Somogyi Néplap, 1959. március (16. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-24 / 70. szám

SOMOfTT! NÉPLAP 3 Kedd, 1959. március 24. „3nai aaltam a Q^atiácjk&tdánasáq idején“ A fűtő éjjel kettő­kor fűteni kezdte a kazánt a malomban. Háromkor bekiáltott nekünk, inasaknak: »Felkelni, indulunk!-« Fali tizenhárom éves volt, én tizenkettő. Hónapokon át robo­toltunk hajnali 3-tól éjjel 11-ig, nem csoda, ha az álmosságtól fá­jó szemmel ébred­tünk. ■ Mosakodásra nem volt idő. Meg­gyújtottuk a petró­leumlámpákat, a gép­házba vezető csengő zsinórját megrántot­tuk, jelezve: indulhat a malom. Fizetést nem kap­tunk, csak sovány kosztat. Nagyon nehe­zünkre esett az erős fizikai munka, amit velünk, gyerekekkel végeztettek a piszkos, poros, huzatos, pat­kányoktól hemzsegő malomban. Szívrepesve vár­tuk a vasárnapot — nem szórakozás vé­gett —, csak azért, mert ilyenkor fél na. pót pihenhettünk. A malom vasárnap reg­gel hatkor leállt. Ta­karítás, javítás követ­kezett. Délután két óra is volt már, mi­re a mennyezetet megtisztítottuk a pókhálótól, lekapar­tuk a gépekre rakó­dott lisztporos olajat, összesöpörtük a port az emeleteken, és ki­javítottuk a felvonók hevedereit. A ke­mény munkában el­töltött hét után végre tisztálkodhattunk is. Megmosdottunk a gépházban a meleg, olajos kondenzvízben, kimostuk rongyos fe­hérneműnket, és megszárogattuk a ka­zán oldalán. Ezután bevonultunk a fara­gószobába. Egy eme­letes prices,1 gyalúpad és faragószék volt a berendezés. Itt alud­tunk mi, inasok. A lepedőt elcsent zsá­kok helyettesítették, takarónk elhasznált lőpokróc volt. A fa- ragószoba egyben az őrletőki várószobája is volt, tele bogozták, köpködték a helyisé­get, bolhában sem volt hiány. Ráadásul az ablak nélküli szo­ba padlóját vastagon penészgomba nőtte be. Itt aludtunk vasár­nap délután, igaz, nem sokat, mert este tízkor elölről kezdő­dött a hajsza, indult a malom. Apám is itt dolgo­zott. Esténként min­dig kiküldött a gyé­kényest állomásra új­ságért. — Hozd, fiam, gyorsan az újságot, mert bejött már a 46-os pesszegős — mondta mindén este. A köznyelv pesszegős- nek nevezte az esti vonatot, mert a moz­dony oldalán levő gőzlégkompresszor — amikor a mozdony szerelvény nélkül a malom előtt a záká- nyi állomás fűtőhá­zába húzott— pesszc- gett. Egyszer nem a szo­kott újsággal baktat­tam vis sza a malom­ba. Vörös Újságot lo­bogtatva. loholtam visszafelé. Tizenkilen­cet írtunk ekkor. Amikor a malom bi­zalmija felolvasta a Kaposvári Munkásta­nács üzenetét — sn Pali, se én nem akar­tam hinni a fülem­nek. Az újságban az állott: »Mától fogva az inasoknak hat órá­nál többet nem sza­bad dolgozniuk-«. So­se felejtem el ezt a napot, olyan óriási változást hozott éle­tünkbe. Kaptunk a faragószobába ágyat, asztalt, szekrényt, mosdótálat. A leg­nagyobb örömet azon­ban az szerezte, hogy délben így szóltak hozzánk: »Menjetek1 ebédelni, s csak hol-1 nap gyertek be.-« Ettől fogva ebéd után kijártam Pali- val a Drávára füröd­ni, hancúrozni. Ha-' zafelé menet mindig megvettük az állomé-( son a Vörös Újságot, s vittük apámnak, így ment ez hónapo-\ kon át. Boldogok vol­tunk mi is, apánk is, , csak mosolygós arco­kat láttunk magunk körül. Egy este megszep­penve érkeztünk visz- sza az állomásról, i Vészes híreket hal-, lőttünk, el se akartuk i hinni, hogy leverték a s Tanácsköztársaságot. Apámat kilakoltat­ták a lakásból. Ván-< dorbotot vett kezébe. Odébbálltunk. A bol­dog életet szenvedés,1 nélkülözés váltotta fel. A remény azon-1 ban ott élt bennünk:' Eljön még a felsza- badulás. Pali a Don-kanyar-' ban esett el, apám' itthoni sírban nyug-' szik, ők nem érhették' meg azt, amit én, a felszabadult, boldog életet. Vörös József főgépész, Balatonszéplak. I [Az első nagygyűlés Somogyváron Sose felejtem el azt a nap­fényes márciusi vasárnapot, amikor az első nagygyűlést tartottam Somogyváron, két nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után. Amikor meg­indultak az emberek a misé­ről, kihirdettük: gyűlés lesz a kocsma előtt. Összesereg- lettek a cselédek, a panasz- < tok, de az intézők, a csend- j őrök se maradtak el. Feláll- | tam egy hordóra, s beszélni ; kezdtem arról, amit 1917-ben : Oroszországban láttam, amit ; a Kremlben Lenintől és Kun j Bélától hallottam: » Legyen a í föld, a kastély, a jószág, a j gazdasági berendezés a sze- J gényeké, épp eleget ültek ; nyakunkon a grófok és bá- 3 rák. Minden minket illet, i akik arcunk verejtékével ter- j meltük meg a javakat. Töb- \ bet nem aratunk tizedéből, j negnedes kukoricáit se kapá­lunk, vérünket se vagyunk hajlandók az urakért hullaj- tani a háborúban-« -— mond­tam a tömeg viharos helyes­lése közepette. Beszédem vé­gén számon kértem az inté­zőktől, miért sanyargatták a népet. Ez az első nagygyűlés indította meg az eseménye­ket községünkben. Simon József, Somogyvár & >5 : íiliSÉP ;nv\--fr-y ■ : j. éüs Volf János, barcsi fésűsmester Somogy, Tolna, Zala megye egyedüli fésűse. Mint mondja, kihalóban van ez a kézműves szakma. A fésű is ma már csak gyárban készül. A Komszomol irodalmi pályázatának eredménye A Komszomol megalakulásá­nak 40. évfordulójára pályáza­tot hirdettek a Szovjetunióban egyfelvonásos színdarabokra. Az elm-útt napokban közzé­tették a pályázat eredményét. Az első és a második dijat ugyanaz a szerző nyerte el: Sz. Ganszovszkij, akinek Berlintől északnyugatra és Hatvan perc és az emberek című darabjai általános elismerést vívtak ki. ünnepi növendék­hangverseny Vasárnap a zeneiskola ün­nepid hangversenyt rendezett a Tanácsköztársaság kikiáltása 40. évfordulójának tiszteletére Emlékünnepség SOMOQYSZILBAN r (Levelezőnktől.) Somogyszilban vasárnap délelőtt emlékestek meg a Ma­gyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulójáról. ^A termelőszövetkezeti község pártszervezete és tanácsa emlék­táblát helyezett el annak a háznak a falán, amelyben a Ta- náoslkötzársaság bukása után megkínozták a falu kommunis­táit. Az ünnepségen megjelent Simon Lajos elvtárs, a Ka­posvári Járási Tanács elnökhelyettese, a párt, a tanács és a tömeigszervezetek képviselői, a falu lakói, valamint a község két tizenkilences veteránja. A nagygyűlés délelőtt 9 órakor kezdődött. Az általános iskola énekkara elénekelte a Himnuszt, majd versek és énekszámok következtek. Simon Lajos ünnepi beszédében méltatta az évforduló jelentőségét, részletesen foglalkozott a Tanácsköztársaság hősi harcaival. Elmondotta, hogy a mun­kásfiatalom kezéből a túlerő ugyan kiütötte a fegyvert, de az eszmét, amelyért az egész magyar nép harcolt, nem tudták az emberek szívéből kiölni. Hangsúlyozta, hogy 19-©s elvtár- saiink munkája, helytállása példaként áll előttünk, erőt, len­dületet ad mindennapi munkánkhoz. Az úttörőik virágcsokorral köszöntötték a veteránokat, s az Intemacionálé hangjaival véget ért a megemlékezés. Jövedelmező mellékfoglalkozás Kormányzatunk az 1959. év­re felemelte a selyemgubó be­váltási árakat. Az I. és II. osz­tályú selyemguíbót egységesen 40 forintos, a Hl- osztályú gu- bót pedig kilónként 5 forintos vételáron vásárolják fel. Az áremelés jelentősége különösen akikor mérhető le, ha összeha­sonlítást teszünk az elmúlt év­ben elért termelési eredmé­nyekkel. A múlt évben vaz egyik jó termelőnk 86 kg selyemgubót termelt 3 doboz selyemhernyó­ból, 2600 forintot kapott érte. Most ugyanez a termelő, Hor­váth István böhönyei la­kos, ha a tavalyi gubótermést eléri, már több mint 3200 fo­rintot kaphat. Horváth István szerződését miég a múlt évi alacsonyabb gubóánral megkö­tötte, és most bizonyára örül annak, hogy az áremelés több mint 600 foriaijt többlet jöve- delmet biztosít neki. De még jobb keresetre tehet szert a siófoki Isó Lajosné, aki évről évre 100 kg-on felüld gu­bótermést szállít be. Jól fog járni Nagy József kairád- tekerespusztai termelő is, aki a múlt évben 1 doboz selyem- hernyóból csaknem harminc kg gubót termelt és 900 forintot kapott. A jelenlegi gubóárral ugyanannyi gu bóterméséirt már több mint 1100 forint üt­heti a markát. A darvaspusz­tai József Attila úttörőcsapat az elmúlt évben 40 kg gubó- termés után 1200 forint bevé­telhez jutott. Ha az idei évben ugyanennyi gubót termelnek az úttörők, már 1500 forinton fe­lüli keresetet érhetnek el. Érdemes tehát selyemter­meléssel foglalkozni, mert ki­fizetődik. Egy doboznyi se­lyemhernyó felnevelésével 100 forint mellékkeresethez juthat a vele foglalkozó. Néhány do­boznyi selyemhernyót egy csa­lád egyéb munkája mellett úgyszólván észrevétlenül fiel tud nevelni. A szerződött selyemtermelők a kis hernyókat, a tenyésztés­hez szükséges tenyésztési papí­rosokat és tenyésztési útmutató füzetet díjtalanul (kapják meg a földművesszövetkezettől. A földművesszövetkezetek a se- lyemteírmelési szerződtetést már megkezdték, és ez ideig — főleg a barcsi és a siófoki já­rásiban — igen szép eredmé­nyeket értek el. A felemelt gu- bóáraik mellett miáginkább ér­demes lesz ebbe a termelési ' ágba bekapcsolódni. Mindazok tehát, akik selyemtenyésztéssei kívánnak foglalkozni, igyekez­zenek szerződéseikéit mielőbb megkötni a helyi földműves- szöveitlkezetnél, mert jelentke­zéseket csak az eperfaállomány teherbírásának erejéig lehet elfogadni. Wild László, selyemterm.élésá felügyelő.-r———— , V3 itto:'Jwdcá(}ycTgy De ha ön nem ad engedélyt, természetesen más módot ke­resünk. Eminenciád most le­leplezheti a rágalmakat, s meg­védheti a kolostor becsületét. Az érsek alig tudta vissza­fojtani hirtelen fellobbant dü­hét. — Talán mégsem volna he­lyes, ha én mennék... Önök­nek jogukban áll felkutatni az igazságot. Ám tegyék! Meg­győződésem szerint semmi ér­telme sincs annak, amit tenni akarnak, tehát szükségtelen a jelenlétem. Egyébként az ügyész úr az előbb kijelentet­te, hogy nélkülem is megteszik a kellő lépéseket. — Akkor hát kénytelen-kel­letlen, úgy járunk el, ahogy ön most mondta — jelentette ki Donecki. Galecki érsek most, először életében, határozatlan volt. Eszébe jutott, hogy mégis jobb lenne velük tartani. Ki tud­ja, mit előz meg, ha elmegy? Az ügyész észrevette, hogy az érsek fontolgatja, mit te­gyen. Rábeszélő hangon mond­ta: . — Kérjük, kegyeskedjék hin­táját a ;palota elé rendelni, hogy eminenciád. nyomában hajtathassunk a kolostorba. Az érsek nem válaszolt, de pár perc múlva utasította tit­kárát, hogy álljon elő a hintó. — Önök várjanak kint! — szólt rájuk nem valami barát­ságos hangon. Az ügyész nem is remélte, hogy ilyen gyorsan sikerül rá­venni az. érseket arra, hogy velük tartson. Mint egy győz­tes hadvezér, pillantott az or­vosra. — No látja, daktork-ám, lát­ja? A doktor azonban nem is hallotta, amit az ügyész mon­dott, mert elmélyülten lapoz­gatott egy hatalmas főKánst, amelyet a könyvállványról emelt le. Rövidesen megjelent az ér­sek, s útnak indultak. Elől az érsek hajtatott pompás fekete hintáján, amelyet négy fehér arabs telivér repített, utána az ütött-kopott törvényszéki kocsi. Az árnyas jegenyesoron ve­zető út végén feltűnt a kar­melita szüzek szürke kőből épült kolostora. Erődítményt szerű falaival, magasba szökő tornyaival bevehetetlen várnak tűnt. Ilyen várak védték Krakkót a középkorban a be­törő ellenséggel szemben. Most az egyház erős bástyája ez az épületi Egy a sok kö­zül, a római pápa birodalmá­nak egyik őrhelye. Amikora két kocsi a hatal­mas, vasveretes tölgyfakapu elé kanyarodott, a kolostor őr­tornyának ablakán kinézett va­laki. A kapu minden huza­vona és kérdezősködés nélkül megnyílt az érseki hintó előtt, s mindkét kocsi begördült rajta. Az orvos megelégedetten né­zett szét, s odasúgta az ügyésznek: — Gutta cavat lapidem — a csepp kivájja a követ. Az ügyész félreértette az orvost, s azt hitte, hogy a tör­vény erejét tartja ilyen haté­konynak. Barátságosan fordult felé: — Igen, a törvény előtt, me­lyet képviselek, megnyílik a szikla is... — Kedves barátom — vála­szolta az orvos —, ez csak egy részecskéje a cseppek so­kaságának. A munka javát elvégezte a tizenkilencedik század szelleme! A FAL TITKA Egyenesen a zárda fejede­lemasszonyának szobája felé indultak. Az érsek elöl ment, mint egy király a birodalmá­ban, nyomában egy apáca, aki a kaputól kezdve kisérte. Az ügyész és az orvos néhány lé­pésnyire követte őket. Az érsek igyekezett nyugodt- nak látszani, pedig egyál'alm nem volt az. Hátha mégis igaz, ami a levélben áll?! — gondolta magában. — Micsoda szégyen lenne, mennyire csor­bítaná az egyház tekintélyét, a lelkek feletti hatalmát! Belépett Zita nővér fogadó­szobájába. A fejedelemasz- szonyt már értesítették a ma­gas személyiség látogatásáról. Az érsek elé sietett, letérdelt és megcsókolta a kezét. A má­sik két látogatóval nem törő­dött, mintha észre sem vette volna őket. Az érsek az asz­tal mögött álló magas támlájú székhez lépett és leült. Zita nővér állva maradt előtte, s feszült várakozással nézett rá. Az ügyész meg az orvos, te­kintve, hogyg őket senki sem kinálta hellyel, kéretlenül ül­tek le. Az érsek nyomában ér­kezett apáca egy pillanatra megállt az ajtóban, aztán el akart osonni. Az érsek rideg, parancsoló hangon szólt rá: — Maradjon, nővér, ott az ajtóban, ne bocsásson be sen­kit! Az apáca alázatosan meg­hajtotta a fejét. — Hogy hívják? — Ludwina, eminenciás uram... Az érsek most Zita nővér 'elé fordult: — Zita testvér, a velem együtt érkezett urak, Donecki ügyész úr és Grodzyski főorvos úr felvilágosítást óhajtanak kérni öntől... — Azt akarta mondani, hogy belátása sze­rint válaszoljon a kérdésekbe, de hirtelen meggondolta ma­gát, s így szólt: — Az egyház törvényeit és parancsait szem előtt tartva válaszoljon! Zita nővér csak most vette tudomásul, hogy az érsek nem egyedül jött. A két idegen felé fordult, és hirtelen na­gyon furcsán érezte magát. Nem két, hanem négy embert látott. Két vékony szakállast és két kövér szemüvegest. A szeméhez kapott, megdörzsölte, de továbbra is ugyanaz a kép jelent meg előtte. Meg akart szólalni, de nem tudott, úgy érezte, mintha fojtogatná va­lami. Nagyokat nyelt, többször egymás után mély lélegzetet vett, de nem tudott megbir­kózni a kellemetlen érzéssel. Az ügyész felállt, így tette fel a kérdéseket. — On ugyebár a kolostor fejedelemasszonya? Zita nővér egy szék támlájá­ba kapaszkodott. Nézte, amint a két szakállas alak felemel­kedik, hallotta a kérdést, igent akart mondani, de nem tudott. Szótlanul bólintott. — Mióta van itt a kolostor­ban? Zita nővér nagynehezen va­lami sóhajszerű hangon mond­ta, szinte csak lehelte: — Harminc... éve... — Folytatjuk — Szárnyaló, tömör, szép kórus- művel kezdődött az emlék- hangverseny, a Liszt Ferenc Szövetkezeti Kórus Lendvai— Rossa: Dal a Tanácsköztársa­ságról, és Munadelüd: Ifjú béke- harcosok dala című művét éne­kelte. Nyakas József, a zeneiskola igazgatója mondott rövid megemlékező t Beszédé­ben a Tanácsköztársaság zenei eseményeit síéitatta Péter- fi István veterán muzsikus élményed alapján, — A Tanácsköztársaságban egyetlen napra sem akadt el a zenei élet. sőt katerebélyese- dett, virágzott — mondotta. —• Egymást követték a koncertek, operaelőadások, felújították az OtheOJát. Az Operaházhoz szer­ződtetett olasz karmester, Tan­gó Egisto, szinte az elsők íkö- zött ismerte fel Bartók zseni­jét, és vitte hangversenydobo- góra a Kossuth-szimfóniát. Gyakran adták elő Beethoven IX. szimfóniáját — Ott voltam ezeken az elő­adásokon — mondja az emlé­kező veterán, Péterfi István. —1 Az utolsó tétel kórusa, Schiller örömódája akkor azzal a biz­tos érzéssel töltött el bennün­ket, hogy most már a népek örökre összeölelkeznek sz örömben... A zenei oktatás megjavításá­ról sem feledkeztek meg. Szá­mos intézkedést tettek, hogy az új társadalmi rendinek meg­felelő zenei élet legyen Ma­gyarországon. — A szép célok csak a fel- szabadulás után kezditek meg­valósulni. és még sok minden vár belőlük ezután megvaló­sításra — fejezte be beszédét Nyakas József. A hangverseny első felében magyar—orosz—szovjet meste­rek művei szerepeltek műso­ron, a második részben a 'vi­lág zeneirodalmának egy-egy alkotását adták elő. A növen­dékek gondos, alapos felkészü­lésről tettek bizonyságot. Kiemelkedett Kun Irén Vivaldi: á-moli hegedűverse­nye. Kitűnő technikai tudásá­val párosult mély átélése. Ha­sonló sikert aratott Chopin; cisz-moll keringő je Szabol­csi Tivadar előadásában, Jurányi Mária Csaj­kovszkij: Réti fűszál című da­lával, Kajtár Mária Mo­zart: Török indulójával, Tás­kái Márta Chopin h-nioll mazurkájával. A zeneiskola méltó emléket állított a Tanácsiköztársaság­nak. Sajnálatos, hogy nem telt meg a Bartók-terem ér­deklődőkkel, s nem hallották többen az ünnepi emlókhang- versenyt. V. »

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents