK AZ ÉVFORDULÓN fl magyar Vörös Hadsereg 1919 A magyar Vörös Hadsereg történetét ismertető kötet leg­több dokumentuma most jele­nik meg először nyomtatásban. A dokumentumokból az olva­só betekintést nyerhet a had­sereg szervezésébe, életébe, megismerkedhet a külső ellen­ségnek a Tanácsköztársaság megdöntésére irányuló tervei­vel és azokkal a kísérleteikkel, amelyek a magyar-orosz kato­nai együttműködés megterem­tését célozták. Az iratok meg­értését nagymértékben elősegí­ti a Tanácsköztársaság katonai történetét összefoglaló beveze­tő tanulmány. R Magyar Tanács­köztársaság plakátjai A Tanácsköztársaság művé­szetének sajátos műfajáról: a plakátművészetről ad számot ez a gyűjtemény. A plakátok alkotói között olyan neves képzőművészek vannak, mint Berényi Róbert, Bíró Mihály, Uitz Béla. Pór Bertalan, Vér­tes Marcell. Művészi plakát­jaik szinte végigvezetnek a Tanácsköztársaság történetén, mert az album közreadja a Ta­nácsköztársaság alatt megje­lent legtöbb képes plakátot, sőt még néhány szöveges pla­kátot is tartalmaz. A gyűjte­ményhez Pór Bertalan Kos- sut,h-díjas festőművész írt elő­szót. Úttörők? kiszesek, veteránok találkozóját rendezték meg vasárnap délután három óra­kor a Kilián György Ifjúsági Házban. A meghívott idős kommunistákat bevonulásuk­kor úttörő kürtösök harsonája és a vendéglátók ütemes tap­sa köszöntötte a nagyterem­ben. Csapó László, az Uttörőház igazgatója rövid megnyitójá­ban a találkozó jelentőségéről beszélt, elmondta, hogy ez az első ilyen rendezvény, ahol mindhárom generáció képvi­selteti magát. Szavalat következett: Keszt­helyi Mária a Forr a világ című Tompa-verset szavalta, majd Biszvurm Antal elvtárs tar­totta meg ünnepi beszédét. Egyéni éCményein keresztül, közvetlen, érdekes előadásban mutatta be Magyarország éle­tét a ferenezjózsefi kortól napjainkig. Nagy, fehér virágcsokorral 15 kislány sorakozott fel, Pén­zes Katalin, a Hámán Kató út­törőcsapat nyolcadik osztályos tagja köszöntötte a veteráno­kat, s a kislányok átadták a meghívott elvtársaknak vi- rágesokraikat. A meghívotta­kon kívül mintegy 15—20-an jöttek még el a találkozóra. Nagyvárt László, a KISZ városi v. b. tagja rövidén szólt a fiatalság' mai életéről, s ígé­retet tett: a régi harcosok zászlaját e kor fiataljai veszik át és viszik tovább, a győze­lemig. A találkozó részvevői egy néma perccel áldoztak a Ta­nácsköztársaság elesettjei és mártírjai emlékének, majd a rövid hivatalos rész befejezése és pohárköszöntők (Simon István, Száméi Dezső) után vidám hangulatú, közvetlen beszélgetés vette kezdetét. Egerszegi János, Kővári Mi­hály, Balogh István, Gyimesi Aurél, Sommer Ignác, Orbán József, özvegy Jossek Gyulá- né, özvegy Kovács Pálné, Czimbalek Károly, és a többiek alig győztek felelni a sok kíváncsi kérdésre. Feleteiket, előadásukat csakúgy érdeklő­déssel, figyelemmel hallgatták a fiatalok, mint ahogy nézték a Tanácsköztársaság idejéből származó eredeti dokumentu­mokat. Késő estig maradtak együtt a régi idők kommunistái, a ma és a jövendő harcainak vá­rományosaival. V E TERÁNOK EMLÉKEZNE K Forrongott a cselédség Gazdag gyűjteményt mutatnak be több mint negyven múzeumban a Tanácsköztársaság 40. évfordulójára Az országban több mint negyven múzeumban gazdag gyűjtemények kiállításával kö­szöntik a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfdtdulóját. A múzeumok kutatód az álla­mi és társadalmi szr * kkel együtt, a helyi pártbizottságok segítségével eredményes mun­kát végeztek az 1919-es prole­tárállam fellelhető dokumen­tumainak összegyűjtésében. Vidéken különösen gazdag­nak ígérkezik a hódmezővásár­helyi, balassagyarmati, a győ­ri, a debreceni, a sárospataki múzeum tanácsiköztársasági emlékkiállítása. A múzeumok emlékkiállítá­sait ezen a héten megnyitják. Pusztán születtem, pusztán nevelődtem, ott lettem ember­ré. Mit értettem még akkor a munkásmozgalomhoz, mit tudtam én még akkor mi az a »politika«, kik a szocialisták és kik a kommunisták. Csom- bárdújfalu-pusztán volt cse­léd az édesapám, amikor ki­tört a forradalom. Odamentem haza Pécsről, a 19. honvéd századtól. Én a majorgazdá­nak, Nagy Gábornak voltam a mindenese. Intéző nem volt, ő vezette a gazdaságot. Mikor a Vörös Újság hozta a hírt, hogy a kommunisták vették át a kormányzást, itt is, ott is megalakították a közsé­gi munkástanácsot. Én Nagy­bajomban voltam az orvosnál, (akkor még nem volt minden faluban orvos) és végighallgat­tam egy elvtárs beszédét. Mi­kor hazamentem, én is meg­beszéltem egy pár barátommal és megalakítottuk Csombárd- újfaluban a munkástanácsot. Volt dolgunk elég, nem volt só, nem volt dohány, nem volt élesztő, cukor, szappan, nem volt nyugalom, éjjel nappal forrongott a cselédség. Hej, ha úgy ismertük volna a kom­munizmust, mint most, de sok minden másként lett volna. Azért csináltunk mi is vala­mit. Azelőtt az volt a szokás, hogy a tejet a csírások min­den este elvitték a jégverem­be, reggel felhozták, lemerték róla a tejszínt, s abból adtak a cselédeknek kommencióként két litert. Mi ezt megmásítot­tuk úgy, hogy reggeli tejet adtunk és gyerekenként fél litert. Elmentünk kocsival Víz­várra és onnét hoztunk cseré­be sót és miegymást. A direk­tórium adatott ruhaneműt. Azt is mi osztottuk ki igazságosan. Szerettek bennünket a cselé­dek, mert amit csak tehettünk, mindent megtettünk és kihar­coltunk nekik. Egy reggel azt mondja a gaz­da: te Jóska, menj el Csom- bárdra a faluvégre, mert jön­nek a fehérek, ott várd meg őket, és mondd meg nekik: ne a faluba, hanem ide jöjjenek, a pusztára. Elmentem, de ők nálam nélkül is tudták, hogy a pusztára kell jönniük. Módom lett volna elmenekülni, mert már hozzánk is elért a barbá­rok híre, de nem menekültem el, mert apámon és húgomon töltötték volna ki a bosszúju­kat. Mikor visszaértem, ott volt már három tiszt. Mint később megtudtam, a nagybajomi Papp János nevű tanító, egy Pogány nevű és egy Bogyai nevű tiszt. Azt kérdezték, is­merem-e Keczelit, a gazda mindenesét. Amikor megmond­tam, hogy én vagyok, úgy megütöttek, hogy felbukfen­ceztem, akár egy zsák. S mint később megtudtam, agyon is vertek volna. De a gazda azt mondta nekik, hogy ne bánt­sanak, mert nem árultam el, hogy hol van az uraság. Hát persze nem árultam el, mert halvány sejtelmem sem volt arról, hogy hol voltak. De azért a pusztáról men­nem kellett. Keczeli József Somogysárd, Árpád u. 3. TIZENKILENCESEK Munkahelyén. a Megyei Könyvtárban kerestem fel Sommer Ignác elvtarsat, aki­ről tudtam, hogy 1919-ben inasgyerek volt. A deres hajú, alacsony emberrel, »Zomi bá­csival« (így nevezik a könyv­tár dolgozói) félreültünk egy csendes sarokban és megkér­tem, beszéljen 19-es élményei­ről. — Tudja, szívesen beszélek én azokról — mondta halkan, nagy haját hátrasimítva —, legalább arra a rövid időre visszaidézem fiatalságomat, és azokat a felejthetetlen napo­kat. — Lassan, mint kora tava­szi ereszaljak, megeredt a nyel­ve, beszélt, emlékezett felde­rült arccal. — Az első Magyar Tanács- köztársaság gondolt először az inasokra, e kizsákmányolt ré­tegre, melynek sem megszabott munkaideje, sem fizetése nem volt azelőtt. Először a munka­időt napi hat órára szorították le, majd a tanulóidőt négy év helyett három évre. Gondos­kodtak fizetett szabadságról. Kaposvárról is több száz inast vittek ki a Balatonra két-két heti üdülésre, amiről addig álmodni sem mert az inasgye­rek. Vége lett a gyerekdajká- lásnak, a disznóól pucolásnak, nem volt többé a mester úr fe­leségének ingyen cselédje a tanuló. Olyan intézkedések EGY INASGYEREK voltak ezek, amelyeket már soha többé nem tudtak vissza­csinálni a mester urak, a Ta­nácsköztársaság megszűnése után sem. A Tanácsköztársasághoz fűződik Latinlka elvtárssal va­ló megismerkedésem is. Míg azelőtt semmiféle panasszal sem fordulhatott egy inasgye- ! rek felsőbb szervhez, akkor panasszal fordultam Latinka elvtárshoz. i Ez pedig úgy történt, hogy ebben az 'időben a városba na­gyobb mennyiségű munkásci­pő érkezett, amit a szakszerve­zetek osztottak szét. Tudniil- ! ük, akkor lábbeliben szűkösen álltunk. Voltak sajnos olyan | szociáldemokrata szakszerve­zeti vezetők, akik nem jó szemmel nézték, hogy mi, ina­sok is merünk lábbelit köve­telni. A Fő utca 12-*ben volt az elosztóhely, ott kereken el- utasítottaik bennünket. Engem nagyon bántott ez az eljárás, végső elkeseredésemben fel­mentem Latinka elvtárshoz a megyeházára. Az előszobában rajtam kívül sok várakozó volt. Feltűnt, hogy Latinlka elvtárs mindenkit személye­sen bocsátott ki, és az ajtóban fogadta a soronkövetkezőt. Mi­kor i-ám került a sor, kissé fél­ve indultam az ajtó felé. La­tinka elvtárs engem is foga­dott, kezet nyújtott, mint bár­melyik felnőttnek. iMajd ér­deklődött, mi a panaszom. El­mondtam, hogy tehetetlen va­gyok ebben a eipőügyben, mert mindenütt gyerekszámba vesznek és nem adnak nékünk cipőt, sőt szóba se nagyon áll­nak velünk. Latinka elvtárs azonnal te­lefonált az elosztóba és egy levelet adott, mire minden akadékoskodás nélkül kaptunk 150 pár cipőt, amit az ifjúmun­kások között szét is osztottunk; Búcsúzásnál Latinka elvtárs ismét kezét nyújtotta és éh még ma is emlékszem bárso­nyos tenyerének erőteljes szo­rítására és a biztató szavakra: »Ha bármi nehézsége van, for­duljon hozzám, segíteni fogok«. Ettől kezdve már bátrabban léptem fel a segéd urakkal szemben és ebből a kézszorí­tásból. bátorításból merítettem erőt később is, mint bizalmi, a mester uraikkal és főnökökkel való tárgyalások során — fe­jezte be visszaemlékezéseit Sommer Ignác. A PISTA ida:Iwdai(}ycíTgy 5. Nehezen telt a nap, ólom­lábon járt az idő, s alighogy beesteledett, sietett az alag­sorba. Sokáig várt a pince sö­tétjében, míg végre feltűnt az imbolygó fény — Krisztina né- ne közeledett. Kezében most is ott volt a cserépkorsó, s hóna alatt a kis batyu. Lázár atya még a köszöné­sét sem várta meg, sürgette, hogy beszéljen. Az öregasz- szony néhány lépést visszafe­lé vezette, s az egyik beszögel- lésbén nyirkos kőpadot világí­tott meg a fáklyával. — Itt várjon — mordult rá ■—, mindjárt jövök! Elment. Ugyanaz a zaj hal­latszott, mint tegnap is, tompa csapódás. Krisztina hamar visszatért. Leült a pap mellé a padra, el­oltotta, a fáklyát. — Tudni fog mindent — mondta. — Hangosan köhögni kéz-. dett, hosszan, tüdőből;! Szavai még el-elakadtak a kíöhögéstől, de azért beszélni /kezdett, s lassan hangjának érdessége is alábbhagyott. — Tudja, atyám, hol van a nagyváros? ■ — Varsó? — Az. A poklok városa meg a menny eké. He... he... a mennyeké. Vkn ott ház elég. Fényes nag^ házak. Az új városban cirfra asszonyságok, meg előkelem urak. A régiben meg... jaj, [jaj! Ott a disznók laknak. Ny-omorult emberek, sárban, kosi^öan... Sok-sok kocsma van t büdös pálinka. Isz­nak a' szerencsétlenek... Az­tán mi i:an otthon az asszony­nak? TJudja-e? Szánnivaló asz- szony ok laknak ott... Kr isztina nőne nagyot só- häjtott. — A régiben végtelen a nyomor. Az utcák sötétek, piszkosak. Itt lakott az a sze­gény ember... he... az a disz­nó, akiről beszélni akarók. Nem volt mindig disznó... Az ördög bibliája meg a pálinka tette disznóvá... Jaj, jaj! Lá­tott az jobb napokat is... Há­za volt, földje... Tanult em­ber volt ám... Jaromimdk hívták. Ubryk Jaromirnak. A legpiszkosabb házban lakott. Az asszonya szalmán, ez meg a csupasz földön hált. A gye­rekek szanaszét. Szalmát hin­tett rájuk, hogy ne fázzanak. Ruha helyett... hallja? Ruha helyett szalmát! Krisztina kacagott. Eszelő­sen ismételte: — Ruha helyett szalmát... — Nem hozott ám Jaromir se ennivalót, se pízecskét... A gyerekek sorra elpusztultak. Szegény asszonynak alig volt teje, hiába szívta az üres mel- lit az újszülött. Nem több egy­hetesnél. .. a Sanykó... Uram isten, de szegények ixrltak! Lázár nem látott a sötétben, de érezte, hogy Krisztina né- ne keresztet vet. — Jaromir részegen ment haza azon az estén is... Ré­szegen jó az asszony... De az most belerúgott... »Ki a házból — kiáltotta- — Az anyád Krisztusát! Miből etessem a gyereket? Te disz­nó! Okádék... Hazajön ölel­kezni, enni meg nem ad!« Visszafordult Jaromir oda, ahonnan jött: a kocsmába. Ki­szórta a pízt, ami még volt a zsebeiben... »Adj inni, kocs- rnáros, kidobott az asszony!« — Felhajtotta a pálinkát, az­tán az asztalra borult és sírt, sirt a disznó. Nem vette észre, hogy az ajtón egy galléros, manzsettás úrféle jött be... Odaátról, a cifra házból való... Kimosakodott disznó... Hee! Odaült melléje a lócára. Krisztina izgatottan megra­gadta a pap karját, és szinte súgva mondta: — Asszongya Jaromirnak: »Hallod-e? Te vagy az az Ub­ryk?« »Az vagyok! — böki oda. — Mit akar? Tán fizet egyet? Úgysincs egy vasam se...« »Lehet Jaromir!« Odakiáltott a csaposnak pá­linkáért, aztán megint Jaro- mirhoz fordult: — Folytatjuk — 1919 nyarán, amikor veszély­ben volt a proletárhaza, a ka­posvári munkás zászlóalj be­vág on írozott. Ott a vagon előtt találkoz­tam először Pistával, a 13 éves, vásott ruhás, szőke fürtű gye­rekkel. Azon rimánkodott, hogy vigyük magunkkal a frontra, mert ő is harcolni akar a hazáért, ütni szeremé az ellenséget. Ártatlan, ibolya­színű szeme tele volt könyör­géssel. és szikrázó, mély tűzzel. Mosolyogtunk. — Ugyan, mit tudnál te ott csinálni? Gyerek vagy még. Eriggy haza. Este van már. Biz.tcsan keres az édesanyád. Sír valahol utánad. Pista el is tűnt. Másnap délután, amikor a harcfeéíTe értünk, kivagoníroz- tunk, hát uram fia. kit látunk ott, mint a Pista gyereket. A katonák az egyik vagonba be­fogadták és velünk jött ki a harctérre. Rövid időn belül katonaruhét szerzett, mely ki­csit nagy volt néki, a sapka a füleit is lenyomta. Futárszol­gálatot teljesített. Táborból- táborba. veszélyes utakon, hol a felnőttok csak nagy üggyel- bajjal tudtak közlekedni, ő vitte és hozta a leveleket, üze­netet. Egy karabélyt is szer­zett. Az ütközeteik szünetében, a pihenő idő alatt a vöröska­tonák megtanították lőni a gyereket. Egy-két hét alatt va­lódi frontharcos lett Pistából. Persze baj is volt vele elég. Egyszer, egy reggeli támadás alkalmával nagy buzgóságá- ban, ahogy meglátta az ellen­séget, felugrott és állva tüzelt rájuk, mint a vadász a nyúlra. — Feküdj le, te, kölyök! —* szóltak rá. de ő csak tüzelt: Csak akkor hasalt lé, amikor a nagy katonasapkáját a fü­tyülő golyó leütötte a fejéről. Szerencsére csak egy kis hor­zsolást kapott a fejebúbján. De amiért nagyon-nagyon megszerették a katonák, azt nem fegyverrel szerzett dicső­ségének köszönhette, hanem inkább a levélírásnak, olvasás­nak. Mert abban az időben jócskán voltak még olyanok a vöröskatonák közt (főiként idő­sebbek, falusiak), akik írni-ol- vasni nem tudtak. Ezeknek a Pista gyerek olvasta fel a ha­zulról kapott levelet és ő írta meg a választ. így igazán sok jó szolgálatot tett a fronton a halálos veszedelemben is a 13 éves Pista. Azt is el kell is­merni, hogy neki lett igaza, nem nekünk, felnőtteknek, akik bizony kinevettük. Mert Pista hősiesen harcolt a ha­záért. ütötte az ellenséget. Amikor hazakerültünk, az állomáson egy hajlott hátú, izgatott, boldog arcú néni, az édesanyja várta. Katonafiát a golyótépte nagy sapkában alig ismerte meg. SauMgyi Pti

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents